A Magyar Antidemokratikus Yngwie Párt első belépő párttagjai között voltam, ez egészen biztos, hiszen ahogy '85-ben Göczey Zsuzsa lenyomta a "Lemezbörze helyett" című rádióműsorában a teljes első lemezt, az én zenei preferenciám, tűzön-vízen keresztül, hosszú évekre eldőlt. Ezt még olyan apróságok sem befolyásolták, hogy egy fekete-fehér, német Metal Hammerben lelt képecske alapján a cimborámmal azt gondoltuk, ez a fura nevű, csókos szájú gitárosfenomén egy csajszi...

A virtuális párt pedig azért lett hamar antidemokratikus, mert gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy nem ez a "csaj" lesz az, aki az aktuális trendeket figyelve és olykor zenésztársaira hallgatva alakítgatja majd a muzsikáját piacképessé. Diktátort követni pedig nem lehet, csak antidemokratikusan. Lojalitásom akkor sem kérdőjeleződött meg, amikor már nem lehetett nem látni: a Diktátor - ahogy a legtöbb diktátor - bezárkózott a realitásokkal köszönő viszonyban sem lévő elefántcsonttornyába és onnan szemlélte azt a világot, amit rajta kívül már mindenki másmilyennek látott.

Megértem Őt, hiszen ismertem az előzményeket. Volt időszak, amikor a Mestert felvállalni egyet jelentett a szalonképtelenséggel. A színpadi megjelenés alapkérdése, azaz bolyhos, szürke pulcsi vs. szűk, fekete bőrnaci, előbbi javára dőlt el fölényesen a rockszcénában, aminek hozadéka lett, hogy a gyengébb jellemű harcosok már nem a valhallába igyekeztek, hanem a nirvánában oldódtak fel, tömegesen hagyták el a pártot "mély", "elgondolkodtató", "őszinte" zenékért cserébe, "megvilágosodva", hogy a zene kincséhez (és a nirvánába) az alulintonált hangokon keresztül vezet az út. Így lett a Diktátor az érzelem és ész nélkül "tekerő" gitárosok prototípusa és jelképe.  És így lett a Diktátor egyre dacosabb, egyre önfejűbb, és... sajnos igaz, pártonkívülieknek egyre vállalhatatlanabb. Amikor aztán végre a zenei közeg újra megváltozott, a tékozló fiúk is hazatértek, a régi hősök közül pedig sokan megerősödve előjöttek a föld alól, a Diktátornak is lehetősége lett volna megdicsőülni. Sajnos, ekkorra hatalmasodott el rajta a nárcizmusa, ment a nagyszerűnek vélt ötletei (saját stúdióban, saját maga hangmérnöke, stb.) és feje után, egyenesen izomból neki a falnak. 

Be kell lássam, a Relentless-ről szinte minden igaz, amit nem mi, párttagok írunk. Egy, a maga nagyszerűségébe beleőrült zseni, aki (megint) kiadott egy csapnivaló hangzású lemezt, ahol önmagát már néhol kínosan, hangról-hangra ismétli, és maradandó dalokat sem képes már, csak elvétve írni.

Én viszont párttag vagyok, aki ugyan képes reálisan nézni és látni a dolgokat, de ez nem akadályoz meg abban, hogy leírjam: a diktátor minden lefogott hangja a világörökség része volt, van és lesz.

Túrisas

Előrebocsátom, hogy sohasem álltam be azok népes táborába, akik a Dream Theater-t az "Awake" (1994) óta folyamatosan pocskondiázzák. A "Six Degrees Of Inner Turbulence" (2002) első CD-jét kivéve azóta is minden lemezüket szerettem (többé vagy kevésbé, de nem ez a lényeg). Mégis rendkívül megörültem, amikor rátaláltam erre az 1995-ös koncertfölvételre, amit az "Awake" turné keretében rögzített egy japán televíziós csatorna a Tokyo Sun Plazában.

Már a kiszerelésből kiderült, hogy egy quasi japán bootleg-ről van szó, de az együttest kreatív teljesítőképességük csúcsán örökítette meg, így egy percig sem volt kérdéses, hogy be kell gyűjtenem az anyagot. Persze nem kicsit hervasztó, hogy ezen a fölvételen már nem az azóta általam megannyiszor visszasírt Kevin Moore billentyűzik, hanem - mint amolyan szürke eminenciás - a szó szerint statisztaszerepbe kényszerült Derek Sherinian. Sebaj! A szetlista legalább hibátlan!

Az akkor még iszonyú lobonccal "megfejelt" LaBrie vokális teljesítménye már itt hallhatóan hanyatlóban volt, s ezek a problémák végül a "Falling Into Infinity" turnén csúcsosodtak ki, de a Dream Theater gépezet még olajozottan működött; az önismétlésnek, a lenyomozható, sőt szinte ordító zenei "kölcsönzéseknek", a fáradásnak és rutinszerűségnek még nyoma sincs. Lehet, hogy a banda lelkileg padlón volt, de a rögzített tokiói koncert azt az érát képezi le számunkra, amikor az Álomszínház toronymagasan a mezőny fölött, komoly rivális és esélyes kihívó nélkül, egyeduralkodóként tündökölt a fémszínű égbolton. Akkoriban úgy tűnt, hogy Petrucciék az Olimposz hegyén székelve figyelik a parányi hangyaként szorgoskodó, irigy világot maguk körül. Ha belegondolok utólag teljesen megértem Portnoy-t emberileg, amiért mostanában egyszerűen fáradtnak, újrahasznosítottnak érezte, amit csinálnak, még akkor is, ha némileg megszürkülve is köröket vernek más csapatokra. Egészséges, ha egy ember nem másokhoz, hanem saját adottságaihoz, képességeihez, tehetségéhez méri önmagát.

Ostobaság lenne a hivatalos Dream Theater DVD-k kiváló kép- és hangminőségéhez mérni a bootleg TV-fölvételt. A fényképezés olyan, mintha VHS-t néznénk, a hang pedig elég aránytalan, de jó cuccal azért élvezhető. A dob és az ének van nagyon elől, míg a szinti és a gitár kicsit halk, ugyanakkor Myung kifejezetten dübörög, aminek részemről van egy nagyon fontos tanulsága. Általában nem szeretem a nagyon tolakodó bőgő hangzást, de az Álomszínház muzsikáját itt egész új (és nem negatív) megvilágításba helyezi. Ne feledjük: Myung a szakma egyik legjobbja!

Ez a DVD az, ami: bootleg, annak minden vaskos hátrányával együtt. Mégis fontos zenetörténeti kordokumentum, ami képes volt megidézni számomra nem csak személyes zenei egyedfejlődésem egyik legmeghatározóbb élményét, de egy ma már etalonnak számító periódust a DT hosszú pályafutásában, amely nélkül teljesen másként alakult volna a műfaj sorsa. Egyébként meg minden elismerésem a japcsiké; kíváncsi vagyok a magyar TV csatornákon mikor adnak már le egy az egyben egy hasonló koncertet.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.mistheria.com
myspace.com/mistheria

Azért ismerek néhány kitűnő billentyűst a bizniszben, ott van mindjárt Richard Andersson (Majestic, Time Odyssey, stb.) és Matt Guillory (Dali's Dilemma, James LaBrie), de akár Itálián belül Emanuele Casali  (DGM, Astra) vagy Alex Argento (Shadrane, Expedition Delta), de egyik sem használ olyan mesterkélt (hogy ne mondjam elbizakodott) művésznevet, mint Giuseppe Iampieri, vagy ahogy a nagyérdemű ismeri: Mistheria. Honlapja is egyszerűen a "Mistheria: A virtuóz billentyűs" főcímet viseli, csak így, határozott névelővel. Talán éppen ez az oka annak, hogy sose lettem igazi rajongó, pedig emberünk keresett session zenész, játszott egy rakás lemezen (Bruce Dickinson, Rob Rock, Neil Zaza, Winterlong, csak hogy a nevesebbeket említsem).

A virtuózitáshoz Mistheria esetében nem is férhet kétség, de mind a hangzás, mind pedig a zenei megközelítés erősen datált; egyértelműen a gitárhősök érájába, a '80-as évek második felébe, azon belül is 1986-ba repít minket vissza. Yngwie Malmsteen: Trilogy, Tony MacAlpine: Edge Of Insanity, Vinnie Moore: Mind's Eye … tovább is van, mondjam még? Mind egytől egyig klasszikusok, de így egy negyed évszázad távlatából nézve (hú, ezt leírni is durva!), ki akar pont úgy szólni, mint ők akkor? Persze, most a retro a divat…

Az egésznek olyan Vitalij Kuprij-Artension íze van. Nem is meglepő, hogy a vendégzenészek megnyerő listáján ott találjuk Roger Staffelbach gitárost (Artension, Angel Of Eden) és John West énekest (Artension, Royal Hunt). A gitárosok között szerepel még a géppuskaujjú George Bellas, Emit Hot és Neil Zaza, míg az énekesek csapatát olyan sztárok erősítik, mint Rob Rock (Impellitteri), Mark Boals (Malmsteen, Ring Of Fire, Royal Hunt), Lance King (Balance Of Power, Avian) és Titta Tani (DGM, Astra).

Ilyen nevekkel tulajdonképpen nem is lehet rossz albumot csinálni. Rosszat nem is, de jellegtelent és középszerűt igen. Márpedig Mistheria szólólemezeivel nem is elsősorban az a gond, hogy önállótlanok, hanem hogy nem igazán erősek a dalok. Ennek ellenére akadnak pofásabb szerzemények, mint pl. a "Killing The Pain" vagy a "Now It's Never" című ballada. Részemről már inkább a  neo-klasszikus metál és a balkáni népzene fúziója Emir Hot tálalásában. Teker is egy hatalmasat a "Fire And Flames"-ben a bosnyák zseni…

Tartuffe

Honlap:
www.myspace.com/gusdrax

Gus G-ben és Gus Drax-ben sok közös van. Mindketten görögök, mindketten (hasonló) művésznéven nyomják, és nem utolsósorban mindketten piszkos jó gitárosok. Van azonban egy lényeges különbség: Gus G. már befutott, világszerte ismert zenész (főleg mióta Ozzy maga mellé vette), míg ez a másik Gus szűk pátriáján kívül szinte teljesen ismeretlen, és így első instrumentális szóló lemezét is kénytelen volt saját kiadásban megjelentetni.

Ha technikai fölkészültségét nézem, alig hiszem, hogy Drax mindössze 23 éves. Biztos sokat tanult az ugyancsak hellén Theodore Ziras-tól, mert játékát szintúgy a villámgyors neo-klasszikus futamok és a progresszív zene iránti fogékonyság határozza meg. Ha Görögországon kívül kellene összehasonlításokat keresnem, elsősorban Jeff Loomis jutna eszembe, akinek "Zero Order Phase" (2008) című szólólemeze egyazon tőről fakadt.

Drax mellesleg egy Biomechanical nevű angol progressive groove metal csapatban tolja, ami a szigorúbb, kifejezetten metálos alapokon hallatszik is. Ahhoz képest, hogy az album magánkiadásban jelent meg, meglehetősen jól szól; őszinte meglepetésemre még a számítógéppel programozott dob alapok sem zavaróak. Közreműködik az ilyen típusú görög produkciókból gyakorlatilag kihagyhatatlan Bob Katsionis (Firewind, Outloud), valamint egy-egy szóló erejéig Steve Smyth is (ex-Nevermore, Testament, Dragonlord, Forbidden).

Sajnos mostanában engem az ilyen jellegű instrumentális gitárhősködések - akármilyen színvonalasak - nem igazán kötnek le. Legtöbbször az az érzése az embernek, hogy ezt máskor, mástól számtalanszor hallotta ezelőtt, s ez az érzés fölöttébb erős pl. akkor, amikor a "1000 Nights" vagy az "Hourglass" című számokra ugratom a lejátszót. Akármilyen szatírjanisak is ezek a dallamok, az említett nóták alighanem a lemez legjobbjai. Na meg a nem kicsit Petrucci-ra emlékeztető "Kiss Of Life".

Ez a srác nagyon tud és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.the-shadow-theory.com
myspace.com/theshadowtheoryofficial

Ez a lemez, csakúgy, mint a Psychotic Waltz újjáalakulásának híre régi sebeket szaggatott föl bennem. Hol a szarban voltam én 1997 nyarán, amikor Devon Graves (akkor még Buddy Lackey) és társai fergeteges koncertet adtak az E-klubban, ráadásul olyan bónusszal, mint a Rainbow klasszikus "Stargazer"??? Egyszerűen nem emlékszem! Azóta találkoztam néhány emberrel, akinek megadatott, hogy jelen legyen azon a föllépésen, és mindnyájan megerősítették, hogy olyan "kegyelmi pillanat" volt, mint egy évvel később a Savatage "The Wake Of Magellan" bulija (ugyanott).

Tudom, hogy kockázatos kijelentésre készülök, és a csipkerózsika álmukból most ébredező rajongók számára nem sokkal tűnök majd jobbnak egy elvakult ikonoklasztánál (szentképrombolónál), de én annak idején sem tudtam maradéktalanul osztozni a Psychotic Waltz és Lackey-Graves kultikus státuszát háztetőkről hirdető fanok lelkesedésében. Kétségkívül sajátos világot tudtak teremteni, amiben nem kevés szerepe volt Graves enyhén nazális, túlvilági orgánumának. Az sem vitatható, hogy a Bleeding (1996) hihetetlenül nagyot szólt -- főleg abban az időben, amikor mindent elborítani látszott a grunge szürke fellege. De sem a korábbi PW lemezek, sem a Deadsoul Tribe (Graves későbbi bandája) nem tudtak úgy elvarászolni, mint a Bleeding, amit - ha olyan hangulatom van - manapság is gyakran előveszek (főleg a "Northern Lights" című nótát).

Nyilván nem kérdés, hogy amennyiben lesz újra pesti koncert, ott a helyem, és Graves új bandájának (projektjének) debütálását is türelmetlenül vártam. Ha a PW képes volt kísérteties, borongós világot megidézni, akkor az "Árnyék Elmélet"-re ez hatványozottan is igaz. Az embernek végig futkos a hideg a hátán, a horrorisztikus történethez tökéletesen illik a muzsika, amely legalább olyan csapongó és hisztérikus, mint a főhős drogok által indukált, szűnni nem akaró rémálmai.

Nem kétséges, hogy négy éves kitartó munkával egy rendkívül összetett (progresszív) mesterművet sikerült összehozni, ami egyszerre döbbenetesen zenei és érzelmileg felkavaró. Nem ajánlom azonban olyanoknak, akik Journey-n vagy Fair Warning-on szocializálódtak, de olyanoknak sem, akik hajlamosak a klinikai depresszióra. Iszonyú nagy, zsíros falat ez, ami a diétás gyomrot hamar megfekszi. Nem azonnal és könnyen szerethető anyag, amit lépten-nyomon tutujgat az ember, inkább olyasvalami, amit óvatosan elzárunk otthon a gyerekek elől, s csak akkor vesszük elő, ha már mindenki elment és mi magunkra maradtunk a lélek mélyén örvénylő, olykor túlcsorduló tudatalattinkkal.

A lemez első fele (kivéve talán az elborult "Ghostride"-ot) számomra könnyebben emészthető, de aki szeret a távoli Pszichedéliába utazásokat tenni és kitartó típus, mindvégig érdekes, izgalmas kalandokra számíthat. Erről Graves mellett egy igen tehetséges kis csapat gondoskodik, akik közül külön ki kell emelni az előttem eleddig ismeretlen gitárost, Arne Schuppner-t (Demimonde, Complex 7) és a Threshold ütősét, Johanne James-t, aki itt egy egészen új: vadabb és komplexebb oldalát mutatja.

Biztos vagyok benne, hogy aki Lackey-Graves-nek eddig rajongója volt, ezek után még elszántabbá válik; az ő haragjuktól már előre félek, de a jövőben én egyszerre max. egy-két nótát leszek képes meghallgatni a lemezről, főleg a PW minden klasszikus erényét fölvonultató "The Sound Of Flies"-t, és a "Welcome" című elégiát.

Tartuffe

Kiadó:
Vic Records

Honlap:
myspace.com/odysseyswano

Dan Swanö-t, sokhangszeres zenészt, hangmérnököt, producert aligha kell bemutatni (Edge Of Sanity, Bloodbath, Katatonia, stb.), legutóbb Arjen Lucassen Star One projektjével kapcsolatban hallottunk róla. Bár elévülhetetlen érdemeket szerzett a skandináv death metal területén, nekem egyértelműen testvérével, Dag Swanö gitárossal (korábban Tom Nouga) megalapított progresszív rock zenekara, a Nightingale tetszik legjobban. Úgy látszik, másoknak Swanö szerteágazó munkásságából más momentumok voltak megkapóak, ugyanis egy 1999-ben megjelent, jelentéktelen kanadai alvilági (underground) kiadó által gondozott 3 számos EP-jét most szinte közkívánatra adta ki a jogokat megszerző Vic Records.

A kiadó föl kívánta turbózni a remaszterelt EP-t bónusz nótákkal, így Swanö elhatározta, hogy olyan dalok földolgozását készíti el az Odyssey stílusában, amelyek gyerekként nagy hatással voltak rá, vagy amelyek már korábban is izgatták zenei fantáziáját. Minden hangszert maga kezelt, csupán egy-egy szóló följátszására kért meg zenészbarátokat, s ezek között szerencsére ott van az igen jókezű finn gitáros, Marcus Vanhala is  (Omnium Gatherum).

Nem mondhatnám, hogy a földolgozások jól sikerültek, az eredeti nótákkal összehasonlításban egyetlen erényük, hogy jobban és keményebben szólnak. Azt meg végképp nem értem, hogy egy Swanö-féle hörgmájszter miként vetemedik arra, hogy egy Sandra dalt földolgozzon. Sandra vazzeg! Megvan? A 80-as évek pufi hajú, fitos orrú euródiszkó szörnyetege! A Depeche Mode dal átirata (Shake The Disease) ehhez képest már nem is furcsa (erre volt példa más szőrös tökű, metálos szívű arcok esetében is). Attól tartok, a Rainbow, Michael Schenker, Uriah Heep klasszikusokhoz nem sikerült hozzátenni semmit. Mindazonáltal Paradise Lost rajongók talán érdekesnek találják majd az anyagot, hiszen Swanö énekhangja (amikor nem rekeszt) nagyon hasonlít Nick Holmes orgánumára, és az Odyssey zeneileg is Paradise Lost-osan "gótizál".

Ezek után maradnak nekünk az 1999-es EP nótái (I Am Two, I Carry A Secret, Amon-Ra), amelyek viszont ha nem is gyöngyszemek, azért kifejezetten hangulatos dalok a Nightingale karcosabb változatában. Mivel ez a muzsika tulajdonképpen egyívású az általam favorizált lengyel Division By Zero-val, engem sikerült maga mellé állítania, még úgy is, hogy a földolgozásokat - enyhén szólva - nem fogom rongyosra hallgatni.

Tartuffe

Az előző rendszerben felbátorodott muzsikus lelkek fékentartására volt hivatott az Országos Rendező Iroda vizsgája. A működéshez, turnézáshoz kellett a sikeres vizsga letétele, amely az indokolt zenei alapkövetelmény mellett a szalonképes megjelenést is ellenőrizte. A Down itt kurva nagyot hasalt volna. És nem csak a "szalonképtelen" beleszarós, trágár, sutyerák attitűd miatt. Élőben annyit csúszkálnak ezek a csontra betépett, alkoholgőzös, mocsárszagú southern-doom-stoner ikonok, mint egy műkorcsolya-gála összes résztvevője együtt.

Ha a különböző időpontokban és több helyen is elhunyt (Segesvár, Barguzin) költőóriás sem tudta megfogalmazni igazán, hogy az elmúlást és lehangoltságot hozó hangulatban mi is a szép és miért is kedveli, akkor én hiába is próbálkoznék megmagyarázni, hogy a "haldokló szajhának" tűnő New Orleans "füstbe temetett" és ennél fogva mentálisan szétesett fiaiból kirobbanó, energikus, szenvedélyes, keserű, ösztönös és súlyos zenéhez miért is vonzódom. Petőfivel: "Tudja isten mi okból szeretem, de szeretem". Bár hangulat kell hozzá, az biztos. A NOLA pedig a műfaj klasszikusa, ez eldöntött tény.

Ezektől a beizzadt tökű, hónaljban (dokumentáltan is!) büdös arcoktól nem lett volna hiteles egy százkamerás, kristálytisztán fényképezett koncertanyag, nem is lett az. Egy 2006-os turnédokumentáció (napló) az első koncerttől (Hamburg) az utolsóig (Download-Donnington), közben a dalok között néhány másodpercre megszakítva a folyamatosságot, öltözői hangulatképek. Ezek alapján egy magamfajta bepunnyadt kanapékrumpli már nem feltétlen kap kedvet a turnézásra, főleg velük...

16 dal és 16 helyszín után érkezünk meg a Download fesztiválra, ahol a turnébuszból kilépő (kieső...) Phil Anselmo már aligha tudja realizálni az őt körülvevő világot, pedig biztos, hogy később szívesen emlékezett volna vissza a tízezrek üvöltése által kísért "Bury Me In Smoke" nótára. Az ő teljesítménye talán a leggyengébb láncszem. Az elszállós "Jail"-ben a mellééneklés már-már a Megasztár első adásait juttatta eszembe, amikor odadobják a nép elé a proletariátus önértékelési zavarral küzdő címerállatait. Szegény Fülöpöt elég sokan ekézték is a neten emiatt, szerintem joggal.

Korrekt viszont az a többlet, hogy a CD-n, bár szinte megegyező számsorrenddel, nem a DVD anyaga, hanem egy teljes londoni koncert hallható. Rajongóknak kötelező. A stúdióanyagok nagyobbat szólnak, bár az élő hangulat és tagadhatatlan feeling miatt ennek is megvan a húzása.

Túrisas

Mit is ír a netes sajtó? "A 'Days of Defiance' egy hajszálnyival gyengébb lett, mint elődei" ... "A Days Of Defiance voltaképp kiváló lemez; egyetlen hibája, hogy a The Premonition után jelent meg, és minden igyekezete ellenére is belesápad az összehasonlításba" ... "Sajnos a The Premonition fényévekkel jobban sikerült."

Ki kellene osztani néhány körmöst a felelőtlen kritikusoknak (Tartuffe!), félrevezetik a tűkön ülő fanokat, akik a netes süketelések okán esetleg nem gyűjtik be a lemezt. A fészkes fekete fenét lett gyengébb! Hosszabb lett, a maga 13 dalával, amely közül ha a "Kill In The Name Of Love" önhibájából kifolyólag be is jelentkezik töltelékstátuszra, marad egy tucat gyilkos, európai stílusú, tradicionális heavy metal nóta, újra egy igazi perzselő Tűzszél-tüzér füzér.

Szerencsére a feldolgozásokat a hosszabb lemez ellenére is a bónuszok közé űzték, most nem rondít bele a "Breaking The Law" a lemez tudatos szerkesztettségébe úgy, mint ahogy legutóbb a Premonition albumon a "mániákus" Flashdance sláger. Ha úgy tetszik, vállaljuk: klisék és panelek továbbra is, de ez úgy variálva és hangszeres felsőbbrendűséggel megerősítve, hogy a végeredmény mégis friss és harapós. Arról nem beszélve, hogy a mezőny messze lemaradva és légszomjjal küzdve, ezúttal is csak öt hátat lát lassan beleveszni a horizontba. 

Karamitroudis főnök úr tudatosan építette fel karrierjét; nem véletlen, hogy oda jutott, ahová minden minden fiatal rockgitáros szeretne: Ozzy mellé. Ez a csúcs, innen nincs tovább, mindez egyben a halhatatlanság záloga. Gus G. immáron akkor is a rocktörténelem része, ha holnaptól a Firewind sramli-feldolgozásokkal haknizik majd bajor sörfesztiválokon (nem sanszos). Éppen ezen tudatosság miatt lehetetlenség azt feltételezni, hogy Gus erőltette volna lemez megjelenését, ha nem érzi a nótákat erősebbnek, de legalábbis egyenértékűnek a "The Premonition" dalaival. Tudta ő, hogy ezúttal olyanok is meghallgatják majd az albumot, akik eddig a klasszikus európai heavy metal környékén sem jártak soha. Ilyen helyzetben, egy tudatosan, fokról-fokra építkező zenész nem követ el olyan hibát, hogy az Ozzy-meló elfoglaltságával indokolva elgáncsolja saját gyermekét a továbbhaladásban.

Most pedig, hogy a DOD minőségi garanciáit kellőképpen, objektív tényeket felsorakoztatva, cáfolhatatlanul alátámasztottam, sőt a lemez kiválóságát reductio ad absurdum, vagyis a lehetetlenre való visszavezetés módszerével tudományosan is bebizonyítottam, uccu, osonás a bótba és meglássátok, beszartok, az új Firewind szétrúgja a seggeteket!

Túrisas

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.darkwater.se
myspace.com/darkwaterofficial

Skandináv progresszív metál… Még mindig. Markus Sigfidsson… Már megint. Garantált minőség… Egyfolytában! Kezdhetném így is: tömören, velősen, de ide kívánkozik a megjegyzés, hogy egyre kevésbé szeretem a "kritika" kifejezést használni cikkeinkkel kapcsolatban. A szó hallatán az ember szinte ösztönös késztetést érez arra, hogy valami hibát, hiányosságot, mulasztást, gyengeséget fedezzen föl és pellengérezzen ki.

A Darkwater új lemeze az ilyen kísértéseknek makacsul ellenáll, ugyanis a maga kategóriájában hibátlan anyagról van szó, amivel szemben legföljebb olyan kifogással lehet élni, hogy "én másfajta zenét hallgatok, nem szeretem ezt a stílust". De a fenét nem szeretem! A Dream Theater "Images and Words" című lemeze óta fanatikus rajongó vagyok, így nem marad más, mint minden kritikai késztetést félredobva megmondani a frankót: hiába a példátlanul erős fölhozatal, idén a műfaj egyik legjobb megjelenése a "Where Stories End". A "mese" itt véget is ért.

Jóllehet Markus "Varázsló" Sigfridsson másik projektjének, a 7days-nek nemrég megjelent lemezét kicsit szürkének, fáradtnak éreztem, a Darkwater-ben sikerült bebizonyítania, hogy nincsenek elapadó félben a kreatív energiák, sőt az előző albumhoz képest  képesek voltak jelentősen följavulni. A bántóan szikár hangzás, az olykor vontatott, szögletes formanyelv és a jellegtelen dallamok mind a múlté. Ezt nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy hirtelen megírtak egy lemezre való "You Give Love A Bad Name" vagy "Jump" típusú slágert, amit egyszeri hallgatás után a tus alatt állva dúdolgathatunk. Ugyanakkor sikerült a "csillagos ötös" Harmony album erényeit beemelni ebbe a progresszív zenei közegbe.

Sigridsson biztos kézzel hozza azt, amit már megszoktunk tőle; a mester komplex, szaggatott riffjei és ügyes szólói mellett azonban igazi csemegének számítanak Magnus Holmberg billentyűs modern, jó érzékkel kiválasztott tónusai (honfitársa, Andreas Söderin a Seventh Wonder-ből igazán elleshetne tőle egy-két trükköt), de Henrik Bath hangjával is egész jól összebarátkoztam a Shadrane-ban vállalt szereplése óta. Azt azért tudni kell, hogy Holmberg és Bath - aki maga is egész ügyes gitáros - komoly részt vállalnak a zeneszerzésből.

A kislemezes "Why I Bleed" meghallgatása után azt mondtam, hogy a csalódás kizárva. Szerencsére az élet nem cáfolt rám, sőt kiderült, hogy még jobb nóták is vannak az albumon; pl. a "Fields Of Sorrow" nálam mindent visz! Jóleső érzés, hogy valahol Minneapolisban Lance King, a Nightmare Records & Distribution főnöke, vagy valamelyik csicskája éppen most helyezi a CD-met buborékfóliás borítékba, hogy föladja a címemre.

Tartuffe

Kiadó:
Australis Records

Honlapok:
www.deltachile.com
myspace.com/deltaofficial

Némi keresgélés után csak most utólag derült ki, hogy annak idején nem írtam élménybeszámolót a Chile-i neo-klasszikus/progresszív metál zenekar, a Delta "Black & Cold" (2007) című lemezéről. Csúnya mulasztás a részemről. Évekkel ezelőtt Túrisas kolléga hívta föl rájuk a figyelmemet, s azóta nem kis erőfeszítéssel sikerült beszereznem a lemezt eredetiben. Az album valóban figyelemreméltó, 2008-ban pl. meggyőzte Mike Portnoy-t arról, hogy Chile-i Dream Theater koncertre a Deltát szervezzék le előzenekarként.

Közvetlenül a "Black & Cold" megjelenése után a Delta kiadott "Live At The Beginning" címmel egy DVD-t is, amit eleddig képtelen voltam begyűjteni. Ezután következett a "Crashbreaker" (2009), ami viszont elbizonytalanított, mert az élvezetes instrumentális részek ellenére a dalok valahogy nem akartak bennem leülepedni, kerek egésszé összeállni. Érthető tehát, hogy ezek után némi elfogódottsággal hallgattam meg a "Deny Humanity" albumot, már csak a végtelenül idétlen borító miatt is. Szerencsére az új anyag rácáfolt minden aggodalmamra.

Már a megszólalás is jobb, mint legutóbb (közben kiadóváltás történt), de a legfontosabb az, hogy elejétől végig könnyen emészthető, technikailag mégis rendkívül magas színvonalú muzsikával álltak elő a chilei srácok. Sokatmondó, hogy Benjamín Lechuga gitárost az Ibanez már 17 éves korában leszerződtette, mint hivatalos "endorser"-t. A Delta Achilles-sarka (sajnos ilyen is van) egyértelműen Felipe del Valle énekes. Nem tudom, mennyit tesz hozzá a nótákhoz, dallamokhoz, de az biztos, hogy vékonyka, kicsit hisztis hangjával el is vesz belőlük. Meg lehet ugyan szokni, de a dél-amerikai énekes fölhozatal mellett ez haloványnak tűnik.

Nem mondom, hogy nincsenek a lemezen üresjáratok vagy kevésbé érdekes pillanatok, de akad itt néhány nagyszerű nóta, mint pl. a "Desire Within" vagy a "Doors Keep Shining". Most indulhat a nem túl sok reménnyel kecsegtető erőfeszítés, hogy valahonnan megvásároljam a CD-t eredetiben. Alighanem megvárom a jövőre ígért új DVD-t, majd alkalomadtán a kettőt együtt vadászom le.

Tartuffe