Kiadó:
H-Music

Honlap:
www.endofparadise.hu

Az End Of Paradise munkásságát olyannyira követi oldalunk, hogy talán még egyetlen magyar együttesről sem született annyi kritika a blogon, mint róluk, ráadásul szinte kivétel nélkül dicsérő, ez pedig nagy szó, mivel az "őszinte hazai heavy metal" nem éppen blogírói közösségünk kedvenc szubkultúrája (kivéve engem, de én csatlakozásom óta vállalom a pofozógép szerepét). És ha ennyi még nem elég, sikerült némi fondorlattal Túrisas kollégát is csapdába csalni, aminek következménye csakis egy elismerő recenzió lehetett. Az ő tollából (értitek, sas-toll-humor…).

Az eredményes szériát aztán 2018-ban a kitűnő hangú frontember, Feltein "Zombi" Attila váratlan távozása szakíthatta volna meg, ám a kilépés nem várt fordulattal is járt, amivel bebizonyosodott, hogy Magyarföldön sem szükségszerűen neuralgikus pont az énekesek tehetsége. Lévai Sándor ráadásul szintén régi vendége lapunknak, hiszen a Noctis zenekarra már demóik idején felfigyeltünk, én speciel a nemzetközi színvonalú hang kapcsán, amiben szerencsésen ötvöződik Bruce Dickinson és Timo Kotipelto technikai adottsága – gondolom, ez a vokális ajánlólevél a világ bármely heavy metal bandájában egyenes utat jelent az elfogadottsághoz (még nálunk is, ahol a siker megtapasztalásánál csak csalódni szeretünk jobban…).

Sándor nemcsak egy másfajta vokális stílust hozott érkezésével, de csatlakozása módosított is az addigi zenei irányvonalon – nem, nem kezdtek el black metalt játszani –, de a dallamok jellege kicsit megváltozott, és ha ismeritek a Noctist, akkor arról is lehet fogalmatok, milyen módon. Bevallom, nekem jobban tetszett a "Feltein-féle verzió" kissé direktebb, tradicionálisabb megközelítése, ami azonban ízlés, és nem színvonal kérdése, ezért ennek taglalásába nem is mennék bele, a lemez fogadtatása egyébként is igen jó lett, már ami a kritikákat illeti, mert a konkrét fizikai hanghordozók eladási mutatói ma már ugye nem igazán mutatnak reális hallgatási számokat.

A csavar pedig ez után érkezett, mégpedig Attila újracsatlakozásával, és az új, két énekes-féle felállással, ami, úgy gondolom, a valamikori XL Sistersen kívül – emlékszik még rájuk valaki? – páratlan a magyar heavy metal történetében, ráadásul a megváltozott duál-vokál előzetesen deklarálta a stílus módosítást. "A dalaink többsége klasszikus melodic heavy metalnak mondható, de a két énekeses felállás utat nyitott a kissé deathcore-osabb / metalcore-osabb hatások felé, amit személy szerint nagyon kedvelek. Az új lemez a vokálszekciót tekintve emiatt kissé útkeresésnek is tekinthető, de bízom benne, hogy már most sikerült a megfelelő középutat megtalálni a hagyományos metal, és a modernebb death irányok között." – mondta Lévai Sándor egy velük készült interjúban, én pedig kicsit szívtam a fogam, mert egyrészt nehéz összeegyeztetni a két ígért stílust úgy, hogy azok organikusan olvadjanak egymásba, és ne legyen széteső a koncepció kivitelezése, másrészt, hát finoman szólva sem én vagyok a legnagyobb "kór-fan".

Azt persze gondoltam, hogy az új hatások miatt a két énekesre eltérő szerep fog hárulni, ami aztán bevált jóslatnak bizonyult – megyek is, és veszek egy lottó szelvényt –, ez egyébként is adta magát, ha ismered a dalnokok hangját: a tiszta, padlásjáró Lévai-féle megközelítés mellett Felteinre jutott az igazi váltás, mert egyébként is karcosabb, mélyebb hangját kellett "eltolni" egy durvább, szélsőségesebb irányba, bele-belekapva a hörgésbe is, ami hol jól sikerült, hol kevéssé jól – nem, mintha nagy szakértője lennék a extrém-vokalizáció sztenderdjeinek...

A zenei irányultság pedig ennek megfelelően változott, a hagyományosabb riffek mellett legalább ugyanannyi szerep hárul a modernebb groove-okra, staccato megoldásokra. Az eredmény pedig különbözik mind a legutóbbi, mind a korábbi lemezektől, de meggyőződésem, hogy sikerült megvalósítani azt, amit elképzeltek a srácok, ráadásul néha olyan deja vu kap el, ami miatt újra meg kellett néznem a zenészek múltját. (Itt vagyok kénytelen megjegyezni, hogy az adatlapok böngészése közepette megrökönyödve olvastam Feltein Attila kedvelt történelmi személyiségei között Hitler nevét.

Oké, az rendben van, hogy egy metal csapat ne legyen PC, és a szokatlan kiállásban van némi bátorság, valamint a konvencionalitás felé mutatott középső ujj, de úgy gondolom, hogy a jelenlegi háborús viszonyok közepette – illetve egyáltalán, a bal- és jobboldali (és nem a két polaritás szélsőségeiről beszélek) ideológiai tömörülés megegyező véleménye szerint – nem igazán szerencsés egy zenekar hivatalos honlapján közzétenni a történelem egyik, mindenfajta értelemben legelítélendőbb személyéhez fűződő attitűdöt. (Érdekes, hogy a gitáros, Tóth László István ugyanezen kérdésnél "ezt ide nem lehet leírni" válasszal legalább nem kürtölte világgá az esetlegesen vállalhatatlan véleményét.)

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez: néhány szerzeményben a valamikori, ígéretesen induló, ám később elvetélt karriert befutó Nemesis (Age Of Nemesis) dallamformálási megoldásai bukkannak fel, különösen az "Arcok mögött" verzéjében és refrénjében erős a hasonlóság, ami lehet véletlen, de nem lennék meglepve, ha Lévai Sándor kedvenc együttesei között ott lenne a valamikori magyar progresszív metal zenekar.

A lemez különösen erősen indul, a hangulatos intrót megtörő modern riff és Attila durva "csatakiáltása" után kibontakozó váltott verze még visszamutat egy kicsit a kezdeti időkre, de aztán olyan sláger bontakozik ki, ami első hallásra is azonnal az agyadba ég, a már említett Nemesis-es megoldásaival és remekül megoldott váltásos témáival. A folytatás sem rosszabb, amiben a pergően ritmizált dallammenet úgy bontakozik ki, mint a lemez másik dalában főszerepet játszó Főnix. Külön említést érdemel a hangzás, ami a soproni MD stúdiónak, illetve Schmiedl Tamás "Smici"-nek köszönhető, gondolom az úriembert nem kell bemutatni senkinek.

Most nézem csak, hogy kissé hosszúra nyúlt az ismertető, ezért legyen elég annyi, hogy egyes, hörgésbe forduló vokális megoldásokban megnyilvánuló enyhe esetlenségen kívül mindennel elégedett vagyok. A tradicionális és újszerű megoldásokat a csapat eddigi rajongói is élvezni fogják, a stílusban megnyilvánuló kismértékű változás ellenére is, a modernebb fordulatoknak köszönhetően – melyeket sikerült szervesen illeszteni a keretet adó tradicionális részekbe – pedig azok is felfigyelhetnek a zenekarra, akiket eddig esetleg elkerült az End Of Paradise zenéje.

Kellemes meglepetés a lemez így, év vége felé, úgy gondolom, hogy a hattagú formáció ezúttal jövőt írt a múlt megtartásával, kívánok nekik tehát sikeres továbblépést ezen a megkezdett úton.

Garael

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.sorcererdoom.com
facebook.com/sorcererdoom

A demóik még jobbak voltak – a true fanok alapvető attitűdje azonban jelen esetünkben megbicsaklik. Nem, a demóik nem voltak jobbak – legalábbis a lemezeik hozták azt a színvonalat, amit annak idején elkezdett az epikus-doom metalban varázsolgató Sorcerer, sőt, megkockáztatom, a karcsúra vett – 49 perces – új album bőven megugorja a kezdetek nyomorúságos létét, mert Baltazár, izé, a Sorcerer inkább meghal, de nem alkuszik!

Mivel is tudnám a gyanakvó hívőket meggyőzni, esetleg felkelteni az érdeklődésüket egy kipolírozott, minden ízében tökéletes – no jó, a szövegek világképe nem lesz a hitben élők kedvence, de talán még a nem hitben élőké sem – poroszka-etapra, mert igen, a "Reign of the Reaper" nem tartalmaz semmi, a stílusra jellemző koszt, és lefitymálva az ótvar hangzást, csengő-bongó kivagyisággal emeli magasba többek között a power zászlaját. Igen. Egy doom csapat.

Most aztán jól megkevertem a sz..t, nemde? De tovább is van, mondjam még? Nem lehet ugyanis elmenni – mit elmenni, araszolni' – az alattomban sutyorgó black hatások mellett, melyek úgy idomulnak a lassú és tempós (!) riffek valamint dallamok közé, – mit közé, alá! –, hogy arra bármely pokolfajzat elégedetten csettintene. És akkor itt kérem meg Tartuffe barátomat, hogy tovább ne olvassa a kritikát, mert ez most nagyon nem neki fog szólni. Persze az az érdekes, hogy papíron nekem sem, aki úgy viszolyog az extrém stílusoktól, mint ördög a tömjénfüsttől (na, ez a hasonlat éppen ide illett), mégis úgy érzem, hogy igen, a Sorcerer képes még arra is, hogy megbékéljek azokkal a pillanatokkal, melyek fekete szurkossággal vonják be a kórusok által kitermelt bombasztot – és igen, itt találkozik a Therion mai világa a kezdeti évekkel – mert nem hiába Kristian Niemann az egyik gitáros, itt bizony vétek lenne elmenni a magukat büszkén hirdető hatások mellett.

S ha már epikus doomról beszélünk – bár a fentiek fényében (sötétjében) – annyi egyéb kavarog az együttes zenéjében, hogy abba maga a szegény ítész is beleszédül – akkor kiemelt figyelemmel kell vizsgálni az atmoszféra teremtés képességét, ami leginkább egy, a gonoszkás kedvében lévő Tony Martin-érás Black Sabbathot idéz elő a pokol bugyraiból, karon fogva egy csipetnyi Kamelotot, Trouble-t, korai Manowart, és természetesen az ősatyát, a legjobb formáját hozó Candlemasst.

Már a felütés is igen erős, hiszen olyan power metal riffel nyit, amitől Eric Adams szeme is minden bizonnyal bepárásodna, hogy aztán a Therion keleties dallamcsavarásával kezdjen középtempós, bólogatós ütemezésbe, amire úgy úszik az elképesztő, Tony Martin fémjelezte refrén, mint cápa a vérző, vízbe esett menekülőre. Anders Engberg elképesztő teljesítményt nyújt – nem hiába érkezett más, dallamosabb stílusok peremvidékeiről – a poklot és mennyet is megidéző hangjával úgy tud idomulni a Black Sabbath vokális és refrén örökségéhez, ahogy arra csak a legnagyobbak képesek.

A folytatás aztán visszatáncol a tradicionálisabb doom vizekre, alap, mázsás riffek robbannak, amiknek zúgása alá a billentyű fütyül siratóéneket, és aztán felszínre kaparja magát az a stílust jellemző disszonáns hangsor is, ami a doomsterek fülében szebben szól, mint a legcsodálatosabb ABBA dallam. Természetesen Engberg nem engedi, hogy a gitárosok kivételes szólói mellett ne kapjon ismét főszerepet: a refrén akár a Section A egyik, meg nem írt szerzeményéből is származhatna.

Az album csúcspontja – legalábbis számomra – a legtempósabb "Thy Kingdom Come", egy echte, himnikusra vett power lenyomat, aminek dallamaitól elszorul a heroikus benyomásokra vágyók torka, a doom birodalom hegyei megmozdulnak, folyói megáradnak, hogy így tisztelegjenek a földön túli teljesítmény előtt.

"Eternal Sleep" – jellemző cím, abszolút nem jellemző, akusztikus kezdéssel, és Engberg sejtelmes, panteisztikus dallamsoraival, amit aztán Kristian Niemann és Peter Hallgren gitárjátéka emel ki az átlagos "doom slágerek" egyébként is borzongató közösségéből.

A Therion aztán a medúza átkának képében érkezik ismét, mondanom sem kell, milyen refrénnel – az a fenséges, és tulajdonképpen a doom alapvető atmoszféráját a maga képére formáló dallamvezetés, amit a hangszeresek tágítanak univerzum méretűre, igazi unikummal kecsegtetnek, persze, ha a true doom fannak ennyi már nem túl sok a jóból.

A lemez legortodoxabb szerzeménye a már a címében is tüskés "Unveiling Blasphemy", ahol inkább a disszonancia őrült tombolása a jellemző, ráadásul a refrén is idomul az éltre hívott keserűséghez, de még ezzel együtt sem tud monotonná válni, hiszen Engberg a lelkét is kiénekli annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a slágereken túl is van élet.

Búcsúzóul – ami a doom esetében meghatározó cselekvés – a "Break Of Dawn" mutatja meg, hogyan lehet a hagyomány tiszteletet a lírai pillanatokkal ötvözni, a mázsás riffek között felbukkanó akusztikus betétben a csapat esszenciálisan foglalja össze az album zenei lényegét, amit olyan gitárharmóniák tesznek teljessé, melyek a Black Sabbathnak is csak ritka pillanatokban sikerült megteremteniük: így válik a Sorcerer "modern doom"-ja a kezdetek kiteljesítésévé.

S ha mégis kellene mondanom valamit, amivel megnyugtathatom a gyanakvó doomster seregeket, akkor a letisztult, zengő hangzást említeném, ami alá egy kicsivel több mélyet raktam volna, legalább hat lábnyit.

Az persze biztos, hogy ebben a stílusban lehet nyomasztóbb, kriptaszagúbb, pókhálósabb dalokat összebúbánatkodni, de fenségesebbet és magával ragadóbbat aligha. A Sorcerer felült az epikus doom trónjára, még úgy is, hogy koronája a rozsda elmúlást jelentő jelképe helyett messze csillanó arannyal vág fénysugarat a sötétbe. Persze csak egy vékonyat, hogy legyen helyük az elme által keltett szörnyeknek elbújniuk, ha felcsendül Engberg hangja és a tiszta dallamokat pengető, messze hallatszó gitár.

Garael

Alice Cooper: Road (2023)

The Rolling Stones, The Who, Eric Clapton stb. A rock nagyágyúi, akik megágyaztak a Led Zeppelinnek, a hard rocknak. Azt gondolom, és gondoltam is mindig, hogy mindamellett, hogy maximálisan tisztelem és elismerem őket, a zenéjük számomra nem sokat ér. Ideértve Jimi Hendrixet is, mert oké, hogy minden listán ő a világ legjobb gitárosa, de ember legyen a talpán, aki képes bármelyik lemezét együltében végighallgatni.

Alice Cooper is ebbe a táborba tartozna, ha nem csinálja meg azt a két piszok jó hajmetal albumot '89-ben és '91-ben. Namármost, a legutóbbi korongok vissza a gyökerekhez stílusa éppen ezért hidegen kellene, hogy hagyjon. A "Detroit Stories" hidegen is hagyott, tingli-tangli rock 'n' rollnak hatott, amikor belehallgattam. Ez itt most viszont bejött, bizony. "I'm Alice", "Welcome to the Show" – ilyen kezdés után feldereng, hogy a cím talán nem véletlen, és egy önreflektív, összegző mű lehetett a cél, egy kicsit megidézve a sikeres pályafutás minden korszakát. Amit tökéletesen meg is valósított Vincent barátunk a vérprofi csapatával. Soha rosszabb tingli-tanglit!

Cirith Ungol: Dark Parade (2023)

A Cirith Ungolnál kultabb csapatot nehéz elképzelni. Tavaly egyszer már majdnem úgy volt, hogy fellépnek Európában és Budapesten is, aztán törölték a bulit. Ez igen, így kell a kult imidzset fenntartani! (Csak viccelek nyilván, valószínűleg ők örültek legkevésbé a lehetőség elmaradásának.) Szóval egy abszolút rétegzenekar, totálisan egyedi hangzással, még ha a muzsika maga nem is annyira kellene, hogy egyedi legyen: Gyűrűk Ura metal, misztikus, atmoszferikus doom és US power keverék, hasonló mondjuk az Omenhez. Nem kellene, de az, mert mára a hasonszőrű zenekarok gyakorlatilag eltűntek a színtérről.

Az egymillió forintos kérdés így az volt, hogy meg tudják-e őrizni ezt az egyedi hangzást, hangvételt 2023-ban egy komolyabb kiadó szárnyai alatt. Nos, a válasz egyértelműen a "Mi az, hogy!". Hangulat és egyediség kimaxolva, frankók a dalok, és még a hangzás is megmaradt a jól megszokottnál, ami már akkoriban is elég különlegesnek számított. Színtiszta időutazás, simán születhetett volna 1985-ben is a lemez. Tisztában vagyok vele, hogy ez csak egy maroknyi embert fog megérinteni, de azoknak egész biztosan nagy örömet szerez majd, mert kiváló munka!

Iron Savior: Firestar (2023)

Meglepő, hogy még említés szintjén sem merültek fel nálunk, pedig amolyan szupergroup ez is. Legalábbis annak indult Helloween/Gamma Ray (Kai Hansen maga), Blind Guardian és Freedom Call tagokkal. Mára a nagy nevek kikoptak, de a stílus és a színvonal maradt: igényes, science fiction témájú bombasztikus speed/heavy power.

Kevés bandát kedvelek a zsánerből, de az Iron Saviorhoz könnyen kötődöm. Egyrészt, mert Piet Slick (gitáros, énekes, producer, zenekari agy) nagyon érzi a műfajt, gyakorlatilag minden nóta egy óriási metal sláger; másrészt, mert a riffek mélyen a tradicionális heavy metalban gyökeredznek. Ez közel áll a szívemhez, a hőskort idézi, a későbbi egysíkú sika-mikának (amikor már inkább a szintik formálták/-ják a dallamot) itt nyoma sincsen. Ha mondjuk a korai Blind Guardian (amikor még nem művészkedtek) nálad etalon, alighanem ez is ott lesz az év végi listádon.

Ronnie Romero: Too Many Lies, Too Many Masters (2023)

Épp azon filóztam a minap, hogy Ronnie James Dio hagyatéka, zenei öröksége meglehetősen hányatott sorsú, jóval több mai csapatot tudok felsorolni, akik a Led Zeppelin, vagy a Deep Purple/Rainbow vonalon mozognak, mint ahányan a Mesterén. Erre kezembe kerül ez a korong, amin, ha nem is mind, de nagyjából a számok fele éppen olyan, mint a kedvenc bejglim: diós. A többi elég széles skálán mozog, már-már AOR-tól Whitesnake-en át Fight/Metallica durvulásig, de ez így van jól, hiszen ez egy énekes szólólemeze, aki meg akarja és tudja mutatni, hogy a különböző stílusokban megállja a helyét.

Romero remek dalnok, ha a telefonkönyvet mondaná föl, alighanem abban is találnék értéket, de így, hogy kompetens zenészek egész jó dalokat pakolnak alá, kifejezetten működik nálam a dolog. Főleg, hogy kapott egy puritán, fémes hangzást, ami szintén a hősidőket idézi. Csak így tovább a DIO vonalon, a kísérletezést legközelebb akár el is lehet hagyni, ha engem kérdeztek!

Kotta

Kiadó:
Marshall Records

Honlapok:
www.badtouchrocks.co.uk
facebook.com/badtouchrocks

Bár utólag Gary Lineker belátta, hogy hangzatos alaptétele nem örök érvényű (s erre a német "nazionalelf" jelenlegi teljesítménye bőven szolgáltat okot), a norfolki blues rockerek által alkotott Bad Touch új lemezéről a kiérdemesült angol csatár kijelentése jutott eszembe: "A futball olyan játék, amit 22-en játszanak 90 percen át, és a végén mindig a németek nyernek." Szóval a Bad Touch új lemeze kapcsán az merült föl bennem, hogy a "Dionysosrising blog egy olyan hard rock/heavy metal véleményoldal, ahol többen írnak ezt-azt, így-úgy, de végül mindig Kottának van igaza."

Hogy pontosan mire gondolok, és hogy ennek mi köze a Bad Touch "Bittersweet Satisfaction" című, a sorban ötödik lemezéhez? Arra utalok, hogy amikor a 2020-as toplistámon is szereplő előző Bad Touch album kritikájában fogódzókat, összehasonlítási alapot kerestem, a Led Zeppelin és a The Black Crows ötlött föl bennem, erre Kotta egy kommentben hanyag eleganciával bedobta a Thundert. Igen! Ez az! Az ő korai stílusuk is komoly hatást gyakorolt erre a kelet-angliai brigádra, de legalábbis az atyafiság "fülbeötlő". Miért nem nekem jutott eszembe!? A másik dolog, amiben (már megint) igaza volt Kottának, hogy a manapság egyre divatosabb EP formátum "full kamu". Itt van példának okáért a "Bittersweet Satisfaction". Nincs elnyújtva, nem 70 perces megalomán opusz, alig valamivel több fél óránál (ami még bakelitre is vékonyka), a maga 10 nótájával és változatosságával mégsem hagy bennünk hiányérzetet. Lehet ám röviden, lényegre törően, a terjengősséget elkerülve fogalmazni anélkül, hogy borzolnánk a rajongók idegeit tizenegynéhány perces EP-kel, amik meg sem jelennek fizikailag, vagy csak teljes CD áron beszerezhetők!

Na de mi a helyzet a "Keserédes megelégedés"-sel? Hát az, hogy nagyon találó a címe: kifejezetten megelégedésemre szolgál ez a 34 perces, üresjáratok nélküli retró blues rock. Bármikor szívesen hallgatom, a hangzás piszkosul el van találva, a muzsikusok teljesítményébe - beleértve Stevie Westwood énekest is - nem lehet belekötni. Ugyanakkor kicsit keserédes az élmény, mert a 2020-as "Kiss The Sky" határozottan jobb lemez volt: pörgősebb, dögösebb, éhesebb, inspiráltabb. Nem a dallamokkal van gond, ez az album - ha lehet - még az elődjénél is dallamosabb - talán pont ez a baj. Nem tudom... Azért a "Taste This" ezzel együtt, nemes egyszerűségében is nagyon süti darab.

Mindenesetre ahhoz képest, hogy a banda egy kelet-angliai kisváros unatkozó kiskamaszaiból verbuválódott és hosszú ideig csak a kistérség kocsmáiban játszottak hétvégenként, mára egy igen pofás, ha nem is túl eredeti csapattá váltak. Persze a világ nem hever a lábuk előtt, azt is kétlem, hogy nincs már szükségük ún. "daytime" munkahelyre ahhoz, hogy rendesen megéljenek, ez a muzsika mégis nemzetközi szintű, s ezen a szinten több, mint vállalható.

Tartuffe

Saffire: Starhunter EP (2023)

Nem pontosan értem, hogy mi értelme egy három számos EP-t kiadni. Nem szeretem ezt a formátumot. Remélem ez egy teljes értékű nagylemez beharangozója, amolyan mézesmadzag, mert amit hallok, az bizony nagyon fincsi. Mondjuk mit is vártam? Annak ellenére, hogy a svéd hard rockerek első lemeze szerintem a mai napig verhetetlen, és nem föltétlen örülök az utóbbi időben érzékelhető slágeresedésnek, a Saffire nagyjából mindenkit csuklóból leiskoláz, ha a '70-es évek nagy legendáinak (főleg a Deep Purple-nek és a Rainbow-nak) nyomdokában járó modern hangzású "classsic rock"-ról van szó. Az együttes az idén nyomott egy hazai turnét. Épp ideje, hogy felénk is elkanyarodjanak; útlevélre nincs szükségük, a magyar-svéd kapcsolatokra pedig ráférne némi enyhülés...

Mangini: Invisible Signs (2023)

Azt mondják, hogy nem szép a földön fekvő emberbe belerúgni. Alighanem igazuk van. Mindazonáltal (ha úgy nézzük) Mike Mangini nem földön fekvő ember. Az átlátszó, paródiaszerű meghallgatások után 13 évet töltött a világ egyik vezető metál csapatában úgy, hogy kezdettől fogva tudta, ez addig szól, amíg Portnoy ki nem békül a többiekkel. Időközben zenészként a hírnevét nagyban öregbítette és a bankszámláját jócskán gyarapította. Szerintem elégedett lehet. Csinált is gyorsan egy szólólemezt, hogy meglovagolja a népszerűség utolsó (?) hullámát. Hááát... az eredmény a legnagyobb jóindulattal is csak középszerű, pont mint a dobhangzása (pedig itt aztán tényleg nem szólt bele senki). Hiába a csinos Jen Majura éneke és Gus G. gitárjátéka, ez egy szürke eminenciás mindentelen erőlködése.

Mammoth WVH: Mammoth II (2023)

Wolfie Van Halen már a neve miatt is óriási terhet hordoz magán (nem beszélve a jelentős túlsúlyról). Ő mégsem akar zseniális édesapja klónja lenni. Énekén, dallamain, hangszerkezelésén nem igazán érezni a rokonságot (na jó, néha igen, mint pl. a "Take A Bow" zseniális szólójában - ebből kéne sokkal több!) Nekem kifejezetten Mark Tremonti hangulata van mindennek, ami kikerül a kezei közül. A 2021-es bemutatkozásról anno azt írtam, hogy Wolfie még keresi a saját hangját, stílusát, hiszen az album igen sokféle (értsd: csapongó). A folytatás rám cáfolt, hiszen a "II" azt bizonyítja, hogy a Kisfarkas már nem keres semmit, kialakult és megszilárdult hangzása, stílusa van, azaz Wolfie zenészként és dalszerzőként már "kész van". De miért is ne lenne, hiszen 32 éves, a nekem rettenetesen hiányzó édesapja ilyen idős korában már a "Why Can't This Be Love"-ot játszotta csordultig telt stadionok előtt! Nekem ez az album valamivel jobban tetszik az elődjénél, pl. mert kevesebb rajta a ballada.

Teramaze: Live At 170 Russell CD+DVD (2023)

A Teramaze valaha az egyik legnagyobb kedvencem volt. Részben tőlük vártam, hogy új csapásokat, utakat találnak majd a progresszív metál egyre gazosabb, ingoványosabb földjén, de ehelyett a gitáros-dalszerző-énekes Dean Wells gyakorlatilag egy pop-metal "one man show"-vá változtatta az igéretes formációt (még úgy is, hogy közben új tagokkal töltötte föl a csapatot). A legutóbbi, idén áprilisban megjelent "Dalla Volta" című, részben új számokat, részben újragondolt régi nótákat fölsorakoztató albumukat már nem is recenzáltam, pedig bíztató fejleményként értékeltem az általam nagyra becsült Nathan Peachey énekes visszatérését (az új nóták határozottan nem rosszak). A koncert CD+DVD megjelenése váratlanul ért (ahogy állítólag a bandát a lehetőség). A fényképezés hagy kívánni valót maga után, de az anyag Achilles-sarka egyértelműen a rövidsége, a "live" rész mindössze kb. 40 perc, ezt igyekeztek a végén valamelyest kompenzálni a "Blemish" című új dallal. Én biztos nem ezzel a szetlistával léptem volna föl, a kedvenc lemezemről (Her Halo) pl. egy nóta sincs!!! Azért Nathannel a mikrofonnál egy európai turnéra nagyon befizetnék ám!

Tartuffe

Egykori volt társ-szerkesztő kollégám az írást abbahagyva legott, letéve a pennát, gitárt fogott. (Bocs a rímért, persze ennél komolyabb dologról szól a klip.) Fogadjátok szerettel Philosopher bemutatkozását, legalább úgy, ahogy Túrisas kolléga eddigi hangszeres szösszeneteit.

További hangszeres bemutatók a kollégától ITT.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dgmsite.com
facebook.com/dgmprog

Tudtam, hogy jön, mégis meglepetésként ért az új DGM album. Aki rendszeresen olvas minket és a mi "szemüvegünkön" keresztül követte a DGM eddigi pályafutását, az tudja, hogy minden elismerésem, sőt rajongásom ellenére évek óta növekvő frusztrációval kárhoztatom - na, ez talán erős, inkább: helytelenítem - a folyamatosan zsizsegő-zakatoló-dübörgő, s épp ezért meglehetősen egynemű hangképet. A több nem mindig jobb, aki pedig - ahogy múltkor írtam - lass(abb)an jár, talán tovább is ér.

Örömmel jelenthetem, hogy a DGM legénysége ezen a lemezen kicsit visszább fogta a tempót, s itt nyilvánvalóan nem a munkatempóra, hanem a bpm-re gondoltam. A változás persze nem radikális, a sound továbbra is erősen telített és most is akadnak erőltetett menetű, elszántan zajos dalok, mint pl. a "Leave All Behind", de már a lemezt nyitó "Unravel The Sorrow" jelzi, hogy ezúttal egy valamivel szellősebb hangzás, egy kevésbé kérlelhetetlen masírozás volt a vezérelv. Ennek azért van jelentősége, mert így az ének, a dallamok definiáltabbak tudnak lenni, s ennek az album érezhetően meg is akar felelni. Hallga' csak a már-már AOR-osan dallamos, mégis metálos keménységű, ezért a Circus Maximusra fölöttébb hasonlatos "Journey To Nowhere"-t!

A zenekar azt nyilatkozta, hogy ezen az albumon föl akarták sorakoztatni gyakorlatilag a teljes stílus- és eszközkészletüket, ráadásul igyekeztek elsőbbséget adni a dallamok minőségének a furmányos technikai villantásokkal szemben. Szerintem ez nagyjából sikerült is. A dallamok most mintha megjegyezhetőbbek, maradandóbbak lennének, a számok pedig egy hangyányit direktebbek. Szerencsére Simone Mularoni a szólók tekintetében nem alkuszik, igen furcsa, dupla hangszedős Telecasterével olyanokat dörgöl az arcunkba, hogy attól kódulunk. A billentyűfanoknak (mint amilyen én is vagyok) viszont van egy jó és egy rossz hírem: a jó az, hogy Emanuele Casali most elhagyta az előző lemezen itt-ott hallható diszkós hangszíneket; a rossz hír mindössze annyi - ezt a gitársoviniszták még alighanem örvendetes körülménynek is minősítik -, hogy nem minden dalba jutott billentyűszóló...

A "Life" elődjénél változatosabb arculata megmutatkozik a már említett "Journey To Nowhere" határozottan circus maximusos hangulatában, de például a "The Calling" is olyan, mintha az Evergreyt hallanám. Ugyanakkor a "Find Your Way" szinte AOR/hard rock-jellegű rádiósláger, míg a DGM-től szokatlanul instrumentális, kicsit vajaspistás "Eve" lényegében jazz rock a közepén olyan billentyűszólóval, hogy menten besírok tőle, amint meghallom. Nem tökéletes az album, de hosszú ideje a legjobb DGM anyag, december végén meg megy is föl szépen a toplistára.

Tartuffe

Enforcer: Nostalgia (2023)

Túrisas földbe döngölte őket, kilenc évvel később Garael már inkább örömét lelte bennük. Tulajdonképpen mindkét vélemény megállja a helyét: erre a zenére nagy szükség valóban nincs, ugyanakkor nagyjából előzenekarként tudnának csak "megtölteni” egy A38-at, ergo izzadtságszagú üzleti megfontolásokról itt nemigen lehet szó. Azért nyomják éppen ezt, mert – csak rájuk kell nézni - ezt szeretik, ennek az érának a rajongói.

Már a címből látjuk, hogy miről lesz itt szó, nem árulnak zsákbamacskát. Még önmagukhoz képest is retróra vették most a figurát, az utóbbi CD óvatos kísérletezése helyett visszanyúltak korai saját-magukhoz. '80-as évek eleji hangzás, akkori dalszerzői metódus, totális nosztalgia az egész. A múlt felidézésének – néhányak számára lehet, érdektelen és súlytalan – vállalását korrekt módon teljesítik: ezek a nóták simán születhettek volna negyven évvel ezelőtt, és azt a színvonalat hozzák is. Az már ízlés kérdése, hogy neked ennyi elég-e.

Fifth Angel: When Angels Kill (2023)

Szerintem az utolsó két albumnak nem szabadott volna Fifth Angel néven kijönnie. Lehetett volna Sixth Angel, vagy valami ilyesmi… Úgyis tudta volna mindenki, miről van szó. Miért mondom ezt? Mert például a "We Are Immortal" ezen a korongon pont olyan, mintha a Majesty játszaná, ami ugye a szegény ember Manowarja. Namármost a "Time Will Tell"-re egy ilyen szám nem kerülhetett volna fel, az egészen biztos. Jelenleg Ed Archer zenekara közelebb van az olyan US power csapatokhoz, mint az Iced Earth, az Armored Saint vagy a Steel Prophet, mint egykori önmagához.

Ugyanakkor, ha ezen túl tudod tenni magadat, akkor egy kicsit hosszú, ámde remek koncept lemezt kapsz a pénzedért. A zenészek nagyon rendben vannak itt, a muzsika combos és meggyőző, a hangzás is patent. Belekötni igazán – a fenti apróságon kívül – másba nem lehet.

Jag Panzer: The Hallowed (2023)

Ha már US power, ráadásul szintén koncept album (csak itt még képregénnyel is kiegészítve) és ugyanúgy egy hányatott sorsú csapat. Szerintem Harry Conklint többen ismerik a The Three Tremorsból, mint innen. Néha úgy érzem, az amcsi power és a tradicionális heavy metal székei között az érdektelenség földjére huppantak szegények, pedig sosem adtak ki gyenge munkát a kezeik közül. Sőt, még egyedi, felismerhető stílusuk is van. Valahogy mégsem gerjedt rájuk egyik tábor se igazán.

Persze nehéz is úgy, ha az első lemezed után feloszlatod magadat. Aztán a '90-es évek végén, a legnagyobb ellenszélben kezded újra. De mostmár mindegy, itt vannak és analóg hangzású, analóg zenét játszanak analóg rajongóknak. Érted ugye, hogy mire gondolok? Ezt a muzsikát nem a Spotifyra szánták, nincs benne semmi trendi és nem igazán fogyasztható részletekben.

Molybaron: Something Ominous (2023)

Hát akkor itt van a metal legújabb megváltója, ha már a Mastodonnak és a Gojirának eddig nem sikerült. Őrült egy társaság, természetesen tolják ők is a lehangolt riffeket, köszönjük Meshuggah, e nélkül a f@szság nélkül manapság nyilván vérciki lenne kiállni. Megy a kajabálás is, de itt legalább tud énekelni a frontember, ha akar. Jó adag őrület is van bennük, a la System Of A Down, meg aztán egy kevés progresszivitás úgy Vola, Soen, Leprous, Protest The Hero módra. Ilyesmi. A származás okán meg még egy kis ír népzene is a vokalizálásban.

Hogy mennyire kiszámíthatatlanok, azt jól jelzi, hogy az albumot felvezető egyik számra (lásd alább) többen gondoltuk elsőre, hogy egy kevésbé ismert Powerwolf nóta feldolgozása. Is lehetne. De nem az. Tömény energia, némi teatralitás…, tulajdonképpen egy bazi nagy drámázás az egész korong, ha belegondolok. Oké, ezt 38 percig éppenséggel el lehet viselni, főleg, ha amúgy nem tehetségtelen muzsikusok. Szóval ők most egyre népszerűbbek, befutás előtt-közben. Egye fene, ha ilyen az új mainstream kemény rock…, járhattunk volna rosszabbul is. És nem azért, de én már az előző lemezüket feltettem az éves listámra két évvel ezelőtt :D.

Kotta

Honlap:
facebook.com/sfvmusic

Aztabetyárját! Ha valaki beteszi a lemezt "vakhallgatásilag" és megkér, hogy helyezzem el őket életkor és földrajzi tengelyen, akkor a "biztos" tippem Skandinávia (svédek, finnek) lett volna, életkorra vonatkoztatva pedig ha nem is "szőrös tökű, öreg profik" besorolással, de azért a tényekhez képest jókorát tévedve, a 25-30-as korosztályt jelöltem volna meg. Mert olyan egyszerűen nincs, de legalábbis nem életszerű, hogy a most, ezen sorok írásakor hallgatott, csodaszép nagybőgő-játékkal induló, majd tízperces monumentális rocknótává hízó "Empty Notes" elkövetői tizenéves magyar gyerekek legyenek!!! A személyi igazolványokat ugyan nem mellékelték az igényes promóciós anyaghoz, de ránézésre maximum Slezák Bálintról (dobok, vokál) tudom elhinni, hogy nem zavarnák ki belépés után azonnal az ország valamennyi "nemzethy" dohányboltjából. Többieken azonban még jóformán a "legénytoll" sem sarjad

Magam ugyan nem vagyok érintve, mert mindig is szívből utáltam ezt a "bezzeg az én időmben kontra mai fiatalok"-féle önigazoló maszlagot, ami zenei vonatkozásban most törik éppen darabokra az amúgy szintén tehetséges Azahriah révén is, de tényleg szinte felfoghatatlan, hogy ezek a szemtelenül fiatal, multihangszeres (!), magyar srácok megjelentetnek egy nem mellesleg teljesen korrekt módon megszólaló, vokálgazdag, biztos kézzel feljátszott dallamos hard rock anyagot, ami a zsánerben kb. a világon mindenhol megállná a helyét.

Még a Stardust esetében is hitetlenkedtünk és csodálkoztunk a nem palástolt örömünk mellett, hogy végre egy nemzetközi mércével is versenyképesen megszólaló csapatot igazolt az olasz Frontiers kiadó, pedig ott azért volt zenei előélet és Charlie révén még családi minta és útmutatás is a "Hogyan kerüljük el a bőrnadrág alól ki-kilátszó amatőrizmus csapdáit?"- virtuális kurzust illetően. De ha már itt tartunk; az SFV bemutatkozó anyagánál mind megszólalásában, mint dalok tekintetében silányabb lemezek is jöttek már le a Frontiers futószalagjáról.

A bemutatkozó CD ugyan nem hosszú, de így lett kerek egész, töltetlék nóta nélkül, egységes színvonalon. Személyes kedvencem a már említett "Empty Notes" (tessék csak meghallgatni pl. Spotify-on!), szerintem azt a minőséget még a késői Winger is bevállalná. Nem állítom persze, hogy innen nem lehet tovább lépni, hiszen jó dalokat már tudnak írni, na de hol van a mindent vivő sláger? Hol van pl. az SFV "Pour Some Sugar On Me"-je, "Here I Go Again"-je, ugye?  Ez most vicc? Egy pályája legelején lévő, kamaszok alkotta, magyar zenekaron számonkérni a leendő hard rock örökzöldjeiket? Ja, viccnek tűnik, de semmivel nem irreálisabb, mint a lemez végighallgatása után szembesülni azzal, hogy ezt a bemutatkozást szinte gyerekek hozták tető alá. Szerencsétlennek érzem kicsit a névválasztást is, bár a logó frankó. Nem csak azért, mert van már egy AWS is, de ettől függetlenül is kicsit jellegtelennek tűnnek nekem a csak betűnevek.

Mindent elmondtam, nincs itt semmi veszve, no para, a dallamos, átlagon felüli hangszeres felkészültséget igénylő hard rock zenének nemcsak kedvelői, de művelői is mindig lesznek. Az, hogy mindez így, ebben a formában és kontextusban érkezett a postaládámba, azért váratlanul ért. Le vagyok nyűgözve. A promólemeznek pedig rendkívül örülök és köszönöm! Ment is a gyűjteménybe, az "S" szekcióba, ahol a Stryper és Steel Panther CD-k lelkesen fogadták. Nem mindig teszem meg, de most minimum, hogy név szerint is megemlítem a srácokat; Sárközi Márton – gitár, Slezák Csaba – billentyűs hangszerek, gitár, vokál, Németh Kolos – bass, vokál, nagybőgő, Slezák Bálint – dobok, vokál, Szórádi Olivér – ének, gitár.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Bár eredetileg szó sem volt folytatásról, egyáltalán nem lepődtem meg, hogy a Nick D'Virgilio (Big Big Train, ex-Spock's Beard), Neal Morse (NMB, Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Ross Jennings (Haken, Novena) hármasa által alkotott DMJ újabb lemezt adott ki. Egyszerűen és nyilvánvalóan élvezték a közös munkát és mindhárman igazi buzgómócsingok, különösen Morse, aki átlag évi 2-3 albummal lepi meg rajongóit.

Természetesen a COVID-leállás alatt, mintegy karanténban született első anyag (Troika, 2022) úgy készült, ahogy mostanában már nagyon sok muzsika, a zenészek személyesen egyszer sem találkoztak, a neten keresztül küldözgették egymásnak a fájlokat. Nyilván nem árulok el nagy titkot: a "Sophomore" is pontosan ezzel az eljárással készült, a különbség minössze annyi, hogy most azért leszerveztek egy találkát, hogy a közös dzsemmelgetésről rögzítsenek pár videót a promóció érdekében.

Én mindig is csipáztam az ilyen félig vagy teljesen akusztikus típusú zenéket, szerettem a Simon & Garfunkelt, bevallom a '90-es évek közepéig az Indigo Girlst is, de Eric Johnson EJ-lemezeit is igen kedvelem. Nem áll tehát tőlem a műfaj, bár a projekt mögött fölsejlő, legnyilvánvalóbb hatást, a Crosby, Stills & Nasht érdemei elismerése mellett sohasem hallgattam.

A "Sophomore" egységesebb, érettebb kiadványnak tűnik elődjénél. Ez nem föltétlen azért van, mert az idő múlásával a muzsikusoknak sikerült még jobban egymásra hangolódniuk. Mint mondottam, a dalszerzésnek, sőt a felvételek készítésének fázisában nem is találkoztak. Így max. online zenei kémiáról beszélhetünk közöttük. Ugyanakkor most alighanem világosabb volt előttük, hogy mit akarnak az egészből kihozni. A "Troika" kicsit skizofrén arculatának itt nyoma sincs, egyedül a "Mama" szájgitáros, a többi dalhoz képest kifejezetten "villanyos" rock n' rollja lóg ki az összképből.

Mindhárom szereplő kiváló hangszeres és nagyszerű énekes, érzik is nagyon ezt a CSN védjegynek számító és a Yesre is oly jellemző háromszólamú vokálozást. Pont azok a dalok tetszenek legjobban, ahol ezt az adottságot, képességet, fölállást a legjobban kihasználják (pl. Weighs Me Down). A lemez hallgatása közben nyilván nem alélok el a gyönyörtől, de egészen kellemes ez a muzsika, amit bármikor szívesen hallgatnék egy klubkoncerten, de néha itthon is elő-előkerül - főleg egy olyan ronda, sötét és nyálkás novemberi estén, mint a mai.

Tartuffe