Kiadó:
Verglas Records

Honlapok:
www.arenaband.co.uk
facebook.com/arenaworld

A dolgok fölpörögni látszanak a brit neo-prog bandák körül. Volt jó pár álmos éve a műfajnak, de elsősorban John Mitchell gitáros hiperaktivitásának köszönhetően a majdnem tükörsima állóvíz elkezdett hullámokat verni. Persze nem dölyfös, habzó hullámverésről beszélek, inkább csak amolyan barátságos, szelíd ringatózásról. Mitchell egyébként tényleg elképesztő, a Lonely Robot és a Kino mellett valahogy talált időt és inspirációt egy újabb Arena lemezre is. Azért azt világosan kell látnunk, hogy az Arena nem csak róla szól, hanem rajta kívül még minimum két fontos zeneszerző-muzsikusról: az egykori Marillion dobos Mick Pointerről és a Pendragonnal több mint 30 éve aktív billentyűsről, Clive Nolanről.

Az Arena a második millennium körül volt a csúcson, akkoriban – legalábbis szerény véleményem szerint – gyakorlatilag átvette a stafétát a műfaj sztáratlétájától, az "Anoraknophobia" (2001) című lemezzel unalmas nyűglődésbe kezdő Marilliontól. Az Arena a "The Visitor" (1998) és "Immortal?" (2000) albumokkal olyan klasszikus alapvetéseket alkotott meg, melyeknek bérelt helye van a brit neo-prog virtuális panteonjának kitüntetett adytonjaiban (istenségek szobrainak fönntartott falfülkéiben). Azután volt még néhány jó évük, de a két legutóbbi koncept-albummal (itt és itt) elindultak egy számomra kevésbé szimpatikus irányba, a zene nehezebb, sűrűbb, keményebb lett, aminek a brit neo-progra mindig is jellemző lírai progresszivitás és a dallamok itták meg a levét.

Több kritikus is megjegyezte az utóbbi időben, hogy a koncepcionális tematika és a keménykedés helyett vissza kellene térniük a szellősebb, hosszabb, epikusan építkező szerzeményekhez, ahol pl. Clive Nolan zsenije több esélyt kap a kibontakozásra. Ilyen szempontból az 56 perces játékidőt és mindössze 7 szerzeményt fölvonultató "Double Vision" jó irányokat jelölt ki, főleg, hogy a lemezt záró "The Legend Of Elijah Shade" egy közel 23 perces mega opus.

Az új anyag lényegében megfelel a kritikai elvárásoknak, be is váltja a hozzá fűzött reményeket, hiszen sokkal többet kapunk az eredeti műfaj szinte musical-es hangvételéből, mint a "Pepper’s Ghost" (2005) óta bármikor. Sajnos olyan klasszikus darabról nem beszélhetünk, mint amilyen pl. az "Immortal?" volt. Nekem elsősorban az album első két nótája és a záró tétele jön be nagyon, a közepét kicsit közepesnek érzem. Ennek ellenére óvatos örömmel üdvözlöm a "Kettős látást", ami szerencsére nem csak címében utal vissza a klasszikusokhoz (van egy ilyen című nóta a "The Visitor"-on).

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.crystal-ball.ch
facebook.com/crystalballrocks

"Nyerő módszeren ne változtass, így a most megjelenő album hűen követi a 'Liferider' nyomvonalát: ikergitárral felvezetett, fémes riffekkel kevert dallamos metal, amúgy modernkori Jaded Heart módra, csak itt a dallamok talán még fülbemászóbbak, és többet merítenek a Hammerfall-féle himnikus megközelítésből, igaz, nem annyira lánccsörtető módon. A vastag és bika hangzás ellenére az egész lemezt áthatja egyfajta rokonszenves játékosság és életkedv, a csapat pedig büszkén vállalja az elődök – természetesen főleg az Accept és U.D.O. – szórakoztatási eszköztárát.”

Nos, nem azért másoltam be ide a Crystal Ball előző albumáról írt kritikám néhány sorát, mert így kényelmesebb – ááá, de mit hazudozzak, de. Ám úgy érzem, most sem tudnám jobban megfogalmazni, ami az új lemezt jellemzi: csűrni, csavarni a szót pedig a politikusok – esetleg a költők – dolga, s mivel egyik sem vagyok, így remélem megbocsátható módon választottam a kényelmesebb utat. Mert a svájci gárda élt, él, és élni fog – legalábbis remélem, és elődjeikhez hű precizitással szállítják le továbbra is megbízható színvonalon szórakoztató és profi termékeiket.

Tudom, a termék szónak van némi pejoratív jelentése művész világban, csakúgy, mint a jól megtervezettnek, mert hol marad a spontaneitás, és a termék kategóriából a kitörést jelentő művészi szellem, de azt jelen esetben tuszkoljuk vissza a palackba, izé, a kristály-gömbbe, mert talán maguk a fiúk is tiltakoznának, ha ezentúl olyan elvárásoknak kellene megfelelniük, amihez éppen semmi kedvük.

Marad hát a profi módon kivitelezett szórakoztatás, és ha már az idei év bővelkedik a heavy rock stílusából származó remekekben – halld Jaded Heard, Bonfire! –, hát a verseny, hogy melyik hasonló hozzáállással nekiinduló brigád fog az éves listámon előrébb jutni. (Slágerlistát nem írok, mert az aztán kimeríti a szitokszó fogalmát Metálországban.)

Oké, tudom, szar az ízlésem, ezt megkaptam a Bonfire kritikámnál is, de ha már így van, legalább a kedves olvasó is tud min csodálkozni, ha az általam tetsző produktumon nem. Természetesen ACCEPT-tálom (bocs) a sommás véleményt, nem lehet mindenki az esztétika csúcsán, de fogadjuk be, hogy van lejjebb is, és a szórakoztatás sem mindig az a fennkölt dolog, amivé szeretnénk, ha válna. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Crystal Ball valami trash cuccot szállított le, a délelőtti, vagy késő esti, a szappanoperák után következő műsorsáv lélekemelő remekeihez hasonlót, amik úgy szórják szerte-szét a vizuális szart, mint a közel-keleti térségben a vegyifegyver-csapásokat – nem, a csapat számlájára negatívumként legfeljebb a kiszámíthatóságot lehet odabiggyeszteni, de azt is úgy, ahogy a nagyi ünnepi főztje mellé, mert a kötelező rántott husit sem lehet megunni.

Aki tehát az évek során belőtte az ízlésemet, és tudja, hogy ha dicsérek valamit, mivel találkozhat, az vágjon neki nyugodtan az albumnak, aki pedig nem ért velem egyet, ignoráljon nyugodtan, vagy próbáljon szerencsét, hátha téved, és ezúttal tetszik is neki, amit ajánlok.

Garael

Eredendően nem készültem erre a koncertre – s nem azért, mert drágállottam a jegyeket (noha volt olyan, ami irreálisan túl volt árazva), hanem mert szűk pátriámban kevesen osztoznak szó szerint megveszekedett Pink Floyd rajongásomban. Ej, mit feszülök most ezen! Egyrészt az emberi jellemnek elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy elfogadja azt, amin nem tud változtatni, másrészt én életre szóló élménnyel lettem gazdagabb, míg mások meleg sörrel a kezükben, a heverőbe beleragadva nagy valószínűséggel a Róma-Liverpool meccset nézték a tévében. Kinek mi a fontos! Én mindenesetre nagyon hálás vagyok a bratyómnak, hogy derült égből a villámcsapásként fölhívott, és rávett, hogy menjünk el a Roger Waters koncertre – kerül, amibe kerül! Bár szemmel láthatóan jól karban van tartva a faszi (mármint Waters és nem a bratyó!), mégiscsak 75. éves, ráadásul a Pink Floydot már aligha lesz alkalmunk élőben látni...

Az utóbbi időben úgyis sok időt töltöttem Roger Waters DVD-k nézegetésével, a brutálisan élvezetes "In The Flesh"-ről meg épp a közelmúltban írtam lelkendezve. Nekem a tavalyi szólóalbum is bejött, jobban, mint eddig bármi azóta, hogy a klasszikus Pink Floyd megszűnt létezni. A beszédes "Us + Them" nevet viselő turné egyébként tekinthető az új korong promóciójának is, bár a szetlista érthető okokból legalább 80 százalékban továbbra is a Pink Floyd legnagyobb slágereiből tevődik össze. Tekintve, hogy a régióban mindössze 4 nagyvárost érint a turné – Budapest mellett Prágát, Bécset és Zágrábot –, a produkció lényegében telt házat produkált a Papp László Sportarénában; és rengeteg szlovák, román, szerb (sőt orosz!) szót lehetett hallani.

A 20 perces szünettel kettéosztott "hangverseny", a ráadással együtt simán nettó két óra fölé vitte a játékidőt, amelynek gerincét nyilván a legendás albumok: a "Dark Side Of The Moon", "Wish You Were Here", "Animals", "The Wall" jól ismert nótái képezték. Jó volt ez így, mert jóllehet az "Is This The Life We Really Want?" nem sikerült rosszul, a dalaiból összeállított blokk szerintem kicsit megültette a hangulatot. Az új lemezen domináló hol motyogós, hol kántálós dallamok ellenére azért a "Dejà Vu"-t és a "Smell The Roses"-t nagyon süti volt hallani.

A dalok válogatásának tekintetében tehát nagy meglepetés nem ért bennünket, noha eszméletlenül jól esett a "Welcome To The Machine" dögösebb, rockosabb előadása, és persze a sokszor kicsit mostohán kezelt "Animals" két látványban is alaposan fölturbózott dala: a "Dogs" és a "Pigs". Itt megjegyzem gyorsan, hogy a hangzás is nagyon király volt, a második szettre pedig egyenesen tökéletes (ami a Papp László Sportarénában azért nem kis szó!). Mégsem a hangzás volt az, ami elsősorban letaglózott, hanem a show grandiózus látványelemei, egy teljesen új koncepció mentén másodpercre pontosan, elképesztően precízen belőve!

Aki tegnap este ott volt a koncerten, egy pillanatig sem fog azon csodálkozni, hogy a turné produkciós költségei 4 millió dollár fülé rúgnak! A koncepcionális vetítések, a lézereffektek, a közönség fölé kifeszített, folyamatosan mozgatott vetítővásznak, a drónnal irányított gigantikus repülő disznó... atyavilág! Én még ilyen showt életemben nem láttam, pedig jártam már igazán nagyszabású, látványos (pl. Iron Maiden és Metallica) koncerteken! A látványt meg sem próbálom leírni, egyszerűen lehetetlen szóban visszaadni ezt az élményt!

A koncert mind zeneileg, mind látvány szempontjából felejthetetlen, libabőrös tapasztalat volt, főleg egy olyan elkötelezett rajongónak, mint amilyen én vagyok. Ezt még az sem rontotta le, hogy Waters szokása szerint kicsit túlpolitizálta a dolgokat, és a két előttem ülő perszóna (itt eredetileg csúnyább kifejezést akartam használni) végigdumcsizta, nevetgélte, szelfizte, twitterelte (vagy mi a szösz) a koncertet – fejenként 30.000 forintért... Persze lehet, hogy még mindig jobban jártak annál a kanapékrumplinál, aki otthon maradt BL meccset nézni...

Tartuffe

Kiadó:
Battlegod Productions

Honlap:
facebook.com/tomorrowsoutlook

Roy Z. neve méltatlanul – és némileg érthetetlen módon – merült feledésbe, holott producerként tett annyit – no jó, mennyiségben nem, de minőségben aztán… – mint a jelenleg ipari mértékben mindenhol jelenlévő Dennis Ward, vagy a világ egyik legnagyobb metalbandájában gitárossá előlépő Andy Sneap. (Meg is szólalt bennem a kisördög, mi lett volna, ha az Iron Maidenben Roy barátunk lett volna a harmadik bárd?) No, de félre a tréfát, mert komoly dologról van szó, hiszen az, aki visszahozta a heavy metal színterére minden idők legfájdalmasabb kivonulását produkáló talentumait, Halfordot és Dickinsont, ráadásul készített velük két-két olyan albumot, melyek szubjektíve jobbak, vagy legalábbis progresszívabbak voltak, mint az anyacsapatok akkori (és talán mai) produktumai is, az zenei szempontból kétszeresen is feltámasztást hajtott végre, ami eddig csak egy valakinek sikerült.

Mivel megveszekedett Rob Rock – és ha már a producereknél tartunk, nem Bob Rock – fan vagyok, így Roy neve már akkoriban sem volt ismeretlen, hiszen az amerikai csodapacsirtával együtt készített Driver, Warrior és szólóalbumok alulértékelt ékkövei a metal kincsestárának, így különösen nem voltam meglepve, mikor mindenki számára kiderült a nagy igazság, vagyis hogy a gitárosként is az elithez tartozó művész igazi zseni, de legalábbis igen jó orra van, ha tehetségeket kell kiszagolni, esetleg gatyába rázni. Ez pedig több mint puszta művészet, hiszen egyszerre kell az emberi lelket és az alkotó elmét munkára – mit munkára, valami magasabb rendűre! – ösztönözni, megérezni a művész finom idegi rezdüléseit, melyeket jó irányba terelve, és a megfelelően kezelve végeredményként maradandó értéket lehet létrehozni.

Példának okáért itt van ez a Tomorrow's Outlook nevű teljesen ismeretlen csapat-csökevény – hiszen a gitáros és basszista mellől hiányzik az énekes és a dobos –, akikről szerintem az sem hallott, aki betéve tudja az Encyclopedia Metallum adatbázisát. Erre mit ad ég, Roy barátunk szagot kap, és két énekes-fenomén csatlakoztatásával képes lerakni az asztalra egy Iron Maiden-foglalatba rakott progresszív irányba hajló dark-konceptalbumot, ami mintha nekem íródott volna – ezúton is köszönöm ízlésem ez irányú feltérképezését, mégiscsak érdemes egy világhírű blogba firkálgatni…

Ralf Scheeperst gondolom, többen ismerik, így felesleges megfutnom a bemutató köröket, a társa azonban egy igazi rejtett csodafegyver: az évekkel ezelőtt nagy kedvencemmé avanzsálódott Thunderbolt nevű norvég heavy banda énekese (és basszistája), Tony Johannessen. Tony tulajdonképpen olyan Dickinsonnak, mint Scheepers Halfordnak – így találnak az epigonok egymásra egy varázsló segítségével –, csak hát jóval fiatalabb, és hangterjedelme is több egy fél oktávval, ami már csak azért sem bosszantóan pimasz dolog, mert az énekes a Dickinson-iskola legjobb tanulója, aki hangszálaira felvarrva hirdeti büszkén a példakép hatását.

De mondjunk pár szót magáról a lemezről is: a Maiden – de inkább a Dickinson-szólók – hatása letagadhatatlan – azok a trappoló basszusfutamok… –, csak itt inkább a szöszmötölős, kissé mélázó, esetleg hosszasan kibontott témákon van a hangsúly, és nem az azonnal ható, indulós slágereken. A zenészek nem sajnálják az időt a hosszú, több irányba is elkanyarodó szólóktól, vagy a koncept jelleget erősítő filmszerű alámondásoktól – melyeket két profi színész ad elő –, és a hangulat is inkább a "Chemical Wedding2 borongós jellegét juttatja az ember eszébe, jóllehet, azért megfelelően el kell mélyülni a dalokban, ha élvezni akarod azok nem nyilvánvaló, de nagyon is létező értékeit. (A bónuszként felrakott, és az "Accident Of Birth" legjobb tételét feldolgozó "Darkside Of Aquarius" azonban kissé lazábbra sikerült, mint eredetije, amit már csak azért is sajnálok, mert igazi magas labda lett volna, amit azonban most nem sikerült leütni.)

Örülök, hogy sikerült felfedeznem az albumot, és valószínűleg a két vendég is örül, hiszen Tony végre visszatért a színtérre, Scheepers pedig a "The Enemy" című dalban élete talán eddigi legjobb produkcióját nyújtja, kár, hogy rajtam, és pár száz emberen kívül senki nem fogja meghallgatni a lemezt. Most mondhatnánk azt, hogy tessék, Roy Z. hiába varázsolt ismét, ez már nem az a szint és nem az a korszak, ami lehetőséget nyújtana egy ilyen albumnak, de én reménykedek, hogy hasonlóan hozzám, ismét örülni tudunk egy igazi tehetség újabb megnyilatkozásának, akkor is, ha még az a híres 15 perc sem jár meg a figyelemnek.

Garael

Kiadó:
Baze/Dr. Music Records

Honlapok:
www.t-eve.com
facebook.com/Tomorrows.Eve.official

Az elmúlt kb. 10 év nem volt igazán kegyes a progresszív metál műfajhoz. A zászlóshajóként egykor élen haladó Dream Theater ma már csak halovány árnyéka önmagának, az egész színtér elvékonyodni, elfáradni látszik, miközben egy-két kivétellel olcsó és középszerű epigonok próbálnak az óriások által egykor fölkorbácsolt, ma már egyre erőtlenebb sodrású, habot alig verő hullámokon lovagolni. Talán éppen ez volt az oka a német Tomorrow's Eve egy teljes évtizedig húzódó hallgatásának (legutolsó lemezük ugyanis 2008-ban jelent meg), de lehet, hogy más, egyéni problémák, vagy éppen a kreatív energiák elapadása hátráltatta őket. Akárhogy is, nagyon örülök annak, hogy túl vannak a válságon!

10 év hosszú idő, s ezalatt simán elpilledhet, berozsdásodhat egy inaktivitásba süllyedt banda. Nos, ennek a német proggerek esetében nyomát sem találjuk. Sőt, még friss vérrel is képesek voltak fölpezsdíteni a zenei vitalitásukat. A teljes ritmusszekció kicserélődött és nem is akárkikkel vették föl a jó csillagzat alatt született "Mirror Of Creation" szériájuk harmadik etapját (a második részről annak idején mi is írtunk laudációt). John Macaluso dobos (Yngwie Malmsteen, Ark, TNT) és Mike LePond bőgős (Symphony X) olyan feszes, kemény alapokat biztosítanak ehhez a visszatéréshez, hogy azt öröm hallgatni.

Persze ez a banda mindig is Rainer Grund gitáros és Oliver Schwickert billentyűs szerzőpárosáról szólt, akik úgy komponálnak és játszanak agyas, komoly technikai fölkészültséget követelő progresszív muzsikát, hogy közben minden fölösleges magamutogatástól, végletes kérkedéstől mentesek. A 2006-os lemez recenziójában írtam: "Ezek a srácok dalokban, sőt koncepcionálisan egységes albumokban gondolkoznak. Az eredmény pedig egy nagyon élvezhető, intelligens, atmoszférikus muzsika, amiben én az amerikai és európai progresszív műfaj-irányzatok szerencsés ötvözetét vélem fölfedezni." Ennek valóban eklatáns példája az Ikarusz-projekt, azon belül pl. a súlyosságában is fülbemászó "Dream Within A Dream".

Ez persze nagyon nem pihe-puha, lájtos muzsika, sokszor és elszántan kell nekifutni, de már most, néhány hallgatás után érzem, hogy nagyon ütős anyag született, ami talán még egységesebb, dallamosabb is az elődeinél. Mindig nagyon tudok lelkesedni egy jól sikerült visszatéréstől, és ez ízig-vérig az. Olyannyira, hogy a progresszív kategóriában nyugodt szívvel merem a zseniális tavalyi Ayreon mellé tenni, és egyelőre idén – a kilátások szintjén – csak a türelmetlenül várt Teramaze fogja biztosan überelni (no meg az új Spock's Beard). Ezt a műfajt, kérem szépen, mindaddig mafla dolog temetni, amíg – ha ritkán is – ilyen életjeleket képes adni magáról.

Tartuffe

Instrumentális gitármuzsikával a hazai és nemzetközi mezőnyben is egyaránt nehéz (értsd: lehetetlen) sikert elérni, ha ez mégis megtörténik, akkor ott a minimálisan elvárható technikai tökéletességen túl kell, hogy legyen valami, ami talán könnyen nem is definiálható. Valami, ami csak a sikerre ítélt ember sajátja, valami, ami nem tanulható, sőt nem is utánozható, de hallgatóként, zeneszerető emberként nehéz neki ellenállni. Amikor sikerről beszélek, nyilván nem a mesterségesen kreált médiabuborék-sikerre gondolok, amihez csak aktuális nézettségi és hallgatottsági számok rendelődnek, de mélysége nincs, idővel szépen ki is kopik a köztudatból.

Király István sikere megérdemelt és szakmai siker. Néhány év alatt nemcsak a gitáros szakmai elit által (olykor talán némileg belterjesen és féltékenyen) védett várakat vette be tehetségével, de rengeteg olyan emberrel szerettette meg  instrumentális muzsikáját, akik egyébként erre a stílusra nem igazán vevők. Tudom, mert számos olyan ismerősöm hallgatja őt, akiket amúgy nem köt le a gitárinstrumentalizmus. Pitta olyan természetességgel kezeli a hangszert és olyan dalokat ír. hogy akiben van minimális érzékenység és muzikalitás és nincs gitár ellen beoltva, az nem tud közömbös maradni dalaival szemben. A sikerhez kell a közérthetőség is, elvont zenei gondolkodással csak egy szűk körhöz lehet eljutni. Népszerűsége éppen abban áll talán, hogy ezek a dalok azonnal, a legtöbb ember számára érthetőek, de mégsem "olcsósított" melódiák. Nagyon nem. A technikai részt pedig, ha nem is értik, de megérzik. A szakmai elit pedig éppen azért kapitulált, mert ők pontosan látják és értik: úgy formálja meg a hangokat a gitáron, mint csak nagyon kevesen. Mint akinek (test)része a hangszer, mint akik összetartoznak. És azért mert ők ketten tényleg összetartoznak.

Az új lemez tulajdonképpen folytatja azt az utat, amiért eddig is szerettük. Hallgattatja magát az anyag, fütyülhető melódiák, végig él, lélegzik a gitár, közben rengeteg zenei finomság, trükk, a gitáron túl is hangszeres bravúrok. Nem tudok dalokat kiemelni, egy-két nap alatt hozzám nőtt a teljes (egyébként nem hosszú) lemez. Ha volt is némi változás a kísérőzenészekben (Kovács Balázs -dobok, Pénzes Máté  - billentyűs hangszerek, Pfeff Márton - basszusgitár és Mits Márton - szaxofon), ha most máshol is készültek a felvételek ( a debreceni MMP stúdióban, illetve egy részük a mátészalkai "jajj" stúdióban), a különbségek a legtöbb ember számára nem lesznek érezhetők, mert eddig is maximalizmust és minőségi munkát kaptunk mindig, minden tekintetben. Nekem a gitárhang talán most a legjobb, hihetetlen vérbő a sound, de ahogy most is, a megelőző találkozásainkkor is mindig kirázott a hideg. 

De hogy kritika is legyen; nekem ez a Steve King név fura. Értem én, hogy ez legitim, merthogy a Király az king, de ahogy a Stephan König, úgy a Steve King is kicsit esetlennek tűnik, a Király meg király, talán még nem magyar nyelvterületen is izgalmasabb hangzású. De hogy ezen nem múlik semmi, az is biztos. Ja, és CD formátum is kell!!!!!!!!!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Van egy elméletem... mit elméletem!... meggyőződésem: több mint 1500 lemezkritika után már kiérdemeltük azt, hogy magunktól idézzünk. Ez persze sohasem lehet öncélú és nem szólhat az öntömjénezésről. Így azután teljesen szakmai alapon és ismeretterjesztő célzattal ebben a recenzióban többször is utalni fogok korábbi megállapításaimra. Gus G. legutóbbi szólólemeze, a "Brand New Revolution" (2015) kapcsán írtam le a következőt: "Idővel egyébként is valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a féltucatnyi vendég helyett majd végleg leteszi a voksát egynél... s ha rám hallgat, az Mats Levén lesz." Nos, a görög titán hallgat is rám, meg nem is. A féltucatnyi vendég helyett itt már csak egy "énekes" van, méghozzá egy basszusgitáros. Remélem, kiérezni az élcet a mondatból! Dennis Ward (Pink Cream 69/Unisonic), aki a lemez társzerzője és producere ugyanis nem énekel rosszul, de klasszikus értelemben vett énekesnek azért nem nevezném. Semmi kétség, Mats Levénnel egészen más lenne a gyermek fekvése...

Már a legutóbbi Firewind (Immortals, 2017) hallgatásakor megfogant bennem a gyanú, hogy Gus G. zeneszerzőként a fáradás jeleit mutatja. Ma is tartom magam ahhoz a véleményhez, hogy ez a jellegtelen Henning Basséval kiadott album az együttes karrierjének egy valódi mélypontja. Nem akarok igazságtalan lenni, ezért most nem a Firewind fénykorának számító "Allegiance–The Premonition" korszakra hivatkozom, hanem mondjuk a Chitral "Chity" Somapala által fölénekelt "Forged By Fire"-ra (2005). Az kérem még mai füllel is egy hibátlan, feszes, friss anyag, ami majd szétdurran a fiatalos erőtől – elismerem, ehhez nagyban hozzájárul Stian L. Kristoffersen (Pagan's Mind) elképesztő dobolása! Persze – és ezt mindig sietek hozzátenni – "Ami Gus G. gitárjátékát illeti, nem érheti szó a ház elejét; még egy közepes szerzeményt is csillogóra tud fényezni dallamos, dinamikus, technikás szólóival." Ez még akkor is így van, ha most óvatlanul (Túrisas kolléga fölháborodását megelőlegezve) megsúgom: a "Don't Tread On Me" szólójának folyamatos, már-már könyörtelen hangzuhatagja még bennem is a kevesebb több lett volna érzését kelti.

A lemez egyébként érdekesen indul, hiszen az első két nóta (Letting Go, Mr. Manson) határozottan azt a benyomást kelti, mintha eredetileg Ozzynak készült volna, de legalábbis direkt módon az Ozzy mellett eltöltött közel 8 év ihlette volna őket. A "Don't Tread On Me"-vel azután visszatér a védjegyszerű Gus G. hangulat (megkockáztatom, a széttekert szóló ellenére is ez az album legjobb dala), de azután beáll a biztonságos középszer. Nekem az instrumentális "Fearless" és "Thrill Of The Chase" inkább megbicsaklásoknak tűnnek, jóllehet a lemez nadírja (hogy ne mondjam: mumusa) egyértelműen a Dire Straits "Money For Nothing"-jának heavy metal földolgozása. Eleve szentségtörésnek tűnik egy ilyen ikonikus nótához hozzányúlni, aminek (egyébként még a Dire Straits munkásságához képest is) teljesen egyedi hangzása van, ráadásul sikerült belőle minden ZZ Topos bugit, minden "koszos" blues fílinget kilúgozni.

Szó se róla, vannak tetszetős, szórakoztató pillanatok a lemezen, gyengének nem is mondanám, de alighanem ez lesz az első olyan Gus G. szólólemez, ami nem kerül be a CD gyűjteményembe. Megyek is, és előkeresem a "Forged by Fire"-t. Szent ég! Azok a pimasz, gyomorszorító csikorgatások a "Kill To Live" legelején!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.bonfire.de
facebook.com/BONFIREofficial

Nem vagyok én ordas (ami a népi bölcsesség szerint szőrösszívűt jelent) farkas, hogy olyan máglyával kellene elijeszteni, amit a Bonfire név takar, jóllehet a csapat jelen teljesítménye inkább robbanó gránát, mint pislákoló fényforrás. Az egyetlen eredeti taggal – Hans Ziller gitáros – felálló zenekar nyilatkozataiban megújulást és új, erőteljesebb hangzást ígért, nos, ezzel az ígérettel nem sikerült… segget csinálni a szájukból, és a lemez valóban olyan fémesen szól, ahogy azt nem is igazán lehet elvárni egy, a lírai balladáiról elhíresült valamikori bugyinedvesítő, Music Television-kompatibilis hard rock felállástól. A Bonfire a Skid Row áttörési példájához hasonlóan csattanósan bizonyította, hogy ne is várjanak tőlük új zenei aláfestést valamelyik Jane Austen regényhez, és ez bizony most a keménykedés ideje, nem a papír zsebkendőké.

Az új énekes, Alexx Stahl – akinek nevéből ne vonja le senki azt a következtetést, hogy valamiféle androgün glam-attitűddel állunk szemben – igazi heavy metal torok, akinek nem okoz gondot (halld az intrót követő nyitószámot!) egy echte Judas Priest témát kiénekelni, olyat, amivel a Stryper is próbálkozott, de meg kell mondjam, jóval kevesebb sikerrel. Igen, a Bonfire közelebb hozta nekünk a bőrszegecses dzsekit hordó fémistent, amihez már csak a kalapácsot kellett megtalálni: a Hammerfall zenei világából lopott "Stand Or Fall" olyan himnusz, amire az is vigyázzba vágja magát, akinek felmentése volt tornából.

Persze az se ijedjen meg, akinek nem jön be ez a trappolós, sikítós, indulós világ, mert a többi szerzemény – és úgy gondolom, ezzel minősítem is a dalokat – a Scorpions arénás korszakának legjobb pillanatait idézik. Stahl persze nem Meine, de mégsem hatnak furcsán ebben a fémes zenei közegben az ismerős, skorpiós témák, és azt hiszem, ez a csapat egyik legnagyobb erénye. Miért is? Mert könnyen két szék közé esés lehetett volna a lángolás vége, hiszen a hard rock felől érkezőknek túl keménynek, a heavy metal rajongóknak pedig túl lágynak bizonyulhat a megoldás, ami azonban olyan furcsa – és rendkívül ügyes módon – integrálta mindkét stílus erényeit, hogy abban hiba nincs, és a dalokat ugyanolyan élvezettel hallgathatja mindkét tábor. Kérem szépen, a politikának és az embereknek így kell példát mutatni: tessék, nem minden fekete és fehér; a yin és yang pedig nem létezhet egymás nélkül.

De mielőtt még megijed valaki, hogy mezei filozófus lettem, sietek leszögezni: ez most a zene ideje, nem másé, és ha a Jaded Heart hasonló szellemben fogant albumánál volt némi kétségem a produkció sikerét illetően, a Bonfire-nél ez teljes mértékben hiányzik. Úgy gondolom, a skandináv glam hullám szigorodása a németeket is elérte – naná, hogy nem testidegen módon; éljen a porosz szellem! –, így aztán nem kell azon bosszankodnunk, hogy egy hard rock album felét a balladák teszik ki – a közkívánat ellenére.

Ja, és hát milyen legyen a lemez végén elhelyezett zenei poén, ami ráadásul folytatása az előző lemez faviccének? Hát olyan, amilyen a német humor, és ebből értsen mindenki azt, amit akar – a poén meghallgatása után. Én sokkal jobbat nevettem a "Love The Way You Hate Me" metallicásan csengő kezdő riffjén, de hát ízlések és pofonok – akár egy mókás Bud Spencer-Terence Hill filmben. :)

Garael

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Az Eagle Rock kiadó és a CDPince jóvoltából most lehetőségem nyílik arra, hogy a The Doobie Brothers után egy újabb mifelénk kevéssé ismert és még kevésbé megbecsült amerikai csapatot fényezzek a gyanútlan olvasók előtt (lesznek vagy hatan!). Ez nem az első alkalom; részletes betekintést nyújtott a banda történetébe a "One With Everything" DVD-jükről írt lelkes recenzióm, sőt, azóta jelentkeztek egy vadonat új stúdióalbummal is (The Mission, 2017), ami kifejezetten – még modern mércével vizsgálva is – jól sikerült. A bulit Memphisben, a gyönyörű Orpheum Theaterben rögzítették 11 HD kamerával. A látvány teljesen rendben is van; sok reflektor és egy hatalmas kivetítő emeli a monstre esemény fényét.

A koncert érdekessége – mit érdekessége! különlegessége! –, hogy nem egy szokványos best of műsort hallhatunk, hanem egy tematikus előadást, melynek fókuszában a banda két legendás, tripla-platinum lemeze áll, amelyek annak idején heteket töltöttek a U. S. Billboard 200 lista 6. helyén. Természetesen a "The Grand Illuson" (1977) és a "Pieces Of Eight" (1978) albumokról van szó, az ún. Dennis DeYoung korszak csúcsteljesítményeiről, amelyek annak idején a csillagokig repítették a csapatot (ha nem is a mi kontinensünkön).

Bár ezek a dalok örökzöldek és ma is simán megállják a helyüket, valójában nosztalgia-műsorról van szó, amit a hallgatóság összetétele is alátámaszt. Mit mondjak? Kevesen vannak negyven alatt... Nyilván nekik szól az is, hogy Tommy Shaw – amikor az egykori bakelit albumok A vagy B oldalának végére érnek – megkérdezi a közönségtől, hogy akkor most mi a teendő. A nézők teli torokból kiabálják: "Fordítsd meg!" A telefonról vagy Spotifyról digitális fájlokat hallgató fiatal generációból sokan talán azt sem tudják, miről van szó.

Nekem – öreg, sokat látott-hallott rókának – a legfontosabb tanulság ez: aki nem ismeri a történelmet, az gyökértelenül sodródva az áramlatokkal sok-sok elkerülhető hibába fut bele (pl. az önteltségbe), és ez igaz a rocktörténelemre is. Nekem identitástudatot, fogódzót, fix tájékozódási pontot, alázatot ad, hogy ismerem ezeket a lemezeket. Ráadásul ezek az albumok tényleg klasszikusok, most is működnek, s egyúttal bebizonyítják azt is, hogy a Styx nyálas AOR formációként való kezelése, netán elutasítása teljesen téves hozzáállás. Ezen a DVD-n, kérem szépen, történelmi igazságszolgáltatás folyik...

Tartuffe

Kiadó:
Eagle Rock

Honlapok:
www.thedoobiebrothers.com
facebook.com/thedoobiebrothers

A "Füves Cigi Tesók" (az elnevezés nyilván nem véletlen) nem tartoznak azon amerikai, otthon megasikereket learatott bandák közé, akiknek Európában is sikerült stabil rajongótábort kiépíteniük... Pedig megérdemelték volna... Ebben a tekintetben sok közös vonásuk van pl. a Journeyvel, a Night Rangerrel, vagy a Foreignerrel, jóllehet a muzsikájuk inkább a Chicagóval rokon, amennyiben több stílust vegyítő, komoly hangszeres kompetenciát igénylő, ugyanakkor könnyen emészthető ún. eklektikus pop-rock muzsikát játszanak a kezdetek óta (bár voltak egymástól jól elkülöníthető korszakaik).

Az együttes tipikus San Francisco-i formáció, akik az USA nyugati-parti nagyvárosának etnikai-kulturális olvasztótégelyéből érkezve és a "szivárvány-generáció" minden jegyét magukon viselve (innen jön a vadkender-szeretet is!) rengeteg hatást integrálni tudtak. A Doobie Brothers igazi fúzió (nem a klasszikus, jazz-rock értelemben, bár ezek a stílusok is meghatározóak náluk), hanem mert zeneileg is szivárványosak: van itt country, dixie, blue grass, rock, blues, soul, R'N'B, funky, jazz, meg nagy csomó más is. Az első nagy korszakot az alapító gitáros-páros: Patrick Simmons és Tom Johnston játéka, dalszerzői tevékenysége határozta meg. Simmons hozta a maga dixie-s "fingerpicking" technikáját, Johnston pedig az általa csak "chugga-chugga"-stílusnak nevezett funkys, perkusszív jellegű játékát. A második éra hangsúlyos szereplői a Steely Danből érkezett gitáros, Jeff "Skunk" Baxter és billentyűs-énekes, Michael MacDonald voltak. Ők egy soft jazzes, popos vérátömlesztést adtak a bandának, ami ugyan sikeres volt, de jelentős eltérést mutatott az alapítók eredeti szándékától. Ez 1982-re ki is fulladt. Csak évekkel később, szinte "véletlenül" alakult újra az együttes a Simmons-Johnston tengely mentén. Azóta is aktívak.

Ennyit a történelmi háttérről. A 3 lemezes DVD szettre a pesti CDPincében bukkantam egy menetrendszerű "kukázás" alkalmával. Nem akartam hinni a szememnek! 3 DVD 2000 magyar pénzért! Nagy sietve fizettem, nehogy kiderüljön, hogy valami elírás történt! Mindenkinek azt ajánlom, hogy a második lemezzel kezdje, ahogy én is tettem. A "Let The Music Play: The Story Of The Doobie Brothers" egy nagyon korrekt dokumentumfilm, amely mélyinterjúkkal, rengeteg korabeli fényképpel, mozgófilmmel és 48 perc bónusz koncertfölvétellel mutatja be az együttes teljes karrierjét.

Miután képbe helyezte magát az ember, jöhet az 1982-es búcsúbulin rögzített "Live At The Greek Theatre" 16 dallal és további 5 bónusz nótával, melyeket valamiért kivágtak a "Farewell Tour"-ról készült filmből. Itt majdnem minden nagy klasszikus elhangzik, megismerkedhetünk az együttes mindkét korszakának slágereivel. A banda eleve sok zenészből áll (pl. írd és mondd 3 dobosuk van, 2 billentyűsük és 3 gitárosuk), de a végére a régi "fegyvertársak" is csatlakoznak, és komoly népünnepéllyé alakul az esemény. A koncertet záró igazi klasszikus, a "Listen To The Music" már amolyan G3 koncert benyomását kelti sokperces váltott gitárszólókkal.

A harmadik DVD-n (Live At Wolf Trap) már a klasszikus korszak újrázását tekinthetjük meg 2004-ből. A kép és hang minősége minden tekintetben megfelel a modern elvárásoknak, jóllehet a helyszín nem túl látványos és kicsit öreguras az előadás (az utóbbi mondjuk érthető, de nem zavaró). A nagy klasszikusok beköszönése után egy hosszú akusztikus (dixie, blue grass, country) blokk következik; ez az ortodox rockereknek akár emberpróbáló is lehet (de én vagyok annyira nyitott, hogy élvezzem). Az egyik legnagyobb kedvencemmel, a hipnotikusan lüktető "Clear As The Driven Snow"-val kerülnek elő újra a villanygitárok.

Nem áltatom magam, jó ha 5-6 kattintást kap ez a recenzió, de nem érdekel. Ez az egyetemes rocktörténelem szempontjából fontos és megkerülhetetlen zenekar megérdemli, hogy emléket állítsunk neki a blogunkon. Ez az egyedülálló "fúzió", a "szivárványos" stíluskavalkád döbbenetesen sikeres integrációja, a háromrészes harmóniák, a hibátlan kórusok (a bandában bizony mindenki, mondom, mindenki cseszettül jól énekel!) – mind-mind engem igazolnak (na, meg azt a potom 2000 forintot, amit kiadtam érte).

Aki nem olyan mázlista, hogy pici pénzért belefusson ebbe a 3 DVDs szettbe, vagy nem érdeklik a koncertvideók, illetve audio formátumban ismerkedne a legendás "Füves Cigi Tesók" muzsikájával, annak mindenképpen a 2014-es "Southbound" albumot ajánlom. Ezen a lemezen a legnagyobb slágerek újravett, vendégekkel földúsított változatát lehet meghallgatni.

Tartuffe