Na, például őket még én sem ismertem, pedig gyakorlatilag az internetes földerítés nemzetközi nagymesterének számítok, főleg progresszív rock vonalon. A Saris eredendően színtiszta német zenekarként alakult meg 1981-ben, de számtalan tagcserén, hiátuson, sőt egy haláleseten is túl ma már csak Derk Akkermann gitáros/billentyűs van meg az alapítóatyák közül. A fordulatos, több évtizedes pályafutásuk során ez még csak a hatodik nagylemezük, és valószínűleg ez sem keltette volna föl az érdeklődésemet, ha a zenészek között nem fedezek föl olyan kirívó neveket, mint Jimmy Keegan dobosé (Spock's Beard, Pattern-Seeking Animals) és Martin Schnella gitárosé (Flaming Row, Seven Steps To The Green Door).
A "Project: Off World" a banda immár sokadik inkarnációja, de zeneileg talán még soha nem voltak ennyire fölvértezve. Összehasonlítási alapunk kevés van, mert a klasszikus (lényegében az Egyesült Királyság és a skandináv országok köré szerveződő) európai prog-rocktól valamelyest eltérő stílusban alkotnak. Közelebb állnak a holland Knight Area, illetve az ugyancsak német (és egyazon kiadó által kezelt) Seven Steps To The Green Door muzsikájához, kivéve, hogy az előbbinél szoftosabb, az utóbbinál pedig lineárisabb a megközelítés.
A zenét elsősorban Derk Akkermann szerzi, némi segítséggel Henrik Wager énekes részéről, aki a szövegeket is jegyzi. A keverést és a maszterelést (a szaxofon részekért is felelős) Marek Arnold és Martin Schnella végezte. E tekintetben nem is lehet panaszunk. A több mint egy óra hosszú albumot nem nevezném különösebben fordulatos hallgatnivalónak, a dallamok is - amúgy germán módra - kicsit darabosak, szögletesek, de zeneileg itt minden nagyon a helyén van, talán túlságosan is.
Nem nevezném a műfajában kiemelkedő alkotásnak, de precíz munka, melyről lerí az évtizedek alatt megszerzett rutin, a zenei igényesség és a sok törődés. Nekem elsősorban az instrumentális részek tetszenek, díjaztam is volna valamennyivel több szólisztikus részt, de Henrik Wager hangjával sincs alapvetően semmi baj, egyszerűen csak a dallamok kevésbé simulékonyak. A Saris nem fog a kedvencemmé avanzsálni, de azért örülök a fölfedezésnek. Úgy tűnik, az "ellenállásnak" még vannak kisebb-nagyobb gócpontjai - Németországban is.
Meggyőződésem, hogy a tribjútolás roppant hálátlan műfaj. Nem véletlen, hogy a szokás leáldozóban van, a '90-es években élte aranykorát, de mára néhány kivételtől eltekintve olcsó, neten keresztül küldözgetett házistúdiós fölvételek szabad cseréjéről és minimális produceri, keverési és maszterelési erőfeszítésről szól az egész. Nincs, aki koncepciót, irányt, megfelelő anyagi és szakmai hátteret biztosítson, és ezek hiányában bizony legtöbbször ótvarul és egyenetlenül megszólaló, totálisan fantáziátlan melléktermékek születnek. Vagy éppen végtermékek: olyanok, amelyeknek a pöcegödörben a helye.
Nagyon szurkoltam, hogy ezúttal ne így legyen. A hivatalosan csak június 19-én megjelenő Rainbow előtti tisztelgés névsorából kiindulva, nem lehetett kizárni, hogy valami jó sül ki belőle, mint anno a Rush (Working Man, 1996) vagy a Deep Purple (Tribute According To New York, 1997) esetében. Hat korábbi bandatag vett benne részt: Bob Daisley, Graham Bonnet, Don Airey, Joe Lynn Turner, Doogie White és későn érkezőként, Ronnie Romero. De lehetőséget kapott a tisztelgésre egy seregnyi legenda is; a teljesség igénye nélkül: Sebastian Bach, Steve Morse, Mike Tramp, Marty Friedman, George Lynch, Rick Wakeman, Carmine és Vinny Appice, Andrew Freeman, David Ellefson, Jonathan Cain, Eric Gales, Tim "Ripper" Owens, Chris Adler, Paul Shortino, Doug Aldrich, Joel Hoekstra, Derek Sherinian, Chris Poland stb. Azért ez nagyon brutál névsor, igazi térdrogyasztó lista!
Kutya, abból is messze a legrondább, génhibás, meztelen hibrid legyek, ha értem, hogy ilyen csapattal miként lehet totálisan mellélőni! Ezek sajnos nem meglovagolták a szivárványt, hanem az összes színt kiölték belőle. Egyetlen, ismétlem: egyetlen dal sincs rajta, ami eredetiben ne lenne sokkal, de sokkal jobb! Az egy dolog, hogy teljesen értetlenül állok néhány dalválasztás előtt; a tekintélyes diszkográfiából tényleg a "Lady Of The Lake"-et, a "Rainbow Eyes"-t és a "Temple Of The King"-et kellett földolgozni? Még a hitvány, döcögős hangzást is elengedném, elvégre a Cleopatra Records nyilván erősen low-budget kiadó, de mi indokolta a képzelőerő ordító hiányát, vagy éppen az olyan szégyenletes melléfogásokat, mint Mike Tramp értékelhetetlen "Rainbow Eyes" földolgozását, vagy Tim "Ripper" Owens abszolút "tájidegen" acsarkodását az "I Surrender"-ben?! Arról már ne is beszéljünk, hogy a Doogie White-os "Catch The Rainbow" szerintem konkrétan hamis!
Hatalmas Rainbow rajongó vagyok, és mint ilyen, ezt kikérem magamnak! Ez nem tisztelgés, ez a nimbusz sárbatiprása, és nemcsak Blackmore-é vagy Dioé, hiszen az itt közreműködő zenészek saját becsülete is csorbul azzal, hogy ilyesmihez adják a nevüket. Ráadásul elképzelhetetlennek tartom, hogy ezért pénzt (legalábbis értékelhető összeget) kaptak volna. Az külön fölborzolta az idegeimet, hogy még a gitárosok sem teljesítenek azon a színvonalon, ami elvárható lenne tőlük. Sok mindent elmond a projektről, hogy Candice Night akusztikus "I Surrender" verziója magasan a legértékelhetőbb teljesítmény a lemezen. Ez eddig az év csalódása...
A kiadók általában pénteki napokra időzítik az új megjelenéseiket. Amikor hallottam, hogy Geoff Tate május 3-ra, azaz vasárnapra tűzte ki a legendás "Operation: Mindcrime" következő, immár harmadik etapjának közzétételét, csak pislogtam, s azon töprengtem, hogy miféle marketingstratégia része ez. Aztán láttam, hogy Tate egyszerűen megkerülte a kiadókat és saját kezelésében, csak a saját oldaláról rendelhetően adta ki az új anyagot.
Ezt ő így magyarázta: "A pénz nem motivál… ha nem így lenne, eladtam volna egy lemezkiadónak, zsebre tettem volna a pénzt, és rájuk hagytam volna az összes munkát. A zene a fontos számomra, és szeretném megadni a módját az album megjelenésének, és a lemez elkészítésében résztvevő minden ember ugyanígy gondolja. Karrierem során, nem is tudom, talán 10 különböző lemezkiadónál voltam. Átadod a lemezedet valakinek, és ők egyszerűen… nem is törődnek vele, érted? Csak minimális energiát fektetnek bele. Három lemezkiadó is tönkrement pont akkor, amikor kiadtam a lemezeimet. Szóval eleve esélyük sem volt eladni semmit. Most nem akartam ezt. Nincs szükségem pénzre ahhoz, hogy azt csináljam, amit akarok. Egyszerűen sokkal kevesebb a stressz. A saját tempónkban csinálhatjuk, a saját tempónkban adhatunk interjúkat, a saját tempónkban szervezhetjük a promóciókat, nincs semmiféle határidőnk, szóval ez az egész élményt szerintem sokkal kellemesebbé teszi."
A saját tempót nem véletlenül hangsúlyozza az énekes, hiszen ez az album elég komótosan, kb. 5-6 évig készült, állítólag 2021 óta molyolgattak rajta Kieran Robertsonnal és a basszusgitárt is kezelő producer/hangmérnökkel, John Moyerrel (Disturbed, Adrenaline Mob). A dobok mögött most Rich Baur ült, a gitáralapokért és szólókért pedig Dario Parente és Amaury Altmayer feleltek. Így végül egészen nemzetközi lett a projekt, hiszen a csapatban találunk - az amerikaiak mellett - skót, olasz és francia muzsikusokat.
Az eredeti és örökbecsű konceptalbum 1988-ban jelent meg, s úgy látszik nagyjából 20 évet kell várni egy-egy folytatásra (negyedik rész ez alapján aligha várható). A második rész 2006-ban látott napvilágot (akkor még a Queensryche égisze alatt) és a lemezt annak idején Túrisas cimbora recenzálta. Tekintve, hogy rock- és metálzenei szocializációm nagyrészt neki köszönhető, illetve vele párhuzamosan és vele folytonos érintkezésben folyt, egyáltalán nem meglepő, hogy a Queensryche karrierjét és az "Operation II"-t illetően tökéletes köztünk az összhang. A lényeg: miközben elismerjük, hogy az eredeti "Operation" forradalmi és etalon értékű darab, az "Empire", sőt elemeiben még a "Promised Land" is közelebb áll hozzánk. A 2006-os próbálkozásról is ugyanúgy gondolkodunk, idézem: "A király, ha nem is meztelen, de aggasztóan alulöltözött."
Szokásom szerint (lehet, hogy ez bornírt hozzáállás, de ez van) nem vagyok hajlandó a sztorival részleteiben foglalkozni. Legyen elég annyi, hogy a történetet Tate ezúttal nem Nikki, a drogfüggőből lett bérgyilkos, hanem Dr. X, a mestermanipulátor szemszögéből meséli el. Ennek megfelelően, a hangvétel kellően borongós, a sound friss és karcos, külön örülök Moyer bőgőhangzásának, ami nagyban hozzájárul a nosztalgiafaktor kimaxolásához. A Queensryche ebben a tekintetben (is) úttörő volt annak idején. Az sem elhanyagolható tény, hogy a két európai gitáros úgy riffmunkában, mint szólóban emlékezetesebb teljesítményt nyújt, mint a Queensryche muzsikusai (nyilván Chris DeGarmo nélkül) 2006-ban.
Ezeket figyelembe véve azt hiszem, minden fönntartás nélkül kijelenthetjük, hogy a "III" sokkal erősebb anyag közvetlen elődjénél. De nyilván nem is a 2006-os lemez a viszonyítási alap. Mindenki arra kíváncsi, hogy méltó folytatása született-e az 1988-as klasszikusnak. Itt már sokkal óvatosabb, ugyanakkor sokkal kevésbé lelkes vagyok. Nem egyszerűen arról van szó, hogy Tate hangja jól hallhatóan (bár érthetően) megkopott az elmúlt 40 (!) évben: a kapaszkodások és az eltúlzott vibrátók néha már kínosak. Inkább arra célzok, hogy az eredeti "Operation" szó szerint korszakalkotó volt, azaz egy adott korszak meghatározó és útmutató terméke volt, amit szerintem ma már lehetetlen reprodukálni.
Ezt leszögezve és szem előtt tartva kijelentem, hogy ez a lemez kiemelkedően a legjobb, amit akár Tate-től, akár az anyabandától hallottunk az utóbbi évtizedekben. Lehetne egy kicsit energikusabb a tempó, emlékezetesebb a dallamvilág, emelkedettebb a kórusmunka, hangsúlyosabb a végre felső kategóriás gitárszekció (a három perces pofázást se erőltettem volna a mindössze 45 perces albumon), de összegzésképpen azt kell mondjam, hogy önmagában tisztességesen "megáll" a produkció, még ha az ihletett forrásanyaghoz képest kopottasnak, szürkésnek, fáradtnak és kicsit mesterkéltnek is tűnik. Már csak azt kéne megtudni, hogy a hanghordozót fizikálisan honnan, hogyan és mennyiért lehet majd beszerezni... (Egyelőre a hivatalos honlapon még csak előrendelni lehet, azt is csak egészen brutális 30 eurós összegért + postaköltség!)
John Corabi szerethető figura. Ezen egyszerű megállapítás azonban rendkívül ritka az olyan tehetségeknél, akik sosem tudták befutni azt a karrierívet, amire képességeik predesztinálták volna őket, sőt, a csúcs kapujában olyan dördüléssel csapódott be előttük az ajtó, hogy azt még a "Piszkos Pillanatok a Heavy Metal és Hard Rock Nagy Történelemkönyvében" írója is meghallotta, megköszönve, hogy újabb terjedelmes fejezetet nyithat az emberi gyarlóság zenébe oltott példájaként.
Mert Corabi hiába énekelte fel annak idején a legjobb legtökösebb, legkeményebb Mötley Crüe albumot, hiába szerzett ezzel világméretű hírnevet, ha a közönségnek nem volt füle hozzá, hogy megfelelően értékelje a szinte stílusfordulatnak is beillő, majdhogynem tökéletesnek mondható lemezt, emellett Corabi – talán éppen szerénységénél fogva – nem tudott versenyre kelni az ordító karizmával (vagy megosztó kivagyisággal) és ripacskodásba forduló színpadi jelenléttel rendelkező elődjével.
Az elbocsájtó szép üzenet aztán minden volt, csak nem szép, de ezt annyian megírták már, hogy a példázatok és elemzések elolvasása több időt venne igénybe, mint amennyit Corabi a Mötley Crüe soraiban töltött. A sors azonban nem engedte végképp az ismeretlenségbe süllyedni az énekest, és késői ajándékként kínálta fel a lehetőséget a The Dead Daisies soraiban – ebbéli szereplése pedig oldalunkon is részletesen dokumentált, így aki nem hisz saját fülének, az írásban is megfelelő lenyomatát fedezheti fel a tehetség újbóli és újbóli előretörésének.
Nem gondoltam volna, hogy az énekes a Százszorszépek virágzásának szünetében szólóalbum megírására adja fejét – egyrészt azért, mert nem egy extrovertált személyiség, másrészt mert..., mert csak. Persze belegondolva a fennálló helyzetbe, nincs is miért csodálkozni a zenei kinyilatkoztatáson – vagy inkább memoáron –, hiszen Corabi mély érzésű ember, aki talán még eddig sem találta meg azt a világot, amiben teljesen jól érzi magát, így ennek függvényében – mivel mint írtam, különös tehetségű zenész – saját maga teremtette meg személyiségének zenei univerzumát. Az pedig, hogy annak egyes elemeit nem biztos, hogy kedvelem, nem színvonal, hanem ízlésbeli kategória. De kezdjük az elején.
Bevallom, lelkem mélyén valami "szutykos" heavy bluesban reménykedtem, aztán megpillantva a borítót a maga napsugaras jelképeivel és trippes hangulatával, leginkább egy pszichedéliába hajló, hippi-hangulatú hard rock anyagra tippeltem – abból, hogy egyik sem jött be, levonhattam a következtetést, hogy én sem lennék jó választás Dan Brown újabb regényében a főhős szerepére. Az új anyag ugyanis elég messze áll attól, amiben reménykedtem, illetve attól, amit eddig Corabi csinált – az viszont igaz, hogy személyes jellegénél fogva nem kikövetkezhetetlen stílusban íródtak a dalok. A lemez persze nem metal, de még nem is hard rock, inkább a hetvenes évek hangulatában íródott, déli ízekkel, némi blues lenyomattal rendelkező rock/pop dalok gyűjteménye, melyek tökéletesen vetítik elénk az énekes világszemléletét és lelkének lényegi részét. (A meghívott vendégek viszont elismert zenészek a "szakmában": Marti Frederiksen gitárok, zongora és egyéb ütős hangszerek; Evan Frederiksen dob, basszus, B3 orgona, gitár, mandolin; Richard Fortus gitár; Paul Taylor zongora, orgona, klarinét; Charlie Starr gitárszólók); ezen hangszerelési sokszínűségen is látszik, hogy Corabi nem a "súlyos, elektromos hangzással" próbálta személyiségének többoldalúságát elénk tárni, a hangszerek gazdag tárházának kiaknázása pedig kétségtelenül tovább árnyalja a főszereplő világszemléletét, mentális-pszichés attitűdjeit.
Nem véletlen hát az album borítójának tarot kártyát idéző kialakítása: a XIX-es számot magába foglaló nap örömöt, boldogságot jelent, emellett minden további szimbólum némi spirituális érzetet közvetít – már ha vevők vagyunk ezek fogadására. A jókedv tehát már szimbolikájában is adott, nem véletlen hát, hogy a zenei anyag dalainak is ez az érzés a fő mozgatórugója, hallgasd csak meg a nyitó album címadót, ha nem érted a szöveget, a hangulat akkor is nyilvánvaló. A már korábban említett déli hatások aztán továbbra sem tűnnek el, bár a második dal már egy, a blues/gospel stílusában íródott, első hallgatásra is a fülbe kitörölhetetlen refrént ültető darab – jóllehet, annyi benne a rock, mint választási vereségben a győzelmi diadal. Aki tehát túl tudja tenni magát, hogy harmadikként egy csont light-country következik – természetesen mézédes refrénnel – , és továbbra sem fog találkozni veretes hard rock megnyilvánulással, az minden bizonnyal kedvtelve fogja hallgatni a dalokat. (Ha beleizzadva, erőlködve kellene valamilyen analógiát találni azok részére, akik szerint viszont ez a fajta hangvétel/irányzat reménytelenül távol esik attól, amit a rockerek többsége preferál, akkor a Cinderellát vagy néhány elemében az Aerosmith kevésbé ”vad” megnyilvánulásait említeném.)
Persze az olyan dalok, mint a pumpáló, eléggé elhasznált riffel boldogító "1969" – aminek címét látva rögtön megérti a hallgató, miért a vintage ütemezés –, vagy a már említett Aerosmith-féle érzést közvetítő "Good To Be Back Here Again" sokak számára már túlontúl édeskés, és "reménytelenül pop" lehet, ha azonban vevő vagy a nem szokványos hangszereket is felvonultató, organikus hangzású, a leírtakon kívül némi soult is tartalmazó személyes, örömteli zenei megnyilvánulásra, nyugodtan tehetsz egy próbát – sírva még akkor sem fogsz fakadni, ha Corabit ezek után a terem azonnali elhagyására szólítanád fel. Még szerencse, hogy a zenében nem kötelező annyira komolyan venni az elköteleződést, és a stílusok teremtette falak már rég nem határokkal, hanem iránytáblákkal szolgálnak.
Ez amolyan meglepi csemege olyan Bryan Adams rajongóknak, akik a zeneipar és a zenehallgatási szokások gyökeres átalakulása ellenére még mindig nagyra becsülik a fizikai hanghordozókat. Igazából nem vadi új albumról van szó, hiszen a kifejezetten jól sikerült, régi időket idéző címadót leszámítva olyan dalok sorjáznak rajta, amelyek eddig csak válogatásalbumokon, spéci kiadások bónusz dalaiként, kislemezes (ún. B-oldalas) szerzeményekként voltak - nem könnyen - elérhetők.
Ezeket a nótákat így, egyben eddig csak a tavalyi "Roll With The Punches" limitált kiadású "deluxe box set" egyik CD-jén hallhattuk. A jelenlegi formában való megjelenésük apropója az ún. "Record Store Day". A közel két évtizede az Amerikai Egyesült Államokból indult kezdeményezéshez rengeteg ország (köztük 2010-ben Magyarország is) csatlakozott, és a világszerte kb. 1400 üzlet részvételével zajló esemény mára a hazai zenerajongók körében is hagyománnyá vált. A "Record Store Day" célja, hogy fölhívja a figyelmet a független lemezboltok kulturális szerepére, és támogassa fönnmaradásukat a zeneipari válság és a streaming szolgáltatások világában. Idén április 18-án ismét eljött a nap, amikor a fizikai hanghordozók és a független lemezboltok kerülhettek a figyelem középpontjába. Erre világszerte speciális kiadványokkal készülnek a kiadók és előadók, köztük most Bryan Adams, aki ezzel a gyűjteményes és hiánypótló albummal kívánt kedveskedni a fanoknak.
A megjelenés körülményei miatt és a kiadvány természetéből fakadóan irracionális lenne friss, ropogós, ütőképes dalok tömkelegét számonkérni rajta. Mint mondottam, a "Tough Town" (mint egyetlen új nóta) kifejezetten jól sikerült darab. Remélem, a következő albumra nézve trendteremtő, igazodási pontot jelentő szerzeménnyel van dolgunk. A többi olyan amilyen; nyilván nem véletlen, hogy ezek korábban nem kaptak helyet a soralbumokon.
A két utolsó, dobgépes számot pl. nem is tudom végighallgatni, de a "You're Awesome" (az "Office Race" című bugyuta filmből), a "Tonight In Babylon" (eredetileg egy tánczenés koprodukció a Loverush UK-val - szerencsére alaposan áthangszerelve!) vagy a "The Best Of Me" (egy korábbi válogatáslemez címadója) egyáltalán nem abortív próbálkozások. Egyáltalán nem kötelező, de szép gesztus, na!
Ez még az amúgy nagyon finom rostámon sem akadt volna föl, ha nem látom meg teljesen véletlenül egy hirdetésben, hogy Michael Sadler (Saga) énekel és Todd Sucherman (Styx) dobol a lemezen. Mindkettő legenda a prog-rock világában (és nem csak az én szememben), így nem volt kérdés, hogy bele kell kagylóznom ebbe a hihetetlenül idétlen név alatt futó anyagba.
Kellett némi utánajárás, hogy kiderüljön, a projekt mögött egy Beat Zimmermann nevű svájci billentyűs, zeneszerző és producer áll, akiről persze még sohasem hallottam korábban. Zimmermann hosszú évek óta dédelgetett álma volt, hogy összetákol egy saját szerzeményekből álló nagylemezt, de a megvalósulás hosszú évekig váratott magára. A demókat saját maga énekelte föl, de annyira elégedetlen volt az eredménnyel, hogy mindez elfekvőben maradt mindaddig, amíg meg nem sikerült fűznie Michael Sadlert.
Mint tudjuk, Sadler 2024 szeptemberében bejelentette, hogy a rák egy kezelhetetlen és gyógyíthatatlan formáját diagnosztizálták nála. Mivel ezt az albumot még pont ebben az időszakban, 2024-ben rögzítették, akkoriban nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy ez lesz Sadler "hattyúdala". Szerencsére az óta egy sikeres műtéten követően Sadler egészsége stabilizálódott valamelyest, így nemcsak a fiával, Serennel alapított egy új bandát, a Serengazert, de még a Saga is bejelentett pár koncertet a 2026-os évre.
Sadler és Sucherman mellett két olyan svájci muzsikust találunk a csapatban: a horvát születésű Zlatko Perica gitárost és René Maurer bőgőst, akik egykor a nagynevű Los Angeles-i Musician’s Institute diákjai voltak. Az MI – a bostoni Berklee School of Music mellett – nemcsak az USA, de a világ legjobb modern zenei felsőoktatásának fellegvára. Így aztán végképp nem mondhatja senki, hogy Zimmermann nyeretlen serdülőkre bízta régi álmának megvalósítását. Nem mellesleg a hangzás is nagyon rendben van, ezért Eike Freese és Danny Meissner feleltek a hamburgi Chameleon Studiosban.
Sadler miatt kézenfekvő a Sagával való összehasonlítás, s ezzel nem is lő mellé nagyon a kritikus hallgató. Mindazonáltal az "Egyszarvú esernyők" kevésbé progresszívak, inkább a Toto-féle intelligens pop-rock környékén kell keresnünk a rokonságot, annak is elsősorban a '80-as évekre jellemző hozzáállásában. Akadnak itt ugyanis tetszetős gitár- és billentyűszólók, négyszólamú kórusok, minden mi szem-szájnak ingere. Ezért elsősorban azoknak ajánlom az albumot, akiknél a Toto "hiátusa" miatt már jelentkeznek az elvonási tünetek. Azért megjegyzem, hogy itt dalszerzés szintjén közel sem kapjuk meg ugyanazt a színvonalat, jóllehet pl. a menő, jazzes gitárszólóval díszített "The Glass Wall" vagy a lírikus hangvételű "Open Road" egészen pofás darabok.
Matteo Mancuso... nekem a név puszta említésére elindul a zenei nyálelválasztásom, míg a legtöbb ember csak néz bambán: Man...kicsoda? A helyzet az, hogy én is csak azért ismerem ezt a fiatal palermói szupertehetséget, mert rendszeres nézője, sőt elkötelezett rajongója vagyok Rick Beato muzsikus/producer/zenepedagógus youtube csatornájának. Beato már évekkel ezelőtt fölfigyelt rá, és többször készített vele interjút (ITT és ITT). Mancuso ezen a csatornán mondta ki a nagy igazságot: ma már nem elég ha valaki nagyszerű zenész, egyszersmind ún. tartalomgyártónak (content creator) is lennie kell (itt természetesen a közösségi média különböző platformjaira gondolt), máskülönben esélye sincs ismertségre szert tenni...
A kölyökképű Mancuso idén lesz 30 éves, és 10 éves korában vette kezébe először a gitárt ugyancsak gitáros és zenei producer apja hatására. Mivel az öreg (Vincenzo) imádta a klasszikusokat, erősködött, hogy a fiának ujjal kell pengetnie, s ezt a sajátos stílust a szicíliai gitárfenomén máig meg is őrizte. A youtube-on már egy ideje posztol saját muzsikákat, de hivatalosan tavaly jelent meg az első nagylemeze (Journey), amiről akartam is írni valamikor, de azután a folytatás megjelenésével hasznosabbnak ítéltem a friss anyag recenzióját. Annál is inkább, mert ezt az albumot érettebbnek, erősebbnek, professzionálisabban "producereltnek" érzem.
Mancuso zenésztársai - a debütációhoz hasonlóan - Riccardo Oliva bőgős és Gianluca Pellerito dobos. Az utóbbiról - fölkészültsége maximális elismerése mellett - az a véleményem, hogy "verhetné" egy kicsit izgalmasabban (mint pl. a "The Chicken" végén). Persze lehet, hogy a zenei koncepció része az, hogy nincsenek ritmikailag túldíszítve a dalok. A talján zenésztársak mellett akadnak neves vendégek is: Steve Vai gitáron (Solar Wind), Antoine Boyer ugyancsak gitáron (Isla Feliz) és Valeriy Stepanov szintin (The Chicken).
Mancusót leginkább fúziós muzsikusnak mondanám, akiben egyszerre tetten érhető a nagy shredderek, pl. Steve Vai, Paul Gilbert és Eric Johnson, valamint a jazz nagykutyák: Allan Holdsworth, Pat Metheny és Al Di Meola hatásai. Ehhez keveredik némi klasszikus/akusztikus érdeklődés és a sajátos pengetési technikájából fakadó jellegzetes hangzás. Nekem tipikusan az olyan jazz rock darabok tetszenek, mint a Steve Vaijal játszott "Solar Wind" és a Valeriy Stepanov billentyűszólójával földobott "The Chicken", valamint a klasszikus gitárt ízlésesen hasznosító "Fire In Harmony", "Isla Feliz" és "In The Morning Light", de nagyon ül az Eric Johnsont idéző "Black Centurion" is.
Technikájában elképesztően kifinomult, ízlésében kifogástalan, arányérzékében megkérdőjelezhetetlen az a játék, amit a lemezen hallunk. Mancusót relatív ismeretlensége és lassan ugyancsak relatív fiatalsága ellenére a legnagyobbakkal kell egy lapon emlegetnünk. Ha ezzel a recenzióval akár két embert sikerül "ráállítanom" erre a kivételes muzsikusra, már nem fáradtam hiába...
Szinte hihetetlen, hogy Gus G. legutóbbi szólólemezéről (Quantum Leap, 2021) nem született nálunk recenzió, pedig többször is ellenőriztem, a hír igaz... A másik dolog, amin igen nehéz túllépnem, hogy Szaloniki szülötte, Konstantinos Karamitroudis (alias Gus G.) már 46. éves, így aligha mondhatjuk őt többé a metál egyik legígéretesebb fiatal gitárosának. Velünk együtt ő is megöregedett (mi egy kicsit korábban).
Legutóbb a Firewind kötelékében találkoztunk vele egy olyan lemez apropóján (Stand United, 2024), amely a (borítót leszámítva) nem volt rossz, de messze a klasszikusok mögött kullogott. Azóta (pontosabban tavaly november óta) Herbie Langhans már nem tagja az együttesnek, helyette újra Henning Basse az énekes - ami nekem speciel elég lesújtó hír.
Nem tudom, hogy mi értelme van a Firewind mellett a szólóalbumokat is erőltetni, főleg úgy, hogy a Firewind gyakorlatilag Gus G. maga, csak éppen máshogy címkézve. Erre sokan azt mondják, hogy a szólóalbumok kevésbé metálosak, valamivel dallamorientáltabbak, de én ezt nem föltétlenül látom igazolva. Először is, mert nagyrészt (jelen esetben kb. fele arányban) instrumentálisak, másrészt, mert pl. a "Dancing With Death" (Matt Barlow szőrös énekével) igazi fém-szívű csűrdöngölés. Jó, a végére akad itt egy érzelmes líra is (Closure), de azért a számok többsége simán szerepelhetne egy Firewind lemezen is.
A 10 számból álló, bő 38 perces "Steel Burner"-t - ha lehet hinni a promószövegeknek - gyakorlatilag Gus G. játszotta föl egyedül, beleértve a dobokat is! Mindig is tudtuk, hogy kivételesen tehetséges muzsikus (azért Ozzy mellé nem kerül be akárki!), de ez még így is mellbevágó teljesítmény. Ráadásul elképesztő nagyot dörren a lemez - persze modernül, kompresszáltan, de etalon értékű hangzással.
A vendégénekesek között ezúttal megtaláljuk (a már említett Matt Barlow mellett) Doro Pesch-t, a jolly jokerré avanzsált Ronnie Romerót (őt mennyivel szívesebben látnám a Firewindben, mint Bassét - főleg a "My Premonition"-ben hallható előadása alapján!) és a "nyugdíjas" Jorn Lande balkézről született "gyermekét", Dino Jelusicot. Egy kicsit úgy érzem, hogy az énekes szerzemények dallamvezetése nem mindig adja meg a vendégeknek a lehetőséget a "villantásra". Különösen igaz ez a Jelusic által fölénekelt "No One Has To know"-ra. Mindezzel együtt a gitárrajongók mindent megkapnak ezen a rövidke alkotáson, amit egy Gus G. kaliberű gitárfenoméntől el lehet várni.
Áldom azt a napot, amikor megvettem a jegyeket a Metal Church pozsonyi fellépésére! Mindig is Mike Howe-val szerettem volna látni őket élőben, az, hogy erre az énekes tragikus halála előtt nem sokkal került sor, csak még szürreálisabbá teszi az élményt. Igen, nekem vele volt ikonikus ez a banda, persze a David Wayne-nel készült három albumot is szeretem, különösen az elsőt, ami nemes egyszerűséggel a földbe döngölt viszonylag kezdő metalosként.
A zeneileg legjobb korszakuk mindazonáltal Howe-hoz kötődik; a "Blessing…" és a "The Human Factor" is kötelező darabok egy magára valamit adó rocker számára. Érdekes, hogy Vanderhoof ekkor ugyan hivatalosan nem volt a banda tagja, turnéra nem is ment velük, de a számokat nagyrészt ketten írták Mike-kal. A csapatban azóta számtalan át- és újjáalakulás zajlott le, az egyetlen biztos pont Kurdt, a Church az ő projektje maradt.
Most éppen megint újra-varrta az egészet, méghozzá nem is nyeretlen kétévesekkel megspékelve, csupa ismert arc bazsevál a "Vanderhoof zenekar" háza táján (Ken Mary, Dave Eleffson, Brian Allen), és itt van még Rick Van Zandt gitáros is, aki azért elég régóta harcol már hősünkkel vállvetve, némi folytonosságot megtestesítve ezáltal. A névsorból kiindulva az új lemez lehetne egészen bika; bizonyos értelemben az is (van lendület és zenei kompetencia), másrészt viszont magán viseli a sebtében összetákolt szupergrupok összes betegségét is.
Ami valójában egy: a dalok nem elég erősek, legfőképpen a könnyen memorizálható énektémák és refrének hiánya föltűnő. A riffek még csak-csak, hiszen 46 éve ugyanaz írja őket, de a vokális témák terén magára maradt Kurdt barátunk, Allen nem bizonyult méltó társnak hozzá dalszerzésben. De ha jobban belegondolok, még a gitártémák is megfáradtak, sablonosak kissé, két nóta van talán, ami hozza azt a metácsörcsös fineszt, amit én elvárok tőlük (pl. Deep Cover Shakedown).
Legutóbb azt írtam, Howe halála után logikus volt egy dühös, gyakran thrashbe hajló album. Itt sem fogták vissza magukat tempók tekintetében, és amikor Allen a gyors témákra a ráspolyos énektémáit hozza, akkor az egész határozottan az Overkillre hajaz. A hisztérikusabb, magasabb vokális megoldásoknál pedig a Helstar és a Sanctuary is beugorhat a hallgatónak. Nem rossz referenciák, már csak a Metal Church hiányzik. Persze, tudom, ez már nem az a zenekar, az én egyéni szoc. problémám, hogy ugyanazt várom tőlük most is, amit ’89-ben szerettem.
Simán jóra lehet hallgatni amúgy – erős refrének hiányában is – ezt a dalcsokrot, mert ezek az arcok nem fekáliával gurigáznak, nagyon rosszat képtelenek összehozni. De azért én maradok a klasszikusoknál. Ha másra nem is, arra jó volt ez a lemez, hogy újra elővegyem az első négyet, és hogy ismét megállapítsam, milyen jók voltak azok. Élőben azért simán megnézném őket ezzel a felállással egy jó kis – régi nótákkal telepakolt – setlisttel.
De kezdjük az elején! Illetve ne is, inkább az elejének az elején, úgyhogy ugorjunk kicsit vissza az időben! Dio távozását követően a csapat történetét mintha a weimari köztársaság egyik szélsőliberális klubjában írták volna, ahol kakofóniába illően szólnak a rézfúvósok, a táncosok pedig abszinttal és amfetaminnal feltöltve ropják a táncukat félig extázisban, félig bódultan, és még az sem zavarja őket, ha néha összeakad a lábuk – a szürrealitásba menekülők pedig hamis világot teremtve érzik, hogy valami rettenetes következik, megállíthatatlanul és a világot lángba borítva. Még szerencse, hogy ez utóbbi már Iommiék esetében a való világ, ahol a zűrzavart nem a világégés, hanem egy új értékteremtő zenei koprodukció kialakulása váltja fel.
No jó, lehet, hogy kicsit túloztam, hiszen a kritika tárgyának egyik előzményét jelentő, a Ian Gillannel készült "Born Again" című album tulajdonképpen jól sikerült… volna, ha a hangzás nem vágja agyon a zenei minőséget, ugyanakkor a kissé kesze-kusza koncepció paradox módon vitathatatlanul hatásául szolgált néhány akkoriban induló, majd szupersztárrá kinövő együttes későbbi munkásságának, emellett Iommi az Iommi, Gillan pedig még koncerteken is hozni tudta a legendás sikolyokkal tarkított zenei akrobatamutatványait, csúcsformáját mutatva a hard rock énekesek bebetonozott etalonjának.
Iommi pedig döntött: az angolosan távozó Gillan után úgy gondolta, nem fogja a Black Sabbath névhez kötődő, akkorra már branddé terebélyesedő hírnevet kockáztatni, és három énekessel elkészíti saját szólóalbumát. Itt jött aztán a képbe a Deep Purple másik legendája, a kokainmámoros korszakát élő Hughes, aki, mint tudjuk, képes rátelepedni mindenre, amiben részt vállal – kivéve Iommit. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy a triász terve kukába kerüljön, a névhasználattal kapcsolatos komédia hatásaként aztán az önmagának is ellentmondó "Black Sabbath featuring Tony Iommi" márkanév alatt megjelent a "Seventh Star". Maga a lemezanyag nem lett rossz – hard rockkos hangulatával inkább az első Dio-féle korszakhoz köthető –, ám Hughes verekedésből származó arccsonttörése, kiszámíthatatlan viselkedése és kábszeres túlkapásai enyhén szólva sem erősítették meg az erre a hangzásra még éretlen közönség fülében furcsának ható, az Iommi-féle komor riffelésre ráhajlítgató, soulos megközelítést – az, hogy ez az elegy ennek ellenére is mennyire tud működni, jelen kritika tárgya, és a később a heavy metal történelem egyik csúcsalkotása, Iommi és Hughes "Fused" című lemeze a prémium szintű bizonyíték. De be is fejezem itt a történetmesélést, aki részleteiben is kíváncsi ezen időszak dokumentálására, az olvassa el a Shockmagazin perfekt írásait, melyeket sem kiegészíteni, sem felülmúlni nem lehet – ebből eredően én sem kívánok egy eleve vesztes meccset kezdeni, mert abból csak öngólos vereség következne.
A kooperáció tehát rosszul sült el, ám Iommi a buktát (nem lekvárosat, inkább akkor mákosat, tudjátok, azt az ópiátosat) eredményező együttműködésben meglátta a lehetőséget: egy olyan lemezt összehozni, ami egyszerre tartalmazza a Sabbath doom felé kacsingató riffelését és a Glenn-féle jellegzetes, groove-os, soulos, hajlítgatásokkal teli súlyos, heavy/blues rockra jellemző dallamvilágot.
A gitáros azonban a történtek fényében óvatosabb volt, és az 1996-ban, Coventryben és Birminghamben rögzítettek dalokat, melyek nagy részét a DEP stúdióban rögzítették – innen a cím – nem végleges albumnak tervezte, hanem egy olyan zenei "felderítésnek”, ami bebizonyíthatja a projekt életképességét. Az eredmény aztán – jóllehet, a megjelenéséig nyolc évet kellett várni, ráadásul újra felvett dobokkal – már 1998-ban is hallható volt, mégsem jelent meg. Ennek okait lehet boncolgatni: az akkori zenei közhangulat, a demónak, kísérletnek induló státusz, a Black Sabbath újra aktivizálódása olyan faktorokat integráltak ebbe a zenei egyenletbe, melyek a "publikálást" sikeresen halasztották el – és talán jól is van ez így, hiszen a 2004-es verzió nyers hangzásával, reanimált dobjaival, és a Sabbath ismételt felfedezésével már egy olyan közönséggel találkozott, akik az extrém stílusok előretörésével már semmin nem tudtak meglepődni, sőt annak ellenkezőjén sem. Azt persze hozzá kell tenni, hogy Iommi és Hughes látszólag összeegyeztethetetlen zenei világa jin és jang módjára egészítik ki egymást, aki szerint ez nem így van, az vagy süket, vagy nem hisz a kínai univerzizmusban, és utóbbi esete még csak-csak megbocsájtható, az előbbi azonban végzetes hiba a metal fém uralta dimenzióiban.
Mivel elsősorban az általam is az egyik legjobb metal albumnak tartott "Fused"-tól indultam ki, a "The 1996 DEP Sessions" nyitószámának kezdése kissé összezavart: a jellegzetesen hideglelős Iomi riff a Black Sabbath legmorózusabb időszakát idézi, ami rendben is van, hiszen olyan agyba betonozó gitár-ritmikával találkozunk, aminek az egyszeri doomster úgy örül, mint a képviselő, ha saját magáról szavazhat, viszont Hughes Ozzy módjára szinte csak rákántál a gitárharmóniára, ez pedig a hallgatók 99 százalékánál biztos, hogy nem találkozik az elvárásokkal. A monotonitás azonban csak egy jól sikerült csel, amit aztán a berobbanó refrén küld el Kukutyinba, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra, hogy igen, ez az, amit vártunk. A hangzáson persze hallatszik, hogy nem stúdiókész anyagot kapunk, azonban a végtelenségig széttorzított gitár és a dohogó dob még illik is a zabolátlan dalok jellegéhez; így lesz kerek egész az a zenei vízió, amit nem is kell továbbfejleszteni, mert önmagában is értelmezhető, élvezhető és viszonyítási pontot teremtő.
A "From Another World" aztán már teljes teret enged Hughesnak – így válik talán az egyik legszebb wannabe power lírává, ami kiszaladt a Sabbath lelkéből, az akusztikus és elektronikus alapozás, az énekes jellegzetes dallamai és Iommi szinte latinos gitár/ecsetvonásai úgy hatolnak a hallgató lelkébe, mint egy gyönyörű pirkadat nyáron, aminek csöndjét csak a dal töri meg. A folytatás aztán visszaránt a földre – egy újabb, végtelenségig ismételgetett egyszerű, de a hangzás folytán acélkemény riff képében, Hughes azonban itt már minden szabadságfokával látja el alkotói szerepét, a gitár az afrikai törzsi ütemeket idéző darabolása felett úszó, hajlítgatásokkal teli dallamok tökéletes ellenpontként emelik ki a dalt a proto-doom-sztenderdekből – perfekt!
A "Don't Drag The River" alapja valahol a Tomy Martinos korszak valamelyik csodájában keresendő, ám Hughes annyira más karakterrel bír, mint Martin, hogy a hasonlóság csak meglegyinti a lelket, de nem válik tudatos észleléssé. Elmélkedő, kissé pszichedelikus hangvételével a "Fine" az egyik kedvencem, amibe egy kis "The Cult"-ot is belehallok, bár lehet, hogy csak az én fülem közvetíti az analógiát az egész világon, de hát mire való a művészet, ha nem arra, hogy mindenki a saját lelkének megfelelően értelmezze az alkotás lényegét?
A doom fanatikusok aztán a "Time Is The Healer"-ben ismét megkapják a maguk kedvenc adagját, a vontatott, gyomorból felböfögött riffek között ott találjuk a horrorfilm-zenék kedvenc hangsorát is, talán ez az egyetlen dal, ahol Hughesnak nem sikerül "akaratát érvényesíteni", és a főszerep végig a gitáré marad. Búcsúzásként aztán az énekes mindent bepótolhat: a csendes, befelé forduló hangnemet Iommi sem töri meg a hangulatot darabokra vágó, mindent uraló riffekkel, inkább a háttérben maradva, csak néhány pillanatban jelezve a jelenlétet ad teret Glenn szinte szentimentalizmusba hajló elképzeléseinek.
A lemez – bár érződik rajta, hogy nem készült el teljesen, és ez a "Fused"-dal való összehasonlításkor lesz nyilvánvaló – így is teljes egészet alkot, még akkor is, ha nem egységes koncepció mentén készült: a felerősödő blues hatások, a néha a Sabbath-ot, néha a Deep Purple-t és néha az amerikai rockot idéző megvalósítási elemeivel mégsem egy széteső, darabokból összefércelt ötlethalmazt mutat, hanem egy sokszínű érzelmi-zenei világot, ami két, alapvetően más dimenziókban gondolkodó művész kooperációjából született, de nem kínnal, fájdalommal, hanem az újdonság létrejöttének minden örömével. Örüljünk hát mi is, és reménykedjünk még legalább egy következő együttműködésben, mert a kreativitás az utóbbi időkben tanúsítottak szerint nem kopott meg egyik zseninél sem.
