Kiadó:
Capitol Records

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
facebook.com/AvengedSevenfold

Nem igazán értem, hogy mi folyik a NWOAHM egyik legjelentősebb formációjaként számontartott A7X-nál. Azt még alapvetően szimpátiával fogadtam, hogy a nálam gyakorlatilag hibátlan "Nightmare" után nem igazolták le véglegesen Mike "Rossz Vér" Portnoy-t. Azt hiszem, hogy ami pl. az Adrenaline Mobbal történt (akármekkora is a haversrácság Russell Allennel), egy az egyben őket igazolja. Azután mint szürke szamár a ködből föltűnt közöttük Arin Ilejay dobos, aki valójában esélyt sem kapott. Még utólag sem világos mi történt, de az biztos, hogy valaki egy ostoba ötlettől vezérelve durván leszabályozta szegény Ilejay-t, és miután mindenki (kritikus és rajongó egyaránt) teli torokból mocskolta a "Hail To The King" minimál stílusú dobmunkáját, a banda az új fiú nyakába varrta a balhét (a lábára meg útilaput kötöttek).

Utólag úgy gondolom, hogy a "Hail To The King" önállótlan és gyengécske koncepciójáért leginkább maga a banda és a rájuk extra nyomást gyakorló Warner Bros kiadó felelős. Talán nem véletlen, hogy azóta kiadót váltottak, s az új anyag már a Capitol Recordsnál jelent meg. Személy szerint én sem kíméltem Arin "Bűnbak" Ilejay-t, sőt odáig ragadtattam magam, hogy egy 7 éves kölyköt, Avery Moleket javasoltam helyette. Ez persze csak vicc volt, Ilejay miatt az újabb fejlemények fényében mégis kicsit kellemetlenül érzem magam. A lényeg, hogy az együttes is érezte: Jimmy "The Rev" Sullivan helyére valami fajsúlyosabb muzsikus illik. Így került a képbe Brooks Wackerman dobos (ex-Bad Religion), aki nem biztos, hogy technikailag jobb Ilejay-nél, de az kétségtelen, hogy ezen a lemezen érdekesebben, változatosabban játszik.

A másik dolog, amit nem értek itt, hogy az előzetesen "Voltaic Oceans" néven decemberre beharangozott album, hogy kerülhetett most forgalomba, ráadásul a nem túl ötletgazdag "The Stage" címmel. Mindegy, az a fontos, hogy végre itt a folytatás, és szerencsére sokkal önazonosabb az anyag, mint a Metallica-Iron Maiden-Guns N' Roses szolgalelkű utánzataként jellemezhető "Hail To The King". A nóták most sokkal változatosabbak, ötletesebbek, hosszabb lélegzetvételűek és A7X-osabbak, mint a múltkor. Az együttes érezhetően szeretett volna visszakanyarodni a Sullivan-korszak stílusához, s ezt csak üdvözölni tudom.

Mindent összevetve a "The Stage" jó lemez lett, de azért "The Rev" nem csak hangszeresként, de bizony zeneszerzőként is nagyon hiányzik innen. Ezt a megmásíthatatlan veszteség miatt el kell fogadnunk, mint olyan tényt, amivel muszáj megtanulnunk együtt élni. A visszakanyarodás is csak részben sikerült, hiszen a korai metalcore-os, thrashes elemek itt igen szűkmarkúan vannak adagolva, és M. Shadows is inkább a kétségkívül sokat fejlődött tiszta énekhangját gyakoroltatja a hörgés helyett. A gitárosokra kár szót fecsérelni; na, nem azért, mert hanyagolhatók, hanem éppen azért, mert borítékolható volt fényes szereplésük.

Az én fülemnek a hangzás egy kicsit száraz ugyan és a kétgitáros fölállásra jellemező vastagság sem "jön át", de végeredményben nincs vele gáz. Az irány zeneileg mindenesetre jó, s ha belegondolunk, hogy ezek a fiúk még csak harmincas éveik közepén járnak, joggal föltételezhetjük, hogy egy hosszú és kreatív időszak áll még előttük, amiben – az érzékeny veszteség ellenére – rengeteg lehetőség rejlik.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.prettymaids.dk
facebook.com/prettymaids

Sokak szerint a klasszikus power metal szavatossága lejárt, a műfaj visszavonult Európa északi területeire, ahol néhány öregfiú és pár fiatal epigon tartja – úgy, ahogy – életben. Ebben van valami. A műfaj jellegzetes stíluselemei, markerei nyilván egy behatárolt eszköztárból valók, így egy idő után elkerülhetetlen a sablonosság, és az állandó nyomás az "új", "egyéni", "szokatlan", "meglepő" és "eredeti" felé fölemészti még a legnagyobb tehetségeket is – vagy egyszerűen csak túllép rajtuk az idő (értsd: a zeneipar profitját lenyúlók által diktált közízlés). Most nem kezdem el a régi mantrát, miszerint önmagában az "új", "egyéni", "szokatlan", "meglepő" és "eredeti" nem érték, sőt, ha valami jó (még ha ódivatú is, mint a kvázi éhen halt és közpénzen eltemetett Vivaldi zenéje), az akkor is jó, ha a divat csélcsap szelei tartósan más irányba fordultak.

Ezt csak azért bocsátottam előre, mert a közel 40 éve aktív dán csapat, a "Csinos Hölgyek" szerintem manapság jobbak, mint valaha. Persze már hallom is az okosokat, hogy a Pretty Maids valójában nem is power metal. Hááát, szerintem meg leginkább az, méghozzá a tipikusan európai válfajból, bár tény, hogy amúgy hard rockosan egy kicsit ki is lóg a kategóriából. Mindenesetre, ha a Masterplan, Tears Of Anger, Trail Of Murder, Lords Of Black stb. power metal, akkor a maga módján a mai Pretty Maids is az (csak meg kell hallgatni pl. a "Sickening" című dalt erről a lemezről).

El kell ismerni, hogy a dán öregfiúk muzsikájában mostanában történt némi ráncfelvarrás, néhány kozmetikai jellegű beavatkozás, de lényegében ugyanazt a meghökkentően dallamos európai heavy/power muzsikát tolják, amit a '80-as években. Az ő karrierjük a megalkuvást nem ismerő önazonosság élő példája, még akkor is, ha az együttes névválasztásának könnyed iróniája az idő kegyetlen múlásával immáron egyenesen a groteszkbe fordult – ehhez elég a csatolt klipet megtekinteni.

Na, nem is azért szeretjük őket, mert "csinosak", hanem mert jó zenészek és még jobb dalszerzők. Ez a képességük nem is párolgott el, mint mondottam, manapság még jobban is teljesítenek, mint a hőskorban. A "Motherland" pl. nagyon bejött annak idején, de a modern hangzással újra rögzített "best of" gyűjtemény, a "Louder Than Ever" is gyorsan beépült a CD-gyűjteményembe. Számomra érthetetlen, hogy az átütő siker annak idején miért kerülte el őket, valamint szomorúan veszem tudomásul, hogy a bomba forma ellenére ma már nyilván nem is fogja őket megtalálni.

A "királycsináláshoz" viszont vitathatatlanul értenek: ez a lemez ugyanis újfent meggyőzött arról, hogy Dánia tényleg alkotmányos monarchia, csakhogy a trónon nem az eredetileg német (Schleswig-Holstein-i) származású Glücksburgok ülnek, hanem Ronnie Atkins (lásd még: Nordic Union) és társai. A "Kingmaker" nem túl hosszú album, de kár lett volna tovább nyújtani, mert a végére így is megereszkedik egy kicsit. Viszont az általam "virtuálisan" beszerzett japán kiadáson szerepel a címadó és a "Humanize Me" hosszított (extended) változata, s ezek nekem jobban tetszenek, mert kevésbé nyirbálta meg őket a Frontiers kiadó "lényegre törő" hozzáállása (ha érted, mire gondolok...). Akinek tetszett a "Motherland", különösebb gondolkodás, vagy habozás nélkül siessen beszerezni ezt az albumot is.

Tartuffe

Kiadó:
Mighty Music

Honlap:
www.tygersofpantang.com

A Tygers Of Pan Tang veterán tigrisei ismét megmutatták, hogy tudnak olyan retro-ízekkel tuningolt, ám egyáltalán nem öreges anyagot kiordítani magukból, ami még Mauglinak is tetszésére válna. Az 1979-ben alakult együttes ugyan már csak egyetlen eredeti tagot foglal magába, ám a zenei irányvonal kontinuitása az idők folyamán tulajdonképpen egyszer sem tört meg, és ha a jelenlegi dalcsokrot végighallgatjuk, egy olyan zenei múzeumba is kerülhetünk, ahol sok más hatás mellett végigfülelhetjük a NWOBHM-t befolyásoló zenei elemeket – talán ezért lett a lemez címe öndefiníció, ami tulajdonképpen bármelyik korábbi munkájukról is elmondható lenne.

A banda fő erősségét továbbra is az a játékossággal párosuló dallamérzék jellemzi, ami kevésbé teszi őket komorrá, vagy sötétté a társ stílus-csapatoknál. Ami a Saxonnál a misztikusság, tigriséknél az optimizmus, és ami a Maiden albumainál az epikusság, az a TOPT-nél a jól összefogott sokszínűség. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az eszköztár amolyan habkönnyű pop-metalra elég: a súly, és a húzás igenis megvan ahhoz, hogy a fémszegecs felugorjon a bőrdzsekire, pusztán az arányok eltolódása idéz fel az emberben amerikai aréna-rockos könnyedséget, ami a jól eltalált refrének mellett néha az AC/DC-hez visszanyúló riffteremtésig is elér.

A csapat elég régóta működik ahhoz, hogy a további hatásokat felfedezzük: a Judas Priest, vagy a vokálok miatt a Def Leppard is beugorhat a dalok hallgatása közben, ám korántsem zavaró mértékben, és ha a "Glad Rangs" bluesos, boogie-s ütemeinek hallatára ugyanúgy táncra rándul a lábad, mint az ausztrál tesóknál, egyáltalán ne csodálkozz, főleg azon, hogy az egészből aztán némi süket leopárd feelinggel leöntött aréna-metal válik.

A fő irányvonal – az olyan kikacsintások mellett, amire az angolszászok sosem vállalkoznának – mégiscsak a Saxon, no, nem a mostani, talpig fémbe bujtatott úthenger, hanem a nyolcvanas évek könnyedebb zenéjét játszó harccsapata, aminek érzetét az énekes Jacopo Neille frazírjai is megerősítik, jóllehet jóval nagyobb hangterjedelmi szabadság-korlátok között.

A banda azonban füllel hallhatólag nem kíván a veteránságba szürkülni, és az olyan, viszonylag modern riffeléssel felvezetett, mozdonyszerűen zakatoló dalokkal, mint a "Blood Red Sky", ez minden bizonnyal sikerülni is fog nekik, főleg azzal a már említett játékossággal, amivel az említett dal tempóváltásait és vokális, valamint gitármegoldásait prezentálják.

A szerzemények között ugyan nem találtam tölteléket, de számomra a két csúcspont a nyitó "Only The Brave" ortodox heavy metal bombája, és az "I Got The Music In Me" amerikai bandákat idéző aréna-slágere, amivel a nyolcvanas években egész napos bérletet lehetett volna váltani az MTV-n.

Továbbra is azt mondom, a csapat méltatlanul alulértékelt gyöngyszeme a színtérnek, hiszen pályafutásuk során tulajdonképpen nem adtak ki gyenge anyagot – azért, hogy az áttörés nem sikerült nekik, semmiképpen sem a tigris karmait okolhatjuk, mert azt aztán most is kieresztették nekünk.

Garael

Kiadó:
Spinefarm

Honlapok:
www.amaranthe.se
facebook.com/AmarantheBand

Normális esetben nem vesztegettem volna az időmet arra, hogy erről a megjelenésről írjak, de egyrészt most épp nagyon unatkozom, másrészt pedig ha már az előző lemezről és a 2013-as pesti buliról beszámoltunk, talán érdemes néhány szót fecsérelni arra, hogy ezek a fura skandinávok mit gondolnak a maximalizmusról. Elárulom: alapvetően mást, mint én. Ha most nem intézem el ezt a szörnyűséget gyorsan, pár keresetlen szóval, az csak azért van, mert otthon van egy cimborám, aki magát egyszerűen csak "Idős Bátyádnak" szólít(tat)ja, s akit a bájos Elyze Ryd feltétlen csodálójaként nem akarok megbántani.

Az Amaranthe sosem volt a szívem csücske, de az első két lemezt még hallgathatónak találtam. Egyrészt vitathatatlan a zenészek hangszeres kompetenciája (a szólók – ha vannak – most is briliánsak!), és bár önmagában nem egyedülálló a három énekessel való fölállás (női, férfi, hörgi), kétségkívül valami érdekes hangulatot, stílust sikerült elkapniuk. Ez még akkor is így van, ha nekem kezdettől fogva bűzlött a dolog a jól kikalkulált, pénzorientált menedzsmenttől. Az is izgalmas kérdés volt számomra, hogy ezzel az elektronikus diszkómetállal sikerül-e megszólítaniuk a táncklubbok fülledt világában tengődő fiatalokat. Egyre inkább az a benyomásom, hogy nem...

Az alapverzióban kevesebb mint 40 perces játékidőt képviselő "Maximalism" döbbenetesen kiábrándító élmény, és nem rövidsége miatt. Ami eleinte igéretes és figyelemreméltó kísérletnek indult, az mára fáradt, ötlettelen prüntyögésbe fulladt.  Az Amaranthe kezdetben metál együttesnek tűnt modern elektronikus zenei hatásokkal, mára viszont lelepleződött: mint egyszer használatos pop-diszkó tucattermék giccses rock és metál dekorációkkal. Azt kell mondjam: itt a vége, ebben ennyi volt, leeresztettek mint a lufi. A menedzsment már hívhatja is össze a következő értekezletet, hogy kitalálja, mivel lehetne újabb tűnékeny érdeklődést fölkorbácsolni az elfásult, elbutult fiatalok körében.

Két nóta kivételével (21 és Break Down And Cry) egyszerűen képtelen vagyok végighallgatni ezt az anyagot. Különösen a klipes "That Song"-ot tartom hervasztó teljesítménynek: itt végképp lelepleződik a "gépezet"... Ez csont nélkül elmenne egy merészen hangszerelt Katy Perry vagy Taylor Swift dalnak... Valójában nem is tudom, miből táplálkoztak korábbi illúzióim. Egy dolog mindenesetre egyértelműen kiderült: vérbeli rock muzsikusok bármikor (de nem bármennyiért) képesek lennének popslágereket írni, jobbakat, mint amiket a szolgalelkű médiában lapátolnak elénk.

Tartuffe

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.symphonity.com

2008-ban a cseh Symphonity megmutatta, hogy Kelet-Európából is lehet minőségi, szimfonikus elemekkel gazdagított euro-power metalt szállítani a színtérre: igaz, ehhez kellett az akkoriban az "A" ligás belépéstől csak egy hajszálnyi távolságra lévő vendégénekes, Olaf Hayer produktuma is, aki mind a Dionysus, mind Luca Turilli szólócsapatában igyekezett betörni a csúcskorszakát élő Fabio Lione, és a hangját még nem vesztett Tobias Sammet ismertségi dimenziójába. A karrier azonban megtört, mint ahogy a bitang erős debüt anyag ellenére leálló csapaté is. Olaf Hayer azóta a Dusan Petrucci-féle Magic Kingdom soraiban tűnt fel, ám arra a teljesítményre már nem volt képes, mint a közben feloszlott, és azóta is az euro-power általam legnagyobb reménységének tartott Dionysus soraiban – meg voltam győződve, hogy a nyolc év után végre új lemezzel jelentkező cseh csapat ezért állította csatasorba a Sinbreed és az Avantasia élő fellépéseiből ismerős csodapacsirtát, Herbie Langhangst is. (A munkálatokat a sajnálatosan hirtelen elhunyó basszgitáros halála is késleltette.)

A "King Of Persia" pedig a két-énekeses felállással sem okoz csalódást, sőt. A nyitó, kilenc perces opusz a maga orientális hatásaival mestermunka, olyan, azonnal a fülbe ragadó sláger, amilyet egy kissé komolyabb formában – és persze más zenei műfajban – a Myrath szállított le idén nekünk. A címadó tétel persze nem véletlen lett ennyire kiváló, jóllehet, a szimfonikus betétek samplerről szólnak, simán el tudtam volna hinni, hogy itt bizony élő zenekar tolja a klasszikus talpalávalót. A csehek erőssége ennek ellenére mégsem a hiteles hangzás, hanem a komponálási képesség, ami tulajdonképpen minden szerzeményből himnuszt képes faragni. A két énekes közti munkamegosztás is remekül működik: Hayer inkább a lassabb, lírai szerzeményekben jeleskedik, szerencsére majdnem a fénykorát idéző formában – így aztán kezdeti sejtésem is tévesnek bizonyult –, Langhangs pedig idén már bizonyította, hogy ott a helye az első vonalban.

Hiába, mint öreg iszapszemű euro-power rajongó, nem tudom könnyeimet visszatartani az olyan speedbe forduló metal-csárdások hallatán, mint a neoklasszikus elemekkel megbolondított "Children Of The Light", amiben minden ott van, amiért a stílus rajongói képesek egy tökfejet királynak koronázni. De említhetném a "Live To Tell The Tale"-t, amiben a szinti kissé stadion rockos alapozása olyan, Dionysus hangulatú himnuszt robbant, ami az ötvenes évek önostorozó kritikáira sarkallhatja az új évezred stílusbeli reménységeit. A fiúk nem tudnak hibázni, a remek dallamok között előugró szólók a cseh sörök minőségét idézik – reklám nélkül.

Persze lehet azt mondani, hogy a fiúk nem találták fel a spanyolviaszt, hát még a csehet, de amit csinálnak, az a bevált módszerek ellenére is magas szintű, és ami a lényeg, szórakoztató, ráadásul minden dalból egyfajta optimizmus árad, ami igencsak ránk fér a mai társadalmi-és politikai világközegben. És nem csak Perzsiában…

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Mindjárt az elején be kell ismerjem, hogy a Tykettot nem nagyon ismertem, a "már-hallottam-róluk" kategóriába tartoznak, s ha nagyon megerőltetem magam, akkor esetleg az is eszembe jut, hogy a '90-es évek elején mintha láttam volna többször a "Forever Young" című számuk klipjét az MTV-n. A lényeg, hogy a New York-i csapat sohasem került egyébként széles sávú érdeklődésem homlokterébe, de – csak hogy mentegessem magam – ennek nem elsősorban az én szűklátókörűségem az oka, hanem az a tény, hogy a Tykettot (más hasonlóan szerencsétlen csillagzat alatt született bandákkal egyetemben, mint pl. a Red Dawn és a Hardline) bedarálta az amerikai zeneipar. Az első viszonylag sikeres album után így hajította őket utcára a Geffen kiadó, hogy attól "kódultak". Hiába, akkorára a jólfésült öltönyösöknek ez a loboncos hard rock/AOR muzsika már kevésbé tűnt jövedelmezőnek, mint a kockásinges, zsíroshajú trutyi.

Hogy az előzetes ismeretség hiányában mégis miért határoztam el, hogy írok erről a lemezről? Ennek oka valójában nem is a Tyketto, hanem PJuan kolléga cikke a Tall Stories nevű, ugyancsak gyermekkori halált halt banda bemutatkozó lemezéről a passzio.hu-n (nagyon köszönöm a tippet!). A "Forever Young"-ot tartalmazó "Don't Come Easy"-hez hasonlóan 1991-ben megjelent Tall Stories album ugyanis teljesen hibátlan anyag (főleg a gitárjáték), amit meghallgatva ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megrendeljem a ma már "collectible"-nek számító debütációt. Kezdek ráállni a trutyi által kinyírt, hamvában holt, jobb sorsra érdemes hajbandák lemezeire. Ráadásul van is kapcsolat a Tyketto és a Tall Stories között, hiszen az alapító énekes, Danny Vaughn kilépése után egy ideig a Tall Storiesból érkező (majd Journey-be távozó) Steve Augeri szorongatta itt a mikrofont.

A "Reach" nem az első lemez az újraalakulás óta, de alighanem az újabbkori Tyketto legösszeszedettebb albuma. Danny Vaughn és Michael Clayton dobos kivételével már nem is játszik a bandában senki az alapító muzsikusok közül, de ez nem is nagyon zavarja össze a képet, hiszen az ikonikus frontember szinte a Tyketto maga. Mondjuk ez nekem, személy szerint nem annyira jó hír, mert Vaughn hangját nem szeretem különösképpen; hiába van jó dallamérzéke, nekem kicsit simulékony, behatárolt, túl AOR-os az orgánuma, de belátom, hogy nélküle kártyavárként omlana itt össze minden (ahogy az a '90-es évek közepén egyszer már be is következett).

Ami (pontosabban: aki) miatt mégis szívesen hallgatom ezt az albumot, ráadásul az elejétől a végéig, az Chris Green gitáros. Őt már a Rage Of Angels idei lemezének kapcsán is megdicsértem, de most is csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Amikor egy dal már-már unalomba fullad, éppen készülnek maguk alá temetni a klisék, jön Green, és olyat kanyarint az orrunk alá, hogy csak győzzük kapkodni a levegőt (igen, kicsit furcsa, de működik az asszociáció!). Persze ehhez kellenek jó dalok is, és Vaughn most tényleg mindent beleadott, ha műfajilag nem is vagyunk teljesen egy hullámhosszon. A lemezt indító címadó pl. szerintem nem egyszerűen csak remekbe szabott nóta, hanem simán felér az egykori MTV-ben hallott, örökzöld slágerrel, a "Forever Young"-gal. Summa summarum: a Frontiers még egy nagy löketet adott a nosztalgiahullámnak.

Tartuffe

Egyrészt, mert ahol tudunk, ott segítünk, másrészt, mert szimpatikus a zenekar, mégha nem is igazán a mi stílusunk, harmadrészt pedig szinte földijeink, ezért nagyon szívesen adjuk közre új klipjüket. Ők ezt mondják róla:

Az Angertea zenekar elkészült a márciusban kiadott "Snakes in Blossom" lemezének második hivatalos videoklipjével. A videót a "Tisza" című dalhoz csináltuk, és érdekessége, hogy csupa szentesi kötődésű ember és asszony szerepel benne! :) Az egyik főszereplő Kárász Zénó művész úr, akit egy koncertünkön ismertünk meg, ahol kiderült róla, hogy hatalmas Angertea rajongó. A másik főhős Hajdú Balázs országosan ismert humorista, aki nagyon jó barátunk és volt iskolatársunk. Pluszban pedig vannak itt szép lányok, szétcsúszott zenekartagok, Tafi Kutya, Kárász úr (a döglött hal), meg egy kis abszurd horrorkabaré a tiszai-alföldi életről, ami szabad értelmezésű, de nekünk nagyjából a jó és rossz (yin-yang) kapcsolatát körvonalazza. A halat nem bántottuk, nem vagyunk szadisták, már döglötten vettük, sőt kárpótlásként egy horgász havertól kértünk egy élő kárászt, amit jól visszaengedtünk a szentesi Tiszába

 Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.keemarcello.com
myspace.com/keemarcello

Kezdjük hát egy kis angolozással! A "scaling up" kifejezés magyar jelentése a következő: az arányokat megtartva fölnagyítani. Nehezen tudok elképzelni ennél találóbb címet az egykori Europe gitáros, Kee Marcello szólólemezéhez. Marcello egyfajta házi kedvenc itt nálunk, bőségesen és – azt hiszem – meglehetősen igazságosan kezeltük a Norum vs. Marcello vitát, de emlegettük az egész jól sikerült 2004-es szólóalbumot, a "Melon Demon Divine"-t is, recenziót írtunk a klasszikus Europe dalok 2012-es újraértelmezéséről, de a rettentően hervasztó "Shine On"-ról is.

Most viszont elérkezett az ideje annak, hogy Kee Marcello az arányokat megtartva nőjön hatalmasat a szemünkben. Az arányokat megtartva, mert Marcello hangszeres kompetenciája, dallamérzéke csöppet sem kopott az évek múlásával, és nagyot nőve, mert a "Scaling Up" az egykori Europe gitáros legjobb, legizgalmasabb, legváltozatosabb lemeze. Könnyedén! Ez nem jelenti azt, hogy vadonatúj dalokkal van dolgunk, állítólag többnyire eddig fiókban lapuló ötletekből állt össze az anyag, egyes részletek még a Europe-korszakig nyúlnak vissza.

Korábban már értekeztünk arról, hogy Marcello nem csak kiváló gitáros, de jó énekes is. Ennek megfelelően itt aztán tényleg minden róla szól, jóllehet két vendég is szerepel az albumon: Michele Luppi (Vision Divine, Killing Touch, Secret Sphere, Whitesnake), aki itt most nem énekesként, hanem billentyűsként dolgozik be (mint a Whitesnake-ben), valamint Mattias IA Eklundh (Freak Kitchen), aki egy irgalmatlan elborult jazzes szólóval turbózta föl a bluesos "Good Man Gone Bad" című nótát.

Évek óta szajkózzuk Túrisas cimborával, hogy ez a faszi zseniális és messze alulértékelt a szakmában. Szerintem ezzel a lemezzel sikerült is végleg kilépnie a Europe árnyékából. Aki innentől kezdve Marcellót csak úgy emlegeti, mint Joey Tempest egykori gitárosát, és nem mint olyan muzsikust, aki saját jogán is kiérdemelte a szakma és a közönség megbecsülését... nos az minimum tájékozatlan (ide kívánkozott valami vaskosabb, de inkább visszafogtam magam).

A "Scaling Up" úgy lett mozaikszerű dalcsokor, hogy közben nem esik szét amolyan egymáshoz csak lazán köthető, markánsan különböző stílusban fogant tételekre. Marcello teljes eddigi karrierjét fölöleli a válogatás: van benne kvázi-Van Halen tribute (Fix Me), David Lee Roth szólólemezeire kívánkozó nóta (Wild Child), füstös blues rock (Scaling Up), Thin Lizzy/Black Star Riders utánérzés (Scandinavia) és klasszikus hajmetál (Blow By Blow). De szerencsére van egy közös nevező is: Marcello géniusza gitárosként és dalszerzőként! Bámulatos...

Tartuffe

Kiadó:
AFM

Honlapok:
www.edenscurse.com
facebook.com/edenscurseofficial

Ezt gyorsan ki kell adjam magamból! Soha életemben nem láttam a dallamos hard rock műfajban még egy olyan bandát, mint az Eden's Curse, akik valamilyen szó szerint istenverte okból arra adták a fejüket, hogy tökéletesen műfajidegen módon zagyva és visszataszító moslékát okádják ki magukból a kereszténységet nevetségessé tevő ostoba szövegeknek. Nem tudom, mi vezérli őket, valamiféle ideológiai elkötelezettség, vagy csupán azt képzelik, hogy ez valamiért vagányul és misztikusan hangzik. Akárhogy is, rettenetesen el vannak tévedve. Innen üzenem Thorsten Köhne gitárosnak és muzsikustársainak, hogy ennél még a "Sweet Cherry Pie"-féle, mézes-mázos nyálkahártya váladékot is szívesebben hallgatom. De jó is azoknak, akik nem értik, hogy szegény Nikola Mijicnek milyen baromságokat kell énekelnie!

Persze Nikolának – aki egy kicsit azért a miénk is – esze ágában sincs abba a fészekbe piszkítani, ahol végre otthonra talált, s ahol a nemzetközi ismertség-elismertség karnyújtásnyira került tőle. Gratulálunk neki, nagyon megérdemli a sikert! Csak remélni tudom, hogy a Dreyelands nem lesz parkolópályára téve. A lényeg, hogy a szövegek miatt igen haragszom az Eden's Curse-re, ugyanakkor zeneileg meg az egyik legszimpatikusabb jelenség a szakmában. Kevés olyan banda akad, akik lemezről-lemezre következetesen, megingások nélkül tudnak fejlődni, képesek előre lépni – mit lépni! –, ugrani! A "Bűn szimfóniája" is nagyon tetszett (na, nem a cím!), olyannyira, hogy a 2013-as toplistára is fölkerült, de a "Cardinal" minden vállalkozásomat fölülmúlta.

Ezúttal sikerült még jobb dalokat írni, egyszerre dallamosabb és keményebb ez az album az előzőnél, de talán instrumentálisan is kiforrottabb az anyag, vagy csak a vállalkozókedv volt nagyobb. Mindenesetre nagyon örülök annak, hogy Köhne helyre kis gitárszólói mellett a finn Adamantrából igazolt Christian "Chrism" Pulkkinen is fölszabadultan futtatja ujjait a klaviatúrán; sokat sikerült hozzáadnia a hangzáshoz.

Nem szoktam ezzel a jelzővel könnyelműen dobálózni, de a "Cardinal" bizony hibátlan (ebbe kis jóindulattal még a szirupos, Liv Kristine vendégszereplésével fölhabosított "Unconditional"-t is beleértem). Hibátlan, de – bocs a gyönge szójátékért! – nem kardinális munka. Most azonban még ez sem zavar, mert nem világmegváltást vártam (főleg nem ilyen mafla szövegekkel), hanem szórakoztató, arcomra mosolyt csaló, könnyed időtöltést. Pipa!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Nem is olyan régen írtam egy retrospektív cikket a Hardline immáron klasszikusnak számító első lemezéről, a "Double Eclipse"-ről, amit 2012-ben a Frontiers újra megjelentetett egy 20. évfordulós kicsomagolásban. Mint tavaly, most is sietek megjegyezni, hogy ez a Hardline már nem az a Hardline! Manapság az egyetlen eredeti tag a kivételes torokkal megáldott Johnny Gioeli, a nápolyi kiadó egy teljesen új gárdát sorakoztatott föl mögé, javarészt taljánokból.

A "Double Eclipse" egy energikus, dögös jelenség volt, a '90-es évek elején még termékeny, de egyre inkább marginalizálódó glam metal/hard rock minden kamaszos báját fölvonultatva szórakoztatta a ritkuló közönséget. Ami ennél fontosabb, hogy a fő dalszerző akkoriban a tetszetős, slágergyanús dalokból látszólag kifogyhatatlan Neal Schon gitáros volt (Journey, Bad English, Soul SirkUS), aki éppen a Hardline-ban akarta megvillantani keményebb, férfiasabb énjét. A "Double Eclipse" bizony mai füllel hallgatva is hibátlan muzsika, botlások, üresjáratok nélkül.

Aztán jött a Frontiers, és épp úgy a műfaj iránti elkötelezettségből, mint hidegvérű üzleti szempontok alapján új életet lehelt a vállalkozásba, elsősorban azáltal, hogy csatasorba állította ügyeletes kedvenc dalszerzőjét, sláger-guruját, Alessandro Del Vecchio billentyűst. Becsülöm a csákót, de nem említhető egy lapon Neal Schonnal: egy igazi kaméleon, aki nagyon ügyesen, de nem mindig hitelesen tud mások bőrébe bújni, viszont a végeredmény bennem mindig valahogy "előre kitervelt", "tervezőasztalnál szerkesztett" érzetet kelt.

Ennek ellenére, amikor a "Human Nature" első két nótáját meghallottam, igen földerült a lelkem, mert főleg a "Nobody's Fool" olyan szabatosan és hátborzongató intuíciós képességgel idézi meg a '90-es évek legelejének hangulatát, hogy a respekttől mindjárt a földig hajoltam megilletődöttségemben. Ez a nóta simán szerepelhetne a "Double Eclipse"-en, ehhez kétség sem férhet! Sajnos ami ezután következik (talán a "The World Is Falling Down" kivételével) már tipikus Del Vecchio termék: bámulatos stílusgyakorlat, precíz történelemidézés izgalmak és hiteles emocionális tartalom nélkül. Az arányérzék-vesztésről tanúskodó ballada cunami sem a pozitív oldalon szerepel a kritikusi jegyzeteimben. Részemről maradok a dupla napfogyatkozásnál, mert az emberi természet túlságosan kiszámítható...

Tartuffe