Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Ha kissé gonosz szeretnék lenni – márpedig ez egy doom album esetében inkább erény, mintsem elítélendő dolog –, akkor azt is mondhatnám: az Avatarium megvalósította a fából vaskarikát, vagyis metal zenei nyelvre lefordítva megalkotta a pop-doom-ot. Ezt természetesen csak a frappánsnak gondolt felütés miatt állítom, bár a dalok kettős természetében, valamint azok műfaji arányában és súlyában történt változások azt mutatják, hogy a csapatnál amolyan szürke eminenciásnak hátravonuló Edling helyett egyre inkább az énekesnő, a popvilágból érkező Jemmie Ann Smith dallamai határozzák meg a releváns zenei világot. S hogy ez most jó, döntse el maga a hallgató.

Az album többszörös Janus-arcúságát egyrészt a kezdetektől is jelen lévő, ám most már eluralkodó pszichedelikus Uriah Heep/Spiritual Beggars-féle ősrock és a doom alapok határozzák meg – bár itt már nem is alapról, legfeljebb függelékről beszélhetünk –, másrészt az énekesnő a metál hagyományait saját arcára fordító vokális világa. Ann gyönyörű dallamokat képes hozni, melyeket hiába csomagol a gitáros, Marcus Jidell – akinek pszichedeliára hajlamos játéka már a "The Doomsday Kingdom"-on is meghatározó volt – és recsegő-organikus, egyszóval hátat borsództató hangzású orgonajátékkal varázsló Rickard Nilsson a hetvenes évek torzított rockjába, a végeredményben mégis marad valami a folk/pop könnyed hangulatából. Óva intem azonban az olvasót, hogy a pop szót szitokként értelmezze: a csapat profizmusát dicséri, hogy mindezt olyan ízléssel, és rockba csomagoltan teszik, ami nem hányingert, hanem elismerésre méltó hümmögést, vagy basszushangú brummogást válthat ki.

Mégsem lehet mindenki elégedett, mert hiába a varázslatos rock/pop hangulat, ha a szerzemények doom része ordítva – természetesen lassú ordítással – különül el a hangszeresek játékában, Smith pedig ki is vonul belőlük, amire leginkább jó példa az album leghosszabb szerzeménye, melyben a gyermekkórust (!) felvonultató énekes-könnyedebb rész után a cammogó riffeken heverésző pszichedelia úgy válik el a dal vokális dallamaitól, mint vánszorgó zombi leeső keze egy shotgun hatására – mondjuk a Walking Death-ben.

Nyilvánvaló: míg a kezdő szerzeményben még jelzik, hogy két dal összegyúrásáról van szó, addig a többi esetében a kellő átvezetés nélkül, hirtelen váltásként kapjuk arcunkba a kötelezően letudandó doom érzést – mintha a csapat váltani akarna, de Edling miatt nem teszik, így  aztán a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek megfelelően kapunk ezt is, azt is, progressziónak álcázva, ami azonban nem képes megteremteni a szükséges kohéziót. Ez persze nem baj, mármint azoknak, akik szeretik a lekváros csirkét, de lehet, hogy lesznek, akiket zavar a masszív sóst belengő édeskés íz s az, hogy én nem így vagyok vele, talán a szerencsémnek tudható be. Az persze biztos, hogy a csapat minden felsorakoztatott stílusban parádézik, ami egyrészt a gitár és az elektromos orgona játékos együttműködésének, másrészt Ann Smith dallamainak köszönhető – no meg azoknak az ősrockos instrumentális részek alatt cammogó doom riffeknek, melyeket ha hallottunk is már – A Kiss (From The End Of The World) – nem zavar, mert arche-típusok révén a gyászos hangulat lényegét jelentik.

S hogy menyire is benne van a levegőben a zenei váltás, jelzi a lemez utolsó tétele, ami Smith és Nilsson nélkül pusztán pőre, levezetésre használt doom, s ami hallhatóan inkább egy befejezetlen ötlet, mint a teljesség érzésének előcsalogatására képes, elkészült záródarab, netán átvezető egy másik zenei óceán vizeire. De mindez kiderül  majd a következő albumon.

Garael

Kiadó:
Inner Wound Records

Honlap:
www.soulspell.com

A hegyek elmozdultak helyükből, a tengerek kicsaptak medrükből, az állatok az emberekre támadtak: és a Soulspell rossz albumot készített. Na jó, nem ennyire szörnyű a helyzet, itt legfeljebb én, és néhány fanatikus fog csak könnyet ontani, az sem elég arra, hogy a lapos produkciót tisztára mosó árvizet fakasszunk, mindenesetre az év egyik általam leginkább várt albuma az év egyik legnagyobb csalódása lett.

Persze nem csak azért vagyok szomorú, mert ez az album nem igazán hozta azt, amit vártam, hanem mert kedvenc stílusom, az európai power metal utóbbi időkben tapasztalt gyengélkedése odáig vezetett, hogy a stílus legutolsó védőbástyája, a metal opera – ami önzetlenül felvállalta ősforrását – már Brazíliában is a kifulladás jeleit mutatja – no, persze lehet is kapkodni levegő után, ha Heleno Vale dobos új művét megpróbálod futás közben hallgatni, hiszen a diktált tempó már inkább  idézi a Dragonforce-ot, mint  a hagyományos stílus-orientált csapatokat. (Kár, hogy a nagy rohanásban nem csak a sárkányt, de a királylányt is elhagyták.)

Mert hiába a meghívott vendégek által produkált, tényleg elképesztő vokális és gitármunka, hiába a zenealkotási szempontok tantárgyából kapott iskolás jeles, ha éppen a lényeg hiányzik, mégpedig a megjegyezhető, vagy emlékezetes dallamok sora, amire aztán a történetet – ami szóra sem érdemes – és az instrumentális munkát fel lehetne fűzni. Mert igyekezet az aztán volt bennem, de hiába futom le még mindig kiválóra a "Cooper-tesztet", ha sokadik nekibuzdulásra sem tudom úgy végigsprintelni a dalok által vezetett pályát, hogy emlékezzek is valamire, így aztán még jóra sem tudtam hallgatni a "The Second Big Bang"-et, ami szolgál ugyan egy-egy csodás pillanattal, de azok is inkább az énekesi, vagy gitárteljesítményhez fűződnek, és sajnos nem a dalokhoz: így aztán nem operát, hanem cirkuszt kapunk, ahol az akrobaták fantasztikus teljesítményre képesek, csak éppen  képtelenek lekötni a nézősereget.

Nem tudom, mi lehetett Vale inspiráló forrása, de a grandiózusság hamis értékének javára a zenéből mára sajnos minden, a brazil együttesekre jellemző játékosságot, és folk-elemből gyökeredző dallamot kiirtott, vagy ha a cél a német királyok megidézése volt, akkor nem értem, hogy hol maradtak a helloweenes pajkos-óvodás refrének, melyeket a kisgyerekek is el tudnának fütyülni, ha nem utálnák a sárgarépát. Erőltetem, erőltetem az agyam, de egyetlen emlékezetes szerzemény sem bújik elő annak zenei szegletéből, leginkább csak valamilyen, ömlesztett darára emlékszem, ami már gyermekkoromban is megfeküdte a gyomromat.

Azok, akik kedvelik az instrumentális virgákat – igazából dallamok nélkül –, vagy kíváncsiak, hogy a felsorakoztatott énekes sztárok ismételten képesek-e bravúrt alkotni, minden bizonnyal végig fogják hallgatni az albumot, ám azok, akik az eddigi koncepció szerinti hagyományos – vagy dél-amerikai powerre vágynak, csalódni fognak. Sajnálom, hogy így alakult, egyedül csak az vigasztal, hogy minden hullámvölgynek vége szakad egyszer, és akkor talán Vale is újra megkapja a hetedik kulcsot attól a bizonyos őrzőtől, amit a We Got The Right kapcsán sikerült kis ideig megszerezni. 

Vendégek:

Jefferson Albert - Vocals as "Padyal, the Worshipful Master"
Tim "Ripper" Owens - Vocals as "The Holy Dead Tree"
Victor Emeka - Vocals as "Adrian, the Apprentice"
Cleiton Carvalho - Guitars
Eduardo Ardanuy - Guitars
Jani Liimatainen - Guitars
Kiko Loureiro - Guitars
Leandro Erba - Guitars
Rodolfo Pagotto - Guitars
Thiago Amendola - Guitars
Tito Falaschi - Guitars
Markus Grosskopf - Bass
Fábio Laguna - Keyboards
Frank Tischer - Keyboards
Rodrigo Boechat - Keyboards
Eduardo Santos - Drums
Gabriel Viotto - Drums
Camille Kitt - Harp
Kennerly Kitt - Harp
Andre Matos - Vocals as "White Lion of Goldah"
Daísa Munhoz - Vocals as "Princess Judith"
Fabio Lione - Vocals as "Dungeon Master"
Blaze Bayley - Vocals as "Banneth, the Keeper of the Tree"
Timo Kotipelto - Vocals as "Greibach the Mathematician"
Ralf Scheepers - Vocals as "The Clairvoyant"
Arjen Anthony Lucassen - Guitars, Keyboards, Vocals as "Space and Time"
Oliver Hartmann - Vocals as "Space Agency Director"
Pedro Campos - Vocals as "Timo's Mystical Body"
Dani Nolden Vocals as "The Shadows"

Garael

Kiadó:
szerzői kiadás

Honlap:
facebook.com/karmapirin

"Az a baj, hogy egy mai fiatal, akinek esetleg most formálódik a zenei ízlése, ezt hallva azt hiszi, ilyen a rock zene. Pedig dehogy... Rock rádió ide vagy oda, még mindig itt tartunk." – szól egyet a netes "szakértő" a klip alatti hozzászólásban az egyik legnagyobb rockzenei portálon.

Személyemben nem vagyok fiatal, a zenei ízlésem is kialakult és megszilárdult már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, ráadásul szerénytelenül azt is kijelentem, hogy tudom milyen a rockzene, ismerem az egészét, az alfajait, kívül-belül, nem vagyok megtéveszthető. E kijelentés(ek) súlyos terhével a vállamon is simán leírom: a Karmapirin rockzene. Sőt, továbbmegyek. A Karmapirin minőségi rockzene, ami nem is igazán rádióbarát, tehát elsősorban zeneszerető rock-szimpatizánsoknak készült, nem főállású rádióhallgatóknak. A két tábornak ugyanis nincs közös halmaza. Ha ez rádiórock lenne, akkor Király István barátomat megkérnék, hogy: "Pitta, légy szíves, vedd egy kicsit halkabbra a torzított kísérőgitárt, mert így kiüti a közfalat, azt a két körön át tartó, nagyon sok hangos, legátós szólót pedig rövidítsd le, és oda inkább valami egyszerűbb dolgot tegyél, mert ezt a rádióhallgatók nem szeretik, és azonnal elkapcsolnak Náksi vs. Brunnerhez, ahol nyugalom van és kiszámíthatóság, ahol nem zaklatódnak fel, ahol nem fenyegeti őket hangszeres jelenlét!".

Ez lenne. De nagy szerencsénkre nem ez van. Rock van. Igazi rock. Nem állítom, hogy nem féltem egy kicsit, mert azért nálunk a G-Jam-nek kultusza van (pl. itt, itt, itt, itt, itt) és sajnos a helyzet mégiscsak az, hogy jelenleg több Karmapirin és kevesebb G-Jam van a "piacon", ami nem jó, de egyrészről a remény hal meg utoljára, másrészről meg bőven van itt gitáros-csemege. Mekkora húzása van már az "Ideje" nóta riffjének is pl., de összességében is elmondható, hogy nagyon feszes az egész zenekar, groove-hegyek mindenfelé. Ahogy hallgattam, nekem többször is eszembe jutott a Winery Dogs, innentől pedig tényleg ne beszéljünk már arról, hogy ez "igazi" rockzene-e, ugye?

Személyesen nekem a tempósabb dalok ("Cirkusz", "Azt hazudtad", "Én nyomom a gázt") jönnek be, de hangszeresen külön-külön és egységesen, dalok tekintetében is színvonalas anyagot tett le a Karmapirin. Szakos Andrea hangja is rendben van, jó frontembernek tűnik. A Karmapirin remek bemutatkozó lemezzel jelentkezett, amit teljesen nyugodt szívvel ajánlok az "igazi rock" kedvelőinek is.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.secretsphere.org
facebook.com/secretsphere

Az olasz prog-power egyik kevésbé ismert képviselője a Secret Sphere, pedig a képességeik alapján lehetnének világhírűek is. A zenekar vezetője, Aldo Lonobile gitáros hangszerének igazi mestere, aki 20 éve építgeti kitartóan a banda renoméját, sőt, 2007-ben még a Civilization One első lemezébe (Revolution Rising) is belekalamolt. (Némi bosszússággal vegyes meghökkenéssel jegyzem meg, hogy akkoriban Túrisas kolléga úgy jellemezte Lonobile gitárjátékát, mint ami "a riffeléstől eltekintve alig méltó az említésre". Na, ezt majd házon belül lejátsszuk!)

Nem apró túlzás lenne, hanem ordas hazugság, ha azt mondanám, hogy az együttes karrierjét kezdettől fogva figyelemmel kísértem, de a 2012-ben megjelent "A Portrait Of A Dying Heart" – melyet már Michele Luppival (Vision Divine, Killing Touch, manapság pedig Whitesnake) rögzítettek – annyira megfogott, hogy még a toplistámra is fölkerült. Luppi, aki alapvetően inkább klasszikusan képzett billentyűs (Coverdale is ebben a minőségben szerződtette), amolyan csajos-operatikus énekesként is vitézkedik. Én annyira nem vagyok oda a hangjáért (főleg a kicsit nyafka rekesztéseiért), de az tagadhatatlan, hogy a Secret Sphere az ő csatlakozásával szintet lépett. Így érthető, hogy miért vártam izgatottan az új anyag megjelenését.

A promóciós szövegben vázolt tematika is szimpatikus, sőt ígéretes volt: a lemez elvileg egy halálközeli élményből visszatérő lélek tapasztalatait dolgozza föl, amelynek üzenete, hogy ha új és pozitív perspektívába helyezzük életünket, fölértékelődnek bennünk az olyan erények, mint a szeretet, bátorság, jóság, őszinteség, hit, bizalom és elkötelezettség. A koncepció tökéletesen alkalmas arra, hogy egy igazán nagyszabású, még a korábbinál is progresszívebb és/vagy szimfonikusabb anyagot inspiráljon.

Hallatszik is, hogy a kórusokra, a kvázi-szimfonikus hangzásra nagy hangsúlyt fektettek, de sajnos közben megfogyatkozott az, amit az angol "grit" szó fejez ki tökéletesen: a csikorgó dög, a karcosság (?). Szerintem Luppi hangja és kórusai is túl előre lettek keverve a többi hangszer (főleg a gitár) kárára, és az instrumentális villogások, szólók sem kapnak akkora teret, mint korábban. Ez, kérem szépen, nettó veszteség. Még szerencse, hogy a dalok között akad azért egy hosszabb instrumentális szösszenet is (Commitment).

Már a 2012-es lemez sem hatott azonnal, a "The Nature Of Time"-mal pedig még hosszabban kell barátkozni, hiszen a koncepció nem az instant jellegű, direkt slágereknek kedvez. Ezért most inkább azt mondom, hogy elhamarkodott ítéletek helyett ki kell várni, amíg a "titkos szféra" rátelepszik az emberre. Engedni kell, hogy a muzsika erényei kibontakozhassanak. Nekem egyelőre jobban tetszik az előző lemez, de erről tessék majd megkérdezni az év vége felé is!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/jornlande

Nem tudom, hogy kiben született meg a belátás: Jorn érezte meg, hogy évek óta helyben topog, vagy a Frontiers elégelte meg, hogy istállójának egyik legígéretesebb ménje rendre rosszul teljesít. Talán mindkettő. Szerintem a Trond Holteres "Dracula" utólag egyfajta kitörési kísérletként értékelhető a posványos önismétlésből és a lapos földolgozósdiból (ha nem is volt minden tekintetben sikeres). A végeredmény szempontjából ez nem is igazán lényeges. Jorn végre önálló fejjel gondolkodó, karakteres zenészeket és dalszerzőket engedett maga mellé; az meg kit érdekel, hogy ez esetleg kiadói unszolásra történt.

Persze a neveket nézve senki sem fog meglepődni; a Frontiers biztosra ment, jól bevált gárda segíti Jorn kései újjászületését: Alex Beyrodt, Mat Sinner, Alessandro Del Vecchio, Francesco Iovino – erről a listáról senki sem szorul bemutatásra. Lényegében egy az egyben arról csapatról van szó, amelyik a másik Coverdale hasonmás, David Readman mellett már bizonyított a Voodoo Circle-ben (és egyéb Frontiershoz köthető megjelenésben). Ez a társaság garancia volt arra, hogy Jornt ezúttal nem bólogató jánosok veszik körül, és az önfejű norvég pacsirtára jellemző fáradt, műanyag hangzás is a múlté. Ennek nagyon örülök, sokszor volt ugyanis az a benyomásom a korábbi albumokat hallgatva, hogy egy frissebb, levegősebb, természetesebb hangzás sokat segítene.

Természetesen Jorn nem vetkőzött ki magából, ez a muzsika is a '70-es, '80-as évek minőségi hard rockjában gyökerezik, és a Coverdale/Dio duó szellemisége lengi körül, de valahogy most több az ötlet, az energia, az életkedv, a dög – na meg a jól sikerült dal. Talán nem túlzok, ha azt mondom: ezúttal sikerült üresjáratok nélküli albumot készíteni. Ilyet utoljára 2004-2006 körül emlegettem Jornnal kapcsolatban. A "Life On Death Road" és Jorn most csúnyán leiskolázta Magnus Karlssont és "kompos" haverjait. Ha egy Glock 17-tel fenyegetnek meg, akkor sem tudnám megmondani, hogy miért működik ez, és az miért nem, de így van. Pedig Romero kiváló torok, nem kevéssel marad el Jorn mögött... akinek viszont kell a kézvezető, nincs mese.

Tartuffe

Kiadó:
Columbia

Honlapok:
www.roger-waters.com
facebook.com/rogerwaters

Van néhány örök és kimeríthetetlen toposz a rocktörténelemben, pl. hogy létezik/létezhet-e Pink Floyd Roger Waters nélkül. Bár Mike Portnoy nagyon sarkos véleményével, miszerint a Pink Floyd megszűnt létezni a "The Final Cut"-tal (1983) nem értek egyet, hiszen a Gilmour vezette reinkarnáció is szerzett nekünk felejthetetlen pillanatokat, az bizonyos, hogy a klasszikus Pink Floyd hangzásnak alapvető és nélkülözhetetlen része volt Waters jellegzetes bőgőjátéka, sajátos, szofisztikált szövegvilága és mániákus (hol depressziós, hol hisztérikus) énekstílusa. Volt tehát élet Waters után, még ha nem is túl termékeny és nem is teljesen önazonos...

Az mindenképp elgondolkodtató, hogy az elválás után azért Waters sem tudott igazán sokat és világraszólót alkotni. 30 év alatt három felejthető szólólemezre és egy operára futotta, na meg számos "The Wall" világturnéra. Waters is a régi dicsőségből él, olyannyira, hogy szólóban született dalai rendre a klasszikus Pink Floyd-éra slágereit idézik (néha hangról hangra). Mintha újra és újra a "The Wall" vagy a "The Final Cut" születne meg kezei alatt ilyen-olyan "mashup" verziókban. Ebben a tekintetben nincs igazán szemrehányni valója Andrew Lloyd Webbernek, akibe az "Amused To Death"-en gúnyosan belemart, amiért Az Operaház Fantomjának fő témájában szégyentelenül lenyúlta az "Echoes" jellegzetes taktusait. Mondjuk Waters legalább magától nyúl... pl. a borítót is a "Radio K.A.O.S."-ról (1987).

Erre az albumra 12 évet kell várni, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a "Ça Ira" rendhagyó, opera-lemez volt, akkor 25-öt. Tudtuk, hogy Waterstől nem várhatunk valami merőben újat, de még így is meglepő, hogy mennyire régisulis lett az új anyag. Még a hangzás is kifejezetten retrós (főleg ami a dobokat illeti), de nem ez a fő probléma (sőt, ez nem is igazán gond), hanem a gitárok, szólók föltűnő alulreprezentáltsága. Nekem ez bizonyítja elsősorban, hogy bármilyen nehezen tudták egymást elviselni (mint pl. Blackmore és Gillan a Deep Purple-ben), Gilmour Watershez hasonló nélkülözhetetlen alkotóeleme volt a Pink Floyd fantázianevű ellenállhatatlan vegyületnek. Tudom, hogy teljességgel kilátástalan, de mit nem adnék egy valódi, békés koprodukcióért! Bár lehet, hogy Gilmournak van igaza, és szegény Richard Wright halála után ennek sem értelme, sem esélye nincs többé...

Az új anyag természetesen ún. concept-album, tele társadalomkritikával, dühös politikai felhangokkal és a szokásos, erősen balos és vallásellenes ideológiai színezettel. Zeneileg viszont talán a legerősebb Waters szólólemez, igazi időutazás, számtalan tudatos-tudattalan utalással úgy a "Dark Side Of The Moon"-ra, mint a "The Wall"-ra. Nyilván hangulat kell hozzá és a hosszabb insrumentális részek (gitár- és billentyűszólók) hiánya is beárnyékolja valamelyest, de az olyan nóták, mint a "Picture That", vagy a "Wish You Were Here"-t kisértetiesen megidéző "Smell The Roses" igazi csemegék. A lassabb, meditatívabb (hogy ne mondjam: depisebb) dalok között is akad néhány kiemelkedő: pl. a "Déjà Vu", "The Last Refugee", vagy a lemezt záró "Part Of Me Died".

A Pink Floyd klasszikus érájának rajongóit e lemezt hallgatva sem meglepetés, sem csalódás nem fogja érni, ezt garantálom. Most először én is kénytelen leszek Roger Waters CD-t venni, mert ennek bizony helye van a gyűjteményben, még ha világnézetileg nem is vagyunk egy platformon...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A Frontiers kiadó jellemzője (érdeme?), hogy nem csak előadókra, együttesekre koncentrál, hanem zeneszerzőkre is. Fölkutatják, fölkarolják azokat a tehetséges dalszerzőket, akiktől azután szinte ipari mennyiségben rendelhetik meg az albumokat, melyek mögé ilyen-olyan formációkat, projekteket lehet beállítani. Ezen a zeneszerzői listán olyan nevek szerepelnek, mint Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson, és persze az Allen-Lande lemezekkel befutott Magnus Kalsson. Ez tök jól hangzik, üzleti és közönségszolgálati szempontból is logikusnak tűnik, de számolni kell azzal, hogy egy emberről csak limitált mennyiségű "bőrt" lehet lenyúzni. Akármennyire is tisztelem az előbb említett komponistákat, én mindhármójuk esetében tapasztalni vélem a fáradás jeleit...

Magnus Karlssont ugyan az Allen-Lande projekt tette széles körben ismert és elismert hangszeressé, dalszerzővé, valójában már a Midnight Sun és a Last Tribe nevű formációkkal letette a névjegyét. Főleg az utóbbi "keretben" sikerült maradandót alkotnia, mégis az Allen és Lande nevek patinája kellett ahhoz, hogy a figyelem homlokterébe kerüljön. Ez hozta meg azután a sorozatos megrendeléseket (Planet Alliance, The Codex, Bob Catley stb.), de nagyjából 2009 környékén a túlterheltség jelei kezdtek mutatkozni Karlssonon. A harmadik Allen-Lande már elég izzadságszagúra sikeredett (a Frontiers le is váltotta Timo Tolkkira) és a végre saját néven kiadott, sokszereplős Free Fall lemezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Időközben azonban előkerült egy kétségkívül jó adottságokkal rendelkező énekes, a chilei származású Ronnie Romero, akire a Lords Of Blackben nyújtott teljesítménye alapján fölfigyelt a Rainbow oszló porhüvelyét föltámasztani igyekvő Ritchie Blackmore. Márpedig akire Blackmore fölfigyel, az bizony érdemes is a figyelemre. A Frontiers a "házi" zeneszerzők közül gyorsan fölhívta Karlssont és megrendelt tőle egy albumnyi nótát Romero népszerűsítésére. Hosszú távon biztosan kifizetődő lesz a befektetés. Ebbe a projektbe végül meghívást nyert Mike Terrana is, aki nemcsak mindig kapható egy kis "szessön" munkára, de akinek neve előélete miatt kellően jól is cseng a szakmában.

Így állt össze a "komposok" triója, amihez a Frontires promóciós célzattal meg is rendelt a zenészektől néhány nevetségesen túlzó kijelentést, pl. "ez a legkirályabb és leggroove-osabb album, amin valaha játszottam" és "egyszerűen nem voltak határok sem a dallamokat, sem a szövegeket illetően" (kíváncsi vagyok, hogy a szövegekkel kapcsolatban milyen határokra gondoltak...).

Nem akarok cinikusnak tűnni, de ehhez a projekthez Terrana a nevén kívül semmit sem adott, Karlsson zeneszerzőként nem lendült újra csúcsformába, Romero hangjának érdemei pedig nem biztos, hogy pont ebben a közegben tudnak leginkább megmutatkozni (pl. a "One Heart" akusztikus verziója sokkal több "teret" ad neki). Akármilyen sommásnak, súlyosnak tűnik ez az ítélet, az album még így is szakmailag színvonalas munka és rajongóbarát szórakoztatás. De ennyi és nem több. Valahogy az egészből hiányzik egy plusz dimenzió (a mélység?). Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik majd védelmükbe veszik a "komposokat", objektív szakmai érvekkel nem is tudnám őket cáfolni, valahol meg is értem őket, de bennem a sokadik hallgatás után sem hagyott nyomot az anyag. Nagyon sajnálnám, ha Karlsson tartósan beleragadna az ún. "szürke eminenciás" kategóriába.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Szokásom, hogy mielőtt írok egy megjelenésről, akkurátusan végigolvasom, mit mondtunk a korábbi lemezek kapcsán az adott előadóról. Legtöbbször arra a megállapításra jutok, hogy teljesen következetesek és önazonosak vagyunk. Az Adrenaline Mobról eddig nálunk posztolt bejegyzések száma engem is meglepett. Annak ellenére, hogy előzőleg csak két stúdióalbumuk jelent meg (a "We The People" a harmadik), összesen hat írás tanúskodik arról, hogy nálunk kiemelt figyelem kíséri Allen és Orlando "szerelemgyermekét". A kiemelt figyelem viszont nem jelent osztatlan lelkesedést. Korántsem! A jelen tárgyban született kritikákat visszaolvasva azt kell mondjam, hogy tőlem szokatlanul a Csőcselék egyfajta "véleményevolúciót" provokált ki nálam. A kezdeti sokkszerű csalódás (itt), az első sorlemez megjelenésekor egyfajta távolságtartó tisztelgéssé szelídült (itt), majd egy magával ragadó budapesti koncert élménye túllendített a holtponton (itt), hogy beálljon nálam a jelenlegi állapot (pl. itt): ma már nem hiányzik Portnoy, nem várok világmegváltó nagy revelációt, de különösebb lelkesedést sem vált ki belőlem a dolog: egyszerűen csak örülök annak, hogy van ilyen, hogy Allen és Orlando jól szórakoznak, miközben bennünket is kellemesen elszórakoztatnak.

A Mobbal kapcsolatban nem véletlenül írok következetesen Allen/Orlandót, hiszen ez kettejükről szól: mellettük mindenki cserélhető - igen, még Portnoy is! Az őt váltó szegény A. J. Pero (ex-Twisted Sister) az együttes turnébuszában kapott egy masszív szívinfarktust, majd a kórházban elhunyt. Most éppen Jordan Cannata püföli a bőröket és John Moyer (Disturbed) helyett elvileg David Zablidowsky bőgőzik. Ezek a tagcserék nem észlelhetők a zenekar muzsikáján, pontosan azért, mert itt minden Allen és Orlando koprodukciójának függvénye. Ők ketten pedig kitaláltak egy jó receptet arra, hogy tudnak arcbamászó energiával, nagy testüket meghazudtoló frissességgel fölpörgetni minket, főleg élőben! Nem győzöm hangsúlyozni mennyivel többet nyújt ez a zene koncerten, mint mondjuk a nappaliban mosogatás közben.

Az együttessel kapcsolatos előtörténetem miatt (amit a bevezetőben már vázoltam) nyilván több időt kell szánnom az új album kiértékelésére, és még úgy is csak akkor lenne "fair" dolog végítéletet mondanom, ha már meghallgattam őket élőben. Ez a luxus azonban nem mindig adatik meg egy magamfajta kritikusnak, így a naprakészség igényének nyomása alatt kénytelen vagyok véleményt nyilvánítani. Szerintem a zenekar kezd föltűnően önismétlő lenni, nyilván nem várhatjuk el tőlük, hogy kivetkőzzenek saját bőrükből, de az önismétlés itt egészen jól fölismerhető: főleg a bemutatkozó album egyes fordulatai köszönnek vissza konkrét formában (hallga' csak az albumot indító, klipes "King Of The Ring"-et, közvetlenül a debütáló lemez "Undaunted"-ja után!)

Természetesen itt is található egy dögös földolgozás, a korongot Billy Idol "Rebell Yell" című klasszikusa zárja. Ez rendben is van, hiszen általában jó érzékkel nyúlnak régi slágerekhez, az viszont már majdnem kínos, ahogy a "Raise 'Em Up" a teljesen egyéni zenei világgal rendelkező (így könnyen beazonosítható) Volbeatet megidézi (ennek ellenére, vagy éppen ezért a nóta tök jó). Ráadásul az Allen/Orlando duó ezúttal nem csak magától kölcsönzött ötleteket, de visszaköszön pl. a Rage Against The Machine "Killing In The Name Of"-jának jellegzetes témája is (What You're Made Of).

A Csőcselék szerintem megint egy minőségi, szórakoztató, de kb. fele-fele anyaggal rukkolt elő. Elfogadom, hogy Allen "hol rekesztek, hol tisztán énekelek" hozzáállása megosztó lehet; azzal is tisztában vagyok, hogy Orlando stílusa egyeseknek sok, és szeretnének több szépen kifejtett dallamot hallani a szélsebes "kapirgálások" helyett, de a fele-fele minősítés nálam nem ezekre vonatkozik (csak), hanem elsősorban arra, hogy a dalok mutatnak meglehetősen vegyes képet. Persze mindez elméleti dolog, a gyakorlatban meg az a helyzet, hogy amennyiben Pesten föllépnek, ott fogok csápolni valahol az Allen által föltüzelt lelkes rajongók között...

Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Úgy látszik, az idei évre kiadott irányelv az eklektika – legalábbis a dallamos metal területén, ahol a Unity után a Wolfpakk is egy amolyan stíluson belüli stíluskavalkáddal lepett meg bennünket, csak itt még a kisegítő zenészek és énekesek sem állandóak: így aztán nem csoda, ha csoda, hogy nem veszünk el ebben a kanyargós, ki-és beugrós rengetegben – bár a végeredményt tekintve azt hiszem, Nyilas Misi kedvenc csapata diszkográfiájának legjobbját szállította le.

S hogy mi lehet ennek a magyarázata? Különösképpen semmi, egyszerűen jó formában volt az együttes magját adó énekes-gitáros páros – de ennyivel csak nem úszhatom meg az ismertetőt, mert ha már ebből is zanzásított változat kell az ifjúságnak, akkor mikor és miből fogják fejleszteni szövegértési képességeiket? (No jó, még szerencse, hogy nem vagyok nyelvtanár, így írhatok a hivatalos pedagógiai állásponttal nem egészen egyező véleményt is…)

De térjünk vissza a lemezhez: az egyik előrelépés, hogy a meghívott vendégeket végre dolgozni is hagyták. Mert hiába volt az eddigi két Wolfpakk lemez is tele jobbnál-jobb énekesekkel, ha a vokálmunka területén a sarokba zavarták őket, és onnan kellett a duetteket megoldani – mondanom sem kell, így csak azt érték el, hogy teljesen felesleges volt a közreműködők jelenléte, pusztán a lemezborítóra írtak tanúsították, hogy itt bizony nem csak Mark Sweeny röpített dallamokat az égbe. (Szegény Ripper, Malmsteen után ott is felderítő munkát kellett végeznie, vagyis jelenlétéről csak a beavatottak tudhattak, pedig micsoda hang…)

A máris kedvenccé váló státuszt azonban nem csak a vendégek – élükön George Lynch-csel – révén sikerült elérni: a dalok mintha nekem íródtak volna – abban a dallamosan dögös, ám érzékenységet sugárzó világban, amiben olyannyira szeretek elmerülni. Ennek megfelelően bátran jelenthetem ki, hogy szinte minden szerzemény európai jellegű sláger, valahol a neoklasszikus metal, a metal operák és a Bonfire/Jaded Heart fémjelezte heavy rock mezsgyéjén, melyekben az énekesek a csillagokat is lehozzák az égről, és hát ha Tony Harnell, Oliver Hartmann, Pasi Rantanen, vagy Ronnie Atkins jó formában van, akkor ott további gond nem lehet. A sorból talán csak két szerzemény lóg ki: az egyik az angolszászok kedvence, Biff Byford által előadott metalba oltott sámántánc – ami így leírva nem bizalomgerjesztő, hallva annál inkább – a másik pedig a lemez "nagyepikája", a "Mother Earth", amiben a Pretty Maids kiválósága a Black Sabbathtól a Led Zeppelinig – ráspolyt okozva fémbőrön – képes végigénekelni a "nagy generáció" által teremtett zenei iskolát úgy, hogy a szerzemény közepére helyezett instrumentális rész tulajdonképpen a léghajósok "Kashmir"-jából lett kiemelve, ám a fő dallamtól még azoknak is könnybe lábadhat a szeme, akik a táncdalfesztiválokat tartják a zene non plus ultrajának.

Annak külön örülök, hogy Pasi Rantanen végre kvalitásainak megfelelő szerzeményt kapott, és hogy a nemrégen súlyos műtéten átesett Steve Grimmet a NWOBHM szellemében tulajdonképpen leénekli Dickinsont, akitől az utóbbi időben ilyen formátumú teljesítményt én nem hallottam.

Kiváló, a stíluskalandozások ellenére is koherens színvonalat produkáló lemez a "Wolves Reign", amiben a németes precizitás ezúttal nem párosult szögletességgel,  hiszen a végeredmény harmadik, színvonalat meghatározó faktora, az optimizmus és a dalokból áradó munkaöröm akkor is jó kedvet csinál, ha éppen dolgozni kell menned.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.inglorious.com

Ha szereted a Whitesnake-et, a Led Zeppelint és Gary Moore-t, akkor ez az album is tetszeni fog neked. Ha szereted a Deep Purple-t –, akkor…akkor hallgasd a most megjelent lemezüket, mert az "Inglorious II"-n – micsoda retro lemezcím! – már nem találod meg Blackmore-ék európai metal ősforrását.

Igen, a lemezen hallatszik, hogy ki az új producer: Kevin Shirley olyan sztárokkal dolgozott együtt és formálta őket a stílus "underground-mainstream" csillagává, mint Joe Bonamassa és Beth Hart. Shirley minden ízét – még a hatodikat is – érzi a blues-rocknak, nincs olyan séma, amit elő ne tudna kapni tarsolyából, ha szükség van rá, és azt is tudja, mit akar tőle a közönség most, több mint 100 évvel a blues megszületése után egy olyan környezetben, ahol a stílus autentikussága már idegenül 6hat.

Az "Inglorious II" remek blues-rock album lett. Nem metal – bár a megszólalás vastagon döngeti a gitárt, és pokoli mélyen a basszust –, sőt, még csak nem is hard rock. Azon persze lehet vitatkozni, hol húzódik a két stílus közötti határvonal, de ha az új lemezt összehasonlítjuk a Whitesnake leginkább blues-telítette albumával, akkor világos lesz neked is, mi különböztette meg annak idején a Creamet a Purple-től. Az Inglorious tavalyi alkotása után hátrább lépett egy zenei egységnyit – mondjuk 10 évnyit – az időben, és a hetvenes évek helyett most a keményebb stílusok születésének korszakába repíti a hallgatót. S hogyan? Hát azzal a színvonallal, ami már a debüt albumukat is jellemezte: jóllehet, nem találták fel a kanálban a mélyedést, de amit előadnak, azt olyan bravúrral teszik, amit nagyon nehéz lenne felülmúlni. A csapat erőssége továbbra is természetesen Nathan James énekes, akinek képességeit nem kell ecsetelnem, elég, ha a klipnótát meghallgatod, bár ez a részképesség megvolt az elődöknél is. Van azonban,  amiben csak többre jutnak, mint a példaképek – naná, van rá 50 évnyi előnyük – mégpedig az az iszonyatos, groove-os húzás, amitől metal rajongó létedre is élvezni tudod a hallottakat, és plasztikusan tapasztalhatod a metal evolúció meghatározó, kezdeti lépcsőfokát. (Az instrumentális szekció sem rossz, de ha egy Bonamassa képességű gitáros lenne Wil Taylor helyén, akkor a klasszikusokhoz mérhető alkotás született volna – mondjuk fél évszázaddal ezelőtt.)

Szimpatikus, hogy a srácok albumban gondolkodnak, és nem kiugró slágerekben, első hallásra talán csak a koncepcióból kissé kilógó "Black Magic" varázsolja bele magát a füledbe, amiben egy elcsépelt horror-filmzenei riffet ültetnek át úgy blues rock groove-ba, hogy arra talán még Frankensteinnek is megjönne a kedve a tánchoz. A másik említésre méltó momentum – bár az egész album csak ilyenből áll – a Gary Moore líraként induló "Change is Coming", amiből úgy pattan ki a mai korszak hangzása által teremtett örvénylő vadság, mint felcsapó lángból az égnek induló szikra.

Bevallom, az első hallgatások után kissé csalódott voltam, nekem szimpatikusabb volt az első lemez Purple-t is magába foglaló, talán metalosabb attitűdje, de most már megbékéltem: ha elfogadod, hogy az Inglorious kissé visszalépett az időben, és stílust módosított – vagy csak felerősítette az előző lemez bluesos hatásait – akkor minden bizonnyal te is olyan élvezettel kerülsz bele ebbe az időhintába – amiben a groove-ok szolgálják a lendületet –, mint én. Ne sajnáld hát az időt, a fiúk sem sajnálták. (Külön piros pont az ötletes borítóért.)

Garael