Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Neal Morse és bandája alaphangon se egyszerű, Lemmy Kilmister-féle 3 percesekben gondolkodó brigád, de egy olyan fajsúlyos dupla koncept albumnak, mint az idei, főleg meg kell adni az esélyt a leülepedésre. Ennek jegyében immár több napja folyamatosan hallgatom ezt az összetett, fordulatos anyagot (na, jó bevallom, kétszer előkerült az új Sting is), melyet Morse ezúttal egy XVII. századi angol baptista prédikátor, bizonyos John Bunyan "A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendőbe" című könyvének tematikájára épített föl. A könyv az angolszász irodalom egyik jelentős alkotása, kb. olyan nyilvánvaló keresztény allegória, mint C. S. Lewis "Nárnia krónikái" című regényciklusa. Akit érdekel az egyébként nem túl izgalmas történet, könnyen utána olvashat a neten. Megjegyzem: a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani az gatyánkba, ha idővel folytatás következik.

Mike Portnoyt ismerve már eleve azon sem lepődünk meg, hogy az örökmozgó dobos lekendezve, erős túlzásokba esve nyilatkozott a megjelenésről: "Őszintén gondolom, hogy ez a lemez karrierem lemeze. Neal és én már 18 stúdióalbumot csináltunk együtt, de a 'The Similitude Of A Dream'-et együttműködésünk abszolút kreatív csúcsának tartom. Mindig is a dupla koncept albumok voltak a gyöngém, mint pl. a Pink Floyd 'The Wall'-ja, vagy a The Who 'Tommy'-ja, és bátran mondhatom, hogy most egy olyan lemezt készítettünk, amit simán e mesterművek mellé lehet tenni. Merész kijelentés, tudom, de egy majdnem 50 albumot magában foglaló karrier után, ezt most őszintén munkásságom egyik meghatározó teljesítményének tartom." A zenét napok óta ízlelgetve, elemezve azt kell mondjam, hogy Portnoy lelkessége teljesen indokolt. Ez valóban kiemelkedő munka, és instrumentálisan talán a legszofisztikáltabb az összes Neal Morse lemez közül (ide értve a Transatlantic albumait is). Mindazonáltal ezt az "abszolút kreatív csúcs"-szöveget nem veszem be, és nem csak a tekintélyes Dream Theater diszkográfia alapján (mondjuk, a Portnoy nélkül megalkotott "The Astonishing" ehhez mérten szedett-vedett fércmunka), hanem azért sem, mert Portnoy és Morse már dolgoztak együtt dupla koncept anyagon (Testimony, 2003), és meggyőződésem, hogy a "The Similitude Of A Dream" ahhoz képest nem egyértelműen kiugró vagy lényegileg más. De említhetném itt a több mint 100 perces "Snow"-t is, Morse utolsó Spock’s Beardes lemezét (2002), ami ambíciójában, volumenében semmiképpen sem marad el ettől a vállalkozástól.

Vitatkozni vagyok kénytelen a formáció másik sziklaszilárd tagjával, Randy George basszusgitárossal is. "Nem voltunk benne biztosak," – nyilatkozta George – "hogy van egy dupla lemezre elegendő zenénk, de úgy tűnt, hogy mind a zene, mind a koncepció afelé tendált. Végül a próbák alatt annyi jó muzsikát írtunk, hogy muszáj volt két lemezesre csinálni az albumot." Szerintem meg nem olyan egyértelmű ez a "muszáj", mert a második lemez, főleg, ami annak második felét illeti (kivéve persze a bevezető alapmotívumát újrahasznosító finálét), már nincs olyan erős, mint az első. Számomra a "The Mask" című nóta az abszolút mélypont, ott úgy érzem, határozottan elvékonyodik, meg is bicsaklik az album.

Ezektől a szerintem nem elhanyagolható kiigazításoktól eltekintve valóban áll, hogy mestermű született, és ehhez a maga módján és szintjén a többi muzsikus is jelentősen hozzájárult, különösen Eric Gillette gitáros, aki szólóban is képes figyelemreméltót alkotni. Tudjuk, hogy Morse maga nagyszerű gitáros (is), de Gillette modern, bámulatosan "folyékony" játéka mégis képes szintet emelni, előidézni azt a bizonyos "Hű, Apám!"-effektust. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez az év egyik lemeze, amit überelni kegyetlen nehéz lesz. Az érdeklődők – amennyiben igazságosan akarnak eljárni – jól teszik, ha törlik a naptárból programjaikat, és minimum pár napra bezárkóznak a lemezzel a lakásba.

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/officialcoexistence

A franciákra általában nem jellemző, hogy jeleskednének a metál zenei "hadszíntéren". Kivételként így hirtelen most csak a sajnos hosszú ideje inaktív Adagio és Heavenly jutnak eszembe (a mostanában népszerű Gojira érdemei elismerése mellett nem az én muzsikám). Pont ezért örültem meg annyira a Coexistence nevű progresszív formáció második lemezének, bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy a jellegzetes francia (és magyar) Achilles-sarkat, vagyis az énekesi posztot – nem meglepő módon – egy svéd fiatalemberrel, bizonyos Carl Lindquisttel sikerült megerősíteni.

Az együttes története 2008-ban kezdődik, amikor Grégory Giraudo gitáros az interneten böngészve fölfigyelt az előbb említett svéd énekesre. Kettejük "együttéléséből" (coexistence) született azután egy négy számos EP (Carrion Comfort, 2009). A pozitív visszajelzéseken fölbátorodva leigazolták Jérémy Vannereau dobost és Florent Poulhès bőgőst, akikkel immáron rendes bandaként működve jelentették meg debütáló albumukat (Flow, 2012). Valamiért akkor még nem sikerült megragadni a képzeletemet, de az új anyag már bőven az ingerküszöböm fölött szárnyal.

Carl Lindquist hangja és dallamérzéke engem nem varázsolt el annyira, mint Grégory Giraudot, viszont a gitáros teljesítménye olyan, hogy azt figyelmen kívül hagyni, elismerés nélkül hagyni oktalanság volna. Giraudo bizony tanult és technikás hangszeres, mesteri diploma lapul a zsebében muzikológiából, ami úgy ötletes, változatos kíséretéből, mint sziporkázó szólómunkájából nyilvánvaló. Az "Everlasting Scars" emellett kifejezetten jól szól: a híres svéd Fascination Street Studiosban rögzítették Tony Lindgren (James LaBrie, Paradise Lost, Kreator, Katatonia) vezetésével.

Ez az album érdekes keveréke a régi SymphonyX-féle progresszív metálnak és a tipikusan skandináv dallamos rock/hard rock muzsikának. Talán néhány gyorsabban ható, könnyebben megjegyezhető refrén jót tett volna az anyagnak, de a harmadik, negyedik hallgatás után már kezdenek hatni a dallamok, és közel nem olyan furcsa a zenei világ, mint első hallgatásra. Elismerés illeti ezeket a srácokat, de most már elérkezett az idő, hogy az Adagio és a Heavenly is bizonyítson!

Tartuffe

Ezúttal nem instrumentális önmegvalósítás, hanem egy egyszerű szerkezetű, énekes rocknóta, de én szeretem az ilyeneket is, jólesett megírni, játszani, felvenni. Tartuffe szerint elfogadhatóan illeszkedik a magyar hard rock hagyományokhoz. Hogy ez most jó-e, vagy sem, hát...:-)

Az énekért köszönet Otrosinka Richárdnak, az OTI Blues Band énekesének.

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.civilwar.se

Hogyan jön össze a spagetti western, a csasztuska és a metál? Hát úgy, ahogy a kezdetben amerikai polgárháborús imidzsben utazó Civil War kotyvasztotta össze nekünk. Hogy ez vicc? Hát kinek mi jön be a mosolyra fakasztáshoz, az azonban már egyáltalán nem nevetséges, hogy az új albumon talán ez a legjobb produkció.

A  banda harmadik lemeze ugyanis tökéletesen prezentálja az "európai újhullám power metal"-jának összes buktatóját, s hogy ezt egyetlen kiadványon sikerült összehozni, elég egy gyenge tapsra, ha már egyébbel nem érdemlik meg. Nils Patrik Johanssonék először is kitágították az eddigi szövegvilágot, és jóllehet, a dallamok a korábbi forrásból táplálkoznak, elvesztették azt az azonnali hatást kiváltó lelkesítő ragadósságukat, ami a stílus zsigeri lényege. Mert hát ebben a közegben nem nagyon talál az ember virga gitárszólót, a dobos munka sem az akrobata ritmusváltásokról szól, a szerzemények pedig hajlamosak hasonlítani egymáshoz, ami annyira nem baj, ha alkalmasak arra, hogy a közönséget ökölemelgetéses riadóra buzdítsák. Ehhez azonban az kell, hogy az ösztönökre ható, azonnal csatába hívó dallamokkal rendelkezzenek, és ne kelljen a harci kürtöst ismétlésre buzdítani, hogy a katona megjegyezze, mikor fúj támadást, és mikor menekülést.

A csapat azonban, úgy látszik, ellőtte a jelenlegi puskapor-készletet – amihez talán hozzájárultak a legutóbbi album felvételénél lebonyolított tagcserék is –, mert a "The Last Full Measure" úgy fullad unalomba, hogy azon a csodás énekes sem segíthet, kinek jelenlegi dallamai a "szegény ember Civil War"-ját eredményezik, ami mint tudjuk, nem éppen hízelgő jelző. Az persze lehet, hogy a "háborús induló" készletből Johansson most a vesztes csatákét vette elő, esetleg azoknak a rohamdaloknak a kottáját, melyeket a tábornokok is a fiók mélyére süllyesztettek, és hiába hasonlítanak a dallamok az első két lemez bravúrjaira, valami hiányzik belőlük, hogy újra ott legyünk Gettysburgnél, esetleg a bukásra ítéltetett Rómánál. A stílus lineáris, szegényes eszköztára ugye nem alkalmas arra, hogy a hallgató lankadó figyelmét a gyenge ismétlésekről és az unalmas dallamokról valami más mozzanatra terelje – mint mondtam, itt nincs virtuóz instrumentális munka, vagy cseles progresszió –, így aztán a hatáskeltés egyszerűsége – amelynek eszköze, a jelen esetünkben hiányzó, lelkesítő, azonnali együtt énekeltetésre buzdító melódia – önmaga ellen fordul, és kivérezteti a produkciót.

Az is lehet, persze, hogy a Civil Warban eleve is ennyi volt, és a debüt túl erősre sikeredett ahhoz, hogy az évek során tartós minőséget produkáljon, de ha arra gondolok, hogy a Powerwolf mióta képes megélni abból a pár ötletből és dalvázlatból, ami rendelkezésükre áll, ráadásul a Sabaton odáig jutott, hogy az Acceptet speciális előzenekarnak tudják meghívni, akkor mindenképpen hibáztak a fiúk, és talán jó lenne haditanácsot tartani, hogyan tovább. Sajnálom ezeket a sorokat, mert Johansson nevéhez általában nem fűződik gyenge munka, a "The Last Full Measure" azonban arra sem elég, hogy az egyébként kiváló énekteljesítmény mentsen némi renomét a vesztes csata után: ez bizony most kudarc lett, aminek esetleges megismétlése könnyen a háború végét is jelentheti.

Garael

Kiadó:
Rockshots Records

Honlap:
facebook.com/binarycreed

A Binary Creed azon kevés "pályakezdő" svéd metál formációk közé tartozik, akik nem törtek be a köztudatba mindjárt az első lemezükkel. Ennek többek között az is oka lehet, hogy elég nyíltan vállalják keresztény inspirációjukat, és teszik ezt egy olyan társadalomban, amely elvileg keresztény gyökerekkel rendelkezik, mégis mindössze 2% vallja magát gyakorló kereszténynek, miközben a muszlimok aránya lassan eléri a 10%-ot. Szép jövő elé néz Európa!!! A "Restitution " című debütáció 2014-ben jelent meg a Nightmare Records gondozásában. Rutinos "kukásként" már akkor fölfigyeltem rájuk, de azután valahogy mégsem ugrották meg az ingerküszöböm. Most azonban úgy érzem, fölszívták magukat annyira, hogy kapjanak egy rövid recenziót.

A promócióban power-prog együttesként lettek meghirdetve, de őszintén szólva nem túl sok progressziót sikerült ebben a muzsikában fölfedeznem. Ez természetesen nem lekicsinylő minősítés, hanem inkább tényszerű közlés – a tisztánlátás végett. Jellemzően skandináv heavy/power anyagként jellemezném az "A Battle Won”-t nagyjából a Tad Morose, Lost Horizon környékéről, ropogós riffekkel, vastag szinti szőnyeggel, "hősies" dallamokkal és ügyes gitárszólókkal – utóbbiért Stefan Rådlund a felelős.

Alapvetően két kifogásom van a Binary Creeddel szemben, de elismerem, hogy mindkettő ízlés kérdése. Elég idegesítőnek találom a dobok agyontriggerelt, élettelen, művi hangzását, és valahogy nem tudok megbarátkozni Andreas Stoltz hangjával sem. Nem biztos, hogy világosan el tudom magyarázni, mi a bajom vele: valahogy a műfaj által megkövetelt férfiasság hiányzik belőle, pedig az erő megvan benne és a hangterjedelem is rendben van. Na, ezért mondom, hogy ez ízlés dolga. A nyafogásom azonban nem szabad, hogy bárkit is elijesszen, a Binary Creed megérdemel egy esélyt azoktól, akik a műfajban nem csak az első vonalas művészekkel hajlandók próbát tenni. Bele kell hallgatni az olyan dalokba, mint a klipes "In A Time To Come", vagy a "Safer Than Now" és a "Black Storm".

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/Officialrothbrockproject

Kiváncsi vagyok, hogy a John Roth névre hányan kapják föl a fejüket mifelénk. Valószínűleg nem sokan, pedig egy ritka jó dallamérzékkel megáldott, technikailag is kifogástalan gitárosról van szó, aki nyilván nem véletlenül került be abba Wingerbe, ahol középszerű zenészeknek eleve nincs esélyük. Mondjuk, Reb Beach mellett szegény nem sok lehetőséget kaphatott a ragyogásra. Most a Frontiers jóvoltából megmutathatja, hogy saját jogán is megérdemelné a világhírt. Ehhez a Giant nevű bandában megismert Terry Brock énekest kérte föl egy kis projektezésre, akinek kísértetiesen hasonlít a hangja Doogie White-éra (ex-Rainbow, Cornerstone). Ezt a névadó, dinamikus duót Scott Trammell dobos egészíti ki.

A RBP zenéje tökéletesen illeszkedik a Frontiers preferenciáiba, olyan mega-dallamos, kórusokkal gazdagon tupírozott hard rockot/AOR-t játszanak, amitől Serafino Perugino tenyere hirtelen viszketni/izzadni kezd (igen, a szóhasználat tudatos és szerintem meglehetősen találó). A nápolyi kiadó kiterjedt "roster"-én szereplő hasonló bandák közül talán annyiban tűnik ki az RBP, hogy ez még a szokásosnál is amerikaibb. Tudjuk, hogy a tengerentúlon mindig egy kicsit más úton járnak, mint az öreg kontinensen (vagy fordítva?). Legyen az hard rock vagy heavy metal (jóllehet ezek a műfajok tényleg univerzálisak), mindig van egy jellegzetesen amerikai verzió, ami kevésbé ismert vagy sikeres mifelénk, mint odaát (és fordítva?).

A lényeg, hogy a RBP zenéje virtigli amerikai AOR/hard rock, amúgy Foreigner, Jefferson Starship, Styx, Night Ranger módra, olyan muzsika, amit az amcsi klasszikus rock rádiók reggeltől estig sugároznak. Ráadásul ez annyira "hagyományőrző" – hogy ne mondjam retro fölfogásban fogant – hogy ki se tűnne a '70-es, '80-as évek Billboard slágerei közül. Kellemes hallgatnivaló, de – hacsak valaki valamilyen okból nem ezen szocializálódott – némileg idegen az európai füleknek (megnyugodhatunk, a Frontiersnek komoly piaca van a tengerentúlon is). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-két nóta ne lenne kimondottan fülbemászó, mint pl. a mellékelt "Young Again", Roth játéka pedig mindig élményszámba megy...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.glennhughes.com
facebook.com/glennhughesonline

Elsőként a promó-duma: "Ez 8 éve az első szólólemezem és kb. 25 éve a legkeményebb." A kijelentés első része vitathatatlan, objektív tény. A második már nézőpont kérdése. A most 65 éves brit rock legenda, akinek sem fizikai formáján, sem hangján nem tetten érhető az öregedés, valóban fiatalos anyaggal rukkolt elő, méghozzá olyan minőségben, amilyet tőle éppen 20 éve hallottam utoljára. Az 1996-os "Addiction" volt az utolsó olyan Glenn Hughes album, amit elejétől végig szerettem. Szerintem a "Resonate"-hez leginkább az a lemez volt fogható, amit a drogokról leszakadt, testileg-lelkileg letisztult Hughes akkor Marc Bonilla gitáros segítségével írt meg. Az "Addiction" – bár bizonyos mértékben magán viselte a '90-as évek közepén divatos zenei irányzatok nyomait – mai füllel hallgatva is hibátlan teljesítmény, és (épp itt szállnék némileg vitába az énekes-bőgős promóciós fölvezetőjével) simán van olyan kemény, sőt komorabb (!), mint az idei megjelenés.

Persze eszemben sem áll kötekedni Hughes-zal, aki iránt egyrészt óriási tiszteletet érzek, másrészt egy kicsit félek is tőle, mert szinte túlvilági az, ahogy néhány kortársával ellentétben kirobbanó formáját ma is őrzi. Inkább csak örülök annak, hogy a Frontiers kiadó jóvoltából itt van tőle egy újabb ütős és dögös hard rock lemez, amit ezúttal nem Marc Bonillával, hanem Søren Andersen dán gitáros-producerrel együtt készített. Az ő párosukhoz csatlakozott még Pontus Engborg svéd dobos és Lachlan "Lachy" Doley billentyűs, akinek ötletes és karcos Hammond-játéka – amúgy Jon Lordosan! – módfölött üdítő színfoltja az albumnak. Két nóta erejéig beszállt a "játékba" Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers és a Chickenfoot ütőse, Hughes régi nagy cimborája (lásd a mellékelt klipes "Heavy"-t!).

Bárki is vonuljon Hughes-zal együtt stúdióba, ahhoz kétség sem férhet, hogy itt ő a főszereplő. Mindent dominál ez a kolosszális, fehér testbe szorult fekete hang, de – s erről sokan megfeledkeznek – hangszeresnek sem utolsó; sőt, akkor sem beszélnénk mellé, ha ezt az albumot alapvetően bőgő-vezérelt muzsikaként jellemeznénk. Ezzel tulajdonképpen nem is lenne baj, de azért megjegyzem, hogy a lemez "rezgéséből" nem elvett volna, hanem inkább hozzáadott volna egy kicsit bátrabb és technikásabb gitárjáték (a klipes "Heavy"-ben pl. egyáltalán nincs szóló!).

Hughes ezúttal azoknak is kedvezett, akiknek annak idején nagyon bejött a Tony Iommis "Fused", a "Flow" pl. akár azon a lemezen is szerepelhetett volna. Funky meg soul ide vagy oda, Hughesnak azért mégiscsak ez a keményebb stílus áll legjobban, bár hozzáteszem – rögtön meg is cáfolva önmagam – a könnyedebb blues-funkos "Landmines" pl. szerintem az egyik legjobban sikerült dal az albumon. Akkor egyezzünk meg inkább abban, hogy Hughes univerzális zseni, és a "Resonate" ennek a géniusznak igen szerencsés csillagzat alatt született kompendiuma!

Tartuffe

Kiadó:
Ranka Kustannus

Honlapok:
www.psychework.com
facebook.com/psychework

Emlékszik még valaki a fiatal finn, Maiden-mániás gép-emberekre (Machine Men)? Még nevüket is Bruce Dickinson "The Chemical Weeding" című albumának egyik száma ihlette. Összesen három lemezük jelent meg, az utolsó, a "Circus Of Fools" már kifejezetten ígéretes és kiforrott anyagnak bizonyult, még akkor is, ha a magából igazi hangorkánt kibocsátó hobbit-termetű énekes, Toni Parviainen se nem képes, se nem hajlandó kilépni Dickinson árnyékából. De miért is tenné? Kényelmes és tiszteletreméltó hely az.

Hiába fogadták egészen jól a kritikusok a "Circus Of Fools"-t, az album megjelenését követően hosszú szünet következett, majd 2011 februárjában a tagok végképp beadták a kulcsot. Számomra is csak most derült ki, hogy Toni Parviainen és J-V Hintikka gitáros ellenben nem adták föl végleg. Ilyen-olyan vendégszereplések után végül egy új együttes megalapítása mellett döntöttek, ez lett a Psychework, amely hasonló heavy/power fölfogásban játszik ugyan, de már sokkal kevésbé maidenesen, sőt enyhe, itt-ott nyomokban tetten érhető progresszivitással (pl. változatosabb ritmika, fuvola a "Keep The Flame"-ben, "vonósok" a "Barricades Won't Fall"-ban stb.)

A minősíthetetlenül primitív borítóval majdnem sikerült észrevétlenül átrepülniük a radarom alatt, de végül virtuálisan csak nyakon csíptem a kis, föltörekvő fiatal finn zenekarokat (pl. Arion) támogató kiadónál megjelent albumot. Nem túl hosszú, összesen kb. 45 perc muzsikát (nyolc nótát) tartalmaz a "The Dragon's Year". Sajnos annak a véleményemnek vagyok kénytelen hangot adni, hogy amennyire figyelemreméltó énekes, annyival kevéssé kiemelkedő zeneszerző Parviainen. Mindazonáltal találhatunk itt néhány szórakoztató szerzeményt (pl. "Barricades Won't Fall" és "Tear Of The Phoenix"). Amondó vagyok: kár lenne engedni, hogy Parviainen tehetsége elkallódjon, veszendőbe menjen. Igazán megérdemelné, hogy valami nagyágyú fölfedezze és katapultálja a nemzetközi hírnév felé (mint tette azt nemrég pl. Blackmore a chilei Ronnie Romeróval). Simán beférne az Angrába, de ha Dickinsonnal – ne adj' Isten! – történne valami, akár a Maidenbe is!

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
theocracymusic.com

Tartuffe Avenged Sevenfold kritikájánál megjegyeztem, hogy a mainstream metal – van olyan? – mennyire más utakon jár, mint Európában. No, ezt én nem feltétlenül dicséretnek szántam, bevallom, hogy a metal power irányzatán, és a hard rock aréna változatán kívül inkább a "hazai kontinens" stílusaiért vagyok oda, ami persze ízlés kérdése, és nem vitatéma. Ugyanakkor itt van ez a Theocracy nevű csapat, amely alapvetően a hagyományos európai, kétlábdobos, Helloween-féle cukormázas powert játssza, ám olyan kevert tartalommal, ami mégis egyedivé teszi a keresztény beállítottságú brigádot. A fiúk jó amerikai módra nem ódzkodnak a hagyományos show-elemek kipróbált hatásvadász eszközeitől: ha kell, a gospel eksztatikus adrenalin pumpájához, ha kell a TSO grandiózus giccsparádéjából kölcsönöznek, de mentségükre legyen, hogy nem idegenkednek azoktól a megoldásoktól sem, amik tulajdonképpen előremutató módon frissítik fel a stílust, és amelyek egyáltalán nem a mainstreamre jellemzőek. A csapat gitáros-énekes vezetője Matt Smith ugyanis zenei szocializációja során valószínűleg megmártózott a death metal pokoli bugyraiban is, hiszen az édes-mézes dallamokat gyakran pörgetik meg blastbeatek, vagy olyan disszonáns zenei futamok, melyektől  Helloweenék ódzkodnak, mint tökök a Halloween-ünneptől.

Ettől persze lehetnének még átlagosak, ám ha vonzanak a néha már-már popba átnyúló refrének, és az a remek, ritmus-és szólógitár-hármas, ami még a progresszív vizekre is el-elveti a csapatot, akkor biztos vagyok benne, hogy kedvedre való zenét kapsz. Itt van mindjárt a címadó, aminek dallama engem tulajdonképpen egy ABBA slágerre emlékeztet, róluk meg ugye sok minden jót el lehet mondani, de hogy metált játszottak volna, nemigen. Ettől függetlenül nem lóg ki a lóláb, és a fiúk olyan fémköntösbe öltöztetik a dolgot, ami vasember dicséretére is válhatna, bár ő leginkább Black Sabbath-ot hallgat – naná, egy Iron Man?

A kórusok természetesen angyaliak és azonnal magukkal ragadók, amihez remekül passzintják a gyakran az euro-poweren túlnyúló modern riffelést, esetleg a thrash-ből is ismerős caka-caka gitármunkát. Smith hangterjedelme biztosítja, hogy az érzelmi ív hasonló lehessen a vulkán kitörő lávájához, ha kell, az egekbe szökik, de ha kell, alázattal olvad a kórus-munkába.

Jelen lemez tehát szerencsére illik az eddigi sorba – talán egy kicsit több rajta a szaggatott riffekből építkező csárda-vágta, amitől a hangulat a címhez méltóan lesz szigorúbb:  a "Stir The Embers" blastbeates keménységére egy gyémánt-köszörűs is elismerően bólintana – a vijjogó gitárhangok és a billentyű apokaliptikus menete Smith sikolyával a painkelleres Judas dicsőséges korszakát idézik, a "Castaway" speed metáljától a korai Gamma Rayt istenítő fanoknak lábadhat a szeme könnybe, a "The Wonder Of It All" pedig tulajdonképpen egy free-style power dal, ahol a death fogások is megengedettek.

A lemez végén aztán ott pompázik a hagyományosnak mondható grandiózus szerzemény, a Keeper albumok, vagy az Avantasia vonalán, amiben Smithék csalafinta és eksztatikus módon mossák fel Tobias Sammet legutóbbi munkájával a padlót, persze vigyázva a keresztényi szeretetre, és megadva a tiszteletet a korábbi Avantasia műveknek.

Mindezektől függetlenül én a legutóbbi albumukat egy hangyapöcsnyivel erősebbnek érzem: itt néha becsúszott egy-két olyan dal, amiben nem hallom a többi potenciálját – "Wishing Hell", "Currency In A Bankrupt World" –, amitől függetlenül még mindig az év legerősebb stílus remekét tették le az asztalra. Szellemhajó ide, legenda oda, ez bizony most a valóságnak olyan szelete, amire végre önzetlenül mondhatom, hogy tetszik.

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Ha az ember annyi recenziót ír meg, és főleg olyan gyakran jelentkezik újabb és újabb értékeléssel, mint én, képtelen kikerülni az önismétlés csapdáját. De nincs is ezzel semmi baj, hiszen az a "műfaj", amit mi itt űzünk, ilyen: rövid recenziókból áll, amelyeket egymástól függetlenül és nem egymással összefüggésben, folytatólagosan kell olvasni. Persze időről-időre visszatérünk néhány minket meghatározó vagy kiemelkedően érdeklő témához, s ezeket szinte szóról-szóra újra leírjuk. Na, és akkor mi van? Az ismétlés a tudás anyja! Régi vesszőparipám, hogy vannak a világnak területei, ahol a hangszeres tudás és a dallamok kiváltképp nagy becsben vannak tartva, és érzék is bőven akad hozzá: ilyen a skandináv régió és persze Itália!

A Noveria viszonylag új bandája a taljánoknak; első lemezükről (Risen, 2014) nagyon jókat voltam kénytelen írni, főleg, hogy egy az egyben illeszkedett a DGM-Empyrios-Astra vonalba, ami régóta nagy kedvenc nálam. Az előbb említett, nálam etalonnak számító bandák gitárosa, Simone Mularoni a Noveria producere és hangmérnöke, illetve elválaszthatatlan muzsikustársa, Emanuele Casali volt a billentyűse. Csak volt, mert ezúttal Casalinak sok más elfoglaltsága mellett már nem jutott elég ideje a Noveria szekerének hajtására, így helyére érkezett a számomra eddig ismeretlen (de nem kevésbé tehetséges) Julien Spreutels (Epysode, Ethernity).

A banda valódi motorja Francesco Mattei gitáros, aki elmondta, hogy amikor hozzáfogott az új lemez megírásához, közvetlen családjában történt egy tragikus haláleset. Egyik fiatal nőrokonát elragadta egy hosszú szenvedéssel járó daganatos betegség, ami természetesen súlyosan rányomta bélyegét a kedélyállapotára. Ekkor határozta el, hogy az új anyag ezt az élményt fogja tematikusan, zeneileg körbejárni. A híres svájci pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross által fölállított modellt vette alapul a gyász földolgozásának öt lépcsőjéről: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A lemezen ugyan 12 nóta található, de ezeknek gerincét ez az öt-lépcsős lélektani folyamat alkotja, s ennek megfelelően elég sötét anyag született, amiben természetesen dominálnak a dühös, kétségbeesett, fájdalmas érzelmek, hangulatok.

Zeneileg a "Forsaken" jól érezhetően érettebb anyag az elődjénél és valahogy Frank Corigliano énekes is jobban teljesít (na, nem mintha gyengélkedett volna a debütáción). Le sem lehetne tagadni, hogy Simone Mularoninak benne a van a keze a dologban, hiszen a hangzás és a stílus teljes egészében a DGM-re hajaz, ami egyrészt biztosíték a minőségre, ugyanakkor viszont aggodalomra is ad okot, hiszen túl sok önállóságot így nem tapasztalunk a lemez hallgatásakor. Ebben a tekintetben Mattei jobban teszi a jövőben, ha meghoz néhány fájdalmas, de hosszútávon kifizetődő áldozatot. Szerencsére a tematika miatt a "Forsaken" nem csak zaklatott, trappolós, pattogós nótákat tartalmaz, és ez egyértelműen előnyére válik. A DGM-mel szemben is általában az a kifogásom, hogy túl egynemű, sietős és hangos. Itt is inkább azok a pillanatok tetszenek, amikor visszafogják a tempót, és szellősebben, higgadtabban formálják meg zenei gondolataikat.

Akárhogy is, ez az album simán odatehető a producer anyabandájának, a DGM-nek idei lemeze mellé: mind hangszeres teljesítményben, mind a kompozíciók minőségében fölér vele, és ez azért nem kótyonfitty! Személyes véleményem, hogy még tovább érnének, ha nem sietnének annyira. Gondolom, világos, hogy mire gondolok. A sebesség bűvöletét én meghagynám a Dragonforce-nak. Nekik jól áll.

Tartuffe