Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.master-plan.net
myspace.com/masterplanmetal

Bár az ütős német power metal formáció neve "Mesterterv", eddigi pályájuk viszontagságai nem árulkodnak mesteri tervezésről. Illetve tervezésről még csak-csak, de mint tudjuk: "homo proponit, Deus disponit", azaz: "ember tervez, Isten végez". Ahhoz talán valóban egyfajta isteni végzés kellett, hogy Jorn Lande zenei "nézetkülönbségei" és csapongó, nyughatatlan természete ellenére visszataláljon Roland Grapow gitáros csapatába. Előrebocsátom, hogy nem tartozom azok közé, akik - szerintem racionálisan igazolhatatlan - késztetést éreznek a Riot-ból átigazolt Mike DiMeo-val készített MKII lemez pocskolására. Mégis lelkesen üdvözöltem a hírt, hogy Lande megbékélt a Masterplan zenei irányzatával (?), és türelmetlenül vártam a királyság visszaállítását, azaz a "Time To Be King" megjelenését.

Nem kérdés, hogy az első két lemezzel igen magasra tették a mércét, és - bár nagyon fájt akkor Lande csélcsap kiugrása - az MKII valójában nem eredményezett jelentős esést a megszokott minőséghez képest. A rajongók a legendás norvég torok visszatérése után joggal várták el, hogy az új anyagot szétvessék a kreatív energiák, és az együttes myspace oldala is azt írja, hogy a "Time To Be King" pályafutásuk talán legjobb munkája. Sajnos vitatkozni vagyok kénytelen. Amit én hallottam-hallgatok, az bizony egy szürke, kiszámítható, rutinból megírt és följátszott lemez, aminél még az olyan "kezdő", stílus-azonos bandák is nagyobbat sújtanak az ember halántékára, mint pl. a Disdain (kritika itt).

Mit mondhatnék? Ennél még a rajongókat megosztó MKII is gyakrabban fog pörögni nálam. Persze ez nem jelenti, hogy nem fogom záros határidőn belül beszerezni eredetiben. A helyzet az, hogy Jorn akkora istenáldotta tehetség, hogy tőlem akár végig is böföghetné a számokat, a Masterplan-ben pedig benne van, hogy rutinból is képes olyan lemezt készíteni, amilyenre mások egy életen át ácsingóznak. Nem tudom, hogy lesz-e folytatás; a Jorn és Mike Terrana félékkel szerintem még az is kérdéses, hogy érdemes-e hetekre előre lekötni turnéállomásokat. Mindenesetre ennél többre is képes a csapat, ennél többet kell kihozni magukból, különben okafogyottá válik a tervezgetés.

Szóval Grapowék most elsősorban magukat múlták alul, de azért sokan vannak, akik fél karjukat adnák az olyan nótákért, mint a kezdő "Fiddle Of Time", vagy a kislemezes "Far From The End Of The World" és "Lonely Winds Of War". Mindazonáltal innen üzenem az együttes myspace oldalát szerkesztőknek, hogy a "Blue Europa" túl gyengécske ahhoz, hogy az egyesült Európa új himnusza legyen. Ha már itt tartunk, én inkább a "Crystal Night"-ot javasolnám az első albumról, persze csak akkor, ha a barnaingesek mellett a vörösingeseket is csúnyán leszóljuk benne (No, never more!).

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
myspace.com/audiovisionsweden

A napokban vettem hírét, hogy a skandináv keresztény metál egyik legjelentősebb képviselője, az 1996 óta folyamatosan aktív Narnia bedobta a törölközőt. Enyhén szólva sokkolt a hír, pedig a korábbi lemezek nem kerültek be az örökbecsű kedvencek közé. Nem úgy a jelentős fazonigazítás után tavaly új énekessel (Germán Pascual) megjelent "Course Of A Generation" (kritika itt), amit különösebb gondolkodás nélkül soroltam be az éves Top 10-be. Ezek után érthető, hogy a föloszlás híre szinte letaglózott, és pont ebben a letargikus állapotban jutott el hozzám az Audiovision idei albuma. Bár Christian Liljegren, a Narnia alapító tagja és korábbi dalnoka sohasem tartozott kedvenc énekeseim közé, reméltem, hogy az általa eredetileg projektként alapított Audiovision majd kárpótolni fog az érzékeny veszteségért. Sajnos tévedtem.

A projektből állandó együttessé szerveződött Audiovision sem erőlteti a korai Narniára jellemző neo-klasszikus yngwie-zmusokat, az utolsó Narniához képest azonban ez bizony elég vékony. Egy kevésbé modern, sőt szinte régisulis lemez született, amely sajnos még a hangzás tekintetében is a '80-as évek végét, '90-es évek elejét idézi. Alighanem az ihlette meg őket, hogy az év elején elkísérhették a white metal legendás zsinórmértékét, a Stryper-t néhány európai turnéállomásra. Ezt a föltevést látszik igazolni a gyengécske Stryper-feldolgozás ("The Way" - To Hell With The Devil, 1986). Az Oz Fox-nál jóval szerényebb képességekkel megáldott Torbjörn Weinesjö nem is vállalta a gitárszólót, helyette egy hatásvadász kórusénekkel díszített kiállás hallható ("Christ is the way. Amen."), ami viszont nem is működik olyan rosszul (bár szólót - főleg ilyet! - illetlenség vele helyettesíteni).

A Stryper-en kívül a Rainbow munkássága hagyott érezhető nyomot a "Focus"-on. Itt elsősorban a sokadjára kimelegített, s épp ezért már messziről szagló Rainbow utánérzésre, az "I Will Belong To You"-ra gondolok, de említhetném akár a "The Gate" című dalt is, ami egy kicsit "Temple Of The King", kicsit "Rainbow Eyes". De meg kell mondjam, ezt a "szivárvány játékot" sokkal jobban csinálja az Astral Doors. Mindezt tetézi két értékelhetetlen, unalmas líra: a "Fruit Of Love" és az instrumentális "In Focus". Egyedül a lemezt indító "Invitation" mozgatta meg a fantáziámat; fölkerülhetett volna akár a legutóbbi Stryper lemezre is, de ez az üdvösséghez - s itt most szigorúan a rock mennyországra gondolok - nagyon kevés.

Tartuffe

Vélhetően a legtöbb ember életében akad egy-egy alkalom, amikor minden előzmény nélkül hirtelen piszok nagy mákja lesz. Vagy nyer a lottón, vagy élve húzzák ki egy földrengés romjai alól hat nap után, vagy kezébe nyomnak egy teljes Ratt diszkográfiát bakelit lemezen.

Velem utóbbi történt, még a 80-as évek legvégén. Egy amerikai srác, valami érthetetlen oknál fogva átcipelte magával Magyarországra kedvenc Ratt lemezeit, hogy aztán még érthetetlenebb oknál fogva hirtelen a kezembe nyomja, mondván, úgy látja, ezzel örömet szerez. (Talán a kommunizmus szorításában vergődő ágrólszakadtságom kompenzálása és az 56-os forradalom miatti cserbenhagyásuk lokális jóvátétele történt meg.) Tudni kell, ebben az időben nem amerikai nyomású Ratt lemezektől roskadoztak a hazai lemezboltok. Még Pesten sem, de kisebb városokban aztán végkép nem. Ha a könyvesboltba esetleg pult alatt érkezett is egy jugoszláv nyomású rocklemez, nem ártott az estét hálózsákban a bolt előtt tölteni, ha nem akartunk másnap pofára esni.

Ilyen kontextusban lettem én hirtelen 6 db amerikai nyomású Ratt lemez boldog tulajdonosa. Üröm volt az örömben, hogy igazi, kőkemény rockerként nagyon nem szerettük mi a mainstream, csilli-villi zenekart. Mára már ez is hihetetlen, de az akkoriban már nálunk is fogható műholdas zenei adók végnélkül nyomták a szupersztár Ratt szexista klipjeit. Ellenszenvesek voltak, mert nekünk a vérfarkasos Ozzy kellett inkább, meg a "Chains & Leather" a Running Wild-tól. Azt persze még véletlen sem adta le az a szemét Mick Wall a Headbanger's Ball műsorban.

Nem volt kérdés, hogy a váratlan lemezszaporulat után mégiscsak barátkozni kellett a Patkánnyal és minden irányban dicsekedni a kincsekkel, ami csak úgy az igazi, ha szeretjük is őket. Bár azt azért sokáig nehéz volt megérteni, hogy L.A.-ben miért kell a középtempókat erőltetni, amikor lehetne gyorsabban is játszani, és az mennyivel jobb már, ha-ha!

Sok utasszállító landolt azóta a Hudson-on, mi is megértettük, hogy Ozzy és a Ratt, sőt még  talán a Running Wild is elfér egy asztalnál, ha már ilyen nagy a család. Az is kiderült, hogy a középtempó is tud gyilkolni, ha értő kezek szórják a halált.

A Pat(t)kányok azért némileg változtak, mutálódtak, megjelenésükben, zenéjükben is szikárabbak lettek. Előmerészkedtek a Rainbow Bar & Grill pincéjéből és erőteljesebbek, mint valaha. Már nem beszélhetünk csillogó slágergyűjteményről, mint az "Invasion Of Your Privacy" idején, ám a Carlos Cavazo/Warren DeMartini gitárduó minden lefogott hangja oktatóanyagért kiált. Semmi szirup, de annál több karc, egy röfögő patkány mutáns. Melodikus rock fronton az év legizmosabb anyaga eddig.

Túrisas

Na! Csak elindul itt valami végre, a fene egye meg! Egy-két jól irányzott rúgás a szőrehullató, érinthetetlen szent tehenekbe, egy-két kritika, ahol nincsen pc, hanem le vagyon írva fehéren-feketén: egy szál pöcsben ég a "király", és kiderül, igenis létezik magyar heavy metal. És most már nem csak abban az értelemben, hogy kicsi is, savanyú is, de legalább szarul szól és mindenekelőtt: nagyon nem önbizalom-hiányos. 

Ma még mindig többet hallani ugyan rockörökben a Depresszió középszerű 10 évéről, mint Vörös Attiláról, aki éppen a Nevermore (!!!) zenekarban penget Jeff Loomis oldalán, vagy akár Bodor Mátéról, de legalább most már a beavatottak tudják, egyre többen jönnek elő a föld alól, akik sokszor a minimális feltételek hiányában is nemzetközi színvonalú produkcióval lepik meg a stílus hazai szerelmeseit. Wendigo, Dreyelands…, és most már nyugodtan hivatkozzuk be ide a győri Thornwill zenekart is.

Mi itt a blogon is rendszeresen leírtuk, az létezhetetlen, hogy az országban nincs háromnál több, a rockműfajban használható énekes. Vagyunk, akik vagyunk: Dionysos "E.A.K.I.I.V." Rising, azaz Dionysos "ebben a kérdésben is igazunk volt" Rising. Gábor Álmos. Ismerős a név? Nekünk sem, de teljesen megbízható rockhang, jó énektémákkal és nem zavaró angol kiejtéssel.

Hogy is mondta Horváth András a Dreyelands gitárosa? Azt még meg kell tanulni nálunk, hogy színpadra frissen mosott hajjal, fényesre vaxolt gitárokkal lépünk. Hú, de igaz! Mint ahogyan az is, hogy egy ismeretlen zenekar esetében, mennyire fontos egy minőségi weboldal, vagy, hogy a lemeztasak nem egy elfuserált, egylapos, okádék borítót rejt. Tessék csak megnézni a zenekar honlapját és a CD booklet-et, majd lehidalni.

Savatage, Ark, Rage, Nevermore, Dream Theater, Angra  zenekarok vannak a győriek kedvencei között. Derék. Zenekart kedvenceiről, szól a mondás, és ez most kivételesen igaz is. Töményen megszólaló (Szolnok-Denevér) gitárriffekre énekel Gábor Álmos sajátos, de szerethető dallamokat. Mondjuk úgy, hogy izmos, modern power metal ez, némi klasszikus fém ízzel. Nem a zenén keresztül kell lokálpatriótának lenni, szerencsére nem is ordítanak ki a barázdák közül, hogy "sziasztok, győriek vagyunk, ugye hallatszik?!" Ez végre nem a '80-as években megposhadt magyar metal újramelegítve, ez up-to-date nemzetközi fém, ráadásul a jófajtából. Csípem.

Túrisas

Ha egy szexuális vagy etnikai kisebbséggel szemben tanúsítanék olyan elnéző megértést, mint írásom tárgya, illetve cuzammen a neoklasszikus metal irányában, akkor egy állig begombolt gárda-egyenruha sem mentene meg attól, hogy jelen cikkemmel "kiénekeljem" Jancsóék szájából az idei Tolerancia díjat.

Ugyanis, Kedves Orfeus, Kedves Kovács "Malmsteen" Fery!, - a lehető legjobb helyre postázódott a CD.  Én a neoklasszikus metal igaz ügyének egyik legnagyobb védelmezőjeként olyan általánosan elfogadott tételeket is cáfolok, hogy a stílusból túlkínálat lenne. Még külföldön sem, itthon pedig a Classica óta nincs igazi utánpótlás. A vérbő, minőségi produktum a szinte páratlan kvalitások szerencsés együttállását és koherens összerendeződését kívánja meg, erre pedig, azt hihetnénk, talán csak matematikai esély mutatkozik. Majdnem.

Van egy jó hírem. Illetve kettő. Egyrészről, ugye, ingyenes lesz a BKV (copyright by MSZP), de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz, a másik viszont az, hogy az Orfeus esetében reális esély mutatkozik arra, hogy egyszer, ráadásul a közeli jövőben ez megtörténhet.

Az egyéni kvalitások szintjén szerencsére mindez már múlt idő. Az összerendeződés is majdnem, de itt még szükség lesz némi korrekcióra. És mivel utaltam rá, hogy toleranciám (nota bene! szigorúan a neoklasszikus metal tekintetében) átböki a sztratoszférát, engem nem az zavar, hogy az yngwizmus koncentrációja kissé meghaladja az egészségügyi határértéket. Olyan gitárdallamok is újrafelhasználásra kerülnek, amit nemhogy a Mester, de belga/szerb wannabe alteregója Dusan "Petrovity" Petrossi is elsütött már hangról-hangra (Ikaros). Az sem gond, hogy "véletlen" itt is lett egy Leonardo című nóta. Kit érdekel?

Orpheusz az antik hagyomány szerint elsősorban költő és zenész volt. Márpedig Orfeusz költői énjének oda kell figyelni, hogy az olyan "frappáns", "jól énekelhető" sorokat, mint pl. "a messzi múltból, a reneszánsz korszakból írtad a fejlődést az emberiségnek" elszavalni, és egy kellemes orgánummal felolvasni még csak-csak lehet, de ütős dallamot szervezni köré, szinte lehetetlen.

Itt látom a legnagyobb gondot. A magyar nyelv, velem ellentétben kevéssé stílusbarát, de ha már így döntenek, akkor a Classsicához hasonlóan az "új-ra vár", "cso-da, cso-da', stb. típusú, kevesebb szótagszámú szavakkal, rövidebb szövegekkel kell operálni, ami jótékony hatással lesz a dallamokra is.

Amúgy minden OK! Ráadásul Töfi keverte a Denevérben. Ez pedig nem virágnyelv többé a magyar rockzenei kiadványok esetében, legalábbis remélem.

Túrisas

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
myspace.com/hakenmusic

Az idén debütáló, londoni illetőségű Haken tulajdonképpen progresszív rockzenét játszik, de az embernek olykor az a benyomása, hogy ez nem annyira progresszív, mint inkább eklektikus. Ettől persze még senkinek sem kell elrettennie tőle, legföljebb a kritikusnak nem marad más választása, minthogy tanácstalanul vakargassa hajszálakkal egyre kevésbé tarkított fejbőrét. Bevallom, engem ez a zene leginkább Laár András (alias Irdatlan bácsi) képtelen kis állatkáira emlékeztet; nevesül olyan megfoghatatlan teremtményekre, mint a Puttonyfaló Minyóka, Szemlakó Rátkony vagy a Csipaleső Pöhötmény.

Egy kicsit konkrétabban: össze-vissza keveredik egy rakás különböző motívum, s végül az ember nem biztos benne, hogy a végeredményt minek is nevezze. Mert fölbukkan itt minden: a brit neo-progresszív bandák hatása (Marillion, Arena, Pendragon, stb.), a klasszikus értelemben vett prog-metál, amúgy Dream Theater módra, no meg némi jazz. Mindez persze jól össze van kutyulva, s végül nyakon öntötték az egészet ipari mennyiségű Spock's Beard mázzal. Azt is mondhatnám, hogy a brit fővárosban megszületett Neal Morse zabigyereke, de ez tisztességtelen lenne a mostanában rajongó keresztény korszakát élő zsenivel szemben.

Ugyanakkor a Haken annyiban biztos különbözik a Spock's Beard-től, hogy egy kicsit zaklatottabb, pszichedelikusabb. Alkalmasint elkalandozik a lehangolt gitárokkal riffelő metál világába, s nem retten vissza egy-két jól elhelyezett hörgéstől sem (pl. "Streams"). Nagy fájdalmam, hogy Ross Jennings énekhangját én az egészhez egy kicsit vékonynak találom, de tulajdonképpen meg lehet szokni. Agyas, csapongó, mégis aprólékosan, az utolsó részletig kidolgozott zene ez, ráadásul piszkos jól szól. A hosszantűrő prog-rajongók számára sok szép pillanatot ígér.

Tartuffe

2010 első negyedévének végére megérkezett végre az első igazán ütős filmecske is. A Mr. Big zseniális koncert DVD-je után pedig már azért sem kell összerezzeni, ha a kiadványt a Frontiers gondozza. Megtanulnak lassan DVD-t is készíteni, ami nem hátrány egy kiadó részéről, főleg, ha rockfronton az egyik legjelentősebb. Na jó, még mindig nem egy Nuclear Blast, tehát a booklet átlapozásához, és az extrák alapos kivesézéséhez most sem kell szabadságot kivenni, mert soványka mindkettő, de azért megáll a lábán az ízléses, fehér digipack-tokba rejtett matéria.

Semmi "cicó", azaz nincsenek lámpaerdők és a pirotechnika sem veti szét a Boston-i House OF Blues koncerttermét, ahogy a nagyon ízléses, a zenekar megérkezésétől a színpadralépésig összevágott, film-intro után belekezdenek a "Decadence Dance" nótába, de a hangulat önmagában is rendesen odabasz. A színizom Gary Cherone énekes és Nuno Bettencourt gitáros hihetetlen formában indítja a bulit. Az ész megáll, hogy egyes előadók esetében egyszerűen kimutathatatlan az öregedés, sőt fiatalodni képesek. Ember nem mondaná meg, hogy nem a 20 évvel ezelőtti, kockahasú Nuno abálja a főriffet. De még hogy!

"Trying so hard to keep up with the Joneses" – kezdi meg a programot Gary, amire az egész csarnok üvölti vissza a "Running a rat racing won by our noses" sorokat. - Állat! Eszement az egész este. Három énekes van a csapatban, Cherone mellett Pat Badger basszer és Nuno is tökéletes énekhanggal támogatja a dalokat, de az Extreme esetében egyáltalán nem meglepő, eleve így íródtak.

Most kiderül (beavatottak már régen tudják azért ezt), hogy Nuno Bettencourt miért érte el a gitárhős státuszt. Mindent, de mindent tud a hangszerén, ritmus és szólójátékára nincsenek szavak. Ráadásul Slash-magasságban, azaz a töke alatt lóg a Washburn. Gitárosok tudják, hogy nem éppen egyszerű (értsd: lehetetlen) így nyomatni a súlyos technikai felkészültséget igénylő témákat. Azzal is tisztában voltam, hogy a billentyűs hangszereken sem hozható zavarba, de azon azért megfeküdtem, hogy mennyire jól zongorázik ez a portugál félisten.

A legtöbb dal, szám szerint a közel húszból öt, a Pornograffitti albumról került a programba, aminek örülök. Nincs elhanyagolt lemez, az életmű korrekt módon kerül terítékre. A gyengécskébb "Waiting For The Punchline" albumról is az instru "Mindnight Express" az egyik befutó, és hogy akusztikus gitáron is mit villant Bettencourt, azt már tényleg hagyjuk inkább.

Nem lehet belekötni, hibátlan DVD. Hangban, képben, tartalomban egyaránt. Annak meg külön örültem, hogy a dobos posztra Kevin Figueiredo álnéven, ifjúkorom egyik kedvenc sorozatának főszereplője, a többiek esetében is sikerrel alkalmazott visszafiatalító eljárás után, James Onedin került.

Túrisas

Kiadó:
Winterfall Music/ASCAP

Honlapok:
www.machinesofgrace.net
myspace.com/machinesofgrace

A Pallas Nagylexikonban a következő definíciót olvashatjuk az osztódásról (generatio fissipara): "az ivartalan szaporodásnak az a módja, amikor a teljesen kifejlett állat testének belsejében meginduló s aztán az egész testet két részre felező osztódáson megy át, minek eredményeképpen rendesen két, az eredeti anyához ugyan mindenben hasonló, de valamivel kisebb egyén keletkezik." Az egész úgy hangzik, mintha a szócikk írója mindvégig a Savatage osztódását, fölaprózódását tartotta volna szem előtt. 1998 óta a régi Savatage tagokból több formáció is születetett: Trans-Siberian Orchestra, Circle II Circle, Jon Oliva's Pain, Chris Caffery szólóban (de minek?). Egyik-másiknak sikerült is az anyabanda régi nagy híréhez méltó dalokat írni (itt elsősorban Jon Oliva és a Circle II Circle jöhet szóba), de mindegyik alakulat valamivel kisebb az eredetinél.

Nos, elérkeztünk az osztódással szaporodás egy újabb állomásához. Jeff Plate dobos és Zak Stevens már a Savatage előtt együtt zenéltek egy Wicked Witch nevű együttesben, amely 1988 és 1991 között Bostonban és környékén nagy népszerűségnek örvendett, de nem jutottak többre egy 3 számos demónál, mert Chris Oliva, felesége tanácsára, elcsábította Zak-et a Savatage-ba (ahova később Jeff is követte). Sajnos a jó Sava-borsa azóta is pihen. Bár Jeff Plate elfoglalta magát a TSO-ban és a Metal Church-ben, Zak pedig egyre jobb lemezeket készít a Circle II Circle-lel, úgy tűnik, még mindig vannak bennük fölszabadítható kreatív energiák. Elhatározták ugyanis, hogy újra életet vernek a Wicked Witch-be, csak éppen ezúttal egy hangzatosabb, kevésbé ciki névvel futtatják a szekeret. Meghívták a Wicked Witch eredeti gitárosát, Matt Leff-et, és igazoltak egy új bőgőst Chris Rapoza személyében. Ez tehát a "Machines Of Grace" megalakulásának háttere.

Bár egy interjúban Zak és Jeff úgy nyilatkoztak, hogy a MofG valójában a pre-Savatage éra terméke, nekünk - akik számára a Savatage meghatározó fiatalkori élmény volt - lehetetlen elvonatkoztatnunk. De nincs is értelme, mert ez a lemez egy az egyben rokonítható a legendás floridai power metal csapat Stevens-es korszakával (1993-98). Csak éppen - ahogy a Pallas-féle definíció fogalmaz - az osztódás után "valamivel kisebb egyén keletkezik". Tény, hogy Jeff és Zak projektje nem ér föl a legendához, de ez egyáltalán nem jelenti, hogy méltatlan lenne hozzá. Az MofG valamivel direktebb, lazább muzsika, és főleg Matt Leff játéka miatt egy kicsit blues-osabb, de lényegében ugyanaz a hamisítatlan USA power, amit pl. a Circle II Circle is "jogfolytonossággal" képvisel.

Száz szónak is egy a vége: Sava fanok igyekezzenek beszerezni az anyagot, és egyáltalán ne lepődjenek meg, ha még nem is hallottak róla. A lemez magánkiadásban jelent meg (a kiadóként föltüntetett ASCAP tulajdonképpen a magyar Artisjus tengerentúli változata), ezért minden elszántságra és leleményre szükség lesz a vásárláshoz (jómagam az ebay-en rendeltem meg). E tekintetben talán jó hír, hogy nemrég (2010. januárjában) az együttes a Redlion Music-hoz igazolt (bár én róluk se hallottam).

Tartuffe

A magyar progresszív metál egyik legígéretesebb bandájának, a Dreyelands-nek április 17-én  jelent meg debütáló lemeze a Lion Music kiadónál (kritikánk itt). Horváth András Ádám gitáros a megjelenés körüli fölhajtás és elfoglaltságok közepette is készséggel vállalta, hogy felel néhány kérdésünkre.

Mindenekelőtt gratulálunk a lemez megjelenéséhez.

Köszi… :)

Ha jól tudom Springer Gergely bőgőssel ősidők óta játszotok együtt, és a Dreyelands is jónéhány éve létezik ebben a fölállásban. Mesélnél arról, hogy hogyan alakult ki ez a formáció és milyen elképzeléssel indultatok neki a közös zenélésnek?

Gergővel már kora teenager korunk óta együtt játszunk különböző bandákban. Valamikor 1994-ben összenőttünk és azóta fárasztjuk egymást. :) Régi vágyunk volt, hogy létrehozzunk egy progmetal bandát, de ehhez még sokat kellett gyúrnunk, aztán 2002 tavaszán megnéztem a Digital Monkey nevű zenekart valahol Csepelen egy kis klubban. Ebben a zenekarban dobolt akkoriban Omar. Nagyon megtetszett a játéka, és rögtön a buli után meg is kérdeztem tőle, hogy nincs-e kedve csatlakozni. Szerencsére volt, és néhány próba után ki is derült, hogy zeneileg és emberileg is nagyon passzol közénk. Lett billentyűsünk, még egy gitárosunk, énekesünk, aztán több tagcserét követően megláttam Kas Zolit anno a Universe-ben és az Ages-ben billentyűzni, és nem sokkal később felhívtam, hogy nincs-e kedve velünk is játszani… volt… :) Nikola ennél picit macerásabb volt, de végül ő is csatlakozott hozzánk. Amikor ez a csapat összeállt már egyértelmű volt, hogy azt szeretnénk csinálni, amit ma is.

Ha igaz, még 2009 elején befejeztétek a lemez anyagának fölvételét. Melyik stúdióban folytak a munkálatok és miért tartott ilyen sokáig, hogy a közönség kezébe vehesse a végterméket?

Több stúdióban dolgoztunk. Először is Nikola zentai, Chainroom nevű stúdiójában kezdtük a munkát a dobok, majd a basszusgitár felvételekkel, aztán dolgoztunk itthon az én kis házi stúdiómban; itt készült a gitár és a szinti gerince, majd a budapesti Soundmaster Stúdióban alkottuk meg Hidasi Barnával a végleges gitársoundot, a vonósokat a kultikus törökbálinti P-Stúdióban vettük fel, majd visszamentünk Zentára az éneket rögzíteni, és végül 2009. januárban Barna a HL-Studioban készítette a keverést és a mastert.

Azért telt el több mint egy év a lemez elkészülte és a megjelenés között, mert baromi nehéz volt megtalálni a megfelelő kiadót. Mivel nincs menedzsmentünk, mindent magunknak intézünk, és a lemezkészítés mellett egyszerűen nem tudtunk időt szakítani a keresgélésre, tárgyalgatásra, úgyhogy úgy voltunk vele, hogy legyen kész az anyag, aztán majd szépen nekilátunk ennek is.

Miért kerestetek nemzetközi terjesztéssel rendelkező nevesebb kiadót, magyar kiadók nem érdeklődtek, vagy kezdettől fogva a nemzetközi piacon akartátok megmérettetni az anyagot?

Személy szerint a NWOBHM bandáinak köszönhetően lettem a heavy metal muzsika szerelmese (nem most volt...), így a stílus kitüntető helyet foglal el a szívemben. Ugyanakkor nem értem én ezt az új trendet, ahogy jönnek csőstül a zenekarok, akik izomból forgatják vissza az idő kerekét, úgy, hogy mindeközben azon zenekarok, akiket legnagyobb pédaképeiknek tekintenek, köszönik szépen, de még léteznek. Ráadásul nem is a süllyesztőben, vagy jobb esetben rockmúzeumban, hanem a világ legnagyobb színpadain. Tagjaikat tekintve ugyan mind a hatvanhoz közel, vagy azon is túl, de bőven annyi energiával, hogy mellettük láthatatlanok maradnak a hőskorukat megidézni kívánó ifjú titánok.

Ha a heavy metal mára teljesen vállalhatatlan zsákutcába jutott volna, akkor megértenék egy alulról szerveződő, a fejlődésnek mondott tévelygés vadhajtásait negáló őszinte zenei forradalmat, de erről jelenleg - hál' Istennek! - szó nincs. A CD gyüjteményekben ráadásul kötelező példányos a British Steel vagy a Killers, akiktől elfogadom, hogy már nem robbantja le a hangzás a hifit. Az Enforcer "retro", puffogó megszólalása meg szimplán felbosszant. Kizárt tehát, hogy az Enforcer legyen a megfejtés egy nosztalgikus pillanatban. Ráadásul ez rohadtul nem őszinte, a mindennapokat átitató retro-kultusz egyik szimplán üzleti kreálmánya, amit tetéz, hogy nem is jók a svédek, de tényleg.

A retro metal csapatok nagy része egyszerűen állottszagot áraszt, ami sajnos még csak nem is természetes, hanem kiszámítottan, mesterkélten, illat-, de inkább szagaromával átitatva lesz ilyen penetráns. Fül-orr befog, elkerül.

Túrisas