Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.a-zband.com
facebook.com/AthruZBand

Eredetileg tök izgatott voltam a hétre tervezett kiadványok miatt, nyilván elsősorban a Volbeat, Inglorious és A–Z lemezek okán. Sajnos – amint az a recenziókból kiderül – az első két előadó jól kibabrált velem, mert olyan albumokkal rukkoltak elő, melyeket ugyan nem mondanék rossznak, de nagyon nem az én szám íze szerint készültek. Ezt a csalódást csak tetézte a mai hír, miszerint Jarno Keskinen, a Kenziner gitáros-dalszerzője, a "finn Michael Romeo" mindössze 52 évesen elhunyt. Micsoda veszteség, milyen szar egy hét!

Ezek után nagyon rám fért némi vigasztalás, egy kis zenei "hűha"-élmény. Szerencsére a Mark Zonder dobos (Fates Warning, Warlord, Speaking To Stones) által életre keltett, nem túl szerencsésen elnevezett A–Z – a 2022-es debütáció után – nemcsak a kötelezőt hozta, hanem gyakorlatilag sebességet (hogy ne mondjam: ligát) váltott. A bemutatkozó album se volt smafu (éppenhogy csak lemaradt a toplistámról), de – amint a lemez címe is sugallja – lényegében négyzetre emelték (önmagával fölszorozták) a kezdeti, már akkor sem alacsony színvonalú muzikalitást!

Zonder kicsit megkeverte a kártyákat, hiszen új fölállásban fogott hozzá a második lemez munkálataihoz. Ezúttal nem Vivien Lalu billentyűs (Shadrane, Lalu) volt a fő szerzőtársa – helyette most Jimmy Waldo (Alcatrazz, New England) kezeli a szintit –, hanem Nick Van Dyk a Redemptionből. A gitárszólókért sem Joop Wolters felel már, hanem a mindig káprázatos Simone Mularoni (DGM), aki szokása szerint produceri minőségben is remekelt. Lényegében tehát csak Philip Bynoe bőgős (Warlord, Steve Vai) és Ray Alder (Fates Warning, Redemption) maradt a régi. Ennek viszont örülünk, hiszen Bynoe elképesztően muzikális csávó (most talán több "helyet" is kapott a lemezen), Alder hangja és jellegzetes frazírjai pedig biztosítják a "Parallels" (1991) környéki Fates Warninggal való igen szerencsés folytonosságot.

Egy szó, mint száz, az A– Z-nek tényleg sikerült önmagát négyzetre emelnie, Alder újra csúcsformában énekel és dallamosabb, mint valaha, a Van Dyk-Mularoni páros sütibb, mint a hömpölygő vulkáni közetolvadék (lánykori nevén: láva), különösen az olasz húrvarázsló emel a szinten sokat, a Zonder-Bynoe ritmusszekció pedig bámulatos könnyedséggel végzi el a kemény "emelőmunkát". Föl sem merül bennem a lehetőség, hogy 2022-höz hasonlóan az idén is egy tyúklépésnyivel lemarad majd a banda a toplistáról. Kizárt!

Valahogy mintha Laluval és Woltersszel együtt kiment volna belőlük a görcsösség és nehézkesség, jóllehet eszem ágában sincs az ő nyakukba varrni az első album enyhe szögletességét. Lazább, spontánabb, fölszabadultabb lett az egész. Nyilván nem a rutin hiányzott a csapatból, viszont most érezhetően jobb a kémia. Úgy vélem, hogy a kb. 50 perces játékidőre jóformán nem is jutott üresjárat, bár a lemez első felén szereplő direktebb nóták nekem valamelyest jobban ülnek. Ez azonban még így is az év egyik legpöpecebb megjelenése! Kb. olyan "kúl", mint Hugh Syme "krokogyilkosos" borítója.

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Mindjárt a legelső bekezdésben leszögezem, hogy a Volbeat karrierjében a Rob Caggianóval letolt éra messze a kedvencem. Nekem mindegy, hogy mi a stílus: AOR, hard rock, heavy metal, thrash, a kiemelkedő hangszeres kompetencia nálam elengedhetetlen föltétel (még ha nem is föltétlen kap főszerepet), és Caggiano azzá vált a Volbeatben, ami Kirk Hammett sohasem tudott lenni a Metallicában... De ez egy másik történet (lerágott csont, amit csócsáljon inkább más). A lényeg, hogy ha valakinek a Caggiano irányában érzett elfogultságommal baja van, ne is olvasson tovább, mert csak fölmegy benne a pumpa.

Félreértés ne essék, mindenki előtt teljesen világos, hogy a Volbeat nem Caggianótól jó és lett kemény munkával világhírű, hiszen itt mégiscsak Michael Poulsen géniusza viszi a prímet, viszont Caggianóval, az ő virtuóz játékával és - igen - alkalmi dalszerzői ötleteivel az egyébként is jó és egyéni hangját már régen megtalált Volbeat csak még jobb lett. Ezek után nyilván elszontyolodtam, amikor arról értesültem, hogy az Anthrax egykori gitárosa bedobozolta a gitárját és hazautazott az USÁ-ba (ezt persze csak jelképesen értem).

A full értelmetlen című új Volbeat album sajnos minden aggodalmamat igazolta. Mondjuk eredetileg azt gondoltam, hogy már gitárszólók se lesznek a dalokban, de végül megnyugodtam, hiszen Flemming Clausen Lund amolyan szessön- és turnégitárosként csatlakozott a trióra soványodott bandához. Mondjuk szólók tekintetében azért - a Caggiano-érához képest - eléggé diétás lett a lemez, kb. úgy arányul közvetlen elődeihez, mint az amcsi sovány tej (1%) az osztrák vollmilch-hez (3,5%).

A 10 tételes 45 perces új lemezre Poulsenéknak alighanem még aludni kellett volna párat. Egyrészt szerintem iszonyatosan sablonos: konkrétan régi motívumok tömkelegének újrahasznosításával kell szembesülnünk, másrészt a boogie metalt most érezhetően maga alá gyűrte a thrash, és nemcsak a szokásos Metallica módra (pl. By a Monster's Hand), de határozott Slayer-hatásokat is vélek fölfedezni. Persze a cséplés (thrash) térfoglalása nem idegen a dánoktól, és önmagában sokaknak még pozitív jellemző is lehet, de azok, akik a slágeresebb oldalukat szerették, biztosan csalódni fognak (kivéve talán az "Acid Rain" és a "Time Will Heal" című nóták hallatán).

Hogy miért pont ezt az irányt vette a csapat, nem tudom, de az biztos, hogy Poulsen mostanában föltűnően sokat legyeskedik (legyek uráskodik?) a "sötét oldalon". 2023-ban megjelent pl. egy lemeze (Impii Hora) az Asinhell nevű death metal formációval. Innen hozta magával Flemming Clausen Lund gitárost, de valószínűleg a minden korábbinál hányadékabb sátánista szövegeket is befolyásolta a (lélek)halálos ismeretség.

Nem kétséges, hogy a lemezen azért akadnak erős pillanatok (pl. Better Be Fueled Than Tamed), de ezt a kiadványt - a magam részéről - mégis korszakváltóként értékelem, ami alatt most egészen konkrétan azt értem, hogy volt egy korszakuk, amikor megvásároltam a lemezeiket, aztán meg történt egy váltás, ami után nem. Ez a sommás, de őszinte véleményem...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.inglorious.com
facebook.com/weareinglorious
facebook.com/nathanjamesing

Nathan James, akinek pályafutását évek óta nagy szimpátiával (de egyre magasabbra húzott szemöldökkel) követem, sok tekintetben emlékeztet a szakma egy másik legendás "torkához", Jorn Landéhoz. Nemcsak arról van szó, hogy az orgánumuk, képességeik meglehetősen közel állnak egymáshoz, de sajnos arról is, hogy legalább olyan önfejűek, nyughatatlanok, kiszámíthatatlanok, állhatatlanok is.

Az anno zenei "valóság"-show-kban debütált Jamest gyorsan fölkarolták olyan (ténylegesen és nem csupán a média által legyártott) megasztár előadók, mint a Trans-Siberian Orchestra és Uli John Roth, de a 2014 óta működő Inglorious soraiban már a saját jogán is nevet szerzett magának. Mindazonáltal nem lehet egy könnyű fickó, mert a csapat jelenlegi fölállása már gyakorlatilag a második, szinte teljes sorcsere eredménye. Ennek én személy szerint nem örülök annyira (sőt semennyire), mert a legutóbbi kétgitáros fölállás (Danny Dela Cruzzal és Dan Stevensszel) szerintem ideális volt, főleg az igen fiatal Dela Cruz volt mesébe illő - elég, ha meghallgatjuk az előző, nagyszerűen sikerült lemez, a "We Will Ride" (2021) legnagyobb slágerének, a "He Will Provide"-nak Malmsteen-iskolás, remekbe szabott szólóit!

Mivel időközben Dela Cruz rajongója lettem és "zenekritikusként" is az a véleményem, hogy nyertes csapaton nem szabad változtatni, teljesen értetlenül állok az előtt, hogy James megint mindenkit kirúgott a bandából, majd visszahozta Colin Parkinson bőgőst, aki 2018-ban már távozott egyszer, s aki (vissza)hozta magával a dalszerzői adottságait és ambícióit is - lényegében ketten együtt szerezték az új dalok többségét. Ez még rendben is volna, de James megvált a nyerő gitárpárostól, helyettük pedig leigazolta Richard Shaw-t (Cradle Of Filth). Természetesen nincs semmi probléma Shaw képességeivel, hiszen ismert szessönmuzsikus, zenetanár, miegymás, nekem a Dela Cruzék által képviselt ízlés- és hangzásvilág mégis rettenetesen hiányzik.

Nyugodtan tehetünk egy nagy egyenlőségjelet Nathan James és az Inglorious közé, akármekkora részt is vesz ki Parkinson a zeneszerzésből, akármennyit is tesz hozzá az egészhez a "mark III" két másik muzsikusa, tudomásul kell venni, hogy James egója böhöm nagy és gyakorlatilag megkerülhetetlen árnyékot vet. Most pedig James hallhatóan morcosabb hangulatban van, hiszen a stílus klasszikus hard rockból erősen a dallamos heavy metal felé mozdult el, s ezzel együtt a hangzás is durcásabb lett. Ez szerintem nem vált előnyére: irgalmatlanul hangos, túltolt és "zsizsis" lett az egész: a basszus tolakodó főszereplővé avanzsált (mintha a Lemmy-féle "szignicsör" Motörhead hangzás lett volna a cél), a két gitár karcos hasítása kimaxolja a hangképet, és szerintem a hangmérnök keze is megszaladt a (túl)kompresszálással.

A dalok persze nem rosszak (különösen a lüktető ritmusú és szárnyaló refrénnel díszített "In Your Eyes" tarol), de a barátságtalan hangzás nálam sokat ront az összképen. Ettől még biztosak lesznek olyanok, akik üdvözlik majd a modernebb, fémesebb keménységet, a szigorúbb, arcbamászóbb, kihívó attitűdöt. Ami engem illet, maradok a korábbi lemezeknél, mert a fenenagy acsarkodásban szerintem elvesznek mind a vokális, mind a hangszeres finomságok. Persze ha kicsi pénzért belefutok, megveszem, de ez így, az első benyomások alapján és a magas elvárások tükrében bizony csalódás. Visszatérve tehát a bevezetőmre: James megint szolgált egy okkal arra, hogy a rögös/kanyargós karrierjét figyelve még magasabbra szaladjon a szemöldököm.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.epica.nl
facebook.com/epica

Az Epica a szimfonikus, női énekesessel cukiskodó heavy/power metal együttesek szent tehene. De miket is beszélek: a stílusra jellemző habos, cukros, néha émelygős hangzás a zenekar esetében olyan, mint mikor egy tejszínes, vaníliakrémes torta közepére odavágunk egy kevésnyi pacalt, ami – és itt jön a csoda – nem válik ehetetlenné, sőt! A csapat a kezdeti időszakból megtartott néhány death metalos elemet és némi furfangos, kissé csavart – akár progresszívnak is nevezhető – megoldást, ez pedig éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy azoknak az egyébként extrém stílusokat szerető hallgatóknak kegyét is elnyerjék, akik hupililát hánynak a csokis süteménytől. Cukiskodásról tehát szó sincsen, a köztudat szerint a csapat élő bizonyítéka annak, hogy a heavy metal evolúciója nem jutott zsákutcába a szimfonikus metal létrejöttével, amire mi, magyarok egy tökéletesen passzoló mondást is kreáltunk: így kell fából vaskarikát kreálni.

Bevallom, jóllehet szeretem a stílust, de annak csak a férfi frontemberrel zenélő ágát – bár ez a fajta felfogás vagy inkább ízlésbeli attitűd jelenünkben abszolút nem PC –, mert a számomra igazából szinte megkülönbözhetetlen hangú hölgyek és a prezentált dallamokra ráülő szimfonikus maszlag úgy változtatja az együttesek zenéjét egyenformára, ahogy a viccbeli hajvágó gép a különböző fejformájú embereket.

Persze ez a szubjektív megállapítás óriási szakmai baki, hiszen a stílust szerető hallgatók tökéletesen el tudnak igazodni a különböző frontasszonyok szövevényes világában, olyan nüansznyi különbséget is észrevéve, hogy melyikük kedveli a szoknyát a farmernadrág helyett: ez pedig tényleg releváns indok ahhoz, hogy fenti soraimat olvasva kontárt kiáltson a nagyérdemű.

De félre a tréfát, nem véletlen, hogy a talán leginkább elismert stílusbeli együttes egyetlen lemezéről sem értekeztünk, mivel tudomásom szerint blogtársaimnak sem ez a zenei világ kedvenc barangolási helyük, de ha már értekeztünk az Epicához hasonlóan egyedinek kikiáltott – és a kritikámban ezzel a véleménnyel abszolút egyetértő – Scardust lemezéről, akkor éppen itt az ideje, hogy a királynői bandát is górcső alá vegyük.

A lemezt végighallgatva egy dolog azonnal nyilvánvaló: olyan szintű professzionalizmusnak lehetünk fültanúi, aminek hatására minden egyes alkotói elem ott van, ahol kell, és olyan arányban, ami tökéletesen egyensúlyoz extrém és kommersz között – jóllehet a death metalos elemek inkább csak kvázi szélsőséget teremtenek, mert a dalok könnyedén befogadhatóak azok számára is, akik a hörgést vagy az enyhén disszonáns dallamvezetést hallva azonnal késztetést éreznek belépni a harcosok klubjába, levezetni a hirtelen felgyülemlett feszültséget.

Ebből következően a lemezen tapasztalható kreatív energiákat nem a spontaneitás, hanem a minden hibaszázalékot kiszűrő megtervezettség mozgatja – nézőpont és ízlés kérdése, hogy ezt minek nevezzük: mesterkéltségnek vagy tudatos szakmai iránykezelésnek. Progresszívnek azonban nem nevezném a csapat által játszott zenét – legalábbis ezen a lemezen –, a tempók és a különböző stílusbeli elemek – doom, death, thrash, euro-power, sőt néha indusztriális – váltogatása "nem meríti ki" a progresszió fogalmát, sőt, a gitárszólók szűkössége néha azt az érzetet kelti az emberben, hogy csak azért vannak, mert az "algoritmus" éppen azt kívánta.

Mindezek ellenére a dalok hallgattatják magukat, mert a dallamérzékenységben, az atmoszféra teremtésben tényleg profi teljesítményről beszélhetünk: az "Obsidian Heart" fő doomriffjébe ágyazott "szimfonika" hatására az erre fogékonyaknak minden bizonnyal megugrik az endorfin termelésük, de a lemez vázát alkotó három, tematikailag összefüggő dalmonstrum is képes egy-két hallgatás után úgy beleégni az agyba, mint a TESCO reklámkiadványainak átvágós kedvezményes árai a fogyasztói mámorban fetrengő emberfiának.

De végül is hogyan értékelném az albumot? Nézzük csak! Kiváló énekhang: pipa, bár ez a stílusban szinte általános; dallamok: pipa, de hát vannak a színtéren az ABBA-t megszégyenítő versenytársak is; atmoszféra, amiben azonban tényleg van különbség, hiszen az Epica esetében komorabb, nyomasztóbb zenei világteremtéssel állunk szemben; szimfonikus és egyéb elemek integrálása: tökéletes, ezen a területen bizony tényleg királyi minőségről beszélhetünk.

S hogy összességében mit jelentenek a felsorolt részelemekhez fűzött kommentjeim? Azt döntse el mindenki saját maga, mert az igazságot végső soron az együttes fogja kimondani, mindenki részére, az individuumra szabva – mert az Epica kreatív gépsora minden bizonnyal erre is képes…

Garael

Kiadó:
Verycords

Honlap:
facebook.com/patrick.rondat.1

Direkt rákerestem: Patrick Rondat - bár sohasem szerepelt nálunk önálló lemezkritikával (ennek okáról majd később) - referencia szintjén öt alkalommal is meg lett említve blogunkon. Minden bizonnyal csak kevesek előtt ismert ez a francia gitárfenomén, pedig legalább az instrumentális gitárzenék kedvelői között ismerősen kellene csengenie a névnek. Én régebben úgy fogalmaztam, hogy ő a francia Szekeres Tamás (fiatalkorukban szerintem még hasonlítottak is egymásra).

Patrick Rondat tehát nem virsliujjú, kispályás, lakodalmakban bazseváló amatőr, hanem világszínvonalú előadó és dalszerző, aki korábban már kollaborált olyan híres muzsikusokkal mint Tony MacAlpine, Simon Phillips, Steve Lukather, Tommy Aldridge, Gary Moore és Stu Hamm, illetve szerepelt Joe Satriani, Uli Jon Roth és Michael Schenker mellett az 1998-as G3 turné francia állomásain. Ennek ellenére a legtöbben valószínűleg mégis inkább úgy ismerik - ha ismerik egyáltalán -, mint Jean-Michel Jarre turnégitárosát. Ugyan erre vonatkozó bizonyítékot nem sikerült találnom, de nem kizárt, hogy június 26-án, a Budapest Sportarénában ő is ott lesz Jarre mellett - bár ezt a francia billentyűs jelenlegi stíluspreferenciáit figyelembe véve nem tartom valószínűnek.

Akárhogy is, Rondat sokat köszönhet Jarre-nak, hiszen ő ismertette meg nemzetközi szinten nemcsak a tisztelt publikummal, de alighanem a muzsikustársadalom neves képviselőivel is. Vagy mittomén. Jarre mindenesetre zeneileg is hatással volt Rondat-ra, aki a "klasszikus érában", azaz a '80-as évek végén és a rá következő évtizedben nem minden áron az akkor elvárt, ujjgyakorlatos gitárhősködést erőltette a lemezein (bár az is ment neki nagyon), hanem a hangulat- és atmoszférateremtést (ami meg Jarre-nak ment mindig is jól). Rondat tehát olyan gitárfenomén, aki a shredder "bizonyítási kényszerét" mindig is ötvözni tudta jazzes hatásokkal (muzsikált együtt pl. Michel Petruccianival és Didier Lockwooddal) és klasszikus zenei kitekintésekkel (csinált pl. egy Vivaldi, Mozart és Beethoven darabokat feldolgozó lemezt Hervé N'Kaoua zongoristával).

Most pedig arról, hogy miért nem szerepelt még nálunk önálló lemezkritikával. Ennek egyszerű oka az, hogy utoljára 2004-ben adott ki instru gitárlemezt saját dalokkal (An Ephemeral World). Hogy mi volt az oka annak, hogy több mint 20 évet kellett várni erre az albumra, nem tudnám megmondani, de nem is fontos. Az a lényeg, hogy az anyag megjelenésével hatalmas és csodálatos meglepetést sikerült okoznia; főleg úgy, hogy az "Escape From Shadows" simán odatehető a "klasszikusok" mellé (Rape Of The Earth - 1991, Amphibia - 1998, On the Edge - 1999). Mi több, kifejezetten a kedvenc albumom, az "Amphibia" filmzenés, ambientes világát idézi meg újra!

Tartalmilag, formailag hihetetlenül gazdag és fordulatos ez a zene: a Mike Varney neves protezséire (pártfogoltjaira) emlékeztető húrvarázslás mellett (Back On Track) sorjáznak rajta az atmoszferikus, hangulatteremtő elemek (Overture/Fear And Guilt), a klasszikus zenei motívumok (Prelude And Allegro), sőt még egy énekes ballada is belefért a tehetséges és szemrevaló Gaëlle Buswel kisasszony közreműködésével (Now We're Home).

Még sok-sok figyelmes hallgatásra lesz szükségem, de Rondat egy igen hosszúra nyúlt szünet után alighanem az év egyik legkiemelkedőbb instrumentális gitáralbumával örvendeztetett meg minket. Érzem benne azt a bizonyos toplistás potenciált!

Tartuffe

Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

Ígérem, nem fogom túlbonyolítani ezt a lemezismertetőt. Igazából a villámkritika (Ballroom Blitz) rovatunkban lenne a helye, de már vagy két hete nem posztoltunk semmit, és rendszeres olvasóink (mind a hárman) már biztosan ki vannak éhezve némi zenei újdonságra és szakavatott kritikai elemzésre. :))

A The Dead Daisies rajongókra manapság szép idők járnak, hiszen többéves kihagyás után visszatért a csapat kötelékébe John Corabi, aki - valljuk be Glenn Hughes minden rocktörténelmi érdemének elismerése mellett - a százszorszépek igazi hangja, a tökéletes választás ehhez a projekthez. A másik ok a rajongók örvendezésére az, hogy egy éven belül a második albumot vehetik kézbe nagy kedvencüktől.

Ha egészen őszinték (vagy talán kekecek) akarunk lenni, akkor valójában még ezt a nem egészen egy évet sem indokolta semmi, hiszen a "Lookin' For Trouble" tíz tételét még az előző album stúdiófölvételei közben, alatt, után, mellett rögzítették. Az történt ugyanis, hogy a mindössze 36 perces új stúdiólemezt elképesztően gyorsan összehajították, a híres Fame Studiosban (Muscle Shoals, Alabamában) kibérelt stúdióidő maradékát pedig arra használták föl, hogy a blues klasszikusok közül néhány nagy kedvencet följátszanak.

Talán a "genius loci" inspirálta őket, hiszen ebben a stúdióban korábban olyan legendás muzsikusok dolgoztak, mint Aretha Franklin, Wilson Pickett és Etta James. Amikor a sorlemezre szánt dalok kidolgozása, rögzítése befejeződött, az együttes spontán módon blues-orientált örömzenélésbe kezdett, és kicsit leegyszerűsítően fogalmazva Marty Fredriksen producernek köszönhető (aki megnyomta a fölvétel gombot), hogy ezeket a jammeléseket (illetve azok gyümölcsét) mi is meghallgathatjuk, élvezhetjük.

Nem tudom, hogy mennyire volt ez tudatos, de a "Light 'Em Up"-hoz hasonlóan ez az anyag is tíz dalt tartalmaz mintegy 36 percben. A blues olyan óriásainak szerzeményeit vették elő, mint Robert Johnson, Muddy Waters, B. B. King, John Lee Hooker, Howlin' Wolf, Albert King stb. A koncepció és a stílus nagyjából az 1992-es (és nem mellesleg minden ízében mesés) L. A. Blues Authority nevű sztárparádé szellemét idézi - ha egyáltalán emlékszik még rá valaki. Ez voltaképp azt jelenti, hogy a klasszikus blues tételek feszesebb, keményebb és töményebb hangzást kaptak - vagyis jól hallhatóan hard rock és metál zenészek kezei közül kerültek ki.

Azt kell mondjam, akad a dalok között jobban sikerült: általában a The Dead Daisies tagjainak nyilván jobban fekvő rockosabb tételek (I'm Ready, Walking The Dog) és meglepő módon B. B. King örökzöldje, a "The Thrill Is Gone", amiben mind Corabi, mind Doug Aldrich remekül szerepel (az utóbbi úgy nyűvi a húrokat, mintha Gary Moore előtt akarna tisztelegni). Viszont vannak itt minden izgalmat nélkülöző interpretációk is, mint pl. a kicsit már elcsépelt "Going Down" vagy "Crossroads". Szerintem a leggyöngébben sikerült földolgozás egyértelműen a "Black Betty", amely nélkülözi a klasszikussá vált Ram Jam-verzió minden nyersességét és zabolátlan energiáját.

Régi baksásan rövid és nem kimondottan figyelemre méltó produkcióval van dolgunk, de sör és Unicum-áztatta kerti partikra pazar választás, a barátok társaságában töltött meleg, nyári esték tökéletes hangulati aláfestése. (Nyilván magammal is viszem a (Balaton)Zamárdiba tervezett hosszú hétvégére).

Tartuffe

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.facebook.com/wallofsleep

Doom. A súly zenei megtestesülése, a lassú hömpölygés mindent elsöprő ereje, a zene érzelmekre ható, néha spiritualitásba csapó jellegének megnyilvánulása – szélsőségesebb formájában a gyász és elmúlás orrba vágó, penetráns kinyilatkoztatása. 

Wall Of Sleep: mindez, és még sok minden más. Annyira doom, amennyire a Paradise Lost volt a "Draconian Times" idején: a gyökerek nyilvánvalóak, az eredmény már korántsem. S jól van ez így? Jól van ez így!

A csapat legutóbbi albumán már érezhető volt annak az útnak a folytatási hajlandósága, amit még Cselényi Csaba énekessel kezdtek el, egyre több és több, integrálható hatást engedve be a doom résnyire nyitott kapuján, lassan, de értő kézzel és füllel formálva a tradíciók adta alapokat. Most persze említhetném a Toruble-t, mint a példaképek felismerhető origóját, de ennél többről van szó. Heavy metal, southern elemek, elszálló, dallamos, más dimenzióba is átkukkantó hangulat – olyan örvénylő, pulzáló stíluskavalkád, aminek magja továbbra is a doom, de az egészet tekintve már leginkább súlyos, néha epikus heavy metal, a stílusra nem igazán jellemző hard rockkos elemekkel. A riffek mellett egyenlő jogokkal rendelkező tulajdonostársként megjelenő dallamok aztán tágra nyitják a már említett kapukat, hogy az underground megkapó, ám egyben rácsok mögé záró felügyeletéből kitekinthessenek egy másik – a kommerszet azonban messzire kerülő - világba, legyen az most éppen az új lemez központi témájául szolgáló, főnévként és melléknévként is értelmezhető királyság.

Számomra egyértelmű volt, hogy Bátky Zoltán megjelenésével a zene változni fog: az énekes jellegzetes dallamformálási attitűdje pályájának kezdete óta nyilvánvaló, aminek célja annak a misztikus atmoszférának a megteremtése, ami egyébként tökéletesen illeszthető a doomhoz, még akkor is, ha az stílusbeli elmozdulással jár. Igen, Zoltán jó értelemben képes rátelepedni minden zenei kalandra, amiben részt vesz, nem tolakodóan, de erős karakterrel formálja maga képére a riffek adta dalvázlatokat s hogy ez mennyire felsőligás jelenség is tud lenni, vegyük csak számba Glenn Hughes legutóbbi - illetve összes - lemez(ei)ét.

Füleki Sándor, a riffmester: gitármunkájában ott van a nagy elődök kézlenyomata – még ha az egyiknek hiányzik is valamelyik ujjperce -, szólóival tökéletesen képes az ikergitáros harmóniák adta alkotói szabadságot kiteljesíteni; a Wall of Sleep kreatív magjának vezéregyénisége de korántsem diktátora. Újdonság? A doom által nehezen elfogadott toposz, a gitáros számára azoban inkább kalandot jelentő kihívás, egy olyan transzformációs folyamat, amitől az elvben integrálhatatlan új elem tökéletesen épül be a zenekar teremtette világba, olyan egységet alkotva, amiről a Manowar csak zenélni tud, de a gyakorlatban megvalósítani… De ez inkább maradjon csak a mi titkunk.

A „The Kindom” aztán tökéletes példája annak, amit megpróbáltam széles ecsetvonásokkal a digitális térbe felfesteni. A kezdő „Maelstrom” modern, zakatolós indulóriffje már a doomon kívüli világból érkezik, hogy aztán a Trouble-t idéző ikrgitáros, a szívet megdobogtató zakatolásba lépjen át, "BZ" dallamai pedig tökéletesen prezentálják, mire is számíthatunk a folytatásban.

A következő etapban aztán már a hagyományos, hideglelős, Iommi-féle hangulat határozza meg a kezdeti zenei lépéseket, hogy aztán ismét a menetelésé legyen a főszerep, amiben a refrén azonnal kitörölhetetlen nyomokkal szórja tele a dalt, a stílusreleváns gitárszóló pedig azoknak is kedvez, akik még a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódva tanulták meg, mi is a heavy metal lényege.

A dalok laza koncepcióban villantják fel egy elképzelt királyság történéseit, amiben a doom mellett számtalan alkotóelem bontakozik ki: a „The Last Straw” már teljesen maga mögött hagyja a kezdeteket, és nem más, mint a riffeiben kissé besúlyosodó, de szimpla hard rock darab, amiben az énekes dallamai a doomra nem igazán jellemző optimista érzéssel bontják le a stílus aranyszabályait fogságban tartó falakat. A váltás nem véletlen, hiszen a többi szerzeménytől eltérően a szóban forgó dal „BZ” saját ötleteiből fejlődött ki és tulajdonképen egy olyan szerelmes dal, aminek környezete annyi romantikát tartalmaz, mint amennyit az apokalipszis lovasai megkívánnak.

Persze nem lenne a lemez igazán a tradícióknak IS megfelelő, ha nem terpeszkedne a dalok között két epikus folyam: a „Left Behind” talán a legnehezebben befogadható, klasszikus, nyomasztó vonalvezetéssel, hosszú, kifejtő, élvezetes gitárszólóval rendelkező kinyilatkoztatás, aminek a végébe kalapált érzelmi kitörést szolgáló” Rise, Rise” kántáló ütemei helyett én valami dallamosabbal próbálkoztam volna – de a kissé monoton, a szöveghez remekül illeszkedő hangulati elem létjogosultsága is tökéletesen elfogadható.

A „The Kingdom” zárása aztán egyfajta összefoglalás, a Tony Martin-féle Black Sabbath időszak hagyományainak megfelelve, bár az akusztikusan lecsengő végkifejlet a harangzúgással már az Ozzy-érát idézi.

Ortodox hívőknek ajánlott az album? Naná, hiszen a magyar néplélek legalább úgy szeret bosszankodni, mint örülni. De tudjátok mit? Inkább örüljetek, mert a Wall Of Sleep zenei és földrajzi értelemben is vett határainkon túllépő színvonalat prezentálva mutatta meg, hol lakik az erő. És nem csak a Jedikben.

Garael

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
www.joviac.com
joviac.bandcamp.com
facebook.com/JoviacBand

Megcsontosodott, rugalmatlan, morózus öreg fószer lettem. Zeneileg is alig-alig tudok nyitni egy-két újabb jelenség, stílus, hangzás felé. Így aztán nem láttam túl sok esélyt arra, hogy a finn fiatalokból (értsd: nagyon-nagyon fiatal srácokból) álló Joviac labdába rúgjon nálam. Ott van mindjárt a névválasztás. Joviac? Na, ne már, tényleg? Ez meg mit akar jelenteni, miféle együttesnév ez? Egyáltalán hogy kell ejteni: Dzsóviek?

Céltalan internetes kóborlásaim közben botlottam bele a tamperei arcok muzsikájába, ami ugyan már évek óta Joviac néven fut (pl. 2017-ben is jelent meg lemezük, ami a bandcamp oldalukon teljes egészében meghallgatható), de az egész projekt valójában egyetlen zenészhez, egy Viljami Jupiter Wenttola nevű gitáros-énekeshez köthető: vagyis ő a "mesztörmájnd". Amennyire meg tudtam állapítani, ez az első, rendes kiadónál megjelent anyaguk, bár a "rendes kiadó" azért kicsit erős, hiszen a finn Inverse Records nem éppen a zeneipar óriása (érdekes módon vannak náluk magyar csapatok is, pl. Angertea, Before We Fall, Heartkiller).

Jupiterre - nem naprendszerünk óriás gázbolygójára, hanem erre a hipertehetséges finn muzsikusra - mindenképp érdemes lesz odafigyelni. Nemcsak nagyszerű hangszeres és kompetens énekes, de kiváló zeneszerző is, akinek huszonegynéhány évesen a kisujjában van a teljes progresszív rock és metál katalógus: a Dream Theatertől a Circus Maximusig, a Leproustől a Hakenig, a Volától a Soenig.

A Joviac stílusában és hangzásában az egykori (egyébként norvég) Aspera/Above Symmetry világát idézi meg előttem, csak éppen sokkal több modernebb, fiatalosabb éllel. Sokaknak olykor talán csapongónak tűnhet a "fogalmazás", de annyira lehengerlően zenei, sőt látnoki az egész, hogy mélyen meg kell hajolnom előttük. Maximális tisztelet jár ki nekik, még az sem kizárt, hogy az év végéig "bejátsszák" magukat a toplistámra. Mosolyt csaltak a megcsontosodott, rugalmatlan, morózus öreg fószer arcára - és ez manapság egyáltalán nem könnyű. Ráadásul a lemez címe biztos folytatást ígér...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/GiantRockBand

A Giant legutóbbi, 2022-ben megjelent albumának (Shifting Time) recenziójában már kitárgyaltam, hogy a White Heart nevű keresztény hard rock csapatból pufihajú dallamrockra váltó Huff testvérek többet érdemeltek volna, de a grunge a '90-es évek elején rajtuk is úthengerként gázolt át. Így tört derékbe egy ígéretes karrier, amibe szokás szerint a méltatlanul földbe áll(ítot)t hajbandák nagy doktora, Serafino Perugino lehelt új életet. A Frontiers kiadó tulajdonosa megannyi hasonló csapatot élesztett újra a tetszhalott állapotból, sőt olykor már elporladt vagy mumifikálódott tetemeket töltött meg látványosan dagadó életerővel.

Sajnos ennek a föltámadásnak mostanában már nem része az alapító Dann Huff, aki énekesként, gitárosként, fő dalszerzőként mindig is a csapat valódi motorja volt. Mindenesetre az ő áldásával és eleinte alkalmi közreműködésével alakult újjá a Giant, először Terry Brockkal (Strangeways, Seventh Key) a mikrofonnál, akinek helyét mostanában a nem kevésbé tehetséges Kent Hilli (Perfect Plan) vette át.

Eddig nagyjából évtizedenként hallattak magukról, de a legutóbbi lemez óta most csak három év telt el. Ehhez képest az eredményt nem mondanám sem elhamarkodottnak, sem gyöngébbnek. Az együttes magját képező eredeti tagok, David Huff dobos és Mike Brignardello bőgős már korábban is nagyon jó érzékkel választottak gitárost, John Roth ugyanis (aki már a Wingerben is bizonyított) rutinos muzsikus jó dalszerzői vénával, káprázatos technikával és a kifogástalan megszólalással. Ezen a lemezen pedig a finn Jimmy Westerlund (One Desire) gitározik, aki hangszeres tudása mellett dalszerzői és produceri minőségben is bőven hozzájárult a végeredményhez.

Nem állítom, hogy az újkori Giantnak sikerült megütnie azt a színvonalat, vagy életben tartania azt a tüzet, ami kezdetben jellemezte őket, s ami miatt az 1992-es "Time To Burn" című albumuk bekerült az elfeledett jeles mesterremekek rovatunkba. Ez a Giant már nem az a Giant. Ma már talán a stílus is más: AOR-osabb, Frontiers sablonokhoz igazított lett az egész. Szerencsére ez nem jelenti, hogy teljesen sterillé vagy unalmassá váltak volna. A dalok, a dallamok ma is fülbemászóak, ha nem is különösebben izgalmasak. A Giant ma már biztonsági játékot játszik, már nem óriás, csak középtermetű, nem döngöl, csak simogat, de azért szórakoztató. Ha épp olyan hangulatod van...

Tartuffe

The Wildhearts: Satanic Rites of The Wildhearts (2025)

A sokat kárhoztatott '90-es évek egyik ritka pozitívuma volt ennek a brit bandának a feltűnése (mondjuk a Faith No More és a Living Colour mellett, sokkal többet nem tudok mondani, ha keresztre feszítenek, se). Tényleg, az föltűnt, hogy grunge ide, nu metal oda, ez volt az utolsó olyan évtized, amikor zenében még történtek új dolgok? A kétezres évek óta semmi, negyed évszázados nihil; retro, vagy a műfajok kevergetése max., az innováció elment vadászni. (A technológia mondjuk rohamos léptékkel fejlődött, de erről később).

Éppen egy virtigli kilencvenes évekbeli ipari metal témával indul ez a lemez is, Ministry után szabadon. Nem kell sokat várni persze, hogy még az első számon belül átmenjünk a Ramones "Rock 'n' Roll Radio"-jába. Hát igen, ezt várjuk tőlük, ezt szeretjük bennük. A kiszámíthatatlanságot, sokszínűséget. Nagyjából ezeket váltogatják a műsor hátrelévő részében is, ti. a fülbemászó punk-rock slágereket a szőrösebb, (nu-)metalos témákkal, itt-ott egy kis beat(les). Talán kevesebb kreativitással, mint az első néhány albumukon, és persze azon is lehetne vitázni egy jót, hogy mennyire The Wildhearts ez a The Wildhearts, de egy dolgot nem lehet elvitatni: Ginger dalszerzőként a gyengébb pillanataiban is üti a mezőny zömét.

Raven: Can't Take Away The Fire EP (2025)

Leírtam már sokszor, hogy a '80-as évek csapatainak zöme nagyon hasonló pályát futott be: fiatalos düh, kiadói nyomásra elkövetett dallamosodás, nyűglődés a kilencvenes években, feloszlás-újraalakulás, ilyen a Raven is. Namármost, a négy-öt évtizedes küszködés után ezek a vén csatalovak játszhatnának bármit. Lassabbat, dallamosabbat, bluesosabbat. Elfogadnánk tőlük, ahogy pl. Gary Moore-tól is elfogadtuk. De nem, pont ugyanolyan elánnal tolják a szélsebes riffeket és az eszelős énektémákat, mint az első két LP-jükön. (Alighanem az EP címe nem véletlen.) Nincs mese, úgy tűnik, ezek a fickók tényleg ezt szeretik, zsigerből ez jön belőlük még 60 évesen is, ha nincs rajtuk külső nyomás, elvárás.

Az a nagy helyzet, hogy belőlem is. Vesszek meg, nekem ez még most is tetszik. Kinőhettem volna pedig én is ezt a tufa metalt. De valahogy nem sikerült. Shame on me, ahogy a művelt francia mondja. 5 új szám, amiből négy gyors, pörgős. Mindig is toltak egy-egy pszichedelikus, '70-es évekbe visszanyúló (Zep, Sabbath) opuszt a lemezeiken, az ötödik nóta most is ilyen. Plusz 3 koncert-felvétel. Rajongóknak persze, más meg ne hallgassa! Mert még a végén rájön, hogy alapvetően szar az ízlésem.

Wild One: Reach For The Stars (2024)

A Spotify dobálja fel ennek a "bandának" a kislemezeit (azaz úton a friss album), és hát elképesztő. Azért van idézőjelben a banda, mert egyszemélyes projekt ez, egy svéd csóka (Mikael Nilsson) szórakozik a stúdiójában és alkot a nyolcvanas évek stílusában. És azért elképesztő, mert instant slágergyűjtemény ez is, az eredetiket már-már megszégyenítő színvonalon. Írtam egy hasonlóról (ITT), a különbség mindösszesen annyi, hogy amíg a Palace esetén az MI segítséget 30-40%-ra saccolom, itt minimum 80-85%-ot mondanék/érzek. Igen, itt tart a technológia, a mesterséges lassan – értő kezek alatt persze, gondolom – jobb lesz, mint az élő. És az AI nem alszik, nem bunkó, nem másnapos, nem pofázik vissza, ahogyan egy igazi zenész, főleg egy igazi rocker teszi.

Lehet persze azt gondolni-mondani, hogy ezek a művek sosem lesznek igazán sikeresek. El kell keserítselek benneteket: ide a bökőt, hogy Tobias Forge (Ghost) pontosan ugyanezt csinálja (márpedig rá igazán nem lehet azt mondani, hogy ne lenne sikeres) – elszöszölget a stúdióban a géphaver segítségével, amíg tökéletes nem lesz a produkció. Egyetlen dolgot csinál jobban (sokkal jobban): ő úgy lop… izé, hasznosít újra, hogy nem veszi le egy az egyben egy letűnt korszak stílusát, hangzását, amitől a Palace vagy a Wild One porosnak, avíttnak tűnik és egyből megtizedeli a potenciális célközönségét. Ő is pofátlanul felhasznál konkrét dallamokat, riffeket (lásd: új lemezen a Journey nyúlás, vagy a "Ritual"-ban a "Symphony Of Destruction" riffjének a re-cirkulálása), de ezeket úgy pakolgatja egymásra, hogy az egyetlen konkrét stílust, korszakot sem koppint – amivel releváns tud lenni napjainkban is. Ez is egy eredmény, nem is kicsi, nem szeretném lebecsülni. Sőt, ha jobban belegondolok, én is kábé ugyanezeket a riffeket és dallamokat tölteném be a gépbe (ABBA-tól a Megadeth-ig), hogy ezek stílusában, ezekre emlékeztetően (de mégse pont ugyanúgy) dobálja ki az új gitár- és énektémákat, amikből válogathatok – már ha én lennék a Ghost zenei agya. Azt hiszem, az ízlésünk nagyon is hasonló Forge úrral. :D Egy szó, mint száz, a jövő bekopogtatott!

Kotta