Tartuffe precíz és rendszerető ember, tehát nem fogja hagyni, hogy ne címkézzem fel a cikkem, ezért a nyelvi lektorálás után odabiggyeszti majd az aljára, hogy "könyvajánló", amiért voltaképpen nem is tiltakozom. Magam ezt azért nem tettem meg, mert kinek is ajánlom? Maroknyi olvasónk közül ugyan ki fog egy olyan életrajzot megvenni, ahol a főhős nem rocksztár, maximum wannabe, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy a mi "nehézfémű" aspektusunkból Garrett személye kicsit még irritáló is lehet.

Nekem legalább is az volt, amikor néhány éve megláttam egy CD-jét méregdrágán (7.000 Ft!!!), ahol  kihúzott, festett szemekkel, szívtipró kinézettel, csupasz mellkassal igyekezett (volna) meggyőzni, hogy a rockklasszikusok igenis működhetnek az ő tolmácsolásában, hegedűvel, (jó esetben élő) dobokkal, gitárokkal, effektekkel.

Engem nem győzött meg (teljesen), nem is véletlen választottam címnek egy idézetet tőle, amit Prince – "Purple Rain" saját átirata kapcsán mond a könyvben. Másrészről pedig ez egy nagyon tanulságos életrajz, számos olyan megélt igazsággal, amit ezen az oldalon kicsit kötelességem megosztani, mert érinti (mit érinti, voltaképpen az élete szól erről!) azt a problémát, amit magam is, de talán Tartuffe is, többször, közvetve, közvetlen leírtunk itt a blogon. Ezt a bizonyos "problémát" magyar nyelvterületen még sikerült is egy teljesen idióta, agyament elnevezéssel tovább mélyíteni, ami nálunk végleg kijelölte az önkényesen megbontott, de valójában – legalábbis ilyen szempontból - oszthatatlan értéket hordozó ZENE helyét a komolyan vehető (komolyzene) és ezek szerint kevésbé komolyan vehető (könnyűzene) tengelyen. Brrrrrr!!! Agyf@sz, rosszul vagyok tőle! Miért kell kattognom, nem tökmindegy, hogy miként nevezik el a zenét? Nem kell tudomást venni róla, oszt jó napot! Igaz is lehetne, ha pl. ez a fafejű, kocka zenepedagógiai gondolkodás a magyar zeneoktatást a legtöbb zeneiskolában nem tartaná máig béklyóban. Ott, ahol a zongoraszék helyes beállítása, testtartás stb. fontosabb, mint maga a hangszer bármi áron való megkedveltetése, ahol a szintetizátor, de akár a lassan 80 éves korra visszatekintő, számos örökzöldet az egyetemes emberi kultúrának adó elektromos gitár is nemlétező hangszernek minősül.

Igen, ennek a felfogásnak köszönhető, hogy pl. a finneknél a legtöbb családban van hangszer, és azon a maga szórakoztatására jól-rosszul, de szívesen játszó családfő, gyermek(ek), míg nálunk nem ez a jellemző. Van egy-két művészünk, akiknek valóban az általam kárhoztatott módszer a szükséges, de a többséggel nem sikerül a hangszert és zenét megkedveltetni, mert a módszertanban nem ez a döntő szempont. 

Az elfogadott elnevezés más nyelveken a "klasszikus" (komoly) és "populáris" (könnyű) zene, ahol szintén van megkülönböztetés, de ahol a névből adódóan is van azért (elvben legalábbis) némi átjárás. A népszerűből lehet idővel klasszikus (Queen, Pink Floyd stb.), nálunk a "könnyűből" viszont soha nem lehet "komoly".

Térjünk vissza Garretthez. Garrett ötévesen már megszólaltatja a hangszert és még gyermekkorú, amikor a technikailag legnagyobb kihívást jelentő Paganini – "24 Caprice"-át lemezre veszi a legjelentősebb német kiadónál.  A világ legismertebb hegedűművészei (Yehudi Menuhin, Itzhak Perlman, Issac Stern) egyengetik útját, de ez a sokszor merev(vé tett) klasszikus zenei világ csak részben elégíti ki, mire kinő a gyermekkorból. Imádja a hegedűt, a klasszikusokat, ez az élete, de egyre nehezebben viseli az ezzel járó komolyságot, koncertek után csupa kimért és idős emberrel zajlanak a számára, gyermekfejjel semmi izgalmat nem jelentő, hosszú beszélgetések (Somló Tamás "szomorúzenészek" elnevezése amúgy nagyon találó ám…).  

Garrett koravénnek érzi magát és egyre inkább utálja a koncertekre készült kényelmetlen öltönyöket is, amit ugye egy-egy Csajkovszkij/Bach, Rachmanyinov/Paganini mű előadása közben viselnie illik (?). Ahogy a témának egy külön fejezetet is szentel ("Ne vigyük túlzásba a komolyságot!", eredetiben: "Not too much serious classical stuff, please!"), a "klasszikus" és "szórakoztató" zene közti átjárás megszüntetése, a koncerteken való helyes, csendes, visszafogott viselkedés voltaképpen a XIX-XX. század fordulójának önkényes, elitista döntése, aminek semmiféle zenetörténeti előzménye nincs, sőt voltaképpen félrevezető sznobizmus,  teljes hazugság, ami ráadásul a fellépő művészre kimondottan rossz hatással van. Egy crossover (a klasszikus és populáris zenei világot egyesítő) koncertjének tomboló latin-amerikai közönség után egy klasszikus koncerten valósággal megszenvedi, hogy egy technikailag nehéz darab záróhangjai után teljes a csend a nézőtéren. Leírja, hogy bizonyos művek eleve úgy vannak megírva, hogy az feltételezi a közönség hangos interakcióját, mint ahogyan ez régen természetes is volt. Walser írja dolgozatában, hogy Liszt és Paganini tudatosan hergelték játékukkal, megjelenésükkel, mimikájukkal a jelenlévőket, kb. úgy, ahogy most egy rockkoncerten történik. Garrett zenei példákon mutatja be, hogy Bach vagy Paganini teljes természetességgel fordult korának azon zenéihez, amit a mai terminológiával szórakoztatónak, idehaza pedig "könnyűnek" neveznénk.

Garrett másik fontos megállapítása, hogy míg régebben természetes volt, hogy a nagy előadók egyben zeneszerzők is, ez mára a klasszikus zene világában egyáltalán nincs így. Tökéletesre kigyakorolt előadások, profi előadóktól, akik életükben nem foglalkoztak zeneszerzéssel. Többek között ezért is ment a szülői rosszallás ellenére a New York-i Juilliard Schoolba, ahol amellett, hogy kitágult a zenei horizontja, az addig lakóhelyén (Németország - Aachen) nem ismert, túlzásoktól sem mentes new yorker életmód is rabul ejtette. Ehhez persze tudni kell, hogy addigi életét a gyakorlás, a koncertek, a zeneművek és hegedűk még alaposabb megismerése jelentette 99%-ban.

Amit a hegedűkről ír, pl. a cremonai műhelyekből kikerült mesterhegedűkről, nagyon érdekes. Ki gondolta volna pl., hogy egy Guarneri hegedű értékesebb, mint egy Stradivari? Utóbbi 94 évesen halt meg, inasai is voltak, sok ideig működött, mintegy 1200 hangszer maradt meg a műhelyből, míg előbbi 46 évesen meghalt, egyedül dolgozott és csak 200 darab hegedű maradt fenn tőle. Ja, amúgy 8 számjegyű (Euróban értve…) nagyságrend a Stradivari/Guarneri hangszerek ára, ha néha eladóvá válik egy-egy darab. Garrett birtokol egy Stradivarit, de titkos vágya egy Guarneri is, tehát ha szeretnétek Dávidot meglepni, ennek biztos örülne…

Hallgatva a crossover lemezeit, noha találtam rendkívül izgalmas dolgokat (pl Hendrix. – "Little Wing" átirata zseniális), Garrett nem lett igazán az én teám, maga az életrajz nagyon jó és érdekes, hiteles, a zenéről írt gondolatai viszont mindig rendkívül bölcsek. Magát amúgy továbbra is elsősorban klasszikus zenei előadónak tartja, aki viszolyog az elektromos hegedűtől, de aki a maga eszközeivel mindent elkövet, hogy a Zene ajándéka ne legyen kettéosztott, mesterségesen szétválasztott művészeti ág.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.tenofficial.com
facebook.com/TenOfficial

A '90-es évek derekán ez a banda megváltás volt az egyszeri rocker számára (lásd még Royal Hunt, Stratovarius, és hogy a progosabbakról se feledkezzünk meg: Symphony X, Shadow Gallery, Spock's Beard, The Flower Kings), aztán jött a metal reloaded és vele a skandináv glam cunami a kétezres években, és elsöpörte őket. Mert tökösebben, modernebben nyomták a dallamrockot. Senkinek sem kellett ekkor már Gary Hughes búgó, melankolikus orgánuma, és az öregurasan-komótosan, epikusan építkező muzsika.

Bevallom, elvesztettem kicsit a fonalat velük kapcsolatban én is, hébe-hóba azért rájuk néztem persze, de már nem akkora tisztelettel és izgalommal, mint kezdetben. A gyakori tagcserék sem töltöttek el nagy bizalommal, ez általában nem jó jel, és az sem villanyozott fel különösebben, amikor azt olvastam, két lemezre való nótát rögzítettek a COVID időszakban. Hát, ha valami, akkor eddig is az volt velük a legfőbb "probléma", hogy túl sok volt a hasonló dallam és tempó egy-egy korongon, kevés a változatosság és az igazán kiemelkedő nóták, pillanatok (az egységesen magas színvonal ellenére is). Ezen pedig nem szokott segíteni a túltermelés.

Tulajdonképpen azt sem tudom, miért hallgattam bele éppen ebbe az albumukba, de ha már így esett, lássuk, mire képes az angol melodic (hard) rock csapat 2023-ban. Nos, jól meglepődtem, mennyire élveztem ezt az etapot (most is?, újra?), mert hogy kifejezetten. Remek melódiák (ezek némelyikéből Bon Jovi – szellősebb hangszereléssel és a maga orgánumával/karizmájával – gigaslágereket tudott volna faragni), magabiztos hangszeres szekció és jó hangzás (ha nem tévedek, egy ideje Dennis Ward keveri őket). Szerintem a címadó, vagy éppenséggel a dalcsokrot záró "The Greatest Show On Earth" a teljes életművet tekintve is kiemelkedő pillanatok (utóbbi, folkos dallamaival, még a Falconert is eszembe juttatta). A klipes nóta amúgy messze nem a legjobb itt, nem teljesen értem, miért pont ebből csináltak mozgóképet (hacsak nem azért, mert ez a legrövidebb szám), de a rájuk jellemző zenei világ azért jól belőhető belőle.

Szóval a hülye angolok (angol hülyék) élnek és virulnak, s köszönik szépen, jól elvannak! Mindeközben a skandináv glam éppen identitásválságban szenved…, vagy mégsem? De erről majd legközelebb, addig hallgassunk egy kis finom szövésű, kellemes muzsikát, abból nagy baj nem lehet!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ronnieromeroofficial

Ronnie Romero fejében nem régen még öngyilkos gondolatok forogtak – és ezt mindig illik komolyan venni – a Rainbow koncertek kritikáinak hatására, és úgy látszik, munkaterápiát javasoltak neki a szakemberek: az, hogy sem ennek a lemeznek a előzménye, sem maga a most kijött lemez nem fog jótékony visszajelzésekkel antidepresszánsként hatni, nem a pszichológusok hibája, hanem azé a produceré – vajon kié? (biztos kitalálod, ha megnézed a kiadót) –, aki nem használtatta ki Romero hangjában lévő kincset, vagy nem adott neki egy maréknyi bátorságot, hogy a feldolgozások valóban azok legyenek, ne szolgai másolásai – vagy gyengébb utánérzései – az eredeti klasszikusoknak.

Ilyen gyöngyszemekhez ugyanis kockázatos hozzányúlni, egyrészt azért, mert még érintetlenül is piszok nehéz őket úgy prezentálni, hogy megmaradjon az eredeti színvonal, másrészt annak is van veszélye, ha valaki akként jár velük, mint az egyszeri bundával: kifordítja, befordítja (mégis bunda a bunda). Ez utóbbi út azonban legalább megmagyarázná, hogy miért is feldolgozás neve a feldolgozásnak, sőt, még előnyt is lehetne kovácsolni abból, ha a zenész az eredeti örökbecsűt olyanképpen formálja a saját képére, hogy abból kitűnjön mindaz, amiért korunk egyik legtehetségesebb énekesének tartjuk a fiatal chilei srácot.

Mikor Tartuffe kolléga megkért, hogy írjam meg a lemez recenzióját, bevallom, vonakodtam: első hallgatás után semmi nem jutott eszembe, azon kívül, hogy pár metal klasszikus el lett énekelve, mégpedig jól. Kész, ebben ennyi van, gondoltam, de aztán jó pár végigpörgetés után már kissé sommásabb vélemény formálódott bennem, sajnos többnyire nem pozitívak.

Mielőtt bármit leírok, ki kell jelentenem, hogy Romero kitűnő énekes, a meghívott vendégek csodálatos zenészek, ám mindezek ellenére nem állt össze a dolog. Hiába is gitározta le Gus G. kitűnően a "No More Tears" szólóját, az annyira Zakk Wylde stílusában ivódott belém, hogy képtelen voltam elvonatkoztatni, még akkor is, ha Ronnie által végre normális énekhanggal hallgathattam végig a dalt. (Igen, így van, bármekkora alakja is Ozzy Osbourne a metal világának, egyszerűen irritál az orgánuma.)

Aztán itt van a "Light In The Black", ami úgy tökéletes, ahogy van, azon alázatos másolással csak rontani lehet, kísérletezni vele pedig vétek – egyébként is, Dio a dalban élete egyik legnagyobb alakítását hozta, ebben a versenyben Romero pedig csak vesztes lehetett. Technikailag ugyan remekül megoldotta a feladatot, de hangjából hiányzik az a mágia, az a menny- és pokoljárás, amit annak idején az eredetiben átélhettünk. Hasonló kaliber a Sabbath "The Shining"-ja, amire ugyan maga Iommi mondta, hogy dicséretes próbálkozás, de mindannyian tudjuk, hogy létezik úriemberi gesztus, ami meggátol bennünket abban, hogy belerondítsunk a jó szándékba.

Mint írtam, ebben a bajnokságban kockázatos dolog a dalok lényegi elemeivel játszani, de még mindig többre értékeltem volna egy egyszerű zongorajátékkal előadott "Hallowed Be Thy Name"-et – ahogy azt a Maiden United csinálja –, mint ezt a jólfésült verzióját, amiben a gitár úgy szól, mint egy rosszul beállított Casio billentyű, olyan, amilyennel a vidámparkban szokott az ember találkozni.

Az viszont igaz, hogy jólesett hallani a "Turbo Lover"-t némileg vastagabb gitárokkal, még akkor is, ha a Tipton/Downing páros összeszokott játékát nem sikerült reprodukálni – ráadásul, aki olvasta Halford könyvét, az nagyon jól tudja, miről is szól a dal – így hallgatni a feldolgozást egy jóvágású latin macsótól aztán némileg somolygásra ad okot.

Biztonsági játékos hozzáállással feljátszott lemez lett a terápia vége, amiben talán az a legnagyobb hiba, hogy Romero nem tudta igazán bebizonyítani, miszerint ott lehet a helye a megidézett énekesek Pantheonjában, így aztán csak annyit mondhatok: ez bizony most kapufa lett.

Garael

Kiadó:
független

Honlap:
www.magicopera.it

A metal operák virágkorának kezdetét minden bizonnyal Tobias Sammet Avantasia operája jelentette, amiben az Edguyból ismerős fiatal srác lerakta az összes olyan sztenderd-elemet, melyek mentén aztán hasonló szellemben fogant albumok tucatjai örvendeztették meg a nagyérdeműt, stílusokon, korszakokon, felhasznált komolyzenei betéteken átívelően. Operázott hát mindenki, akinek egy kis kedve volt hozzá, a Dream Theatertől elkezdve a Therionon keresztül, de említhetném a csodálatosra sikeredett Genius trilógiát a progresszív-power mezőnyben, vagy Nickolo Kotzev Nostradamusát a hard rock műfajában. Az említett, valóban nagyszerű munkák mellett azonban úgy érzem, a power metalban sikerült a legtöbb említésre méltó összefüggő történetet elmesélő albumot letenni az asztalra, talán az Avantasiának is köszönhetően, ami csikókorában a Helloween örökségét úgy tudta az új évezredbe dalolni, hogy annak még Michael Kiske sem tudott ellenállni.

A fényes, szép napok aztán elmúltak, a próbálkozások pedig lassan lesüllyedtek az underground mélységes fenekére, és a valamikori, többszereplős, tényleg nagyformátumú műfaj gyakorta egyetlen személy egy Casio szintetizátoron előadott bűvészmutatványává züllött, amiben nemhogy a zeneiséget, de még a cilinderben eldugott nyulat sem sikerült megtalálni. Kritikám tárgya tulajdonképpen szintén egy kisköltségvetésű, tulajdonképpen egyetlen zenész erőfeszítéseinek terméke, bár itt a termék szót azért óvatosan írom le, mert az elkészült lemez minden olcsósága ellenére tartalmaz annyi művészi értéket, amennyivel bőven kiemelkedik hasonszőrű társai tömegéből.

A főszereplő tehát a számomra teljesen ismeretlen Marco Garau billentyűs, akinek szerencsére volt annyi önkritikája, hogy a gitárok kezelésére és az énekre profi haverokat hívott meg, akik képesek a monumentalitást felidézni, annak ellenére, hogy a hangzás még így is a szegény ember szórakozásává teszi a hallottakat. Mégis, mi az akkor, ami miatt felfigyeltem a "Battle Of Ice"-ra a tucatnyi aspiráns mellett? Számomra a zenében mindig is az egyik legfontosabb a dallam volt: nos, Garau képes volt operájába – és maradjunk akkor a műfajoknál – annyi melódiát zsúfolni, amennyi a Lehár Ferenc – Kálmán Imre – Huszka Jenő – Zerkovitz Béla életműtengelyen elhelyezhető, és a klasszikus zenei elemek ellenére legszívesebben metal operetté keresztelném a lemezt. Igen, ez minden bizonnyal az a metal album, amit nagymamád is szívesen meghallgatna, a dallamok által mindent beborító cukormáz mégsem fordul át giccsbe, vagy csak annyira, amennyire még nem válik cikivé. Van itt minden, amiben a valamikori mainstream társak jók voltak, indulók, himnuszok, könnyfakasztó balladák, tábortüzes hangulat, miközben olyan dallamokat sír ki a gitár, amitől egy komplett operett színházi közönség fakad zokogásra, vagy ugrik talpra, tapsviharral köszönve meg a zenészek munkáját.

A szöveg természetesen nem tud túljutni a szokásos sárkányos sztorin, és kábé annyira vehető komolyan, mint Süsü kalandjai, de hát a nagy operettek történetei sem voltak Dürrenmatt tollára illő remekek, így hát ezen ne is akadjunk fent. Garaunak végre sikerült az, ami hosszú időn át egy zenésznek sem: felhívni a figyelmét a stílusra legalább annak a 10-20 embernek, aki kritikám hatására nekiáll, és végighallgatja az albumot.

Garael

Kiadó:
Hard / APM Music

Honlap:
www.davemartone.com

Sosem titkoltam, hogy a kanadai (és nem mellesleg részben magyar származású) Dave Martone az egyik kedvenc gitárosom. Annak idején (2006-ban) még egy interjút is készítettem vele, ami technikai okok miatt Túrisas néven jelent meg a hardrock.hu oldalon, majd mi is közöltük nem sokkal a blogunk indulása után (2008-ban). A neves bostoni Berklee School Of Music alumnusa (pl. Steve Vai és John Petrucci is odajárt) korai lemezein (Zone - 1999 és A Demon's Dream - 2002) valami olyan egyedi hangzású és atmoszférájú muzsikát játszott, amilyet sem előtte, sem azóta nem hallottam. Sajnos tőle sem.

Martone a 2007-ben megjelent "When The Aliens Come"-mal elindult egy kommerszebb irányba, ami rá egy évre hangzásban, kompozíciós szempontból is a "Clean" című albumánál teljesedett ki. Jellegzetes soundja, borult, olykor fúziós jazzbe hajló stílusa kezdett halványulni, majd idővel szinte már semmi sem különböztette meg a többi shreddertől, akik Satriani nyomdokán keresték a szélesebb körben learatható babérokat. Azóta nem is jelentkezett komoly szólóalbummal talán a 2015-ös "Niacimento" című akusztikus lemezt kivéve, amely elég felemásra sikerült.

Megint csak némi késéssel, de rátaláltam a hosszú hallgatás után 2021-ben kiadott legutóbbi lemezére. A szerénytelenül (vagy ötlettelenül?) "Guitar God" címmel megfejelt album inkább csak EP, hiszen mindössze 28 perces. Az ne tévesszen meg senkit, hogy 12 szerzemény van rajta, ezek egyike sem éri el a 3 percet - egyik másik a 2 percet is alig. Ez már önmagában sem túl bíztató.

Sajnos a dalokban gyakorlatilag alig ismerni rá arra a merészen kísérletező, szemtelen titánra, aki a második millennium környékén elképesztette a hallgatókat. A hangzás amolyan "12 egy tucat" metál shredderes, a számok kidolgozatlanok és nyúlfaroknyiak. Egy-két dalt kivéve (pl. a lemezt záró "Brazen Bastard"-ra gondolok) alighanem föl sem ismerném, hogy Martone penget. Szomorú ez, nagyon szomorú...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.audreyhornemusic.com
audrey-horne.bandcamp.com

Ahhoz képest, hogy a lassan négy évvel ezelőtti Backyard Babies koncert óta (ahol az Audrey Horne előzenekar volt) mondogatom, hogy ha egyet kívánhatnék, legszívesebben ezeket a norvégokat nézném meg koncerten főbandaként, jól átsiklottam a tavalyi lemezükön. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok ezzel egyedül, kábé az egész magyar rockszakma negligálta őket, pedig csak a süket nem hallotta 2019. április 19-én, hogy mennyire király csapat ez. Lecsavarták a fejemet akkor is, élőben, és most is, ezzel az albummal.

Tudom, nem eredeti, amit csinálnak. Megjegyzem, az első két CD-jükre, amin dédelgettek még némi egyediséget, modern ízt, nem annyira cuppantam rá. Aztán elengedték ezt az egyéniség kérdéskört egyszer s mindenkorra, és elkezdték fullba nyomni a retrót. Szemérmetlenül. És szemérmetlenül jól. Kiss, Iron Maiden és amit csak el tudsz képzelni a hőskorból. Hozzáteszem, bármekkora lopkovári is az egész, néhány hang után azonnal felismerni őket, azaz van egy markáns hangzásuk. Beleértve a különleges karakterű, kattant frontembert. Az egy dolog, hogy leszeded a kedvenceid stílusát, riffjeit és dallamait, az meg egy másik, hogy ezeket hogyan forrasztod egységbe, és mennyire profin tolod. Hát ők profin tolják.

Korongról korongra egyre jobbak szerintem, érzed, a vérükben és a szívükben vannak ezek a zenék, nem csak a kezükben. A "Devil's Bell"-en talán még több a Maiden, mint eddig, és Ozzy is befigyel elég markánsan. Mérget vennék arra is, hogy valamelyik gitárosuk (vagy mindkettő) hatalmas Michael Schenker fan. A kicsit kásás hangzás egyszerre retro és nagyon trendi is egyben. Igaz, a kerék újra feltalálásáról nincsen szó, de ahogy nyomják, az valahogy mégis autentikus és csak rájuk jellemző. De legalábbis piszkosul szórakoztató. A fellépéseiken pedig szétveti a színpadot az energia.

Szánalmas, tudom, de én nagyjából el is lennék életem hátralévő részében Black Star Riderst, The Night Flight Orchestrát és Audrey Horne-t hallgatva. Ez a három csapat nagyrészt lefedi a kemény rock történelmét úgy, hogy ebbe az évtizedbe tudja transzponálni annak legjobb pillanatait, a ma már kínosnak hatókat hátrahagyva. (Na jó, valami progos bandát azért még melléjük kellene tenni, meg mondjuk a Muse-t, és akkor meg is vagyunk.) Néhány éve (volt az majd' tíz is) még félig-meddig földbe döngöltem őket a koppintások miatt - a "Youngblood" ebből a szempontból visszaesés volt az elődjéhez képest -, bevallom, ez ma már (vélhetően a koncert hatására is) egy cseppet sem zavar, sőt!

Hát lehet nem imádni azt, amikor perceken át szólnak az ikergitáros, dallamos uniszólók egy nótában? Na ugye… Ezért tessék, itt egy kövér tízes rá, úgy, hogy egy pontot már levontam az eredetiség hiánya miatt. Igen, a Nigel Tufnel féle 10-es skálát használom én is - ha nem tudod mi az, így keress rá a tecsőn: "Spinal Tap these go to 11".

Kotta

Kiadó:
Three Dog Music

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Nem biztos, hogy nekem kellene megírnom ezt a cikket. Most nem arra gondolok, hogy az utóbbi hat bejegyzést is én írtam, így az a veszély fenyeget, hogy túlexponálom magamat. Inkább arról van szó, hogy a nagy nevek ellenére kezdettől fogva szkeptikusan álltam ehhez a trióhoz. Már azon is meglepődtem, hogy a 2013-as debütáció után lett folytatás (2015), azt viszont végképp nem látom be, hogy nyolc hosszú év elteltével mi késztette őket arra, hogy visszatérjenek, mint a névadó háziállat, a saját - hogy is mondjam csak - maradékukhoz. Ez ugyan kicsit szigorúan hangzik, de nem rossz hasonlat, jóllehet abszolút nem áll szándékomban megsérteni sem a zenészeket, sem a rajongókat.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy a három muzsikus: Mike Portnoy, Billy Sheehen és Richie Kotzen külön-külön is legendás művész, a saját hangszerének világraszóló artistája. Többen még abban is egyetértenek majd velem, hogy Portnoy zenészként, zenei producerként majdnem tévedhetetlen, bár csak majdnem. Elég itt a Metal Allegiance vagy a BPMD nevű projektekre gondolnunk. Abban a tekintetben viszont valószínűleg csak kevés helyeslőre találok, hogy a The Winery Dogs szerintem már az indulásnál kisiklott. Nevezetesen akkor, amikor az eredetileg ideszánt gitáros/énekes, John Sykes nemet mondott, pontosabban elszabotálta az együttes beindulását.

Mint tudjuk, így - mintegy utógondolatként - került a levesbe Richie Kotzen, aki ugyan nagyszerű gitáros (bár a Mike Varney-féle shredder generációból nekem az egyik legkevésbé szimpatikus jelenség), termékeny dalszerző és igen jó torkú énekes, de bizonyos tekintetben épp olyan, mint Glenn Hughes: azaz bárhol megjelenik, ott azonnal rátelepszik a zenére, minden elkezd azonnal beazonosíthatóan, hamisítatlanul glenhjúzos - jelen esetben ricsikoccenes - lenni. Garantálom, hogy John Sykes-szal ez az egész teljesen másképpen szólt volna, mint ahogy azt is, hogy az a trió sokkal közelebb állt volna a szívemhez! Ez tehát itt az első nagy hendikep!

A második hendikep az, hogy bármennyire tisztelem és szeretem Portnoyt és Sheehent zenészként, egyikőjük stílusa sem illeszkedik jól - az egyik ezért, a másik azért - ehhez a funkys blues rockhoz. Talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a Kotzen-féle mindent átható funkys blues rock nem illeszkedik az egyébként külön-külön és együtt is frenetikus ritmusszekcióhoz. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy már a kezdetek kezdetén gellert kapott ez a projekt. Meggyőződésem, hogy a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce sokkal hitelesebb inkarnációi annak, amit Kotzen minden ízében képvisel és a jellegzetes stílusához is jobban illenek azok a zenészek. Abba már bele sem kezdek, hogy nekem attól kezdve még kevésbé fekszik Kotzen stílusa, hogy átállt az ujjal pengetésre. Na de ez már tényleg a kákán is csomót esete...

Mindannak ellenére, amit eddig leírtam, a The Winery Dogs nyilván működik valamilyen szinten: a zenészek briliánsak, a dalok - ha nem is mindegyik - abszolút élvezhetőek. Erre az albumra bőven volt alkalmuk rápihenni, ennek ellenére egyáltalán nem érzem kiemelkedőnek a két korábbi kiadványhoz képest, a középrész (a "Breakthrough"-tól a "Stars"-ig) például nekem kimondottan uncsi, a "Gaslight" kérkedő kapkodása pedig irritál (bár koncerteken biztos jól működik). Nem kérdés, hogy akadnak azért határozottan jó pillanatok is. A klipes "Xanadu" igazi Mother Head's Family Reunion és Forty Deuce hangulatot áraszt, a "The Vengeance" már-már slágergyanús, a "Pharaoh" és a "The Red Wine" pedig kihozzák a legjobbat ebből a fölállásból. Aki eddig is szerette őket, elégedett lesz, aki pedig korábban sem volt oda értük, nem lesz rajongóvá.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.victorsmolski.de
facebook.com/victorsmolskiofficial

Nem teljesen világos, hogy minek köszönhetjük ezt a lemezt. Persze mindig örülünk egy Victor Smolski instrumentális albumnak - ilyet utoljára 2004-ben kaptunk tőle J. S. Bach földolgozásokkal -, ám a nem túl képzeletgazdag "Guitar Force" címmel megfejelt album igazából amolyan "Best Of" kiadvány énekesek nélkül. Nem vagyok biztos abban, hogy a rajongók ezt várták, követelték tőle, sőt még azt sem tudom elképzelni, hogy a kiadó vagy a menedzsment vetette föl az ötletet (az instru lemezek nem szoktak listákat mászni vagy bankot robbantani). Remélem, ez nem az inspiráció elapadását vagy az Almanac szekerének földbeállását jelzi.

A Havancsák Gyula grafikájával díszített kb. 59 perces kiadvány valójában egyetlen új szerzeményt tartalmaz, a 10 perc környékére belőtt shredder címadót, illetve szerepel rajta egy közel 16 perces "World Of Inspiration" című ún. "meddley", melybe Smolski rengeteg korábbi ötletét belesűrítette - itt sok-sok ismerős dallamot, megoldást, fordulatot hallhatunk az immár majdnem 30 éves pályafutásának mintegy összefoglalásaként.

A többi tétel a gitáros jól ismert katalógusából származik. Elsősorban az Almanac tevékenységére támaszkodik, de bőségesen merít a "Majesty & Passion" Bach-tribute-ból is. Meglepetésre a gitáros pályafutásának fontos és jelentős részét kitevő Rage-korszak mindössze egyetlen nótával (Unity) képviselteti magát. Természetesen az eredetileg énekkel rögzített dalok itt instrumentális formában jelennek meg, míg a "Majesty & Passion" tételei egyszerűen csak egy "másolás + beillesztés" művelet eredményeként kerültek a lemezre. Érdekes kérdés, hogy az énekes dalok újra lettek-e rögzítve. Gyanítom, hogy nem (ennek ellenőrzésére, kielemzésére nem volt kapacitásom, de nem is túl lényeges), max. lekerültek róluk az éneksávok és újra följátszotta a gitárrészeket.

A végeredmény egy nem túl koherens, de mindenképpen tetszetős, gitárfanokat maximálisan kielégítő lemez lett, viszont annyira kevés rajta az újdonság, hogy még én, a szenvedélyes gyűjtő sem fogom beszerezni a lemezt egy 10 perces nóta és egy negyedórás "mashup" kedvéért.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.electricmob.com.br
facebook.com/electricmob

A brazil Electric Mobnak, egészen pontosan a banda énekesének, Renan Zontának fölfedezése a Frontiers kiadó atyjának, Serafino Peruginónak egyik legjobb húzása volt az utóbbi időben. Zonta konkrétan olyan tehetség, amilyen kb. 10-20 évenként tűnik föl a rock és metál egyre borongósabb egén. Simán egy lapon lehet emlegetni olyan kivételes frontemberekkel, mint Plant, Coverdale, Dio, Allen vagy Lande. Mondjuk némi fazonigazítás ráférne; a hol fehérre, hol zöldre, hol rózsaszínre festett rövid haj inkább illene egy Scooter koncertre - ha azt egyáltalán lehet koncertnek nevezni (talán inkább táncos előadói est lesz az).

A lényeg, hogy Zonta hangja és stílusérzéke zseniális, s ezt még rossz angol kiejtéssel sem rontja le (mint olykor pl. Timo Kotipelto vagy Fabio Lione). A 2020-as bemutatkozó lemezzel kapcsolatban már leírtam sommás ítéletemet. Akármennyire is lelkesít Zonta lehengerlő teljesítménye, az Electric Mobot "one man show"-nak tartom, a többi zenész, pl. Ben Hurt gitáros egyszerűen nincs vele egy szinten. Elnézést a hasonlatért, de mintha Messi focizna az Újpestben, vagy Vinnie Moore pengetne a Kispál és a Borzban.

A "Discharge" című bemutatkozáshoz képest a meglehetősen ostoba névre keresztelt és ronda borítóval ellátott "2 Make U Cry & Dance" mintha egy kicsit kommerszebb lenne. A bluesos és southern hatásokkal átitatott heavy rock alapvetően megmaradt, de mintha modernebb, még rádióbarátabb ritmusok és dallamok jelentek volna meg az új kiadványon.

A középszerű gitárosnál, ócska dobhangzásnál sokkal nagyobb gondnak látom, hogy akármilyen divatosak, fiatalos erőtől duzzadóak is a dalok, nekem nem elég fogósak, ráadásul hangi adottságai alapján Zontának nem föltétlenül itt, ebben a stílusban lenne a helye. Értem én, hogy ezt szereti, de szerintem jobban járna, ha a gazda, Perugino komolyabb dalszerzőkkel és fölsőbb kategóriás zenészekkel beleültetné pl. valami prog metál projektbe. Zonta tényleg - Dino Jelusic mellett - a szakma legigértesebb fiatal titánja.

Azért nem rossz album ez, van is rajta néhány tényleg figyelemre méltó darab, pl. a fejszaggató "Soul Stealer" vagy a hihetetlenül energikus "Thy Kingdom Come", amiben persze Zonta a csillagokat is leénekli az égről. Leszögezem tehát: igazából nem a lemezt akartam lehúzni, hanem inkább rámutatni arra, hogy Zonta nem itt lesz világsztár; véleményem szerint ő ennél többre hivatott.

Tartuffe

Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Ez az egyik legfurcsább album, amit az utóbbi időben hallottam. Annyira furcsa, hogy ilyesmiről csak nálunk születhet kritika, s még itt sem várok 10-20 kattintásnál többet. Ha egyáltalán. De nem is ezért csináljuk. A nevek néhány olvasó előtt ismerősnek tűnhetnek: Andy Tillison a brit progresszív rock hagyományok jeles képviselője, a The Tangent alapító tagja, énekese és billentyűse (itt dobol is!), Jonas Reingold konkrétan a skandináv progresszió koronázatlan királya, nemcsak fontos bandák bőgőseként és dalszerzőjeként (pl. The Flower Kings, Karmakanic), de a műfaj kiadójaként és mecénásaként is. Legkevésbé talán Roberto Tiranti ismert, ő viszont hazájában, Olaszországban számít a progresszív rock legendás alakjának. Itt kivételesen nem bőgőzik, csak énekel.

De mi végre ez a különös angol-svéd-olasz trió? A sztori elég szövevényes, megpróbálom dióhéjban összefoglalni. Tillison 16 évesen a családjával Európai körútra indult, s amikor Rómába értek, egy városon kívüli kempingben szálltak meg. Akkoriban próbálták a sátorozó közönséget így-úgy szórakoztatni, ezért a kempingben volt színpad is, ahol egy bérzenekar játszotta a kor legnagyobb slágereit. Érted? Nem rezidens dídzsé tologatta a potikat, hanem egy fölkészült muzsikusokból álló banda játszott Queen, ELO, Supertramp, Elton John stb. dalokat!

Tillison állandóan a színpad körül lógott, a próbák idején is ott sündörgött a zenészek körül. Mint kiderült, a próbák és a beállás alatt az olasz énekesből és albán zenészekből álló együttes a saját progresszív rock kompozícióit játszotta, ami teljesen elbűvölte az angol tizenévest. Kapott is tőlük egy Allium föliratú demo kazettát, amit éveken át rongyosra hallgatott, amíg egy betörés alkalmával el nem lopták tőle a magnó deckkel együtt. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a progresszív rocknak a '70-es években kialakult egy olasz alfaja, amit rock progressivo italiano néven szokás emlegetni. Erről marha keveset tudunk, mert a talján bandák (mint pl. a PFM) nem futottak be nemzetközi sikereket, még otthon is erősen alultámogatott undergroundnak számítottak.

Tillisonban e '76 nyarán szerzett élmény és a demó mániákus hallgatása hihetetlenül mély nyomot hagyott annak ellenére, hogy a római kempingben haknizó, olasz énekessel dolgozó albán banda nyomtalanul tűnt el a zenetörténet horizontjáról. Végül Tillison azzal kereste meg Jonas Reingold barátját, akivel a The Tangentben együtt muzsikál, hogy 45 év távlatából próbálják meg újrateremteni ezt az életre szóló, gyerekkori élményt. A zenei kalandokra és őrült projektekre mindig kapható Reingold azonnal igent mondott, és az olasz Tirantival kiegészülve hozzáfogtak a szinte lehetetlen vállalkozáshoz.

Nehéz, sőt képtelenség megmondani, hogy az angol-svéd-olasz koprodukcióban készült három monumentális szerzeményben mi az aránya az emlékezet mély és csalóka bugyraiból előhúzott eredeti (de mára már elveszett) kompozícióknak és a TRT utólagos hozzájárulásának, adalékának. Létezik olyan zenei memória, amely évek távlatából is képes valamit hangról hangra fölidézni, ennek ellenére én mégiscsak azt hiszem, hogy itt leginkább eredeti TRT dalokról van szó, amelyekhez "történelmi" dallamfoszlányok szolgáltatták az ihletet.

A muzsika leginkább a korai Pink Floydra, Yesre és Colosseumra emlékeztet, de valamivel több jazz fúzióval és fúvós hangszerekkel megspékelve. Tiranti természetesen - az "albán/olasz" eredetit fölelevenítendő - olaszul énekel, ami még különlegesebbé teszi a kiadványt. Ez sokaknak szokatlan lehet, de én éltem pár évet Olaszországban és szeretem pl. Zuccherót, Vasco Rossit, Ramazottit, így nem zavar. Még az sem riaszt el, hogy a zene meglehetősen billentyű orientált, a gitárt - amely leginkább a furmányos kíséretre szolgál - a bőgős, Reingold kezelte.

További különlegessége az albumnak, hogy ugyanaz a kb. 40 percet kitevő három szám kétszer szerepel rajta, először Tillison hagyománytisztelő, '70-es éveket hűségesen idéző formájában és soundjával, majd Reingold modernebb fölfogású hangszerelésével és keverésével. Nekem - akit gyakran hangzás-nácinak titulálnak kollégáim - természetesen az utóbbi tetszik jobban, de megértem azokat is, akik autentikusabbnak tartják az ötletgazda retró változatát.

Lehet, hogy mégsem sikerült a sztorit röviden elmesélnem, de nem bánom, mert ez a muzsika megér minden egyes leütést. Ha 2021-ben kerül hozzám, talán toplistás is lett volna.

Tartuffe