Az évértékelők során rendre szóba kerül röviden a közélet is, néhány szóban szoktam reflektálni az időszak történéseire. Most nincs kedvem ehhez, olyannyira beleuntam a körülöttem zajló posványba, ami húz lefelé mindent. Azt sem fogom elmondani, hogy már megint az egyik legsz@rabb évem volt, valahogy – ahogy a politikában is – mindig van lejjebb, amikor azt hiszed, rosszabb már úgysem lehet. Idén zene van, és kész.

Kezdjük is a koncertekkel. A BZ 50-nel rúgtuk be az évet, a monstre bulin Wall Of Sleep, Wendigo, After Crying és At Night I Fly fellépést kaptunk, egyet fizetsz, négyet kapsz alapon. Mindegyik bandának van egy-egy komolyabb fejezete a magyar kemény rock lexikonjában, szóval elég különleges alkalom volt ez. Behúztam aztán még a Mr. Biget sokadszorra, Dickinsont, a Tyger Of Pan Tanget először. Sting, Winger, Scorpions, Armored Saint, Overkill, Dream Theater. Nem tudom, észreveszitek-e, hogy ezek mindegyike 30-40 éves zenekar. Nosztalgia trip volt az egész év.

Az At Night I Fly megvolt még egyszer, a lemezbemutató kapcsán. Végül az Evergrey-jel zártam 2024-et, és bár igen jó buli volt, az a mágia, amit akkor éreztem, amikor először láttam őket élőben, talán már sosem fog visszatérni. 17 évvel ezelőtt csak bámultam tátott szájjal, mi ez a sötét, pusztító örvény, ami a Kultiplexben kavarog és megpróbál magába szippantani. Ami dermesztően rideg, ijesztő, mégis meg akarsz mártózni benne, mert valahogy piszkosul vonzó is egyben. Hiszem, hogy ha egy normálisabb programmal jönnek most, amiben nem ignorálják a legkreatívabb, legtermékenyebb (legihletettebb) korszakukat, másfélszer ennyien lettünk volna. De hát a művészek már csak ilyenek. Az, hogy az új lemez tette ki a műsor közel felét, ráadásul az erősebb felét, sok mindent elárul. Nem csak azt, hogy az új korong jól sikerült, de azt is, hogy az előző 15 év nagyjából kuka. Legalábbis az első tízhez képest.

Mielőtt véglegesítem az éves listát, fel szoktam dobni egy pendrive-ra a szóba jöhető lemezekről 2-2 nótát (manapság ez már egyszerűbb, csinálok egy playlistet Spotin), és azt pörgetem egy darabig. Ilyenkor nemcsak a sorrend alakul ki, de addig biztosnak hitt csapatok tudnak kicsúszni a top 10-ből. Idén így járt például a Paralydium, ami a többiekhez képest kissé erőtlennek tűnt (bár alighanem csak a hangzása miatt). Vagy a Whom Gods Destroy, ami ebben a formában nem ütött akkorát, mint korábban egyben. De hát ez már csak ilyen, a hangulat, a kontextus is hat és meg tud változtatni sok mindent. Na de lássuk:

1, Witherfall: Sounds Of The Forgotten

Benne van minden, amit szeretek. A kicsit okkult heavy metal King Diamond / Mercyful Fate módra, az enyhén progos korai Queensryche / Crimson Glory zenei világa, valamint az a sötétebb US power is, ami a Sanctuary és a Nevermore sajátja volt. Plusz neoklasszikus szólók, Malmsteen után szabadon. Kell ennél több? Nekem ugyan nem.

2, Adamantra: Act III - Pareidolia Of Depravity

Ahogy Tartuffe is írta, a megszokott terep, itt vagyok otthon. Minden hangja ismerősen és jólesően simogat. Remek visszatérés ennyi év után.

3, Sunburst: Manifesto

Zeneileg meglehetősen hasonlatos amúgy a DGM-hez, Vasilis Georgiou hangja és dallamai adják azt az érzelmi, hangulati többletet, amely a dobogó alsó fokára segítette őket. Roy Khan forgolódna ugyan a sírjában, ha nem élne még, de hát Conception rulez, ugyebár.

4, DGM: Endless

Érdekes, gyakorlatilag ellentétes karriert ír le az ő munkásságuk, fejlődésük a Dream Theaterével. Portnoyékat akkor imádtam igazán, amikor még érződött rajtuk az, honnan érkeznek - a DT muzsikájában kezdetben jól kitapinthatóan voltak jelen a hatásaik. Innen modernizálódtak és homogenizálódtak, míg az olaszok pont fordítva: egy kortárs, karakteres és eléggé egynemű hangzásból, stílusból lazultak le szép lassan, egészen addig, hogy már be merik engedni a zenéjükbe a hard rockos dallamokat és a klasszikus prog-rock megoldásokat / hangszerelést (lásd hegedű, fuvola szerepeltetése, Hammond és zongora hangszínek, szaxofon). Remek album lett.

5, Flotsam & Jetsam: I Am The Weapon

Nagyon bejött ez a thrash és US power határán egyensúlyozó muzsika, nem utolsósorban a bika énektémáknak köszönhetően. A következő Judassal egyetemben, nekem ez a nagybetűs metal. Pont.

6, Judas Priest: Invincible Shield

Ha azt mondjátok, van ebben némi elfogultság és nosztalgia is, adom. De ez akkor is nagyon jó lemez, Faulknernak rohadt sok melója van abban, hogy ma még az első ligában tartják számon Halfordékat. Bár talán már ez sem igaz, a koncert-látogatottság alapján lehet, hogy inkább második az. Számomra ez persze lényegtelen, esszenciális heavy metal szól itt, védjegyszerű riffekkel, sounddal és énekhanggal - nem lehet lehagyni, bűn lenne.

7, At Night I Fly: Collision / Fusion / Division

Azt hiszem, a "Mirror Maze" kompakt zsenialitása utáni elmozdulás egy mélyebb (érzelmileg), ugyanakkor szélesebb (zeneileg – pl. szimfonikus zenekar bevonása stb.) irányba tulajdonképpen logikus, azt a történetet alighanem így lehetett csak hitelesen tovább gördíteni. Komoly, részleteiben aprólékosan kidolgozott, komplex alkotás született ezáltal, amely minden pozitívuma ellenére sem fog olyan közel kerülni hozzám, mint az elődje. De legyen ez az én bajom.

8, Art Of Anarchy: Let There Be Anarchy

Nekem eléggé bejött Bumblefoot oldalági projektjének ez a megjelenése. A Sons Of Appollóból áthozott Sotóval közösen összedobtak egy progos-dallamos metal korongot, ami jó érzékkel adagol mindenből éppen annyit, hogy könnyen rá lehessen érezni az ízére. A béna borító és koncepció ellenére ez egy igen kellemes cucc, elsőre is ütős, de muzikálisan vannak azért benne felfedezendő, felfedezhető finomságok bőven.

9, The New Roses: Attracted To Danger

Dallamfronton idén a gschlachtenbretzingeni rockerek dobták a legnagyobbat, instant slágergyűjtemény lett az "Attracted To Danger2. Ráadásul úgy, hogy a sok szerelmeskedés ellenére sem az a csöpögős izé, hanem a tökös rock 'n' roll tengelyén próbálja megvalósítani a lehetetlent: felrajzolni a buli- és csókkirály germán rocker prototípusát. El se hiszem, hogy sikerült nekik.

10, Category 7: I

Sokáig a Vanden Plas és az Evergrey pályázott az utolsó helyre, végül Bush és Orlando új csapata lett a befutó. Lendületes, technikás és kellően dallamos fémzene, leginkább a '90-es és a kétezres évek Anthraxának vonalán, csak eszelősebb gitárszólókkal és még ragadósabb énektémákkal. Néhány hallgatás után nem lehet nem együtt üvölteni ezeket a refréneket az örökmozgó, örökifjú frontemberrel.

+1 Kiuas: Samooja Pyhiinvaellus (EP)

OK, ez csak egy EP, de azért nagyon örülök az ő visszatérésüknek is, remélem lesz hamarosan teljes értékű CD is, mert ez marha jó lett.

Ha tizenötös listára vágytok, akkor képzeljétek a 11-15. helyekre a korábban említett csapatokat (Vanden Plas, Evergrey, Paralydium, Whom Gods Destroy) és a Satant, kábé ebben a sorrendben. Apropó oldschool, a vén csatalovak (Accept, Anvil, Blitzkrieg, Cloven Hoof, Deep Purple, Magnum, Rage, Riot, Saxon) mind hozták a kötelezőt idén, és feltűnt néhány ifjabb tehetség is (Alkera, Turbulence, Mega Colossus), Szóval rockügyileg összességében nem volt rossz ez az év.

Minden kedves olvasónknak kellemes ünnepeket és hasonlóan bőséges felhozatalt kívánok 2025-re is! A többit meg majd meglátjuk…

Kotta

Jó hír, hogy a 2024-es év végül mégiscsak kiizzadta magából a top 15-ös listához elegendő színvonalas megjelenést. Ezzel a kemény műfajok becsületén esett tavalyi csorbát sikerült nálam kiköszörülni. Előre szólok, hogy a Myrath "Karma" című lemezét hiába keresi az olvasó a fölsorolásban. Nem azért, mert nem lett jó (egyébként nem lett igazán jó), hanem mert én azt még 2023-as megjelenésként könyveltem el, jóllehet a sok bénázás miatt 2023 szeptembere helyett csak idén márciusban jelent meg hivatalosan.

A tavalyi listáról ugyan lemaradt pár fontos kiadvány, mert csak "lapzárta után" kaptam őket kézhez, s ezért elgondolkodtam azon, hogy nem kellene-e várnom a toplista nyilvánosságra hozatalával január végéig, végül mégis elvetettem az ötletet. A kollégák természetesen szabadon megválaszthatják, hogy miként járnak el, én azonban hagyománytisztelő emberként ragaszkodom ahhoz, hogy a listám idejében odakerüljön "a karácsonyfa alá". Nálam ez már amolyan pavlovi reflex: a fenyőfa és a csillagszóró illatához, az érintésvédelem szempontjából életveszélyes kínai sorégők csillogó fényéhez, a diós/mákos bejgli émelyítően édes ízéhez jár az ünnepi jókívánságokkal társított toplista is. Ha valami később úszik be a látóterembe, majd +1 vagy ++1-ként utólag hozzácsapom a listámhoz.

Az is jó hír, hogy a pletykák szerint búcsúzni készülő Deep Purple valahonnan (egészen pontosan: Észak-Írországból) új erőket mozgósított. A tekintélyes életművet figyelembe véve, főleg a Mark II és III klasszikusaihoz (valamint a Steve Morse-éra csúcsteljesítményéhez, a "Purpendicular"-höz) viszonyítva az új lemez nagyjából olyan, mint ha én állnék rajthoz 100 méteren Usain Bolttal szemben, de attól még elismerésre méltó, hogy a mély lilák (és itt most nem az Újpest FC ultráira gondolok) képesek sokadjára megnyomni a "Reset" gombot. Micsoda vitalitásról árulkodik ez közel a 80-hoz!

Idén a "figyelemre méltó" kategóriában helyet kapott néhány igazi "heavy hitter" is. A török Alkera például simán toplistás lenne, ha angolul énekelnek benne (rajta?). Ezúttal – olykor tisztán szubjektív megfontolások alapján – itt sorjáznak olyan korábban magasan kiemelt előadók is, mint Neal Morse, DarWin, Opeth, The Dead Daisies stb. Sajnos – és ez a rossz hír – idén sem úsztam meg a csalódásokat, ami különösen azért fájdalmas, mert csupa nagy név szerepel ebben a kategóriában is.

Végül szokás szerint most megragadom az alkalmat, hogy szerzőtársaim nevében is mindenkinek áldott, békés karácsonyt és boldog új évet kívánjak! Idei "zenei képeslapunkat" némileg rendhagyóan a Bay Area funk fekete öves nagymesterei, a Tower Of Power legendás muzsikusai szolgáltatják:

1. DGM: Endless

Egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy ki lesz idén az aranyérmes. Mindig is éreztem, hogy megvan bennük a képesség egy ilyen etalon értékű mesterműre, de eddig szó szerint elkapkodták: azaz cséplőgépként működtek egy technikailag igen kifinomult, de esztétikailag is legalább annyira megnyerő svájci óra helyett. Most viszont szerszámból előléptek ékszerré – ha érthető, mire gondolok.

2. Big Big Train: The Likes Of Us

"Nagy-nagy vonat" – hát ilyen suta névvel tuti nem lehet befutni! Nem is nagyon futottak ők be sehova, pedig több mint 30 éve "vasutasok". Ellenben az InsideOut kiadó segítségével végre eljutottak az én állomásomra, amivel olyan lelkesedést váltottak ki belőlem, hogy a peronon ugráltam örömömben. Jöhetnének gyakrabban, menetrendszerűen – ja, és egy kicsit nagyobb gőzzel!

3. Paralydium: Universe Calls

Nem mondom, hogy ujjongok az énekes cserétől, de szerencsére Alexander Lycke (Asrakhan) is határozottan jó torok. Zeneileg pedig (ami elsősorban John Berg gitáros/zeneszerző érdeme) még sikerült is überelni a bemutatkozást. Remélem, továbbra is képesek lesznek a minőséget emelni, ha nem is exponenciálisan, legalább lineárisan. (Kettesre érettségiztem matekból, de növekedési modellekből jó vagyok. :))

4. Whom Gods Destroy: Insanium

Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: maradék Sons Of Apollo mikrózva. De nem bántom őket, mert annak ellenére, hogy nálam sem a "földönkívüli" Ron Thal, sem a szürke eminenciás Derek Sherinian nem számít kedvencnek, ez most furcsamód épp miattuk működik, na meg a Jorn-kaliberű torokkal megáldott horvát srác, Jelusic miatt. Hangulatában leginkább Dream Theater meets Nevermore.

5. Adamantra: Act III: Pareidolia Of Depravity

Az egykor pezsgő progresszív színtér mára látványosan beszűkült, sajnos Finnországban is. Már csak egy-két olyan lesoványodott gerillaharcos vitézkedik a szúnyogfelhők által borított, ködös északi mocsarakban bujkálva, mint az Adamantra hobbimuzsikusai. Nincs ez így jól, és pont ezért vagyok hálás, hogy ők legalább néha előjönnek, bárdjaikkal jól kupán vágják az utcákon garázdálkodó divatmajmokat, majd évekre újra eltűnnek szem elől.

6. Kissin' Dynamite: Back With A Bang!

Fizimiskára kevés irritálóbb frontember van a tepsiképű Hannes Braunnál; leginkább úgy néz ki, mint a nyugati boszorkány szőke germán kuzinja. De az is igaz, hogy mára kemény, szívós munkával bedolgozták magukat a dallamos hard rock élbolyába. A 2022-es "Not the End of the Road" talán egy fokkal jobb volt, de ez is elég nagyot durrant a hallójárataimban. Sokszor jól jönnek ezek a pozitív rezgések, a kirobbanó, eleven impulzusok.

7. At Night I Fly: collision/fusion/division

Maximális tisztelet jár azért, ha valaki meggyőződésből, konokul kitart egy haldokló műfaj mellett, ráadásul teszi ezt a szikes magyar ugaron, ahol még fű se nagyon nő. Bár a hangzás lehetne jobb, ez még így is simán világszínvonal. Sajnálatos, hogy a mostoha körülmények miatt – streaming szolgáltatások ide vagy oda – e megjelenésnek gyakorlatilag semmilyen hírértéke sincs külföldön.

8. Voodoo Circle: Hail To The King

Lehet, hogy objektíve nem föltétlen tartozik a toplista derékhadába, de mindig is nagyon csíptem ezt a szemtelen, ám vitathatatlanul hiteles nyúlást a '70-es évek klasszikusaitól (tudniillik én is Deep Purple, Rainbow, Whitesnake és Led Zeppelin lemezeken szocializálódtam). David Readman hangja talán már nem a régi, de a banda újra formában!

9. Michael Schenker: My Years With UFO

Csak némi habozás után került ide ez a lemez, hiszen nem új kiadványról, pontosabban nem idei szerzeményekről van szó, hanem élemedett korú örökzöldek ráncfölvarrott gyűjteményéről. Aztán arra jutottam, hogy ezek a zseniális dalok ma is annyira frissen szólnak (főleg a modern stúdiótechnika áldásainak köszönhetően), hogy egyáltalán nem lógnak ki az év legjobbjai közül… Sőt!

10. Vanden Plas: The Empyrean Equation Of The Long Lost Things

Ők is ősz szakállú Don Quijote de la Kaiserslauternként küzdenek tatás tempóban a zeneipar szélmalmainak gyorsan forgó lapátjaival. Lehet, hogy már csak hagymázos látomások hajtják őket, de legalább még talpon vannak, sőt a kis köpcös, Sancho Pansa, izé… Alessandro Del Vecchio személyében még segítőt is kaptak maguk mellé. Egy kicsit mintha most élénkebben buzogna a vér abban a csontos, elaggott testben.

11. Hasse Fröberg & Musical Companion: Eternal Snapshots

Nem tagadom, óriási csalódás, hogy ez a lemez már meg sem jelent fizikálisan, ráadásul a második fele is lehorgad kissé, de a skandináv progresszív rockkal kapcsolatban elismerten és pozitív értelemben elfogult vagyok. Ezért várom tűkön ülve a március 7-re ígért új Karmakanic albumot, addig meg simán kihúzom ezzel is.

12. Kékkői Zalán: Natural Our Artistic Inspirations

Elég jól tudok angolul, de még most se értem pontosan, hogy mit akar jelenteni a lemez címe. Értem én, hogy mozaikszó (No AI), meg le a mesterséges intelligenciával, de ennek így kiolvasva nem látom a nyelvi logikáját. De nem is ez a lényeg! Egyszerűen örülök neki, hogy idén két magyar előadó is bekerült a legjobbak közé. Nekem momentán Zalán a magyar Satriani.

13. Teramaze: Eli – A Wonderful Fall from Grace

Készítettek már izgalmasabb lemezt, a kicsit popos hangzással sem vagyok 100%-osan megelégedve, de hosszú tévelygés után abban a bizonyos útvesztőben (maze) visszatalálni látszanak a kályhához. Sokáig nagyon haragudtam rájuk – pontosabban Dean Wellsre –, de most újra úgy érzem, esélyt kell nekik adnom. Fene enné a nagy jóhiszeműségemet!

14. Evergrey: Theories Of Emptiness

Van egy "idióta" haverom a Zrínyi utcában, aki eddig rendszeresen leszólta az Evergrey albumokat (azzal, hogy: "Nem az én zeném! "), de miután ez beragadt nála az autó-hifibe, kénytelen volt elismerni, hogy nem is olyan rossz muzsika. Szerintem volt már ennél sokkal jobb lemezük is, de ha már a "véleményes" cimborámat is meggyőzte, lehet benne valami.

15. The Black Crowes: Happiness Bastards

Valamilyen oknál fogva sem a barátaim, sem a kollégáim nem értik, miért komálom a fekete varjakat. Innen üzenem Kottának: "Igen, ha Neked nem kell, kérem szépen az első lemezt bakeliten!" Talán az volt a baj, hogy amikor megjelentek, épp a hajmetál és a trutyi állt egymással engesztelhetetlen konfliktusban, ők meg ezzel a "southern" beütésű retró rockkal kicsit a két szék közé ültek. A zeneipar aktív támogatásával végül a grunge pirruszi győzelmet aratott, a The Black Crowes-t pedig mindkét oldalon elkönyvelték járulékos veszteségnek. Én meg szép csendben megsúgom: ez a '99-es "By Your Side" óta a legjobb anyaguk. 

Figyelemre méltó:

Alkera: Zamanin Ötesine
Deep Purple: =1
Seven Side Diamond: Hepta
Sunburst: Manifesto
Neal Morse & The Resonance: No Hill For A Climber
DarWin: Five Steps On The Sun
Opeth: The Last Will And Testament
The Dead Daisies: Light 'Em Up
Turbulence: B1nary Dream
Delta: Gemini
Kaipa: Sommargryningsljus
Black Country Communion: V
Benjamin Croft: We Are Here To Help
Eclipse: Megalomanium II
InnerWish: Ash Of Eternal Flame
Revolution Saints: Against The Winds
Roa’s Ark: Roa’s Ark

Csalódás:

Stryper: When We Were Kings
David Gilmour: Luck And Strange
Firewind: Stand United
Winterborn: Break Another Day

Kedvenc dalok:

DGM: The Wake
Voodoo Circle: Black Country
Big Big Train: Oblivion
Teramaze: Madam Roma
The Black Crowes: Dirty Cold Sun
Opeth: §5
DarWin: Imitation Suede
Alkera: Son Rüya/Peripeteya
Black Country Communion: Love And Faith

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
linktr.ee/LuciferTheBand
facebook.com/luciferofficial

Ha ezt az évet egy hölgy vezette csapat – Blues Pills – albumának recenzálásával kezdtem, akkor stílszerűen egy másik, a frontember szerepében "gonoszkodó" hölggyel felálló együttes albumával fejezem be. Nos, igen, ha Elin Larsson állapotos derűjéből a tiszta fény árad, akkor Platow Andersson maga a pokolkeltő, ebből következően pedig elmondhatnánk magunkról, hogy az általunk megszólított közönségből nagyjából már csak az ateisták maradtak ki – s még mondjátok, hogy nem figyelünk a részletekre!

Persze a Lucifernek – mármint a zenekarnak – annyi köze van a bukott angyalhoz, illetve a sátánista hordákhoz, mint Ave, Cézárnak az Ave, Mariához, és ha a szövegekkel meg is próbálnak amúgy amatőr színtársulat színvonalán keménykedni, az egészből süt a felvett póz attitűdje, ami azonban a heavy metalban – a blogon egyszer már jól kitárgyalt toposzként – nem feltétlenül jelenti az elkötelezettséget a gonosszal.

Nem véletlenül említettem kritikám elején a Blues Pillst: a Lucifer a doomos hatásokkal operáló, okkultista, "sabbathista" vonalról elindulva ugyanoda kötött ki, mint a blues rockkal startoló svédek, mégpedig annál, a hatvanas/hetvenes években gyökerező stílusnál, ami ugyanúgy magába foglalja a bluest, a beatet, mint a power pop megadallamos jellegét. A cél tehát azonossá vált, a kezdetektől történő elmozdulás aktusa szintén, és ha a Lucifer elhagyná az egy-két, a korai albumokat meghatározó, most már csak jelzésszinten jelen lévő doomos riffet, valamint a szövegek a patással kokettáló, számomra nevetséges jellegét, akkor tulajdonképpen egymás kezét fogva, hasonló stílusban tudnák megénekelni a világbékét. (A Luciferre már a kezdő albumnál sem volt jellemző zeneileg az a misztikus légkör, ami a hasonló hozzáállással rendelkező, kultikus heavy metal/hard rock együttesek sajátja, úgyhogy ennek ignorálását nem is kérhetjük számon Andersson asszonyságtól, aki időközben házasságot kötött a gitáros, dobos, billentyűs Nicke Anderssonnal – minden bizonnyal templomban és habos-babos menyasszonyruhában.)

A hívőket hergelő külsőségek azonban megmaradtak, bár a borítón pózoló főnökasszony a III. albumon megmutatott bájait szemérmesen eltakarja – naná, hiszen egy férjezett asszonyhoz nem illik a frivol magamutogatás, még ha az ördöggel cimborál is (hiába, a polgárpukkasztás annyira ósdi magatartásformává vált, hogy a globalizált világban a vörös dögnek is ciki) –, ráadásul a leírtaknak megfelelően a stílus sem releváns már a boszorkányok szombati fekete miséihez.

A lemezt indító "Fallen Angel" tehát a leírtak szellemében egy echte, a hetvenes évekből táplálkozó zakatolós induló, csak a kötelező pszichedelia hiányzik belőle – emellett azonban olyan, azonnal fülberagadó refrénnel ajándékoz meg, ami aztán egész nap keringhet a fejedben, ezáltal remekül ágyaz meg a korai időkre hajazó riffel indító "At The Mortuary"-nek is. Nos, ha lemezt indító dal egy dallambomba, akkor ez a soron következő darab maga a power-popsláger archetípusa – némi doomos fricskával –, és csak a tapsgép hiányzik belőle, hogy a Slade valamely fiókban maradt "hit" -jének higgyük.

A hangulat ezek után sem változik, hiszen a "Riding Reaper" a maga csavaros gitárszólójával tulajdonképpen egy amolyan hippi himnusz, ami ismét képes vigyort csalni az arcokra – no nem olyat, mint amivel az új horrorfilm, a "Mosolyogj” második része képes a frászt hozni a nézőre –, már ha a szöveget skippelésre kárhoztatod, ugyanakkor az ez után következő fátyolos, nosztalgikus hangulatot keltő, ám valahol a mélyen tényleg kriptahideget idéző "Slow Dance In The Crypt" balladája sem távolodik el a felmondandó rocktörténeti leckétől.

A doom-telítette feeling aztán még a szintén balladisztikus hangvétellel libabőrt okozó "Nothing Left To Lose But My Life"-ban tér vissza, de a cammogó ütemek felett lebegő dallamok sikeresen tompítják a nyugtalanító alaplüktetés szorongást keltő hatását. (Itt jegyezném meg, hogy a hangzásban sikerrel egyesítették a retró recsegős jellegét a modern idők bombasztikus megszólalásával, az ikergitárok felől pedig egy-egy pillanatra NWOBHM "illatot" sodornak a hangjegyek - az alapvető nyersesség pedig sikeresen távolítja el őket az origóként szolgáló Blue Oyster Culttól.)

Végezetül csak annyit, hogy itt bizony sikerült a zenével az alapvető matematikai tételt – a párhuzamosok a végtelenben találkoznak – megcáfolni: a Blues Pills és a Lucifer eltérő ideológiai töltettel, ám ugyanazzal az eszköztárral tudott valami retrósan modern dolgot létrehozni, aminek a végeredménye egy olyan metszéspont, ahol minden olyan rockrajongó örülni tud, aki számára a múlt század hatvanas-hetvenes évei nem a múltat jelentik, hanem magát a jelent.

Garael

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.category7official.com
facebook.com/category7band

Írnom kell róla, mert különben nem tudom feltenni az éves listámra. Illetve fel tudnám, de akkor tutira lecseszne a kegyetlen főszerkesztőnk. Márpedig fel kell dobnom, hiszen alig vártam, hogy beessen valami, amire lecserélhetem a "Theories Of Emptiness"-t (Evergrey) a tizedik helyen. Mert úgy legbelül tudom, érzem, hogy az nem érdemli meg a toplistás helyezést, hiába írtak rá három olyan számot (a "One Heart"-tal négyet, de az a hivatalos CD-n nem szerepel), amely a zenekar teljes pályafutást tekintve is kiemelkedő - ha a lemez többi része dög unalom. Példának okáért a koncertprogramba róla szintén beemelt "One Way Through Silence" britpopos akkordozását nem is tudom mire vélni.

Na de ez a recenzió nem az Evergreyről szól, hanem az új szupergrupp Category 7-ről. Mondjuk nem vágom, mitől szupergrupp, hiszen John Bushon kívül igazán meghatározó arc nincsen a bandában. Oké, Orlando valamennyire ismert, de kábé mindenhol is játszik manapság, csak bejön valamelyik alapon. A mai világban, amikor a heavy metal abszolút underground, rétegzene, hát még annak az extrémebb irányzatai, akkor az olyan bandák ritmusszekcióját, mint az Exodus, Shadows Fall, Vio-lence, Testament stb. kevesebben ismerik szerintem, mint Bon Jovi fodrászát anno. Az 54,5 éves átlagéletkorral rendelkező rockertársadalom zöme Phil Demmelről is maximum mostanában, Kerry King szólózenekara kapcsán hallott, ha egyáltalán. Na de nem is ez a lényeg, hanem a muzsika.

Előzetesen a ’70-es évek hard rockjáról szólt a fáma, és konkrétan említésre került a Thin Lizzy. Nos, ezeket a baromságokat általában nem kell komolyan venni, most is pontosan ez a helyzet. Lynotték kábé annyira hatottak rájuk, mint mondjuk a Metallicára, vagy a Megadethre. Ha innen nézem, semennyire, ha pedig onnan, akkor maximálisan, ahogyan gyakorlatilag minden ikergitáros metal bandára. Maradjunk annyiban, hogy Bush teljesen jellegzetes hangja és dallamvilága okán egy az egyben a vele készült Anthrax albumok zenei világa köszön itt vissza. Na jó, egy csipetnyi Adrenalin Mobbal megfűszerezve, ha nagyon akarom.

Szakmailag nyilván toppon van a cucc, nemcsak a két gityós teszi oda magát, de Jason Bittner is olyat dobol, hogy ihaj. Amikor úgy rendesen belecsapnak a lecsóba (pl. a záró 8 perces instru), akkor nekem még a fénykorában lévő Megadeth is bekúszik a képbe. Ettől függetlenül azt azért ne vitassuk el, hogy Bush itt a fő attrakció, ennek tudatában oda is figyelt nagyon az ütős énektémákra. Az Armored Saintből és az Anthraxból tudjuk, tudhatjuk, hogy az ő dallamai nem feltétlenül ragadnak azonnal, de szép lassan bekúsznak a bőröd alá és 2-3 hallgatás után kitörölni sem lehet őket a tartós tárból. Na ez a motyó pont ilyen, már első alkalommal megfog annyira, hogy le akard pörgetni még néhányszor, rövid időn belül pedig már arra eszmélsz, hogy új kedvencet avattál.

Zeneileg sok újdonság nincs itt, azt hiszem, ez nyilvánvaló, de amilyen professzionálisan, lendületesen és jó arányérzékkel mondják fel a leckét, az épp most meglehetősen jól esik. Borban is a harmóniát keresem mindig, alighanem az életben ez a legfontosabb dolog. Lehet testes, magas alkohollal (a borról beszélek, nem az életről), ha az ehhez illő savszerkezete is megvan. Vagy filigrán, elegáns, alacsonyabb alkohollal és több gyümölcsösséggel – mindegy, csak egyik összetevő se lógjon ki belőle. Hát itt (most meg már a Category 7 bemutatkozó albumáról) bizony nem lóg ki, nem sántít semmi, és ennyi talán elég is egy debüttől 2024-ben. A spanyolviasz feltalálását ebben a zsánerben már nem várja senki.

Kotta

Roa's Ark: Roa's Ark (2024)

Kiadó:
Rocode Records

Honlapok:
roasark.bandcamp.com
facebook.com/RoasArk

Ez aztán az olvasócsalogató (újmagyarul úgy mondanánk: clickbait) bejegyzés! Ide a rozsdás bökőt, hogy Carl Roa nevét még a mi olvasóink sem ismerik hallomásból sem! Pedig elvileg - de nagyon-nagyon elvileg ám! - egy neves progresszív rock gitárosról van szó, aki anno az amerikai Magic Elf nevű zenekar motorja volt. Azóta inkább a szólókarrierjére összpontosít - már ha lehet itt egyáltalán karrierről beszélni. A "Roa's Ark" nevű formáció elsősorban nem is miatta figyelemre méltó, hanem a trió másik két tagja: Van Romaine dobos és Dave LaRue basszer miatt, akiket viszont illik ismerni - ha más nem, a Steve Morse Bandből. Én pont miattuk repültem rá a megjelenésre, mivel Steve Morse "StressFest" albuma nálam minden idők legjelentősebb instrumentális gitármuzsikái között van számontartva olyan előkelő társaságban, mint Joe Satriani "The Extremist"-je vagy Joey Tafolla "Infra-Blue"-ja. A Romaine-LaRue páros legendás ritmusszekciót alkot, és azt kell mondjam: ezt a lemezt is elsősorban miattuk érdemes meghallgatni. Roa nem rossz gitáros, de nekem sem a tónusa, sem a dallamérzéke nem kiemelkedő, viszont a zenei alapok olyan szilárdak, hogy arra a világ tektonikai szempontból legrizikósabb területén, Japán északkeleti partján is felhőkarcolókat lehetne építeni. A mindössze 39 perces lemez a gitárorientált rajongóknak garantáltan minőségi szórakozást ígér.

After Lapse: Pathways (2024)

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/AfterLapseOfficial

A spanyol (közelebbről madridi) proggerekről a 2022-es bemutatkozásuk okán már ejtettünk néhány szót. Akkor azt a véleményt fogalmaztam meg, hogy "nem fergeteges, de kellemes meglepetés ..., és a műfajnak egy olyan szegletét fedi le, ahol manapság nem túl nagy a tolongás. Ha kitartanak, érnek még kicsit, akár cserebogár is lehet belőlük..." Nos úgy tűnik, a Frontiers kitart mellettük, pedig ez a műfaj náluk nem a fősodor. Spanyolország, főleg a progresszív metál szempontjából, nem éppen a ígéret földje, így bármi is érkezik tőlük, az a meglepetés erejével hat. Az After Lapse bizony nem rossz zenekar, de az immár második lemezüket hallgatva most azt mondom: nem lesz belőlük cserebogár, nem ők hozzák el a hispán tavaszt... Érdekes, igényes muzsika ez, érződik, hogy sok, aprólékos és elkötelezett munka van benne, de szerintem - és ez most nem hungarosovinizmus! - nem ér föl a mi At Night I Fly-unkkal, pedig a nápolyi kiadó őket valamiért kikosarazta. A szerzemények a sokadik hallgatás után sem akarnak beleragadni a fülembe, és bár jól szól a cucc (jobban, mint az At Night I Fly) nekem sem az énekes, sem a hangszeresek nem nyújtanak akkora élményt, mint a "mieink". Értem és érzem én, hogy nem föltétlen igazságos ez az öszehasonlítgatósdi, de szerintem nem kell ahhoz Serafino Perugino vájt füleivel rendelkeznünk, hogy érzékeljük, mifelénk billen a mérleg nyelve...

Innerwish: Ash Of Eternal Flame (2024)

Kiadó:
Reigning Phoenix Music

Honlapok:
www.innerwish.gr
facebook.com/innerwishofficial

Görögországra gondolva a legtöbb embernek nem a heavy metal jutna eszébe, pedig azok, akik rendszeresen olvasnak minket, már hozzzászokhattak, hogy a hellének igenis érzik ezt a műfajt. Power metalban például messze az európai átlag fölött járnak: elég, ha a Dream Evil (Gus G-s korszak), Mystic Prophecy és Firewind lemezekre gondolunk, de lelki szemeink előtt éppen megjelenhet a Sunburst (Gus Drax) piszkosul jól sikerült idei albuma is. A nagy öregjeik közé tartozik a több mint negyed évszázada aktív InnerWish nevű zenekar, akik erőből nyomják a szuperdallamos, kétgitáros, kemény és lendületes nehézfémet némi balkános/orientális ízesítéssel. Nem túl innovatív zene, de nem is szükséges mindig az újítások, kísérletezések bűvöletében élni, ha az ember már rátalált egy jól bevált, működőképes receptre. Az "Ash Of Eternal Flame"-et nem mondanám a legjobb lemezüknek, szerintem még mindig a 2010-es "No Turning Back" az etalon, de azért az orthodox fémszívűeknek, akiknél nem számítanak alapkövetelménynek a 20 perces opuszok és a poliritmusok, ez szívmelengető, kellemetes élmény lehet - inkább, mint bármi, amit (nevek nélkül) kis országunknak eddig e területen sikerült magából kiizzadnia...

Tartuffe

Kiadó:
ViciSolum Productions

Honlap:
facebook.com/dieformysins

Milyen csodálatos dolog is a kukaturkálás: nem, most nem valamelyik politikus kampányszövegét olvashatjátok, amivel a hajléktalanok pártájból szeretne választókat elcsaklizni, hanem a Dionysos Rising csapatának motivációs mondatát a nélkülünk abszolút elsikkadó albumok felkutatására – ezen tevékenységünkkel, és az oldal stílus-preferációjába eső underground szegleteinek szorgalmas pásztázásával sikerült az évek folyamán néhány olyan együttes első botladozásait is megörökítenünk, akikből aztán a tömegek számára is ismert zenészek váltak. Ha meg nem, akkor legalább nekünk okoztak örömet, ami már csak azért is nagy szó, mert ötvenen túljutva ez a cél már egész mást jelent, mint kamaszkorukban (bár az öröm forrása más, a kielégülés hasonlóan kellemes.)

Nos, egy power metal együttes, a Heimdall dobos és gitáros testvérpárjának új formációja valószínűleg nem fog hatalmas pályaívet beírni, ám az elkészült lemez mégis érdemes arra, hogy felhívjuk rá olvasóink figyelmét, annak ellenére, hogy az elkészült anyag igazából nem együttest takar, hanem egyetlen embert: "A 'Scream' nagyon kemény kihívás volt számomra, mert én írtam és hangszereltem az összes zenét és szöveget, én játszottam a gitárokon, basszusgitáron és billentyűkön, és én készítettem, kevertem és masztereltem a Sonic Temple stúdiómban. Emellett én készítettem a videoklipjeinket is." – nyilatkozta a testvérpár egyik tagja, és már szívtam is a fogamat, mert a "One Man Show" csak a stand-up műfajban szokott eredményes lenni, az együttesek világában azonban az egyemberes alkotási folyamat általában a gyógyszer elgurulását jelenti, vagy egy olyan művészi megvalósítási folyamatot, aminek eredményét még maga az alkotó sem érti.

Szerencsére a kiadott lemez ezúttal sem produkciós, sem zenei oldalról nem pusztán Fabio Calluori agymenésének tűnik, vagy pedig tényleg vannak még sokoldalúan tehetséges emberek, akik képesek több oldalról is megtámogatni álmaikat. A kritika megírásához bevezetésnek a Serious Black új albuma szolgált, ami Nicola Mijic szereplése ellenére a stábból senkinek nem nyerte el tetszését – ugyanakkor azért nem volt annyira rossz, hogy vitriolba oltott bitekkel lehetett volna a kárörömnek oltárt emelni – tudjátok, olyan ez, mint mikor se íze-se bűze ételt szolgálnak fel eléd, amit elnyámmogsz ugyan, de minden élvezet nélkül.

Szerencsére nem kellett kardunkba dőlnünk, hogy ezúttal dallamos metal csemege nélkül maradunk – hiszen ott van példának a House Of Lords új lemeze, amiről még villámkritika is készült -, ugyanis a bevezetőből sejthetően a Die For My Sins mindenképpen érdemes arra, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Az együttest – vagy projektet – a testvérpáron kívül jelenleg Ralf Scheepers alkotja – és itt azoknak sem kell megijedni, akiknek az énekes giccses, néha acsarkodó vokális stílusától a szőr áll fel a hátukon, mivel a német vokalista ezúttal megmutatja, hogy a feketén és fehéren kívül egészen más tónusokban is tud énekelni, ráadásul olyan minőségben, ami előtt egy teljes angyalkórus kénytelen megemelni a glóriáját.

Természetesen mindez nem lenne elég jó dalok nélkül, azok azonban bőven akadnak a néha szikárabb, néha némi zongorával meglágyított kínálaton belül. Az egyetlen szerzemény erejéig mikrofonhoz hívott Ian Parry a "Shades Of Grey"-ben hozott dallamait hallván az AI minden bizonnyal algoritmust kreál, hogyan lehessen később slágerekkel becsapni a jó népet, de a lemez csúcsa mégis Scheepers mutatványa az "In The Sign Of The Cross"-szal, ahol Ralf barátunk olyan érzéssel énekel – bejárva mennyet és poklot –, amivel minden bizonnyal azoknak is be tudja bizonyítani tehetségét, akik szerint a német zenész még az NSZK-ban kitenyésztett "Germanus Vocalicus" mintadarabja, aki csak indulók és csatadalok abszolválására képes.

A lemez egyes etapjai ezek mellett külön-külön, vagy együttesen is hatalmas slágerpotenciált rejtenek: ezeket a dallamokat nem kell kétszer meghallgatni ahhoz, hogy azonnal a fülbe ragadjanak (nyugi, ez a "dugó" nem okoz süketséget), ám hasonszőrű társaikkal ellentétben nem is válnak rövid idő belül unalmassá.

Sajnálom, hogy a csapat valószínűleg a kitűnő eredmény ellenére sem fog kellő figyelmet kapni, pedig aki szereti mondjuk a Savatage vagy az Iron Maiden epikusabb oldalát, a Helloween "Pink Bubbles Go Ape", albumát és a dallamos európai bandák által megálmodott világot, az minden bizonnyal megérdemelné, hogy megismerje az albumot – már csak egyfajta karácsonyi ajándékként is.

Garael

Kiadó:
Grundrecords

Honlapok:
www.pokolgep.hu
facebook.com/pokolgepband

Kukovecz Gábor eltökélt ember. Ez jó. Már ha eltökéltsége nem állít korlátokat a kreativitásnak, a kísérletezésnek, a művészi kíváncsiságnak. A Pokolgép maga a gitáros, még akkor is, ha a felállás instrumentális szekciója rég nem változott, az új lemez zenei világa azonban annyira jellegzetes és a régebbi időszakok riffjeire, dallamfordulataira hajazó, ami egyetlen, a különböző periódusokban állandóan jelen lévő ember zenei elképzeléseire utal.

Azt persze rögtön a kritika elején le kell szögezni, hogy Gábor kiváló gitáros, markáns zenei elképzelésekkel bír, melyek megvalósítása szakmai szempontból nem hagy kifogást maga után. A szövegek tekintetében azonban már érzek némi bizonytalanságot: a magyar irodalomból választott versek megzenésítése mellett ott vöröslenek az "ördög pajtás-féle" viccesnek szánt témák, melyek már 20 évvel ezelőtt is avíttnak és erőltetettnek tűntek – ez utóbbiból az új lemez szerencsére nem kínál mintát, az érzékenységgel megfogalmazott világlátás és az egzisztencialista gondolatok többek között Kukovecz Nikolettának köszönhetők – ez pedig mindenképpen örvendetes és dicséretes.

Sajnálom, hogy Tóth Attilával csak egyetlen lemezt sikerült kiadni – ebbe minden bizonnyal belejátszott Attila váratlan betegsége, amiből szinte újra kellett építenie önmagát – mind testileg, mind a hangját (lelkét) illetően. A vele készült album így, évekkel megjelenése után visszatekintve, nem érte el a Rudán-éra produktumainak színvonalát, és jóllehet, én írtam róla egy abszolút elégedett kritikát, ma már biztos nem lennék ennyire lelkes állapotban – blogtársaim helyesen mutattak rá már akkor is a hibákra, ebből is látszik, hogy az ember néha akkor is vak, ha süket. 😊

A "Vissza sose nézz" legfontosabb kérdése azonban az új énekes, a fiatal Kalapács József hangszínét szinte tökéletesen hozó Bánhegyesi Richárd teljesítménye volt: sikerül-e megugrania a nosztalgia uralta, ezért a torzításra hajlamos elvárásokat? Ha engem kérdeztek, igen, már ha a hasonlóság a koncepció része volt, ez azonban nem jelent különösebb értékteremtést, hallgasd csak meg az "Áldás" kezdő sikoly-parafrázisát, és egyből érteni fogd, mire is gondoltam. Richárd – jóllehet elő tudja csalogatni a Kalapács korszak vokális emlékeit – nem képes Rudán Joe vagy Tóth Attila nyomába érni, sem orgánumban, sem vokális tudásban, sem hangterjedelemben. Ez különösen a magasabb hangoknál "fülbeszökő", ahol az egyébként férfias tónus erőltetett, támasz nélküli bizonytalanságba megy át, ha azonban képes vagy ezen átsiklani, az összbenyomást tekintve korrekt, de nem kiemelkedő teljesítményt hallhatsz, ami jól illik a kornak megfelelő, modernebb hangzáshoz.

Nos, igen, a lemez hallhatóan súlyosabban szól, mint elődjei, a ritmusszekció gyakran idéz az angol vagy amerikai power eszköztárából, ami mellett az érdekes és a riffek közé tökéletesen illeszkedő Kukovecz-féle neoklasszikus elemek, szólók biztosítják a szakmai kalapemelést.

A dalokkal kapcsolatban ambivalens érzéseim vannak: azok, akik úgy szeretnének nosztalgiázni, hogy az érzelemközvetítés modern köntösben folyjék, minden bizonnyal elégedettek lehetnek. Én viszont úgy érzem, mintha a Rudán-éra lemezeit átfuttatták volna az AI erre felkészített platformjain - egy kissé szikárabb, keményebb szűrő alkalmazásával - , hogy aztán olyan végeredményt kapjunk, ami mindenben tükrözi a betáplált zenei világot, de különösebb újdonsággal nem szolgál. A riffek, dallamok, ha nem is tökéletes azonosulással, de jól felismerhetően a múltból táplálkoznak, még akkor is, ha arányukban az előbbiek javára billen a mérleg – és akkor itt utalnék vissza kritikám első bekezdésére: a markáns zenei elképzelések – még ha önmagukban kifogástalanok is – magukban hordozhatják a repetitív jelleget. Ezt persze lehet úgy kommunikálni, mint kiérlelt egyedi stílust, de ez a fajta önazonosulás nálam nem tud izgalomfokozóként működni, az ismerős környezetnek pedig minden szegletét bejártam korábban.

Gábor tiszteletreméltó vállalásai a magyar irodalom felé a lemezein elhelyezett feldolgozások, amiket most egy Pilinszky és egy Petőfi vers megzenésítése prezentál – ezek, mint mindig, most is tökéletesek. Biztos vagyok, hogy a Pokolgép már rég átugrotta azt a szintet, amikor egy-egy kritika befolyásolni tudná a rajongói attitűdöt: a fanok most is megkapták, amit szerettek volna, ráadásul modernebb köntösben, ez pedig még mindig elég ahhoz, hogy életben tartsa "tűz tombolását".

Garael

Kiadó:
Escape Music

Vannak lemezek, amiket nem (csak) azért érdemes külön megemlíteni a blogunkon, mert jók, hanem mert gyakorlatilag senki sem tud róluk - vagy éppen (saját hibájukon kívül) csak iszonyúan kevesen. Ide tartozik a dallamos rockra és AOR-ra szakosodott brit törpekiadó, az Escape Music által tető alá hozott "Tribute To Boston" is, amely a neve alapján nyilvánvalóan tisztelgés a hányattatott sorsú, de annál zseniálisabb Boston munkássága előtt. Nem állítom, hogy erre óriási igény lett volna, de az biztos, hogy nekünk jó alkalommal szolgál arra, hogy egy mifelénk kevésbé ismert, de kétségkívül rocktörténelmi jelentőségű formáció előtt virtuálisan fejet hajtsunk. Mondjuk erre már korábban is tettünk kísérletet: korábbi kollégánk, CsiGabiGa egy kései (2013-as) próbálkozás kapcsán, jómagam pedig az eredeti gitáros, Barry Goudreau szólólemeze ürügyén.

Ahogy az lenni szokott, az ötletgazda kiadó a projekthez kijelölt egy alapbandát, melyek tagjai Steve Morris (Ian Gillan, Heartland) gitáros, Don Airey (Rainbow, Deep Purple) billentyűs és a Trooperből Frank Baker dobos és Tim Hewitt basszer voltak. Őket még sokan mások segítették a stúdióban (vagy inkább a neten keresztül, ki tudja?), de közülük talán elég megemlítenünk néhányat: Ronnie Le Tekro (TNT) és Tommy Denander (Radioactive) gitárosokat, valamint Terry Brock (Strangeways) és Chris Ousey (Heartland) énekeseket.

Mivel a Boston hangzásáért a betegesen perfekcionista Tom Scholz volt felelős, az eredeti lemezeik is kiválóan szóltak, sőt hangmérnöki szempontból etalon értékűnek számítottak a zeneiparban. Így nem elsősorban azért volt indokolt a földolgozás, hogy a mai füleknek is értékelhető legyen a sound. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy jó hallgatni ezt a modern stúdiótechnikával és igénnyel készült tribjútolást, mert egy kicsit korszerűbb és kevésbé - de szép is ez az anglicizmus! - túlproducerelt a végeredmény.

Egyébiránt a Boston zenéjével úgy vagyok, mint a Pink Floyddal: nehéz, sőt gyakorlatilag lehetetlen bármit elvenni belőle vagy hozzáadni. A tribute így gyakorlatilag az eredeti változatok "szolgai" lekövetését jelenti vajmi kevés változtatással vagy egyéni ízzel. A klasszikus "More Than A Feeling" földolgozása például a leggyöngébb pillanat a lemezen; ebből még az eredeti sodró lendületet is sikerült valahogy kiölni. Ha ezt vesszük alapul, a projekt nem föltétlenül fogant a legjobb csillagzat alatt, mégsem tartom okafogyottnak. Ennek oka pedig az, hogy a tökéletesen hibátlan debütáció (1976) után a folytatás: "Don't Look Back" (1978) és a "Third Stage" (1986) már nem voltak olyan erősek, sem dalszerzésben, sem hangzásban. Ez ezekről származó földolgozások igazolják elsősorban az Escape Music kiadó ötletét.

Tekintve, hogy a tribute 2002-ban készült, nem kerülhetett föl rá semmi a "Corporate America" (2002) vagy a "Life, Love & Hope" (2013) albumokról. Azt viszont már nem pontosan értem, hogy az 1994-es "Walk On" miért nincs képviselve egyetlen tétellel sem (az ott erőtlenül puffogó dobok maximálisan indokolták volna!). A címadó és a "Get Organ-ized/Get Reorgan-ized" kettőse például mekkorát ütött volna már! A lényeg, hogy a tribute magas és egyenletes színvonalúra sikerült, a hangzása is kimondottan el lett találva, bár én nem bántam volna egy kicsivel több "fémet" (mint pl. a Rush 1996-os "Working Man" tribute-jában).

Tartuffe

Kiadó:
Fadelity Records

Honlapok:
www.sevensidediamond.com
facebook.com/7sideofficial

Ha valaki meglátja leírva az SSD mozaikszót, és minimális informatikai ismeretei vannak, akkor azonnal az SSD (Solid-state drive) meghajtók jutnak eszébe, amelyek a gyorsaságuk és egyéb erényeik miatt a hagyományos merevlemezek (HDD) modern és lényegesen praktikusabb alternatíváinak számítanak. Mivel azonban az én informatikai ismereteim szó szerint minimálisak, ellenben kicsit otthonosan mozgok a rock- és metálzene világában (főleg, ha brazilokról és proggerekről van szó), a SSD mozaikszó láttán azonnal a Seven Side Diamond nevű együttesre asszociálok, pedig – elég durva még leírni is – épp 13 évvel ezelőtt jelentettek meg utoljára nagylemezt.

Az uccsó album (Enigma) nekem (s ha jól emlékszem, Kotta kollégának is) nagyon bejött, mert teljesen egyéni muzsikával lepett meg minket, amolyan félakusztikus, überlaza, de technikailag igen pallérozott progresszív rockkal, amelyhez hasonlót se előtte, se utána nem hallottunk. Persze akkor nem gondoltam volna, hogy ennyi időt kell várnom egy új anyagra, de ha belegondolunk, hogy lényegében egy hobbizenekarról van szó, amit a Fadel testvérek - Andre Antunes és Joao Carlos - még egyetemi tanulmányaik során alapítottak, talán már nem is tűnik e tekintélyes hiátus olyan rettenetesen furcsának. Az SSD bizony szobazenészekből áll, akik magánkiadásban néha – nagyon néha – meglepik a magamfajta "műértőket".

Az "Enigma" recenziójában anno azt írtam, hogy ez amolyan "eszement, különcködő Dream Theater meets Spock's Beard zene gyakori Queen behatásokkal". A hasonlat még mindig áll azzal a kiegészítéssel, hogy most talán még hangsúlyosabb a "brazil klubzenés" hangulat. Gyakorlatilag minden számot ural az akusztikus zongora, akusztikus gitár és fretless bőgő hármasa, amire Diego Augusto Americo nem túl vastag, de tök egyéni hangján énekli rá különös dallamait (a kb. 12 perces lemezindító címadóban Ana Cardon segíti némi francia sanzonénekléssel). Pontosabban Americo ezúttal tett néhány lépést hátra, ami alatt azt értem, hogy a lemez 7 tételéből 4 instrumentális.

Vannak itt finomságok, amik hallatán a true metal fanok tuti fancsali pofákat vágnak, de nekem ez a különc, sőt bizarr muzsika, melyben senki sem akar senkinek sem megfelelni, annyira laza, annyira kúl, annyira egyedi, hogy – a megfelelő hangulatban – széles mosollyal az egyébként morcos ábrázatomon, magamban jókat rötyögve hallgatom újra és újra. Főleg a Debussy-féle "Clair de Lune” örökbecsű intrójával kezdődő, bő 11 perces "Life" című záró tételt. Jó ez, na! Ahogy a neve mondja: igazi gyémánt, akárhány oldala van…

Tartuffe

The New Roses: Attracted To Danger (2024)

A The Dead Daises előzenekaraként jöttek, láttak, győztek, azóta hallgatom ezt az atipikus német brigádot. Azért atipikus, mert ezt a fajta whisky-áztatta, enyhén country beütésű, ámde tökös rockzenét (valahonnan a "New Jersey" – "Keep The Faith" környékéről) éppenséggel valami echte amerikai csapattól várná az ember. Valahogy nehéz elhinni hogy Timmy Rough karcos-érzelmes hangját a Jägermeister csiszolta tökéletesre Gschlachtenbretzingenben, a helyi söntés trágyaszagú félhomályában. Pedig így kell legyen, a gyaníthatóan művésznév mögül még egy tengerentúli (mondjuk odavezényelt fess katona) fater sem kandikál ki, akibe a helyi csaposlány fülig beleszeretett, és így született meg a kis Tim. Legalábbis én semmilyen erre utaló sztorit nem találtam.

Szóval itt van ez Bon Jovi ízeket felmutató, vérbeli tengerentúli muzsika, ami leginkább a szerelem, a szabadság és a szerelem körül forog. Ki ne felejtsem a szerelmet… Talán még a Tykettót is ide biggyesztem, mert énekesünk Danny Vaughnhoz hasonlóan szereti nyakába akasztani a torzítatlan gitárt, és ellágyítani vele némileg a hangzást. Namármost, ha mondjuk a "Four Wheels" című számuk hallatán magadat nem egy szabadtéri rockfesztiválra képzeled, ahogyan éppen fullba nyomod a headbanget és úgy ugrabugrálsz a műanyag söröspoharadat lóbálva, mint egy bakkecske; akkor tőlem ne kérjél kölcsön, mert egy ilyen manusban én biztosan nem bízok meg! Akkor ott valami nem stimmel. Ráadásul még csak nem is ez a legnagyobb schláger a lemezen.

Kingcrow: Hopium (2024)

Hiába csípem a taljánokat, sokáig halogattam a komolyabb elmélyülést ebben az albumban, mert tudtam jól, nem lesz könnyű hallgatni való, hangulat kell hozzá. Akik követik az írásaimat, tudják jól, alapból van egy ellenérzésem azokkal a progresszív rock bandákkal szemben, aki mostanában ambient és synthwave irányba viszik el a zenéjüket, ebben látják a megújulást. Márpedig a Kingcrowban vastagon benne van a melankólia, és a lehangolt gitár-riff orgiákat sem náluk kell keresni. Ugyanakkor azt is tisztázni kell, hogy ők kivételesen nem a trendvonaton utaznak, náluk ez már régóta jelen van, és a művészi koncepció maximális szolgálatában áll.

Sok olyat nem tudok mondani, amit korábban le nem írtunk volna. A saját útjukat járják a műfajon belül, jóval több bennük a Muse, a Radiohead, az újabb-kori Riverside és a Leprous, mint mondjuk a Dream Theater. Jól is van ez így, éppen ez az egyediség és kiszámíthatatlanság az, ami izgalmassá teszik őket. Mély érzelmek és meglepő zenei formanyelv, és mivel nem mai gyerekek (közel harminc éve létezik a csapat), mindez szépen egységbe forrva, éretten, részletekben ugyanakkor a végletekig kidolgozva. Talán nem olyan erős, mint az "Eidos", ami alighanem a magnum opusuk marad már mindörökké, de még így is figyelemre méltó, egyéni alkotás.

Storace: Crossfire (2024)

Tommy Henriksen (Alice Cooper, Hollywood Vampires) nagyon pörög mostanában, a Crossbone Skully mellett Marc Storace-nek is besegített, nemcsak gitárosként, de dalszerzőként és producerként is. A két lemez közti hasonlóságot erősíti továbbá, hogy Mutt Lange hangmérnöke (Olle Romo) keverte a cuccot. Nem akkora meglepetés tehát, hogy itt is az AC/DC a fő csapásirány, következik ez Storace múltjából is nyilván, akinek a hangja éppen Bon Scott és Brian Johnson stílusának a mértani közepén fekszik.

Szólóban az énekesek gyakran kitekintenek az anyabanda zenei világából, hogy megvillanthassák a képességeiket. Nos, Storace-től én semmi ilyesmit nem vártam, már csak azért sem, mert nála inkább a Krokus tétlensége (feloszlása) a mozgatórugó, mintsem a művészi kiteljesedés (lásd még Gotus). Ennek megfelelően lehetne ez akár a svájci banda aktuális korongja is, ha még együtt lennének. Meglepetések ezért itt nemigen vannak, ennek ellenére simán ajánlható azoknak, akiknek hiányzik akár a Krokus, akár a gyakoribb AC/DC megjelenések. Mert amit vállal (pőre, sallangmentes rock 'n' roll), azt maradéktalanul teljesíti is.

Kotta