Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Ha abból indulsz ki, hogy a Gamma Ray két tagja által verbuvált csapat euro-powert játszik, tévedsz. Ha a "Rise And Fall" számcímre asszociálva valamiféle Helloween utánérzésre számítasz, szintén nem jó úton jársz. Ám mielőtt mint a két csapat fanja legyintenél, javaslom, hallgasd meg az albumot, mert amit a Unity produkált, az jobb, mint a Gamma Ray legutóbbi három lemeze, és a Helloweennek is kapaszkodni kell, ha összehasonlítjuk a két csapat által teremtett színvonalat. Mert igaz, nehéz kétfajta stílusban fogant albumot összehasonlítani, de – lévén a blog euro-power fan-tagja – azért megpróbáltam, és lőn: a Unity jött, látott és győzött.

Az persze nyilvánvaló volt, hogy a Kai Hansen intette ideiglenes hello(ween) okozta szünetet a Gamma Ray tagjai nem fogják tétlenül tölteni, a kérdés csak az volt, hogy kik és hogyan. Nos, a válasz gyorsan megérkezett a Unity képében, amiben Henjo Richter gitáros és Michael Ehré dobos a számomra ismeretlen Love.Might.Kill együttes vállalkozó részével, Jan Manenti énekessel, Stef Ellerhorst gitárossal, Jogi Sweers basszerrel és Sascha Onnen billentyűssel alkottak olyan egységet, ami – nos itt most nomen non est omen – a maga eklektikusságában is csodálatos dalcsokorral tudta megörvendeztetni a dallamos metal szerelmeseit.

Igen, hallgatván az albumot, az ember önkénytelenül is elmosolyodik a névválasztáson, hiszen a zeneileg bebarangolt világ egyes részeiben annyi a közös, mint Bayer Zsoltban a pacifista szellem, még szerencse, hogy az albumon uralkodó hangulatot nem a vér és főleg nem a takony uralja. A banda sokszínű arculatának  elsődleges motorja a semmiből hirtelen feltűnt, elképesztő hangú Manenti, aki orgánumában az egyik kedvencemet, a finn Aholát idézi, sőt, nem csak orgánumában, de a stílusugrándozás szeretetében is. Ahhoz azonban, hogy ez jól működjön, és ne essen darabjaira az album, kell egy olyan gitáros, aki képes egy Deep Purple ősriffből kiindulva szentimentális gitárdallamba átfutni, hogy aztán az egészből – "Redeemer" –  egy olyan könnybe lábbasztó Virgin Steele téma kerekedjen ki, amilyet maga DeFeis mester sem tudott évek óta írni.

Ami közös: a riffek miatt akár egy keményebb vonulatú power bandáról is beszélhetnénk, a "Firesign", vagy a klipnótává váló "No More Lies" fogalmazta – utóbbiért az Acceptet is dicséret illetné – szigorúság az egész lemezen átvonul, és meg is határozná az alaphangulatot, megkönnyítvén a skatulyákat szerető kritikus dolgát, ha a dallamok nem szeretnének úgy elkalandozni a stílusok sokszínűségében, mint Indiana Jones a misztikus kegytárgyak birodalmában. Szinte meghökkentő, ahogy a már említett "Firesign" echte metal indulós slágerét a HIM és a gótikus világát élő Paradise Lostot idéző "Always Just You" váltja, hogy aztán a játékos, a Gamma Ray világának attitűdjéhez talán legközelebb álló 2Close To Crazy" öntsön nyakon minket egy kis bolondos vidámkodással.

A dallamérzékenység tehát elsőrangú, és csak azért nem említem a Sunset Strip csapatait is, mert a Unity hangulatvezetésében szinte mindig van egy csöppnyi szemlélődésre hajlamos melankólia, amitől egyes pillanataiban talán az AOR-ba öntött Evergrey is eszünkbe juthatna, már ha nagyon akarnánk. (Ezért talán kell is egy-két hallgatás, hogy igazán elkapja az ember a fonalat.) Ez a fajta stíluscsapongás persze lehet, hogy nem koncepcionális – sőt, egy első albumát kiadó projekt esetében biztos nem, bár az lenne igazán tökös attitűd, ha egy amolyan zenei "Így játszotok Ti” jellegű tehetség-mutogatás lett volna a kiindulópont – de tudjátok mit, én egyenesen örülök ennek, hiszen így telik meg izgalommal ez a kaméleon album, ahol sohasem tudod, milyen színét fogja mutatni egy-egy újabb szerzeménynél a csapat.

Biztos vagyok benne, hogy vannak, akiket elriaszt majd az egységes állásfoglalás hiánya, és bátortalan útkeresésnek fogják vélni a végeredményt, de erre térjünk vissza a következő album idején, ami minden bizonnyal el fogja dönteni, kinek is volt igaza.

Garael

Honlapok:
www.voyager-australia.com
facebook.com/voyageraustralia

Az ausztrál proggerek utoljára 2014-ben adtak hírt magukról egy "V" című nagyjából "fele-fele" albummal. Már akkor kijelentettem, hogy bár nem tökéletesek, nem 100%-osak a lemezeik, rátaláltak egy egészen egyedülálló hangzásra (és most nem a hangmérnöki munkára gondolok, ami nem mellesleg most is hibátlan), s ezzel totál kitűnnek a műfaj többi formációja közül. Daniel "Toothgap" Estrin szakmai vezetésével olyan progresszív metál puncs pudingot főztek, amibe az extrémebb vagy periférikus műfajok (pl. djent), de a jellemzően ausztrál pop rock hagyományok ízvilága is belefért.

A múltkor még Duran Durant, Pagan's Mindot, Type O Negative-ot emlegettem a Voyager kapcsán, most azonban már a tragikus véget ért Michael Hutchence (INXS) is rendre eszembe jut, nem is beszélve a Tears For Fears szebb pillanatairól (Shout, Everybody Wants To Rule The World, Sowing The Seeds Of Love). Most valamiért nagyon elkapott ez a hangulat, toplistás érzés lengi körül a PledgeMusicon keresztül finanszírozott, magánkiadásban megjelent anyagot, amit elejétől végig megbabonázva hallgatok.

Továbbra sem értem, hogy a kiválóan képzett hangszeresekből álló csapat miért nem fektet nagyobb hangsúlyt a szólókra, legalább olyan fukarok ebben a tekintetben, mint pl. Devin Townsend. Az első komoly gitárszólóra (pedig két tehetséges húrnyűvő is van náluk) egészen a harmadik nótáig kell várni (Lifeline). Miért is? Ha ebben a tekintetben egy kicsit "nagylelkűbbek", nyitottabbak tudnának lenni, ezt a lemezt majdhogynem egy lapon kellene emlegetni a Teramaze legutóbbi mesterművével (Her Halo).

Zeneileg valami nagyon izgalmas történik ott lenn (down under) Ausztráliában. Mindig is külön utakon jártak, gyakorlatilag minden műfajban, a poptól a metálig igen markáns előadókat tudtak fölmutatni (AC/DC, John Farnham, Nick Cave, Men At Work, Midnight Oil, INXS stb.), akik nem egyszerűen az európai és az amerikai trendeket utánozták le, hanem mindkét "világ" erényeit, eredményeit magukba szívva, létrehoztak egy sajátosan "hazai" verziót. Egy biztos: a Voyager sem tucattermék, a "Ghost Mile"-t hallgatva is csak azon mérgelődöm, hogy miért csak 45 perc az egész (ja persze, és hogy miért nincs több hangszeres szóló)...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Mindig is gyanítottam, hogy a kanadai dallamos hard rock sokkal többre érdemes élharcosai nem jelentése miatt választották a "Harem Scarem" nevet. Ez ugyanis valami olyasmit tesz, hogy: vakmerő, meggondolatlan, vad, hirtelen. Nos, a Hess-Lesperance duóra épülő formáció sokféleképpen jellemezhető, de aligha mondható vad és hirtelen jelenségnek, vakmerőnek is csak annyiban, amennyiben káprázatos merészségnek minősült a ’90-es évek elején, a trutyi-korban Van Halent idéző gitárszólókkal, összetett, melodikus kórusokkal föllépni. A kitérdelt, koszos farmeres, flanelinges, zsíros hajú generációtól maximum lekicsinylő ajakbiggyesztésre számíthattak. Erre majdnem rá is ment a szakmai életük… meg ki tudja, még mi.

A Harem Scarem név kiválasztására az a prózai magyarázat, hogy a csapat tagjai szerették a Tapsi Hapsi (Bugs Bunny) rajzfilmeket, és az első epizód címéről azt gondolták, tök jól hangzik. Ennyi, vagy magát a közkedvelt, nagyfülű Bolondos Dallamok (Looney Tunes) karaktert idézve: Ez minden, srácok! (That’s all Folks!).

Az együttes manapság harmadik korszakát és második virágzását éli (volt ugyanis egy köztes, kicsit trutyi szagú epizód). A napjainkban tapasztalható kései virágzás elsősorban a Frontiers Recordsnak köszönhető, akik pénzt és önbizalmat pumpáltak a bandába. Ez eddig olyan színvonalas kiadványokban öltött testet, mint a 2014-es "Thirteen", amit annak idején – egyeseknek talán megdöbbentően – a klasszikus "Mood Swings"-nél jobbnak ítéltem, valamint a "Live At The Phoenix" DVD, amit Túrisas cimbora nemes egyszerűséggel mesterműnek nyilvánított.

A "United" újfent egy bomba formában alkotó, muzsikáló társulatot mutat, akik bár közel 50 évesek – ha lehetséges –, még fiatalosabb, még dallam-érzékenyebb oldalukat csillogtatják. Ha akad is egy-két lityi-lötyi szám (visszatérő kritikám ez velük szemben), a refrén minden egyes alkalommal annyira fogós, hogy képtelen vagyok rájuk haragudni (nem is beszélve Lesperance ízes, technikás szólóiról).

Az a helyzet, hogy ez az anyag megint bebizonyította: a mai "elektronikus " generációt idegesítik a valódi dobok és a torzított gitárokon eljátszott szólók. Digitálisan generált minimál ritmusok kellenek nekik, a hangszeres virtuozitás pedig avítt, penészszagú dolog a szemükben. Ha nem lenne így, képtelenség lenne megmagyarázni, hogy miért nem Harem Scarem szól az én adóforintjaimból, vagy a multik reklámköltségeiből finanszírozott rádiócsatornákon. Néhány Harem Scarem sláger egyszerűen annyira jól el van találva, hogy a Taylor Swift, meg mittoménkik mögött álló szerzők saját sz.rukat megennék, ha ilyenből egy lemezre valót tudnának írni.

Tartuffe

Kiadó:
Metalville

Honlap:
www.astraldoors.com

Néha eltűnődtem azon, hogy az Astral Doors underground sikere nem pusztán Patrik Johansson okozta első meghökkenésből fakad: a svéd énekes feltűnésekor még nem volt annyi Dio replikáns, mint ma, amikor Diego Valdez, sőt, Dio női megfelelője, az Avatariumban éneklő  Jennie-Ann Smith is tökéletesen fel tudja idézni a metal énekesek leggyakoribb origo-személyét. (Nem beszélve Jo Amoréról, akinek még külsejében is sikerült példaképéhez idomulnia, bár ő már a nyolcvanas években is felléphetett volna a király dublőreként.)

Persze a kérdés lehetne költői is, hiszen a csapat több albumon is bizonyította, hogy egy vokál-utánzat nélkül is lehet a korai Dio albumok szellemiségében alkotni – meg több albumon azt, hogy nem. Én ugyanis a legtöbb rajongóval ellentétben nem feltétlenül vagyok oda az együttes minden lemezéért, bár azt be kell ismernem, hogy egy viszonylag magas szintre helyezett léc alá sosem süllyedtek, és ha a diszkográfiának vannak is gyengébb pontjai, mégis a Dio-örökség legavatottabb ápolója cím örökös birtokosait tisztelhetjük bennük. (És ezt egyelőre nem vonatta kétségbe meg egyetlen, ex-tagokból álló formáció sem.)

A jelenlegi album azonban nem ezek közé tartozik. Úgy látszik, Johanssonnak csak jót tett a Civil War-féle kiruccanás, még akkor is, ha a háború kellemetlen vereséggel zárult, és az ottani zenei hatásokat is sikerült leráznia magáról, mert feltöltődve, régen hallott lendülettel és ötletgazdagsággal vezeti át a csapatot – no és a hallgatót Dio-földjére.

A "Black Eyed Children" mindent tartalmaz, amiért szerethetjük a zenekart, sőt, a gitárosi poszttól eltekintve felül is múlja a mester szóló életművének nagyobb részét. Johansson hangja úgy szárnyal a jellegzetes, epikus dallamokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, olyan többlettel ruházva fel a produkciót, amit nem csak a fülre, de a lélekre is hat – képes elvarázsolni és elrepíteni abba a fantázia világba, aminek építésében jól tudjuk, ki volt a fő tervező.

A csapat hallhatóan telve kreatív energiákkal állt neki a munkának, és ez a tempón is hallatszik – egy árnyalattal több a gyors, impulzív dal, de az epikus kibontású darabok szerelmesei is megkaphatják, amire vágynak: a lemez címadója  igazi Dióra emlékeztető klasszikus, a "Don't Talk To Strangers"-t idéző felvezető taktusaival, egyszerre doomos és epikus ritmusaival, lassan építkező, ám aztán bombaként robbanó  refrénjével. Johansson teljesítményére pedig mit is mondhatnék? Vannak jelzők még, melyeket nem koptattunk el vele kapcsolatban? Ráadásul most a dallamai sem az annyira megszokottak, és ha nem is sikerült (akart?) a saját maga teremtette komfort-zónából kilépni – bár ennek lehetőségét a  prezentált és megidézni szándékolt stílus igen szűkre szabja –, szinte minden számban képes volt hatásos refrénnel borsót hinteni a hátunkon. Patrik pedig a sajátján viszi az albumot, ami még gyengébb végeredmény esetén is így lenne, mert a hangzásban annyira előre van keverve, hogy szegény billentyűs – kinek játéka pedig meghatározó lenne a Dio-sztenderdek szerint – olyan, mint aki az énekes hangjából szőtt függöny mögül próbálná a történteket befolyásolni – mikrofon nélkül.

Meg vagyok hát nyugodva, a világ rendje helyreállni látszik – legalábbis itt, zeneföldön:  az Astral Doors erősebb, mint valaha, a Civil War megkapta a progresszív metal szcéna egyik legnagyobb énekesét, mi pedig csak akkor lehetnénk boldogabbak, ha Johansson legközelebb egy új Wuthering Heights lemezzel jelentkezne.

Garael

Kiadó:
Sony Music/Gain

Honlapok:
www.artnationswe.com
facebook.com/artnationswe

"A skandináv/svéd dallamos rock géniuszának egy újabb, fiatal inkarnációja." Ezzel a tömör jellemzéssel tökéletesen elegendő lenne bemutatnom az Art Nation nevű formációt, nagyon mást, többet, felcsigázóbbat nem is mondhatnék róluk. Egy ilyen rövid recenzió azért mégiscsak kiverné a biztosítékot, így igyekeznem kell néhány hasznos többletinformációval is szolgálni. Pl.: a bandának nem ez az első lemeze; a debütáció 2015-ben történt "Revolution" címmel, jóllehet annyira azért nem forradalmasította a szakmát; engem is nagy ívben került el. Egyszerűen annyira sok ilyen banda "terem" arrafelé, hogy vagy ütősebb bemutatkozás szükségeltetik, vagy tartósabb jó munkával kell a figyelmet magukra irányítani.

Az Art Nation az utóbbi utat járta be, és kitartásuk jutalmaként nem csak én, de a Sony Music is fölfigyelt rájuk. Ezúttal annyi figyelmet, stúdióidőt (értsd: pénzt) kaptak, hogy neves szakemberek egész garmadája dolgozott a második album sikerén: producerként Jakob Herrmann (Amaranthe, Evergrey, Hardcore Superstar), Theodor Hedström és Christoffer Borg (Kee Marcello, Bob Hund), hangmérnbökként Jacob Hansen (Amaranthe, Volbeat) és Adam “Nolly” Getgood (Periphery, Devin Townsend). Az eredmény garantált és magáért beszél.

Az Art Nation tipikus képviselője a szuperdallamos skandináv hard rock legújabb generációjának: tele vannak fiatalos energiával, nem irtóznak az óvatosan adagolt digitális hangzástól, sem a kvázi diszkó ritmusoktól. Muzsikájuk sok tekintetben rokonságot mutat az Eclipse és a H.e.a.t által képviselt stílussal, megközelítéssel, zenei "szemlélettel".

A "Liberation" szerintem erősebb, színesebb, változatosabb lett elődjénél: az albumot indító erősen Eclipse-hangulatú "Ghost Town" minden dallamérzékeny rocker lábát villámgyorsan elsöpri, a "Kiss Up & Kick Down"-t nem lehet kóruséneklés és karlengetés nélkül hallgatni, de a kövérebb, kétgitáros riffeket és váltott szólókat kedvelők is elégedetten rázhatják az öklüket pl. a "One Nation"-re.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az Art Nation már rátalált a saját hangjára, úgy tűnik, még keresik a helyüket az eléggé telített svéd/skandináv piacon, de mivel szemtelenül fiatalok és tehetségesek, bőven van még idejük a tapogatózásra, miközben egyre jobb lemezekkel szórakoztatják a dallamfüggő pop-rockereket (mint amilyennek időről időre én is érzem magam).

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.johnmitchellhq.com

Az idei év első negyede egyelőre a sci-fi rajongó rockereknek látszik kedvezni. Arjen Lucassen pár hete piacra dobta az egyik legjobb (dupla!) Ayreon albumot, amit valaha készített, most pedig az Arenából, It Bitesból, Frost*-ból ismert brit neo-prog szellemóriás, John Mitchell jelentkezett be egy összefüggő "űrtörténettel" – nem minden előzmény nélkül! A Lonely Robot Mitchell szerelemgyermeke, melynek története 2015-ig nyúlik vissza, amikor is "Please Come Home" címmel megjelent a projekt első lemeze. Semmiféle magyarázattal nem tudok szolgálni arra, hogy annak idején miért nem született az anyagról recenzió (figyelmetlenség, időhiány, a bőség zavara? – mind olcsó kifogásnak tűnnek!), pedig bizonyítani tudom, hogy a CD ott lapul a gyűjteményemben a Liquid Tension Experiment és Jon Lord albumok között (1000 fölött már indokolt az ABC sorrend!).

A Lonely Robot lényegében egyszemélyes projekt, hiszen a dobokat kivéve minden hangszeren Mitchell játszik, ő énekel, de a hangmérnöki és produceri teendőket is ő vállalta. Mindenkit megnyugtatok, hogy ez nem válik a muzsika kárára, sőt, olyan alkotói szabadságot jelent, amit Mitchell maximálisan kihasznál – a mi javunkra. Régebben hatalmas rajongója voltam a brit neo-prog formációknak, de ez az érzelem az utóbbi időben nagyon elhalványult (elsősorban a Marillion nyűglődése miatt). Most azonban Mitchell visszalopott valamit a régi varázsból; meg kell mondjam, régen hallottam ilyen színvonalas produkciót a műfajban.

A Lonely Robot úgy tűnik, nem egyszeri és megismételhetetlen inspiráció volt Mitchell életében, mert a "Please Come Home" után képes volt még egy hasonlóan színvonalas albumot írni, ami nekem egyelőre még jobban is tetszik elődjénél. A hab a tortán, hogy a nyilatkozatok szerint alighanem trilógia lesz a dologból: a történet, a zenei gondolatfűzés tovább folytatódik. Az alapsztorival most nem untatnám a Tisztelt Nagyérdeműt (tessék utánaolvasni!), igazából a projekt muzikalitása a lényeg: a tudományos-fantasztikus filmek betétdalainak, zenéinek és a brit neo-prog mozgalom legjobb pillanatainak varázslatosan atmoszferikus keveréke lassan, sejtelmesen kibontott dalszerkezetekkel, szépen megkomponált gitárszólókkal. Ütős receptúra!

Nem állítom, hogy életvidám, könnyen emészthető, azonnal ható anyag született; hangulat és egyfajta kitartás (éhség?) kell hozzá, de ahogy mondani szokás: lassú víz partot mos. Ez a szelíd erővel hömpölygő, súlyos zenei folyam egy idő után minden ellenállást alámos, letör, elsodor.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.pyramaze.com
facebook.com/pyramaze

Hát ez beütött. (Szegény Klicskó is ezt mondhatta ma éjjel lezajlott, elbukott visszatérő címmérkőzésén...) Pedig a nagy elvárásokkal induló csapatot besoroltam abba a kategóriába, ahová azokat, akik sosem fogják beváltani a hozzájuk fűzött szép reményeket (Dickens most biztos sírna). Pedig mint énekespárti hallgató, úgy lestem megjelenő albumaikat, mint egyszeri kamasz a nyitva hagyott női öltöző ajtaját: a csapatban megfordult már az egyébként  méltatlanul eltűnt Lance King, Urban breed, sőt, itt kezdte újra kurtára sikeredett metál énekesi karrierjét a valamikori kultikus sztár, Matt Barlow is. Hiába azonban a csatasorba állított tényleg első osztályú frontemberek hada, a végső produkció sosem tudott megragadni, pedig önként kínáltam magam – ez persze annak idején már a lányoknál sem jött be teljes sikerrel. Lehet, hogy én voltam türelmetlen, esetleg zenei ízlésemben történt némi változás, de a jelenlegi albumon azt hozták össze a fiúk, amit mindig is elvártam tőlük: kiváló, év végi listára igencsak esélyes Garael-metalt!.

Miben változott az együttes zenéje? Nagyon semmiben, jóllehet, nekem sikerült olyan elemeket is felfedeznem a "Contingent"-en, ami korábban nem volt rájuk jellemző: mikor meghallottam a nyitó szerzemény alattomban előbukó doom riffjét, kellemes borzongás futott át rajtam, majd ahogy egymás után jöttek a szerzemények, Alienként rágta keresztül magát rajtam a felismerés, hogy itt bizony egyes elemeiben egy igen jól sikerült Evergrey/Draconinan Times korabeli Paradise Lost/és valami optimistább hangvételű epikus egyveleggel állunk szemben, ahol a zenészek olyan csemegékkel tudnak szolgálni, mint a "Kingdom Of Solace"-ban elrejtett klasszikus zenei betét, vagy a "World Divided" kvázi Evergey slágere.

A csapat énekese, Terje Haroy – akit a zenekukázó nagyérdemű az euro-power stílusban alkotó Memorized Dreamsből ismerhet –, ezúttal összeszedte magát, nem megy bele olyan párbajokba, ahonnan eleve vesztesként távozna, így kellemesen ráspolyos orgánumával könnyedén viszi a hátán az albumot, bár az igazi frontember véleményem szerint a billentyűs, Jonah Veingarten, akinek iskolázott játéka olyan hangulati vázát alkotja a daloknak, melyekre a szépen kivitelezett szólók, és a dallamok könnyedén építhetik fel a lemez legnagyobb erősségét alkotó különleges atmoszférát. (Jacob Hansen nem véletlenül szerepelt a Beyond Twilightban, tehetsége megkérdőjelezhetetlen, jóllehet, azért én a jelenlegi albumon elbírtam volna némi több kiállást – ez persze jelenthet olyan alázatot is, amit mondjuk politikusainknak kellene tanúsítaniuk egyes helyzetekben.)

A "Contingent" a leírtak ellenére nem egy könnyű anyag, aminek kibontását nehezíti a hangulati-tempó homogenitás, olyan monolitot alkotva, amitől könnyedén megrettenhet a csákányát erősen markoló hallgató. Nem mondom, kellett pár hallgatás, amíg a szerzemények megadták magukat, alattomban kúszva az idegpályákon agyam tetszést indukáló részéig, hogy befészkelve magukat, visszaélve a helyzettel, újra-és újrahallgatási kényszerrel biztosítsák a lemez alapos feltérképezését. 

Az Anubis Gate vázán alkotó banda produktuma egyébként összefüggő történetet mesél el, amivel most nem fárasztanám az olvasókat, a remekül komponált átkötő elemek igazából szövegértés nélkül is biztosítják azt a különleges, szomorkás, ám mégis tettre sarkalló hangulatot, ami végre megjegyezhető dallamokkal támasztja alá a lemez kiugró színvonalát. Áldozz hát rá egy kis időt, mert megéri, aki visszasírja ifjúsága említett bálványait, az most végre visszakaphat valamit akkori érzéseiből, újra átélve a fiatalság életet meghatározó élményeit.

U.i.: Itt kérek bocsánatot az általam többször is alábecsült Memorized Dreams rajongóitól: a csapatban játszó zenészek idén már másodszor bizonyítják, hogy néha a kritikus is tévedhet a tehetség megítélésében, lásd-halld: Aldaria.)

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.labyrinthband.it

Az Olaf Thörsen művésznevet felvett Carlo Andrea Magnani gitáros igazán szereti azt, amit csinál, mert két együttesben – Labyrinth, és a projekt Vision Divine – is játssza azt a tulajdonképpen ugyanabból a stílusból és dallamvilágból táplálkozó melodikus, progresszív elemekkel dúsított, jellegzetes hangulatot árasztó metalt, amit ezúttal az anyacsapat új albumán hallunk tőle.

Thörsen tehetséges gitáros, ami nem is elsősorban technikai felkészültségéből – illetve abből is –, hanem játékának azonnal felismerhető stílusából, és az abból varázsolt tényleg egyéni hangulati világból fakad: egyetlen Labyrinth vagy Vision Divine szerzeményből rá lehet jönni, hogy itt bizony a mester penget – igaz, ehhez a billentyűsök szintén meghatározó munkája is hozzájárul.

Bár talán kissé ellentmond annak, amit eddig leírtam – hiszen ezek alapján mindegy, hogy melyik együttes zenéjével ismerkedik meg az ember –, de én az énekesek miatt mindig is inkább Vision Divine párti voltam, főleg annak Michelle Luppi fémjelezte korszakában: nem véletlen, hogy a talán az egész Thörsen életművet tekintve is leginkább ismert album ebből az érából származik. A "Stream Of Consciousness" sikerét nem is tudta sem a Labyrinth, sem a Visdion Divine túlszárnyalni, jóllehet a "The Perfect Machine" és a "The 25th Hour" szintén igen kedveltek és nagyra értékeltek a rajongók körében.

De térjünk vissza a Labyrinth-hoz (bár az y-ra tett két betű miatt nem vagyok biztos a csapat nevének mostani kiejtésében, ismervén az olasz akcentust). Milyen is lett az új album? Hát meglepetést nem okoztak, ami egyszerre jó és rossz is. A jó, hogy a megszokott színvonalat, amiből általában Thörsen nem enged, most is hozni tudták, de igazán új elemmel nem is gazdagodott a már jól ismert világ, és a dalok karaktere sem különbözik annyira egymástól, hogy egy idő után ne vágyjunk egy kissé másra. Hogy ez aztán tényleg pozitív vagy negatív, azt döntse el a hallgató saját maga, én igazából a "Random Logic" tényleg hangulatos szűk két percére kaptam fel a fejem, és a lemez címadójára, ahol a Thörsenizmus úgy koncentrálódik egyetlen szerzeménybe, hogy annak minden pozitív aspektusa felerősödve legyen képes  beledöngölni az ember fejébe, miért is érdemes meghallgatni a diszkográfia összes albumát.  Emellett azonban azt is kiemeli, milyen jók a fiúk akkor is, ha kilépnek az átlagos középtempó komfortzónájából, és kissé "ütősebbre véve" a figurát, megbontják a lemez homogén hangulatát.

Azt persze nem hiszem, hogy Robert Miles "Children"-jének feldolgozása sokat fog forogni az olasz rockrádiókban, bár maga az átértelmezés szó lényege az együttes tehetsége révén tényleg megérthető – sajnos magát az eredeti számot sosem szerettem, s hogy így most tetszik, sajnálom csak igazán, hogy éppen erre a slágerre esett a választásuk, mert mi lett volna, ha egyik kedvenc pop-dalom kerül terítékre?

A Labyrinth tehát hat év után is ott tart, ahol abbahagyta, számomra szerethető, ám különösebb izgalmakat nem hozó albummal tért vissza, amiben a szemlélődősebb, merengősebbre vett részek ezúttal véleményem szerint kissé túlprezentáltak. Aki azonban a csapat ezen oldalának a híve, az minden bizonnyal elégedetten hallgathatja Thörsen újabb, megszokott hangulatú dalcsokrát, amiben rengeteg apró, izgalmas csemege vár az "olasz konyha" kedvelőire.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.crazylixx.com
facebook.com/crazylixx

Most aztán nagyon meglepődtünk! A retró hajmetálos svéd Crazy Lixx lemezeit tényleg a Frontiers adja ki? Nahát! Ki gondolta volna? Mondjuk csak az, aki lélegzik, él és mozog (úgy általában vannak életjelei), valamint legalább elemi szinten tisztában van a műfaj történéseivel. Majdnem azt írtam, hogy az, aki olvassa a blogunkat, de – mint kiderült – az félrevezető lenne, mert valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva ezen az oldalon még nem jelent meg róluk önálló bejegyzés (jóllehet emlegetve azért voltak rendesen).

Nem is olyan régen, a Steel Panther legújabb lemezével kapcsolatosan folyt itt arról egy diskurzus, hogy van-e Amerikában valódi nosztalgia hullám, illetve hogy egy ilyen esetleges divatot kiaknázó fiatal együttesnek – önálló hangzás és stílus hiányában – van-e létjogosultsága. Akkor nem bocsátkoztam vitába, de most vegyük sorba!

(1) az USÁ-ban valójában nincs ilyen hullám, a régi nagyok (pl. Mötley Crüe, Van Halen) turnéztatása mindig biztos befektetés, de új bandák nem kapnak sem stúdióidőt, sem média-támogatást, sem kiadói promóciót. Punktum. Ebben az értelemben a Steel Panther pl. kimondottan hiteles és – leírom! – tiszteletreméltó zeneileg, akármit is gondoljunk az okádék körítésről. (Az már más kérdés, hogy a visszataszító csomagolás nélkül kaptak volna-e esélyt egyáltalán.) Európában viszont igenis van ilyen nosztalgia, és egyes kiadók (főleg a Frontiers) lelkesen asszisztálnak ehhez. Az kérem nem véletlen, hogy a régen népszerű észak-amerikai bandák is csak itt jutnak lehetőséghez: ld. Journey, Stryper, Winger, Whitesnake, Harem Scarem, Tyketto, House Of Lords. Otthon nem terem nekik babér, mert ott most a nu-, alt-, extrém, djent, meg az ilyen megy (illetve van egyfajta thrash reneszánsz).

(2) Ami a Crazy Lixx-féle sleaze-koppincs formációk létjogosultságát illeti, a válasz már sokkal összetettebb. Ez a stílus már végletekig kiaknázott (az volt már a '90-es évek elején is), így igazolhatatlan mérvű naivitás lenne bármiféle eredetiséget, újszerűséget várni. Aki viszont ezt a stílust annak idején kedvelte, és mostanában hiányoznak neki az azonnal megjegyezhető dallamok, a jókedv, a könnyed szórakoz(tat)ás, miért ne élvezhetné különösebb elvárások, a művészi hitelesség erőszakos követelése nélkül ezt a muzsikát? Őket "szolgálják" több-kevesebb sikerrel a főleg skandináv vidékről érkező fiatal csapatok, akik tök jól szórakoznak, miközben az apjuk, anyjuk által összegyűjtögetett poros bakelitekről ismerős bulizenét játsszák.

De hogy a Crazy Lixxről is essen szó: ugyan a "Ruff Justice" már az ötödik lemezük, nekem a cím nélkül megjelent előző albumuk (2014) jött be először, az is úgy nagyjából 60 százalékosan. Ők számomra azt a kategóriát képviselik, akik tényleg nagyon szolgai módon idézik meg a pufihajas-cicanadrágos korszakot: minden hangszín, minden manír, még a koreográfia is ugyanaz. Nekem ez a kevésbé szimpatikus megközelítés, egyszerűen azért, mert ennél már a Mötley Crüe "Dr. Feelgood"-ja is vastagabban, modernebbül szólt 1989-ben! Nem is beszélve a méltatlanul keveset emlegetett első Vince Neil szólóalbumról (Exposed, 1993), ahol Steve Stevens a mai fiatalokat megszégyenítő döggel tekerte ki a gitárja nyakát!

A "Ruff Justice" korrekt retró anyag, ügyes stílusgyakorlat jó dallamérzékkel és a megidézett korszak minden meghatározó markerével, mégis egy kicsit vértelennek tűnik. Nem tudom, hogy ezért a lityi-lötyi soundért a srácok felelősek, vagy a – valljuk be – közel sem tévedhetetlen Frontiers stáb. Tényleg érdemes meghallgatni Vince Neil fönt említett albumát: Apám! Ahogy az 25 év távlatából is csikorog, rúgkapál, csíp, mar, harap! A lényeg: a Crazy Lixx nem elég "crazy": nem rossz, de huszonéves srácokhoz és az adott műfajhoz ennél sokkal több zabolátlanság, kirobbanó energia (hogy ne mondjam: pimaszság, vadság) illik!

Tartuffe

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.motley.com
facebook.com/MotleyCrue

A "The End" és szinonimái mostanában egyre inkább egy-egy zenekar, meghatározó rock ikon(ok) visszavonulását jelentik a rockzenében. Nincs ebben igazából semmi meglepő, semmi sem tart örökké, a műfaj legendái, stílusteremtői megöregedtek. Ahogy az optimisták mondják, nincs baj, hiszen egy esetleges atomcsapás után úgyis Keith Richard fogja túlélőként eltakarítani a radioaktív hulladékot, ami ugyan jó poén, bár Lemmy halála után legtöbbünk már elhiszi, hogy a "halhatlanok" sem képeznek kivételt, az elmúlás az anyagi világ egészére vonatkozik.

Na, de a Mötley Crüe-t még ne temessük, csak a zenekar vonult vissza, a tagok szerencsére jó bőrben vannak. Kivételt képez ez alól Mick Mars szegény, aki évek óta zombiként létezik és tényleg nem értem, hogy tud(ott) színpadra állni estéről-estére. Az meg pláne meglepő, hogy ebben a katatón állapotban is kimondottan ízesen is gitározik.

A sztori tehát ismerős, volt egy utolsó turné, amelynek záró, szilveszteri Los Angeles-i koncertjét filmre vették, hadd ámuljon a nép, meg az utókor, miként képes a zenekar megadni a módját a búcsúzásnak. Engem egyetlen kérdés izgatott csupán. A nagyszerű és egészen elképesztően látványos "Carnival Of Sins" DVD-hez képest sikerül-e valamit látványban és hangulatban hozzátenniük. A válasz pedig az, hogy nem sokat. Tény, hogy itt lényegesen jobb a hang, na az konkrétan leviszi az ember fejét, de ott, azon a 2005-ös koncerten annyira csúcsra járatták a látványvilágot, pirotechnikát, hogy hiába építettek most a közönség fölé emelt kifutópályát/hullámvasutat Tommy Lee dobcuccának csarnokhosszan, lepipálni nem sikerült. Ráadásul be is döglik félúton az a szar, ami helyzetet Lee fejjel lefelé lógva is profi módon igyekszik kezelni, de még így is érződik, hogy nagyon nem hiányzott oda ez a gikszer. Kénytelen is Mars egy hosszút szólózni, amíg (kézi csörlővel, vagy mittomén hogy, szerencsére ezt a vágás miatt nem látjuk) újra visszaügyeskedik a szerkót a színpadra. Mars pedig a dalokat kiszolgálja rendesen, de az önálló szólóblokk azért nem az ő világa, hogy nagyon eufemisztikusan és diplomatikusan fogalmazzuk meg...

Ezzel együtt ez egy nagyon fontos kordokumentum és azon túl, hogy rögtön kiemeltem a kínosabb pillanatokat, semmi rosszat nem tudok mondani az anyagról. A setlist rendben van, az új dalok is nagyot ütnek, piro- és fény hegyek, vokalista cicababák, hangról már beszéltem, félcsarnoknyi színpad, kameramunka is fasza, szóval összességében azért nagyon önfeledt és jó szórakozást nyújt a show, a "Kickstart My Heart" végén pedig tényleg felrobban a csarnok, azt többször is megnéztem, nagyon süti. És bizony, a nagy mádörfákörözés közben azért elcsuklik ám Vince Neil hangja is, a "Home Sweet Home" legvégén, mert kemények ezek a fiúk, de a búcsú, az búcsú. Mégpedig az életműhöz méltó búcsú. Köszönjük!

Túrisas