Kormányok jöttek-mentek, országok, hatalmak, birodalmak gyengültek meg vagy tűntek el, volt kataklizma, földrengés, cunami, a kultúrában pedig voltak stílusok, percemberek, sőt ünnepelt sztárok, amikről és akikről ma már semmit nem tudunk.
Ezalatt Steve Harris vagy James Hetfield valahol a világban egy dressing roomban előkészült egy újabb koncertre, Yngwie szert tett egy újabb Custom Shop Stratocasterre, Geoff Tate az "Operation: Mindcrime" folytatásán törte a fejét, Jake E. Lee pedig valahol Las Vegas-i otthonában húrt cserélt a signature Charvel gitárján és gyakorlásként sokadjára elnyomta a "Bark At The Moon" ikonikus riffjét és szólóját, az állandóságot képviselve. Igen, ezek a nevek már feltűnnek a 40 éve megjelent Hammerben, ahogy a legújabb számban is.
Ha jön egy látnok és próféciájában elmondja 40 évvel ezelőtt a szegedi pályaudvaron, ahol drága emlékű Lénárd Lacitól (RIP) átvettük az akkor még országosan nem terjesztett korai újságokat, a terjesztésben segítendő, hogy a Hammer az állandóság egyik letéteményese lesz majd a változó világban, finoman szólva is kétkedve fogadjuk.
Mike Varney, Paul Gilbert. Mivel előbbi neve Spinner lemezein, az ismert gitárhős lemezein viszont Spinner neve bukkan fel rendre, a zsáner tapasztalt öreg rókái azt gondolhatják, megvan a megfejtés. Spinner minden bizonnyal egy villantós gitárvarázsló, úgynevezett shredder.
Lassan a testtel, noha azért van némi igazságuk, természetesen. De csak némi. Tony Spinner egy bluesgitáros/énekes, aki lemezein nem szórja az arpeggiókat, tappinges varázslatokat, szélsebes harminckettedeket. Ő "csak" feelinges bluest játszik. A "csak" persze nem véletlen van zárójelben. Ennyire feelinges, az Érzelmektől majd szétrobbanó gitárjátékot ritkán hallani, még a blues igazán nagyjaitól is.
Tony (aki amúgy felbukkan pl. a Toto "Live In Amsterdam" DVD-jén is, mint kisegítő gitáros) "My '64" lemeze végig sziporkázóan jó és prémium minőségű dalcsokor, viszont ebbe a szépséges lassú blues dalba valami olyat pakolt, amire szavak nincsenek. Semmi technikai varázslat, de másfél percben egyszerűen kifacsarja, kivégzi a hangszerét.
AC/DC, Motörhead, Axel Rudi Pell. Hogy mi a közös a három testőrben? (D’Artagnant sajnos nem találtam.) A válasz arra kényszerít, hogy kilépjek kritikusi énemből, és a cinizmust saját attitűdként kezeljem – mondanom sem kell, hogy abszolút kontár álláspontra kényszerítve magamat, de mentségemül szólva, sosem állítottam, hogy én lennék a szakma csúcsa, így békaként kitekintve a kút aljáról szabadon vagdalkozhatok hülye kijelentésekkel – ha a politikusok megtehetik minden következmény nélkül, akkor talán én is.
Nos, de térjünk vissza a három "kemény és kompromisszummentes" hősre, akik zeneileg nem is különbözhetnének jobban – de igen, ám vegyünk egy szűkebb értelmezési –, mégis van valami együttesen leírható bennük, ami aztán leegyszerűsített kijelentésekre bírhatja az ítészt és a hallgatót: ha egy albumot hallgattál tőlük, hallottad az összes többit is. Most aztán egyszerre hördülhetnek fel a rajongók, de mentségemre mondva a sztereotípiák országában egy ilyen kijelentés már az ingerküszöb alját sem érheti el, így aztán talán megúszhatom az együttesek kedvelőinek rám és családomra szórt átkait, úgyhogy ugorjunk.
Nos, német gitárhősünk életművét nézve, az azért mindenképpen kijelenthető, hogy nem nagyon szeret kilépni saját komfortzónájából, albumjait pedig az epikusnak szánt, de általában túlnyújtott wannabe Rainbow dalok száma, illetve néhány apró, újításként is felfogható momentum különbözteti meg egymástól. Ezeknek a kicsiny, szokatlan elemeknek köszönhetően viszont sikerült kétszer is az éves toplistámra felkerülnie, hol egy reggae fricskának, hol néhány, Megadeth-féle staccato riffnek, hol pedig némi hideglelős Black Sabbath hangulatteremtésnek köszönhetően. Mert mindentől eltekintve, a zenei alap színvonala sosem esik egy bizonyos szint alá, és bátran kijelenthetjük, hogy Pell a maga markáns birodalmában kiváló zeneszerző, társa, a fantasztikus hangú Gioeli pedig képes a rá bízott a dalokat a felső ligába énekelni.
Pell az utóbbi néhány munkáján tehát meg tudott meglepni – jelenleg pedig az új albummal. Ha ugyanis tényként kezeljük, hogy 65 év felett ne várjunk vitalitástól duzzadó, tempós kirohanásokat kedvenceinktől, akkor bizony nagyot hibázunk, és erre éppen onnan jön bizonyíték, ahonnan aztán igazán nem várnánk. A "Ghost Town" ugyanis többségében kitörő energiát sugárzó, ütemes, sőt, rapid szerzemények gyűjteménye, ahol az egyébként újrahasznosított riffel felvezetett Rainbow klón, a "The Enemy Within" is megáll hat perc alatt, a lemezt záró ikertesó pedig a Pell-birodalomra nem igazán jellemző modern, power metal riffel löki a régebbi lemezeken szenvelgésbe torkolló kényszeresen és feleslegesen túlnyújtott monumentalitást az indokolt témakifejtésbe.
S hogy miként is alakultak a zenei dolgok az új lemezen? Kezdjük a korai éveket idéző "Guillotine Walk"-kal, folytassuk az echte Dio riffel nagyot álmodó "Breaking Seals"-szel (amiben csak a vendégül hívott, egyébként minden tiszteletet megérdemlő Udo Dirkschneider elképesztőn rossz énekesi produktuma borzolja a hallgató hátán a szőrt), majd rohanjunk egyet a Soto érát idéző lemez-címadó dallal, és a misztikus "Holy Water"-rel, vagy a már címében is lendületet ígérő "Hurricane"-nel.
Nem tudom, hogy mi szállta meg Axelt így hirtelen, a hatvanas éveinek közepét elérve – talán az AI, talán más, esetleg úgy volt vele, hogy tudjuk le az egész lemezt gyorsan, a koncerteken úgyis a nagy klasszikusokkal kell előrukkolni – mindenesetre régen hallottam ennyire friss, impulzív anyagot a veterán zenésztől – ez pedig szolgáljon példaképül mindazoknak, akik eddig lenézően legyintettek a biztonsági játék szinonimájává kövesedett gitárosra.
Utólag visszaolvasva nem fogadtam túl lelkesen a Tyketto nagy, Frontiers által forszírozott és finanszírozott visszatérésének második lemezét, a "Reach"-et (2016), pedig mára klasszikussá érett nálam, méltó és szerves folytatásává az 1991-es, ünnepelt "Don't Come Easy"-nek. A Tyketto meglepően gyorsan és minden különösebb erőlködés nélkül pótolta be nálam a lemaradását, amiért persze nem ők voltak okolhatók, hanem az én egyébiránt széles spektrumú zenei érdeklődésem vétkes hiányossága. Ma már az elszánt rajongók között tartom magam számon, a "Reach"-et pedig a hard rock műfaj kihagyhatatlan, klasszikusokkal simán egy lapon említhető mesterremekei sorában.
Ezért, na meg a Tyketto komótos munkatempója miatt (amit nem kritikaként, hanem inkább dicséretként említek meg), nem volt kérdés, hogy tűkön ülve vártam a kerek 10 év elteltével kiadott és új kiadó által támogatott folytatást. Időközben, Michael Clayton dobos távozásával, Danny Vaughn maradt az egyetlen alapító tag. Sajnos 2023-ban az általam sokat dicsért gitáros, Chris Green is kilépett. Szerencsére a Tyketto éppúgy képes volt túlélni ezt az érzékeny veszteséget, mint a nem kevésbé nagyszerű alapítóatya, Brooke St. James lelépését. Az új gityós, Harry Scott Elliott nemcsak képes volt kivételesen tehetséges elődei örökébe lépni, de hozott a bandába egy igazi dögös/kigyúrt/loncsos rockfazont is.
A dalszerzés szempontjából - úgy éreztem - nincs miért aggódnom, hiszen a fő komponistának itt mindig is Vaughn számított. Hál' Istennek, elvárásaim teljesültek, egyáltalán nem kellett csalódnom, hiszen a "Closer To The Sun" igazi hard rock csecse-becse. Talán nincs már meg az egykori fiatalos, mindent fölperzselő tűz (elvégre is Vaughn immár 65 éves!), de a csapat (talán pontosabb, ha kifejezetten Vaughnról, mint kvázi-szóló előadóról beszélünk) ezzel a kiadvánnyal is bizonyította azt, amit sokan már régóta világosan látunk: a Tyketto nem volt üresfejű, pufihajú, zeneipar által fölhajtott marionett bábszínház. Itt komoly zenészek alkottak, ha nem is korszakalkotó, de kétségkívül kivételes és időtálló tehetségüket kamatoztatva, akiket méltatlanul mosott el annak idején a grunge-cunami. De nem kezdem újra ezt a sirámot! A lényeg, hogy a Tyketto is egyértelműen abba az illusztris, ám "elátkozott" társaságba tartozik, mint pl. a Winger, a Mr. Big, vagy éppen a Giant és az XYZ.
Danny Vaughn - aki mára német gyökerei ellenére leginkább úgy néz ki, mint egy őszhajú, navajo nagymama - minden dicséretet megérdemel. Sikeresen, ugyanakkor ízléssel és mértéktartással támasztott föl egy kérészéletű legendát, amely nemcsak hogy nem vált egykori önmaga szánalmas karikatúrájává, de még mai füllel is abszolút vállalható. Mit nem adnék érte, ha élőben hallgathatnám az olyan dalokat, mint a slágergyanús "Bad For Good", a meglepően jól működő, hegedűs "Far And Away", vagy a fölemelően vidám "The Brave"!
Pikáns az valahol, hogy éppen akkor dob fel egy "Karma’s Gonna Get You" c. számot a Spotify a kocsiban, útban a melóhelyre, miután indulás előtt átpörgettem az ország politikai életének a mexikói szappanoperák szintjére süllyedését demonstráló legújabb híreket. (Arra gondolok, amikor a miniszterelnök kamerák előtt felhívja a gyermekét, hogy nincs semmi baj, csak éppen ki akarnak irtani bennünket, de azért vigyázz magadra. Mindezt egy zéró politikai befolyással rendelkező veterán trükkösen összevágott nyilatkozata kapcsán, amiben a vén fószer a Karmáról és a karmáról beszélt.) Nos, a regnáló hatalmi elit erkölcsi tartásával kapcsolatban már rég nincsenek illúzióim, de azért az elgondolkodtatott, vajon milyen szoftverek futnak a telefonomon és miket tud még rólam a "háttérhatalom" vajon. Persze lehet, hogy ez puszta véletlen, ahogyan a következő nóta is (tényleg, nem csak kitalálom) a The Karma Effect nevű együttestől. Hmm.
Szóval, a szóban forgó karmás nóta az Electric Boys '23-as albumán jelent meg. Eddig nem hallottam erről a csapatról, pedig ez már az ötödik nagylemezük. És mivel a szám rendben van, kicsit beleástam magamat az együttes újabb megjelenéseibe. Felettébb kellemes és szórakoztató, amit hallottam, még ha nem is egy kihagyhatatlan bandáról beszélünk. Eddig talán azért rekedtek a látóhatáromon kívül, mert a futó divattal ellentétben ők nem a '80-as évek nosztalgia-vonatán utaznak, inkább a '90-es, kétezres évek groove-osabb, funkysabb megközelítését alkalmazzák, és én ezeket az évtizedeket határozottan kevésbé kedvelem és hallgatom, mint a hőskort. A Spotynak így a Karmára kellett várnia, hogy beajánlja. De eljött ez a pillanat is, hát úgy látszik, így működik a karma.
Notörious: Notörious EP (2025)
Nem így a norvég kvartett: ők bizony szemérmetlenül lopnak a '80-as évekből, például az ö betűt a Motörheadtől, vagy rögtön az első szám riffjét a Mötley Crüe-től (Looks That Kill) – ráadásul még csak nem is először a pályafutásuk során. Bizony, ez ilyen. Ha létezik olyan lista, hogy top 20 legnépszerűbb metal riff, akkor ezekből tizennégyet biztosan megtalálsz a csapat eddig megjelent 2 korongján. A többit pedig a harmadikon fogod.
Nem mintha ettől kevésbé lenne élvezhető a produkció, sőt! Kifejezetten jól nyomják a retrót, nálam ez a fajta matiné mindig szívesen látott. Élőben is határozottan szórakoztató lehet, talán eljutnak ide előzenekarként valamikor.
BlackRain: Orphans Of The Light (2026)
A franciák se vetnek meg némi inspirációt, de böcsületükre legyen mondva, nekik van azért saját hangjuk, egyéni fogalmazásmódjuk. Stílusjegyek, melyek alapján viszonylag könnyen beazonosíthatóak. Már eleve Swan énekhangja elég egyedi, és szeretik a teatralitást is, így helyenként némi rockoperás, musicales felhangja is van a zenéjüknek. Mondjuk amolyan Queen vagy éppen Meat Loaf keveredik a skandináv glam/sleaze vonallal, valahogy így lehetne leírni őket olyankor.
A végletekig facsart dallamérzék mellett feltétlenül meg kell említeni még az új gityóst, Jeremy G-t is, aki a számomra rettenetesen pozitív "dal a dalban" filozófiát képviseli és jeleníti meg a szólóiban. Már-már túl szép, hogy igaz legyen… Szerencsére egy rakat videót készítettek a lemezhez, úgyhogy könnyedén le lehet csekkolni, nem AI játssza ezeket a kellemes dallamokat. Vito Bratta biztosan mosolyog valahol, amikor (ha) őt látja-hallgatja. Nagy fogás volt, nem vitás.
Nekem még az örökbecsű Last Autumn's Dream is beugrott a sound és a megközelítés kapcsán, már ha ez mond valakinek bármit is. Kellemes hallgatni való, na, még ha nekem a 14 szám kicsit sok is. Kevesebb lehet, több lett volna, mostanában a 40 perc körüli lemezeket (régi szép idők) sokkal jobban kedvelem.
Nem gondoltam, hogy a hosszú kihagyást követően megjelent "Happiness Bastards" (2024) után ilyen gyorsan fog következni a folytatás. Sőt igazából a folytatásban sem voltam biztos, pedig az előző album tök jól sikerült - olyannyira, hogy még a top 15-ös listámra is fölkerült sereghajtónak. A zenekar kb. 40 éves pályafutása telis-tele volt életveszélyes kanyarokkal és viszontagságokkal, amelyeket leginkább csak maguknak köszönhettek. Ennek következménye, hogy ez még mindig csak a 10. stúdióalbumuk.
Mára csak a két Robinson testvér maradt az eredeti csapatból, de ez nem oszt, nem szoroz, hiszen a The Black Crowes mindig is az ő bandájuk volt, ahol ők szerezték a zenét, és teljes mértékben ők alakították az arculatot. Önmagában már az is csoda, hogy talpon maradt a zenekar, és nemcsak a bulvársajtóba való civódások és botrányok miatt, hanem mert az alap koncepció eleve nem volt egyértelmű biztosíték a sikerre. A '80-as években azért nem tudtak érvényesülni, mert akkor még a hajmetál volt a menő, utána meg az árnyékolta be a karrierjüket, hogy a seattle-i bandákkal együtt bontották ugyan le a hajbandák renoméját, de a grunge szépen el is temette őket a kitermelt romok alá.
A Robinson testvérek úgy nyilatkoztak, hogy egy nagyon nyers és spontán lemezt akartak készíteni. Állítólag az egész anyag 8-10 nap alatt állt össze. Én ezt nem föltétlenül hiszem el, de a nyersesség (és sajnos a sietség) kiérződik a végeredményből. Már az előző megjelenéskor is panaszkodtam a megszólalásra. Értem én, hogy retró meg minden, de a gitárkíséretnek nem kell ilyen bántóan röcsögnie, de a dobok se szóltak még The Black Crowes lemezen ilyen tompán és erőtlenül (még az a gyanú is fölmerült bennem, hogy még csak nem is járt dobos a stúdióban).
Amilyen kellemes meglepetés volt a "Happiness Bastards", annyira nem hoz lázba ez az album. Az a véleményem, hogy - bár nem hitvány lemez - sem a klasszikusokkal, sem a közvetlen elődjével nem ér föl. A mélypont egyértelműen a hegedűvel kísért western bárzenékre emlékeztető "High & Lonesome"; kimondom, ez a nóta úgy szar, ahogy van: max. zenei gegként értelmezhető (és a szólónak csúfolt kapirgálásról még ezt sem mondhatjuk el).
Jobb lett volna, ha inkább a Led Zeppelintől merítenek ihletet, mint a lemez legjobb dalában, a "Blood Red Regrets"-ben, vagy a Lynyrd Skynyrd-féle southern rockot nyomják, mint a "Do The Parasite"-ban. Azért egy magyar klubkoncertet még így is nagyon megnéznék. Kotta kollégának meg innen üzenem, hogy már nagyon várom a hibátlan legelső albumot baksán!
Skandinávia (zenei értelemben: tehát Finnországot is beleértve) egykor a progresszív metál fellegvára volt izgalmas új csapatokkal (Reversion), igazi kuriózumokkal (TunnelVision), rutinos öregekkel (Thunderstone, Evergrey), sőt zászlóshajókkal (Pain Of Salvation, Opeth) és kultzenekarokkal (Pagan's Mind, Circus Maximus). Ehhez képest mára ott is eléggé kihalt a táj, ha az éghajlat arrafelé nem lenne északi kontinentális/szubarktikus, akkor képletesen azt mondanám: ördögszekereket görget a szél... Ez egyszerre válsága a régiónak (ami mostanában leginkább a rock/metál diszkó pumpálós ritmusainak bűvöletében él) és a műfajnak (értsd ez alatt úgy a metált, mint azon belül progresszív muzsikát). Az öregek javarészt "visszavonultak", az utánpótlás pedig szörnyen gyér.
Egy ilyen helyzetben meg kell becsülni az olyan próbálkozásokat, mint a Nine Orders. A zenészek nem fiatal csikók, hanem a zsáner hétpróbás öregjei - ha nem is a legismertebbek közül. Bennük már nincs megfelelési kényszer, nem akarnak bankot robbantani, sem amolyan zenei messiásként fölrázni az enervált metál rajongókat. Csak egy paraszthajszál választja el őket a szobazenészségtől. Csináltak tehát egy lemezt minimál költségvetésből, amit nagy valószínűséggel saját zsebből, polgári munkahelyükön kapott fizetésükből teremtetek elő. Lefordítom: vállalkozóknak nem jók, mert financiálisan ez ordas bukta lesz.
Hangulata alapján nekem leginkább a Pain Of Salvation jut róla eszembe, vagy éppen az a Markus Sigridsson, aki annak idején több projekttel is megdobogtatta a szívemet (Harmony, DarkWater, 7Days, All Things Fallen). Sigfridsson sajnos az utóbbi időben "leszálló ágban" van, manapság már leginkább csak 4-5 számos intrumentális EP-kel szórakoztatja - nos, kit is? - leginkább önmagát. Íme, egy újabb kilátástalan karriercsapda...
Az "Ex Imperium" úgy köszön be (St Thomas' Gate), mint egy DarkWater vagy 7days ballada, majd jön egy dal, ami akár Alice In Chains vagy Soungarden földolgozás is lehetne (Vortex Of Victory). A zene általában véve súlyos (de nem erőszakos), dallamos (de nem slágeres), málházós (de nem doomos), mélabús (de nem lehangoló). Mivel az album hossza alig több 42 percnél, az embernek esélye sincs arra, hogy depressziós legyen tőle, mindazonáltal kell hozzá egyfajta hangulat.
A Nine Orders bemutatkozása (alig hiszem, hogy lesz folytatás) nem éppen lehengerlő élmény, akinek viszont hiányzik a jellegzetes északi progresszió, eltölthet vele egy nosztalgikus bő fél órát. Én azért szerettem volna valamivel több pattogást, tüzet és főleg hangszeres szólót (nagyon kellene ide egy virtuóz billentyűs). Az első belehallgatás után még nagyon szurkoltam nekik, de most már tudom, hogy nem lesz toplistás a lemez...
Lehetséges az, hogy egy zenei formáció a viszonylag sikeres debüt után második albumán a fejlődés helyett visszafejlődést produkál, és ha nem is mindenben, de a megszólalásban és hangszerelésben mindenképp? Hát persze! Ráadául ebbe a hibába beleesnek az olyan mainstream óriások is, mint az Iron Maiden, a Judas Priest, és persze a Metallica – hogy tovább ne is soroljam. Az említett csapatoknál aztán jókat hőbörgünk, hogy végül újból készenlétbe helyezve magunkat, titkon – vagy harsogva – várjuk a csorba kiköszörülését. A nagyoknál tehát rendben is lehet ez – no de a kicsiknél is?
A Metal De Facto nevű finn, epikus euro-powerben utazó együttes előző lemezéről még jómagam írtam 2024-ben elismerő kritikát, és jóllehet, már annak az albumnak is megvoltak a maga gyerekbetegségei, a dalok színvonala, a tagadhatatlan tehetség a ragadós refrének prezentálásában, és a tagok életkorából fakadó megelőlegező bizalom jótékonyan fedte el a azokat a hibákat, amiket azonban jelen lemez kövérre hizlalva dobott fel ismét, ráadásul olyan mértékben, ami élvezhetetlenné teszi az egyébként ismételten jól megírt dalkezdeményeket (és azért nem kész dalokat, mert – bár a demók önmagukban még jók voltak az általános NAGY METAL UNDERGROUND KÖZVÉLEMÉNY szerint – a Metal De Factonál jelen album esetében nem nagyon beszélhetünk másról.)
Mivel a Land Of The Rising Sun – Part 1. már címében jelezte, hogy a következő zenei etap a "Felkelő Nap országának" folytatása lesz, így nem ért meglepetésként a második rész megjelenése és a japán tematika folytatása. Az autentika megteremtésért csatasorba állítottak egy Ryoji Shinomoto nevű úriembert is, aki a japán heavy metal énekesekre jellemző abszolút fahanggal próbál népi-nemzeti támogatást adni az elhangzottaknak, teljesen feleslegesen. A finn fiúk ugyanis egyrészt ügyesen építtettek japán zenei mintákat a hagyományos, himnikus, indulós dallamokba – ebben bizony köröket vertek az Iron Maiden Senjutsu albumára, amiben annyi volt a japán lélek, mint politikus zsebében a lelkiismeret, – másrészt a kezdő, epikus "Sengakuji Temple"-ben vendégünk vagy fél percig drámainak vélt hangon ecseteli "nippon prózában" azt, amit aztán majd hét percen keresztül bontoganak a zenészek zenei formára. Ilyen monolittal persze bátorság nyitni, de ha félreteszem a szövegelést, akkor maga a dal tökéletesen felépített, elképesztő dallamokkal megtűzdelt és Mikael Sako énekes fantasztikus teljesítményével elővezetett epikus darab, ami jellegében a Lost Horizon etalon "Highlander"-ét idézi, és amiben sajnos rögtön megnyilvánulnak azok a hibák, melyek nem engedik amolyan "bűnös élvezetként" kibontakoztatni a hallottakat.
A hangzás ugyanis gyenge. Nem, nem gyenge, inkább zavaró, sőt, bosszantó, olyan frusztráció forrása, ami az egyébként ügyes megoldásokat tiporja hét láb mélyre. A gitárok cincognak, a dob pedig…nos, arra nincsenek szavak. Bár az együttes facebook oldalán ott virít az ütős neve – Atte Pesosnen – szerintem inkább egy másik japán kolléga felelős az ütemekért, vagy Casio, vagy Sanyo, esetleg egy olyan, akinek a nevéről még nem is hallottunk és a mesterséges intelligenciát csak azért nem citálom ide, mert minden bizonnyal elszégyellnék magukat a digitális bitek, ha ilyen kvócienssel próbálnák az embereket a sarokba szorítani.
Míg az előző albumon megdicsértem a fiúkat, hogy nem vették át az európai power metalra mostanság jellemző techno-tamtamolást, most azonban kénytelen vagyok ezért is beírni az ellenőrzőbe egy fekete pontot: a billentyű és a dob összjátéka tökéletes metronómként szolgál, ami ugyan szükséges a zenébe, de más miatt, ráadásul a szintetizátor hangszíne – amivel megpróbálják a japán autentikus hangszereket megidézni – annyira bazári és illúzió romboló, hogy legszívesebben óvónő feleségem nagycsoportos gyermekeinek mutogatnám, hogyan is NEM szabad használni a játékszintetizátort.
Mindezektől függetlenül a zenei anyag, mint írtam, tökéletes alap lenne, mert ügyesen váltogatja azokat a hangulati elemeket, ami egy ilyen epikus sztori elmeséléséhez szükséges: az eposzokban megörökített emberi (isteni) cselekvésminták a kellő drámaisággal lettek kibontva, kár, hogy a körítés agyoncsapja az egészet.
Sajnálom a dolgot, mert a gitárosok ügyesek, az európai power metalból bátran ruccannak át a speedes fémbirodalomba, tökéletes technikai felkészültséggel megidézve a Dragonforce-ot, vagy a korai Sonata Arcticát, de hiába, egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy újból és újból meghallgassam az egyébként slágerekkel teletűzdelt sémahalmazt, még úgy sem, ha billentyűs az album vége felé képes helyre hozni a kezdetek szörnyűségeit.
Japán a végletes ellentétek földje, éppen ezért lehet érdekes az európai embereknek: a lemez azonban képtelen prezentálni azt a misztikumot, amit az ország történelme, mítoszvilága nyújtani tud, pedig bátran próbálkozik. Azt pedig tudjuk, mi volt a büntetése a kudarcot vallott szamurájoknak - bár a hangzással a zenészek már a dalok felvétele közben elkövették a szeppukut. Még szerencse, hogy csak a minőség és a jó ízlés vesztette életét.
Nem tudom magam sem eldönteni, hogy "mesterremek"-e a három tökös csajszi lemeze, de objektíve inkább arra hajlok, hogy "csak" egy nagyon tisztességesen megírt és még tisztességesebben feljátszott anyagról beszélünk. Nagy jelentősége azért nincs, "ügyeletes kedvencként" mindenképpen megáll, legyen akkor az, a címet már nem írom át.
Amúgy meg nem kell megijedni a méltatástól, a névadó minimum, hogy megérdemli, sőt sokkal, sokkal többet is megérdemel, megérdemelt volna az élettől. Michelle Meldrum a Phantom Blue zseniális gitáros-dalszerzője, John Norum (Europe) felesége, a lemez megjelenése után nem sokkal, 39 évesen elhunyt. A halál oka agydaganat volt, ráadásul egy akkor négy éves kisgyermek maradt anya nélkül.
Akárhányszor elővettem ezt a lemezt az elmúlt években, nehezen tudtam úgy végighallgatni, hogy mindez ne jutott volna eszembe. Nem tudom, hogy a dalokban nem leplezett düh és elkeseredettség már az elmúlás és betegség élménye és eredménye volt-e, vagy mindezektől még független, mindenestre, amikor az írtam fentebb, hogy "három tökös csajszi", az nem átműtés eredménye (a lemez megjelenése óta eltelt húsz év "woke-kultúrájában" ezt mindenképpen tisztázni szükséges), hanem a zene jellemzője. A három dekoratív svéd hölgy kicsit száraz, puritán, de irgalmatlan tömény megszólalást produkált. Lehangolt gitárok, paraszt riffek, tiszta, de erőteljes ének (Moa Holmsten). Amúgy nincs nagy megfejtés, egyszerű dalszerkezetek, verze, verze, refrén, szóló. Utóbbi a dionysos-univerzumban különösen is fontos összetevő, Meldrum pedig nemcsak jó dalszerző, de betyár jó gitáros is (volt). Itt is ki kell mondani, hogy a wah pedál egy hasznos effekt, de ha a király meztelen, azt nem fedi el. Kirk (W)hammett elővehetné néhányszor tanulmányozni, hogy kell élettel megtölteni, ha már használjuk...
A lemez rövidke, de egyetlen rossz dal sincs rajta. Egy erőteljes, irgalmatlan nagy pofon, pont mint amit az élet kevert le a Norum családnak...
Nem tudtam, hogy pontosan mikor jön el ez a pillanat, de azt tudtam, hogy előbb-utóbb eljön. Ezt csak halogatni lehetett, kikerülni nem. Sokan, sokat és sokszor írtak már a mesterséges intelligencia elkerülhetetlen "hatalomátvételéről" a zeneiparban, nem is lenne értelme itt újra számba venni a pro- és kontrákat, főleg, mivel a téma - megjegyzem: jogosan - komoly indulatokat gerjeszt. Előre szólok: nem klasszikus értelemben vett recenzió, hanem egy rendhagyó eszmefuttatás következik. Ez tehát csak formailag, nem tartalmilag lemezismertető.
Az apropót erre a diskurzusra egy progresszív metál kiadvány szolgáltatja, amely - ha eltekintünk a körülményektől - kifejezetten szórakoztató, sőt határozottan figyelemre méltó lenne. Vagyis csak lenne, ha nem sütne róla, hogy nem emberi adottságok, elkötelezett munka, gyakorlás és izzadságcsöppek vannak mögötte, hanem egy emberi képességeket utánzó, teljesítményeket eltulajdonító és mindezekkel páváskodó, lélektelen digitális "entitás".
Előrebocsátom, hogy nem vagyok minden technológiai újdonságot elutasító, földhözragadt "boomer". Tudom és tapasztalom, hogy bizonyos technikai vívmányok a megfelelő emberek kezében és a nélkülözhetetlen etikai határokon belül mértéktartóan alkalmazva hatalmas segítséget jelentenek, és alkalmazásuk nemcsak hasznos, de megállíthatatlan, sőt szükséges is. Akármilyen döbbenetesen ötletes, elbűvölő és lenyűgöző egy mechanikus svájci óraszerkezet (nagy rajongó vagyok!), képességeiben és funkcionalitásának skálájában soha nem éri utol az okosórákat. Hiába hatalmas élmény egy frissen nyomtatott könyvbe beleszagolni, a betűszedéses nyomtatás aprólékosságára és szépségére rácsodálkozni, ez nem veheti föl a versenyt a digitális nyomtatás gyorsaságával és olcsóságával, sőt - minő fájdalom! - már maga a könyv mint információhordozó is kihalófélben van. Haladni kell a korral, és a zenében ez ma nemcsak a legújabb digitális stúdiótechnikák, hanem bizony a mesterséges intelligencia felelős alkalmazását is jelenti. Egy bizonyos határig, és szigorúan úgy, hogy nem tűnik el mögüle az emberi géniusz és a humán kontroll...
Sajnos azonban az ember gyarló és erkölcstelen: korrupt, lusta, hazug és kapzsi. Nem önmagában az a félelmetes, hogy a mesterséges intelligencia már olyan dolgokra is képes, mint ez az album - tokkal, vonóval: viszonylag értelmes szövegekkel, fülbemászó dallamokkal, káprázatos hangszeres szólókkal -, hanem az az ijesztő, sőt horrorisztikus, hogy e mögött emberi álnokság, mohóság és megtévesztő szándék áll. Vegyük akkor sorra!
A Primaluce - miközben tényleg élvezetes hallgatni - azért botrányos, mert valaki, valakik évek óta építik föl a történetét, szerepeltetik gyakorlatilag az összes szociális médiumban, fájlmegosztó felületen, fényképekkel tagokat varázsolnak mögé (arra talán még halovány esély van, hogy egy Michele Avella nevű dobos valóban létezik): akiknek arcuk, nevük, történetük, e-mail címük van, akik "nyilatkoznak" a sajtónak, interjúkat adnak és válaszolnak a rajongói levelekre. Videóklipek is készülnek, bár föltűnő, hogy csak MI-generált látványfilmeket látunk, hangszerükön játszó bandatagokat soha. Ez tudatos félrevezetés, ordas hazugság, gyalázatos blöff, ráadásul tisztességtelen anyagi nyereség reményében. És persze tudjuk, hogy a Spotify és a hozzá hasonló cégek már évek óta "kreálnak és futtatnak" karriereket, amelyek mögött nincs hús-vér személy a Spotify technikusain és pénzsóvár tulajdonosain kívül.
A legtöbb embernek sem képessége, sem ideje, sem kedve mindezeknek utána járni. Józanító gondolat, hogy e nélkül sokakat totálisan sikerül megvezetni - mert bizony az MI már ezen a szinten van! Az is elgondolkodtató, hogy egy magamfajta irodalomkedvelő (és amatőr szövegíró) ember még megmondja a túl szabályos rímekről és a zagyva szóképekről, hogy a szövegeket a ChatGPT írta, de a legtöbben ezt észre sem veszik. Az is rémisztő, hogy a hangzás gyanúsan digitális, de már föl sem tűnik, hiszen évek óta így szól a legtöbb lemez, még az is, amelyikről tudjuk, hogy valódi muzsikusok rögzítették, valódi stúdióban, valódi hangszereken. Sokan akkor sem gyanakodnak, amikor egy "Falco" nevű "valaki" meghökkentő emberfölötti képességekkel, technikával, lélegzetvételek és apró tökéletlenségek nélkül énekel - jóllehet az ég világon senki nem hallott még róla - pedig ha létezne, a Frontiersnál már 10 projektben szerepelne és egy lapon kellene emlegetni Ronnie James Dióval meg Corey Taylorral.
Veszélyes játék ez, nagyon veszélyes! Ezt én is csak most látom teljesen világosan, amikor szembesülök saját kedvenc műfajomon belül egy ilyen egészen magas minőségű termékkel. Ha teljes egészében emberek állnának mögötte, megsüvegelném, de így nem tudom, mimet kéne magasba emelnem - alighanem a középső ujjamat.
