Jó mostanában kérlelhetetlen thrash-rajongónak lenni. Azon túl, hogy soha nem tapasztalt minőségben és energiával gyilkolnak a stílus klasszikus bandái, tejben-vajban fürdetve a lojális fanatikusokat, felnő mellettük, vagy inkább melléjük egy új és tehetséges thrash-generáció is.

A hasonlat persze képzavar, mert egy büszke thrashert nem tejben és vajban fürdetve kell megalázni, hanem vérzivatarban edzeni, vagy halált szórni rá barátilag, mindenesetre a lényegen nem változtat; nagyon szigorú pénzügyi gazdálkodásra van most szüksége annak, aki a műfaj kiváló megjelenéseit, klasszikusokat és újakat egyaránt szeretné a gyűjteményében tudni.

A második lemezét megjelentető és gyorsan hírnevet szerző Bonded By Blood (Aki nem találja ki azonnal, honnan a zenekarnév, az visszavonhatatlanul gumi thrasher!) természetesen kaliforniai, és hitelességük kétségbevonhatatlan. Elég egyszer rájuk nézni, hogy egyértelmű legyen; ezek a legények thrash-re születtek, és elég egyszer meghallgatni őket, hogy egyértelmű legyen; Jose "Aladdin" Barrales hangja az a faktor, amitől megremeghet a magasra helyezett léc. Helyében én azt kérném a Dzsintől, hogy a lámpa szelleme kezdjen ezzel valamit, mert a nagyon is minőségi cséphadarás ellenére, már feszengtem a végére az idegesítő acsarkodástól, még úgy is, hogy a thrash lényege szerint nem a tiszta intonálásról szól. De ez azért túlzás.

Be kéne még arról is számolni, hogy az Exiled To Earth a világ első thrash-konceptalbuma, amiért hurrá, de értelmét ettől még nem látom. Megy a folyamatos, homogén dara, tökéletes technikával, mialatt a távoli jövőben történik valami zavaros, Föld-elfoglalós, visszafoglalós, lövöldözős sületlenség. Nagyon izgi biztos, de számomra tök érdektelen. Ettől nem lesz sem jobb, sem rosszabb a lemez. Abban látnám a megoldást, ha Aladdint száműznék a zenekarból, és e sztori köré kerekítenének egy jó kis lemezt, egy új, karizmatikusabb énekessel.  

Túrisas

Tituszunk alaposan próbára tette a lengyel-magyar barátságot. Hallgattam a lemezt, és egyre azon járt az eszem, hogy részemről én ezt most, legalábbis Titus (Tomek) vonatkozásában azonnali hatállyal felmondom.

Aztán, ahogy következtek szépen sorban, egymás után a nóták, és úgy tűnt, a lemeznek soha nem lesz vége, miközben Titusz ellenszenves, műmájer feje irritálóan meredt rám a borítóról, azon kaptam magam, hogy tulajdonképpen a Jagelló-királyokkal sem rokonszenvezek többé. Annak az antihangnak a fényében (homályában) pedig, amit sikerült egy rettenet, modoros előadásmóddal elviselhetetlenné transzformálnia Titusznak, már a kilencévszázados közös történelem is jelentéktelennek, elhanyagolhatónak, sőt nyűgnek tűnt.

Aztán a meghallgatás utáni mély, megváltó csendben mégis úgy döntöttem, nem küldöm el a nagykövetségnek a gondolatban már megfogalmazott anyázós levelet. Legyünk mégiscsak barátok lengyel testvéreim, de Tituszt ne vegyük be. Tudom, hogy 25 éve van a szakmában az énekes(?)-bőgős, és az anyabanda, az Acid Drinkers a lengyel rocktörténelem egy darabkája, de ez a párakkordos alaprock, ami úgy igyekszik jópofának, meg lazának tűnni, hogy se nem jópofa, se nem laza, úgyis csak bajt hoz ránk.

Minden zeneínyenc megtalálhatja majd a nóták között a meglátása szerinti mélypontot, nekem a "One Scotch Please" a "kedvencem". Tomek itt berockosított folk kocsmadalban gondolkodik, szinte látom a meseszép kelta vidéket, kár, hogy letagadhatatlanul keresztül ömlik rajta a Visztula, amibe ez a laza, öreg lengyel rocklegenda ráadásul még bele is vizelt…

Az ellentábor, no meg a promóciós hazugság szerint ez "10 highly energetic, heavy rock’n’roll songs", és hogy valóban 10, az nem lehet vita tárgya egyedül. Mint ahogy az sem, hogy hihetetlen jó hangzású a produkció, olyan gyomros bőgősounddal, amit ritkán hallani lemezeken. Talán csak ennek köszönhető, hogy végighallgattam.

Túrisas

Nincs ember a rockszakmában, aki kétségbevonná Jeff Waters kimagasló tehetségét, és talán olyan sem, aki ne tartaná a thrash színtér jelentős zenekarának az Annihilatort. Ennek viszont némiképp ellentmond, hogy mégsem kíséri kollektív, visszafojtott lélegzet egy-egy új Annihilator lemez megjelenését.

Úgy érzem, hogy az előre borítékolható minőség mellett Jeffnek valahogy mindig sikerül egy kis szart is tölteni a palacsintába. Ez persze nem a klasszikus salakanyag értelemben vett "szar", csupán allegorikus, úgynevezett minőségi szar, de ahhoz pont elég, hogy az Annihilator nem emelkedett soha a Megadeth magasságába, noha Waters technikailag és dalszerzésben is elviekben tudja azt, amit Mustaine is tud. Sőt, tud többet is, hiszen az alapvetően thrash csapat életművéből össze lehetne ollózni egy olyan, önmagában csupa-csupa nagyszerű dalokból álló válogatást, amelyben egyetlen árva thrash nóta sem szerepelne. Akármi is az ok, de tény, egy-két hibátlan anyagot kivéve Waters nem szállít alapműveket. Személy szerint én a thrash alapvetés "Alice In Hell", illetve a dallamos "Set The World On Fire" lemezt tartom a csapat legjobbjának. Ilyen lemezeket véletlen nem ír az ember, tehát az állandó és magas elvárás nem hamis illúzió. Erre az elvárásra érkeznek válaszul aztán évről-évre a "majdnem"-anyagok.

A legutóbbi "Metal" megjelenésekor, a neves vendégszereplők miatt azt hittem, most aztán legyalulja a fejem a Megsemmisítő, de megúsztam, maradtam, ahol a part szakad. Érdemes lett volna talán ezúttal a sokatmondó "Alice Is Back" címet adni a lemeznek, ha már Havancsák Gyula volt szíves a pokolból éppen visszatért kislány "bájos", hamuszürke, szemgolyókat nélkülöző arcát a borítóra művészkedni. Ettől még ugyanúgy maradhatott volna a késsel homlokba applikált logo is, de pszichésen legalább úgy készültünk volna, hogy nem egy újabb profi szakmunka érkezik.

Ha klasszikus talán nem is született, nekem tetszik, sőt nagyon tetszik a lemez, szól is mint a disznó, Waters zseniálisakat gitározik, a szigorú thrash szögletességet pedig úgy oldja helyenként fel néhány dallammal és melodikus gitártémával, szólóval, mint hullát a savas kád, márcsak hogy megmaradjunk az új lemez képi világánál.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
myspace.com/vplas

A német progresszív metál bandák úgy tűnik, kezdenek saját hangjukra találni, amelynek részét képezik a kövér, karcos riffek, a nagyzenekari aláfestés, az epikus hangvétel és a drámai, összefüggő történetek. Ezeknek az önmagukban nem kifejezetten egyedi elemeknek különféle sajátos egyvelegei találhatók meg a Tomorrow's Eve, Red Circuit, Ivanhoe, és természetesen a Vanden Plas utóbbi időkben megjelent albumain. Érdekes, hogy valamilyen formában Markus Teske producer és Andy Kuntz (Vanden Plas frontember) általában ott serénykedik valahol e megjelenések környékén.

A Vanden Plas előző lemezére, amely tulajdonképpen a Monte Cristo grófja történet modern zenei átirata (Christ 0, 2006), Túrisas cimborával teljes egyetértésben gyógyultam rá anno, annak ellenére, hogy a banda korábbi lemezei nem tudtak igazán lázba hozni. Ennek egyik oka éppen Andy Kuntz erősen nazális orgánuma volt, de a kiváló Abydos projekt óta (2004) folyamatosan barátkozom vele. A "Christ O" már egy kiforrott, saját hangját megtalált, magabiztos együttest mutatott, így minden okom megvolt a lelkesedésre, amikor négy hosszú év után bejelentették egy új concept-album megjelenését.

A történet ezúttal egy furcsa időutazásról szól: a főhős egy apokaliptikus látomástól és egy ószövetségi jövendöléstől indíttatva a XVI. századi Rómából a Krisztus korabeli Jeruzsálembe utazik időn és téren át, ahol rákényszerül, hogy szembenézzen Isten rá vonatkozó, megmásíthatatlan akaratával. A Vanden Plas manapság sokat foglalkozik a zenei színház (musical) világával, s ez szövegszerűen és zeneileg is könnyen tetten érhető.

A "The Seraphic Clockwork" kimondottan teátrális anyag, de nem úgy, mint a "Hair" vagy a "Jézus Krisztus Szupersztár", hanem sokkal keményebben, egyneműbb módon, ahogy az egy progresszív metál formációhoz illik. Nehéz – ha nem lehetetlen – külön-külön dalokban gondolkodni, és a megbízható értékeléshez rengeteg hallgatás szükségeltetik. Mindenesetre több, mint amire eddig lehetőségem volt. Ennek ellenére kis esélye van annak, hogy melléfogok, amikor azt mondom: a "Christ O"-hoz hasonló súlyú és minőségű lemez született, amellyel megint a 2010-es év tavalyinál sokkal erősebb élmezőnye gazdagodott.

Tartuffe

Kiadó:
Mystic Production

Honlapok:
www.votumband.pl
myspace.com/votumband

Ha a Pink Floyd volt a kvintesszenciális prog rock, a Marillion által képviselt második generáció pedig kiérdemelte a neo-prog rock címkét, akkor a mostanában tapasztalható mozgolódást a műfajon belül joggal - bár kicsit sután - nevezhetnénk neo-neo-prog rock-nak.  Az olyan együttesek, mint a DeeExpuss vagy a Haken egyértelműen fölvállalják a folytonosságot a nagy elődökkel, de nem idegenkednek attól, hogy alkalomadtán valamelyest vastagabban (metálosabban) szóljanak, sőt az énekesek díszítő jelleggel néha még bele is hörögnek a mikrofonba.

Vélhetően a fáradhatatlan lengyel ős prog rock legenda, az SBB hatására, valamint nem kis részben a Metal Mind kiadó áldásos tevékenysége révén Lengyelország igazi nagyhatalommá vált ezen a területen. Legtöbben éppen a lengyel Riverside-ot tartják a stílus zászlóhordozójának, de rajtuk kívül akadnak arrafelé más hasonszőrű formációk: pl. a Lunatic Soul, Indukti, vagy éppen a Votum. A "Metafiction" a varsói szextett második anyaga, mellyel igyekeztek fölzárkózni a mostanában szinte kultikus dicsfényben fürdő Riverside-hoz. Bár velük kapcsolatban sűrűn használják a "metal" kifejezést, ez szerintem nem más, mint "Metalfiction". Kétségtelenül akadnak karcosabb részek, olykor még riff-szerű képződmények is (ld. December 20th; az album legsikerültebb dala), de összességében pihe-puha, belassult, nyomott hangulatú merengés az egész, amihez teljesen fölösleges két gitáros (főleg, hogy szólóban egyik sem erős).

Lengyel testvéreinknél mostanában nagyon sok keserűség és fájdalom halmozódhatott föl, mert a hasonló stílusban alkotó bandák szerzeményeiben sűrű folyamokban hömpölyög a melankólia. Adott élethelyzetben nyilván nagyon meg tudna fogni ez a hangulat, de szerintem ezt lehet zeneileg kevésbé egysíkúan is csinálni, hogy a melankóliát még véletlenül se tévessze össze senki az unalommal. A Votum bennem olyan benyomást kelt, mintha egy Bergman film remake-jéhez készítettek volna háttérzenét.

Ha már a lengyeleknél és az atmoszférikus, búskomor zenei progressziónál tartunk minden érdeklődő figyelmét inkább a Division By Zero-ra hívnám föl (itt). Az ott éneklő Slawek Wierny orgánuma úgyis kísértetiesen hasonlít a Votum frontemberének hangjához.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.torbenenevoldsen.com/sectiona
myspace.com/sectionatheband

Torben Enevoldsen dán gitáros-zeneszerzőről legutóbb egy AOR lemez kapcsán ejtettünk szót (Acacia Avenue, itt olvasható), most azonban visszakanyarodott arra a területre, ahol leginkább otthon érzi magát. A Section A tipikus skandináv power metal muzsikát játszik, amely az előző két lemez esetében némi progresszivitással is keveredett, de ez a vonal most - úgy tűnik - pihentetve vagyon.

Enevoldsen-nek egészen sajátos stílusa van, amelyet száz gityós közül is azonnal ki lehet szúrni; ez mindenképpen erény. Az azonban már kevésbé, hogy ez a csak rá jellemző játék akármilyen kigyakorolt, technikás és halálpontos, összhatását tekintve mégiscsak szaggatott és olykor vontatott, ami párosulván a dalokat uraló lassabb és középtempókkal kicsit álmosítólag hat. Szerencsére ott van nekünk Andy Engberg (ex-Lion's Share), aki annyiban mindenképpen hasonlít Jorn Lande-ra, hogy aranyból van a torka, azaz istenáldotta tehetségével még egy középszerű lemezt is képes földobni.

Enevoldsen mester tartotta magát ahhoz a hagyományhoz, hogy mindegyik Section A lemezre meghív egy kiváló és méltán világhírű billentyűst; Derek Sherinian, Günter Werno (Vanden Plas) és Mats Olausson (Yngwie, Ark) után most Lasse Finbråten került sorra a Circus Maximus-ból. Sajnos azt kell mondjam, hogy sem Engberg, sem Finbråten szerepeltetése nem elegendő arra, hogy a "Sacrifice"-ot lelkesítő, érdekfeszítő anyaggá tegye. Ez bizony stabil középmezőny, azon belül azonban kétségkívül megingathatatlan, sziklaszilárd alapokon nyugvó alkotás.

Tartuffe

A polákok nagyhatalmi törekvése nyilvánvaló. Politikai feszültségtől nem kell tartani, mert egyébként is cimbik vagyunk, ráadásul a befolyás növelése csupán zenei téren indult el. Ott viszont izomból. Annyi lengyel promó anyaggal szórták meg a szerkesztőséget, hogy csak lestünk. Ráadásul nem is mi voltunk a kiválasztottak, hiszen internet-szerte látom, hogy nagy erőkkel támadnak.

A Black River nyilván felderítő feladatot kapott, tehát még nem a hódítók elit alakulata, de azt sem mondanám, hogy esélytelen golyófogók, hiszen a Vader, Behemoth és Dimmu Borgir kiképzőtáboraiból nem a legnyamvadtabb harcosok érkeznek. Ennek most a harcmodort tekintve különösebb jelentősége nincs, hiszen a sereg csak nevében "black", a stílus karcos, mosdatlan, fű- és szájszagú stoner rock, némi punkos lendülettel.

Tudjátok, amikor a steril euro-power hangzáshoz szokott fülnek olyan a gitársound, mintha csak recsegne a túlhajtott és kinyiffant erősítő. Pedig jó ám ez nagyon, él az egész, a mélyebb fekvésű borízű hang ugyan énektechnikai aspektusból aggasztó, ám ide hibátlan. A szétszakadt hangszórómembránon keresztül érkező levegő szinte lebegteti a trapéznaci szárát, és látatlanban is biztosra lehet venni, hogy a tagok közül legalább egy fő bajusz-pajesz együtthatóval büntet.

Nem nélkülözhetetlen megjelenés, de úgy, hogy nekem nincs sok ilyen anyag a gyűjteményemben (sorry...), egyszer-kétszer előrántom majd, ha sörözés, valamint (...) közben már közelítünk a talajhoz, és széles a jókedv.

Túrisas

Kiadó:
Ulterium Records

Honlapok:
www.innerwish.gr
myspace.com/innerwish

Ami a gazdaságot illeti, nem mennek jól mostanában a dolgok Görögországban, de úgy tűnik, ez nincs különösebb hatással a metál arénára. Van ott ugyanis egy veteránok alkotta csapat, amely még 1995-ben alakult, s azóta nagyjából két évenként adott ki lemezeket. Ahelyett azonban, hogy a fáradtság vagy kiábrándultság jelét mutatnák mostanában, inkább leszerződtek az Ulterium Records-hoz, és elkészítették eddigi legjobb lemezüket. Nyilván nem meglepő, hogy az ugyancsak görög érdekeltségekkel rendelkező Dream Evil (Gus G-s korszak), Mystic Prophecy és Firewind által képviselt európai power metál vérvonalat követik, de fölfedezhető némi Primal Fear, sőt Stratovarius behatás is (pl. Chosen One).

Érdekes különben ez a hellén-skandináv együttműködés, amely egyre erősödni látszik, s amely húzza magával fölfelé a görög csapatokat. Megfontolandó, hogy hasonló kapcsolatok élénk ápolásával mennyit nyerne pl. a hazai mezőny (lásd HARD). Szerintem sokat; legalább annyit, mint az InnerWish. Az új anyag mixelése Fredrik Nordström stúdiójában történt (In Flames, Hammerfall, Dimmu Borgir), a maszterelést pedig Mika Jussila végezte (Nightwish, Children of Bodom, Stratovarius) a Finnvox Studios-ban. Ennek megfelelően szól a lemez, mint az ágyú, és mindjárt olyan nemzetközileg is könnyen eladható lett az egész (főleg ilyen mutatós borítóval).

A "The Signs Of Our Lives" olyan kirobbanó erejű kezdés, hogy ennél dögösebb-tökösebb-dallamosabb beköszönést a műfajban régen hallottam. A lemezen csak úgy sorjáznak az energikus, pattogós metál himnuszok, engem mégis elsősorban a két nagy epikus szerzemény, a "Sirens" és a "Kingdom Of Our Prime" fogott meg. De nagyon. Az előbbi - talán csak a címe miatt - a régi jó Savatage-t idézte meg számomra, még az utóbbi egy az egyben a Stratovarius "Babylon"-jára (Episode, 1996) hajaz. Szerintem, ha a görög kormány pénzesíteni tudná a mostanában arrafelé fölhalmozódott "metál-tőkét", képes lenne  a költségvetési hiány jelentős részét fedezni. Viccet félretéve, ez egy jó lemez. Nagyon jó.

Tartuffe

Szegény Acélszárnyat az ág is húzza. Nem elég, hogy egyébként is pikkelek a retro-metal üdvöskéire, mert szerintem ez igazi zenei tartalom híján lévő, múló trend, de azzal, hogy a cikkleadási határidő miatt  Dio halálának másnapján kell értekeznem róluk, hendikepjük szavakkal leírhatatlan.

Illetve annyiban talán előny, hogy Ronnie elévülhetetlen érdemeire tekintettel, én ma senkit nem bántok. Még a nevükkel ellentétben korántsem acélos Steelwing zenekart sem. Ma engedjük meg, hogy tényleg őszinték és nem trendlovagok, és örüljünk annak, hogy legalább ők sem a teljesen dekadens és mihaszna hip-hop kultúra felé fordultak sihederként, hanem hangszert vettek a kezükbe és rommá hallgatták, többek között talán éppen a Holy Diver lemezt. Úgy legyen, Ámen.

Ha pedig szó érné a ház elejét, hogy ez mégis egy országos terjesztésű rockzenei szaklapba fog bekerülni, tehát tessék megemberelnie magát a kritikus úrnak, mert ez így a Steelwing rajongók körében joggal fogja kicsapni a biztosítékot, akkor kisziszegem összeszorított fogaim közül, hogy akinek a metal retro életérzés a szíve csücske (lelke rajta), az a Steelwing zenekarban az egyik legügyesebb képviselőjüket tisztelheti. Újszülötteknek ez a vicc is új, ráadásul a "poén" is csattanós, de még mindig nem látom be, hogy miért nem a klasszikusokat kell elővenni, ha elkap a nosztalgia. A mai napon meg különösen nem értem.

Túrisas

Tegnap reggelre feladta a gyomorrákkal vívott küzdelmét a heavy metal és hard rock stílus minden kétséget kizáróan legnagyobb hatású énekese, Ronnie James Dio.

Köszönjük a páratlan életművet, nyugodj békében Ronnie!

"I see a rainbow rising
Look there on the horizon
And I'm coming home
Coming home, I'm coming home
Time is standing still
He gave me back my will
Going home
I'm going home" (Stargazer)