Manapság sok koncertbeszámoló kezdődik egy apologetikus fölütéssel: "beragadtam a pesti forgalomba, így lemaradtam az előzenekarról", vagy "sajnos későn tudtam elszakadni a munkahelyemről, ezért csak a főzenekar előadását láttam", és hasonlók. Persze... Tessék nekem elnézni, ha most nem járom végig ezt a táncot és brutális őszinteséggel bevallom: egyszerűen nem érdekeltek az előzenekarok. Nem mondom, volt már olyan, hogy jól sült el ez a szinte már kényszerű előzenekarosdi, pl. egyszer így ismertem meg a finn Kiuast (ami azóta sajnos a földbe állt), de a legtöbbször csak a rajongók kedélyeit borzolják vele, ráadásul az így 20-30 perc rivaldafényt kapó bandákkal szemben sem teljesen fair a dolog, hiszen mindössze néhány lézengő előtt kell ramaty hangzással bemutatkozniuk. Szóval ennyit a Ravenscryról és a Halcyon Wayről...
Ennek az estének két főszereplője volt, a szebb napokat is látott Geoff Tate, Operation Mindcrime néven futtatott bérmuzsikusaival, illetve a hazánkba most először ellátogató brazil Angra. Már most mondom, hogy – talán nem meglepő módon – az exkluzív Queensryche műsorral föllépő Tate-re többen voltak kíváncsiak. A rövid átszerelés után színpadra vonuló Angrát már láthatóan, de nem kínosan szellősebb sorok várták a nézőtéren. Egyébként én is nagyon hálás voltam a tekintélyes pocakot eresztett Tate-nek, hiszen gyilkolhatta volna a hangulatot gyöngébbnél gyöngébb szólólemezeinek érdektelen anyagával, ehelyett azonban fogta magát és gyakorlatilag egy az egyben lenyomta a legendás "Operation: Mindcrime" lemezt!
Az elején még komótosan kortyolgattam hátul a sörömet, de a "Spreading The Disease" után már nekem is beleállt a bugi a lábamba. Nyilván jó lett volna hallani egy-két kedvenc nótát a "Rage For Order"-ről, vagy a zseniális "Empire"-ről (továbbra is konokul kitartok azon véleményem mellett, hogy akármilyen jó a fő művüknek tartott "Operation: Mindrime", az "Empire" még annál is jobb!), de ez a műsor így volt kerek, sallangok, kalandozások nélkül. Ki a bánatos söprűnyél gondolta volna, hogy 2018-ban megnézhetek, végighallgathatok egy ilyen klasszikus műsort!?
Egyébként a hangzás is tök rendben volt, már az elejétől fogva hangosabban, de tisztábban is szóltak az előzenekaroknál (sajnos az Angránál is, de erről majd később!). A háttérzenészekre nem lehet panasz, bár azt kicsit túlzásnak tartottam, mikor az Angrával is föllépő turné-billentyűs beállt harmadiknak gitározni. Ami engem illet, totál ellopta a showt a meglepően fiatal, átütő energiával játszó, elképesztő hajzuhatag mögül pislogó dobos. Azért úgy csendesen megállapítottam magamban, hogy akármilyen fantasztikus dalokat is írt annak idején a Queensryche, a muzsikusok egyenként nem voltak kivételes és pótolhatatlan hangszeresek (még a sokat emlegetett Chris DeGarmo sem!). Nem éreztem, hogy összességében ez a "szedett-vedett" társaság kevesebbet nyújtott volna hangszeresen...
Az Angrával kapcsolatban pedig föl sem merült bennem, hogy kihagyom a bulit, hiszen most jártak nálunk először. Bár nem vagyok ősrajongó, régi nagy kedvenceim ők, kb. a "Rebirth" (2001) óta. Ráadásul nekem a kicsit progosabbra vett új fazon is nagyon bejön, így egyáltalán nem esett rosszul, hogy a koncert első fele elsősorban az utolsó két albumra koncentrált. Viszont annál rosszabbul esett, hogy a "hangverseny" kifejezetten halk, aránytalan hangzással indult. Elől állva szinte alig hallatszott a két gitár és az ének. Mint később kiderült, ennek többek között az (is) volt az oka, hogy a magasból belógatott nagy ládák túlságosan hátra szórták a hangot. A terem közepéből (ahol a hangtechnikus is állt) határozottan élvezhetőbb volt a koncert, bár így sem volt tökéletes.
Tudom, hogy sokaknak irritáló ez az állandó panaszkodás a hangzásra, de tessék már tudomásul venni, hogy (1) ez egy szakma, amit lehet jól és rosszul csinálni, (2) vannak olyan emberek, akik adottságaik okán érzékenyek erre (mint ahogy vannak, akik különbséget tudnak tenni a jó és rossz bor között, miközben mások bármibe nyalnak bele, csak a szulfitot érzik ki belőle), és (3) a közönség sok pénzt áldoz arra, hogy kedvenceiből ne csak egy turmixolt masszát halljon (ha nem is a stúdió lemezek hangzását várja el tőlük). Szerencsére a koncert közepén volt Bittencourtnak egy akusztikus kiállása, és ez után határozottan följavult a sound.
A zenekar mellesleg tök jó hangulatban volt, főleg a végére; viccelődtek azzal, hogy a fiatal dobosuk gyakorlatilag egyidős (27 éves) a bandával, valamint áradoztak Budapestről, hiszen Pozsony után volt itt egy pihenőnapjuk, és teljesen elvarázsolta őket a magyar főváros. A Kiko Loureirót maradéktalanul helyettesítő Marcelo Barbosa (Khallice, Almah) nem csak bámulatos hangszerkezelésével és olimpiai atlétákat idéző kiállásával, de egymillió dolláros mosolyával is lekenyerezte a közönséget. Fabio Lione kifogástalanul, bomba formában énekelt – bár nekem alapvetően nem jönnek be annyira az operatikusan agyonvibrátózott hangok, a teljesítmény magáért beszélt. Ugyanakkor kimondottan jól esett Bittencourt énekét is hallgatni néha, akinek nem képzett a hangja, az intonációja sem tökéletes (kicsit furán képzi, kezeli a hangokat), de van benne valami ösztönös, valami lebilincselően őszinte és erőteljes.
Hoppá! Csak most vettem észre, hogy milyen hosszúra nyúlnak már ezek a sorok. Ez nyilván annak a jele, hogy bazi jól éreztem magam és a buli maradandó élménnyel szolgált. Innen üzenem az összes nyafka, otthoni díványába penészedett Pepsi-fiúnak (tudjátok jól, kik vagytok!): hatalmas ziccert hagytatok ki!
Tartuffe
