Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.sonataarctica.info
facebook.com/sonataarctica

Ha-Ha-Ha! Az év metál kamu indikátoros szereplőjének olcsóvicces beetetésén még akkor is tudok röhögni, ha tulajdonképpen sírnom kéne, már ha azok között lennék, akik bedőltek Tony Kakko "vissza a gyökerekhez" lelkendezős szövegének, illetve nem lennék tulajdonképpen elégedett a be nem vált ígéretek ellenére is – ez utóbbiakhoz szerencsésen volt időm hozzászokni az elmúlt húsz év politikai történéseit tekintve.

A kamu indikátor elpirulását tehát nem az adott minőség eredményezte, hanem az a felvezetés, amiből "csak" a speedelés, valamint a korai idők játékos dallamvezetése nem valósult meg, és a megszületett album sokkal inkább felfogható egy "Stones Grow Her Name II."-nek, mintsem az "Ecliptica", vagy a "Silence" szellemében íródott újrafelfedezésnek. Mert az igaz, hogy a kétlábdob többször is nekilódul, ám csak olyan kedvcsinálóként, amilyenek a német soft-pornófilmek voltak a nyolcvanas évek végén: izgalomkeltéshez igen, ám kielégüléshez már kevésnek bizonyultak – ettől persze jól szórakozott rajtuk az ember(kamasz)fia.

Megmondom őszintén, én már eleve gyanúsnak találtam a nagy lelkendezést, mert a korai évek albumjait nem csak a sebesség, hanem az a dallamvilág is meghatározta, ami jóval közelebb állt a Helloween, vagy Stratovarius-féle euro-power dallamokhoz – egyesek szerint gyermekdalokhoz –, mint az utóbbi idők musicalben fogant modoros melódiáihoz, amihez az eltelt 15 év járul, és a fiatalos bohóságot csak úgy, mesterséges kényszerítéssel visszahozni eléggé reménytelen vállalkozás. A felvezető "The Wolves Die Young" klipje ráadásul nem árult zsákbafarkast – izé, macskát –, és ha a farkasvakság nem ereszkedett az ortodox hívek szemére, vagyis fülére, akkor konstatálhatták, hogy ez a nóta egy körmeit rég otthagyott férget szorít a fába, akinek ordítani már igazán nincs kedve. Hallgasd csak meg a címében rohanást ígérő "Running Lights"-ot, egyből vághatod, hogy a dalnak több köze van a musical-hez, mint a veretes farkasgalopphoz, és ez nem csak a tempó váltakozó, hanem a dallamformálás modoros és színpadias jellegéből, valamint Kakko megszelídült, ezerszínű, ám "fémét-vesztett" hangjából is következik. A korai éveket talán csak címéhez méltóan szigorúbb "Blood", a hülyéskedős "X Marks The Spot", valamint a "Cloud Factory" idézi meg, aminek refrénjét az öt éves fiam is azonnal énekelni tudja – no, nem azért, mintha a többi olyannyira bonyolult lenne, de ennél a dalnál érzem leginkább a naiv, bolondozós attitűdöt, és nem képzelem a színpadra rögtön az Operaház Fantomját.

A Sonata Arctica rajongók két célcsoportja is csalódhat tehát: azok, akik a Stratovarius kisöccsét várták vissza, de azok is, akik a két albumnyi progresszívabb vonalat. Mindezekből következve tulajdonképpen csak a hozzám hasonlók jártak jól, akiknek bejött a legutóbbi lemez slágeres-dallamos-habosan modoros jellege, bár megmondom őszintén, az előd esetében talán több hatásvadász dallamot sikerült összekalapálni a fiúknak – ebben a tekintetben valóban keményebb hozzáállásról beszélhetünk –, ráadásul a záró, tíz perces "Larger Than Life" már nálam is majdnem kiveri a biztosítékot öncélú szövegmondásával és a metált a zenekari árokba űző monumentálisnak szánt, ám inkább geil színpadiasságával. Mondjuk ez utóbbi momentán nekem tetszik, de ez nem mérvadó, hiszen én Korda Gyurit is szeretem, ő pedig a tisztességben megőszült polgárság mellett inkább a punkok vehemens kedvence.

Egyes elemeiben keménykedőbbnek tűnő, ám valójában a rockoperás hagyomá-nyomok-on ügető albummal sokkolták/leptékmeg/bosszantották fel – ki-ki válassza a számára megfelelőbbet – a finn fiúk a közönséget, amit a mélytelenséget tükröző hangzás és Kakko bársonyos, de a fémes viháncot igazából nélkülöző vokális stílusa ír ki - úgy látszik mára visszavonhatatlanul - a power-metal szigorú birodalmából.

Garael

Nos, mire eljutottam életem első Rhapsody koncertjére, addigra tartalékos lett a csapat. Nem is annyira Patrice Guers basszusgitáros játéka hiányzott, őt úgy-ahogy helyettesítette a dobos tesója, Oliver Holzwarth, bár a színpadi mozgást még tanulnia kell. A fő hiányzó elem Luca Turilli, amennyire zseniális zeneszerzői tehetsége hiányzott az utolsó albumról, annyira hiányzott ízes gitárjátéka is a koncertről. Ahogy Roby de Micheli eljátszotta a szólókat nyögvenyelősen, hellyel-közzel, úgy éreztem magam, mint amikor először hallottam Bencsik Samu szólóit Sárvári Vili tolmácsolásában, a nehezebb részeknél elmaszatolva. Az előzenekari státusz sem tett jót a produkciónak, látványelemek nélkül, a letakart Gamma Ray szerelés előtt nagyon amatőrnek tűnt a produkció. Egyedül Fabio Lione sugárzott, villogott, énekelt, énekeltetett, igazi showmanként elvitte hátán a bulit. A "Lamento Eroico"-ban még azt is megmutatta, hogy akár operaénekesnek is elmehetne (nem mintha egy rock koncerten bárki is elvárna ilyet tőle!). A rövid műsor leggyengébb láncszeme az új lemez két dala volt, a többi egy jól sikerült, ámde rövid "besztof", "Land Of Immortals"-tól "Holy Thunderforce"-on át az "Emerald Sword"-ig. Ha nagy kedvencem, az "Unholy Warcry" magyaros ihletésű szólóját nem írta volna át egy számára eljátszhatóra az új gitáros, még megbocsátottam volna neki a görcsös erőlködését, de ezzel végképp kihúzta a gyufát. Én leírtam a Rhapsody Of Fire-t, éljen a Luca Turilli's Rhapsody!

A Gamma Ray felállásában is volt új elem, bár már korábban is kisegített koncerteken, most mint a zenekar állandó tagja mutatkozott be Michael Ehre dobos, aki egy vagány dobszólóval le is tette a névjegyét a koncerten. Fő műsorszámként ők teljes show-val készültek, látványban és időben egyaránt. A doboson kívül három szólógitáros állt a deszkákon, hiszen Dirk Schlächter Henjo Richter érkezésekor nyergelt át a mélyebb húrokra, Kai Hansent meg nem kell bemutatni, ő már egyszer a Helloweent beírta a rock történelembe, és szerintem a Gamma Ray neve is olvasható azokon a lapokon, ha nem is annyira elől, mint korábbi zenekara. A Judas Priestre emlékeztető ikergitár szólók és a két gitáros egyenként is kitűnő játéka hamar feledtette az előzenekar programjának legfájdalmasabb pontját. Igazi lemezbemutató koncert volt, 6 számmal az "Empire Of The Undead"-ről, s mivel ez még nem volt meg nekem, egy kicsit idegenül álltam a programot hallgatva a tomboló tömeg közepén, de például a "Master Of Confusion"-t első hallásra is lehetett szeretni. Az én időm azonban akkor jött el, amikor egy-két régebbi dal is felbukkant a műsorban, mint a "Heaven Can Wait", a "Tribute To The Past", vagy a koncert végén az örömzenelésbe átcsapó "Rebellion In Dreamland" "Land Of The Free" "Man On A Mission" hármas, majd az ezt követő két ráadás nóta, a "To The Metal" és a "Send Me A Sign".

Baromi jó buli volt 100 percben, bár Kai Hansen hangja mintha megfakult volna. Ha most visszasírná Ralf Scheeperst a zenekarba, örömmel kiáltanám ki őket germánok közt Judásnak, és ez nem lenne szitokszó a számból!

CsiGabiGa

Csak hogy lássátok, nem az időt lopom, hanem alkotok is, közzéteszem a teljes kitárulkozásom megörökítő hang és képanyagot. Mindenféle külső segítség nélkül készült, tehát kb. ez lennék én... :-)

Túrisas

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Épp tegnapelőtt elmélkedtem arról, hogy a '80-as évek aréna rock legendáit kreatívan másoló, eszement (és újabban istenkáromló) Steel Panther sürgősen át kell essen egy fazonigazításon. A kezdeti sokk-terápia sikeres volt, mindenki fölfigyelt rájuk - mondjuk úgy - harsányságuk miatt, de mivel zeneileg többre képesek és hivatottak, le kell vessék magukról a viccesnek szánt szubhumán magatartást, a "sikamlós kígyóbőrt", hogy megkomolyodva végre arra koncentráljanak, ami tényleg az erősségük. Nem tökéletes a párhuzam, de valami hasonló történt a svéd Dynaztyval; ők ugyan sohasem trágárkodtak, de fiatal csikó létükre, zeneileg az első három lemez erejéig úgy beleragadtak az egykori hajbandák világába, mint mohó bögöly a légypapírba.

Ez önmagában persze nem baj, főleg mert istenáldotta tehetséggel, ügyesen csinálták, amit csináltak, de most hogy sikerült némi ismertséget kiharcolniuk (otthon és Japánban rendesen ostromolták a toplistákat), valamint egy komolyabb kiadóhoz kerültek, megrázván magukat új szintre emelték a produkciót. Valójában nem stílusváltás történt, csupán arról van szó, hogy fölnőttek, megkomolyodtak, s ezzel együtt szálkásra gyúrták magukat. Ez a tendencia már érezhető volt a "Knock You Down" (2011) és a "Sultans Of Sin" (2012) közötti hangsúlyeltolódásokon, elsősorban a kétgitáros fölállásnak köszönhetően, de a találó "Renatus" (újjászületett) névre hallgató új album már nem igazán nevezhető retro anyagnak. Skandináv erényektől duzzadó, tiszteletreméltó hagyományokat ápoló, hiperdallamos muzsika ez, de egészen friss megközelítésben, modern köntösben, bika megszólalással.

Mindazonáltal meg kell jegyezzem, hogy a jelentős izomtömeg-növeléssel buktak is valamit abból a bájból, amit a glam csillogása kölcsönzött nekik. A helyzet az, hogy abban a dallamos power-riffekre épülő irányzatban, amely felé most elmozdultak, már elég zsúfolt a skandináv hadszíntér. Föl kell kötniük a cicanadrágot ha itt állva akarnak maradni. Az egyik ilyen elhagyhatatlan lépés pl. az lenne, ha a fogós dallamokon túl azonnal ható slágerekkel is elő tudnának hozakodni, pl. valami olyannal, mint a nálunk annak idején ügyeletes kedvenccé avanzsált "Stand As One".

A Storm Vox Recordsnál megjelent korábbi lemezek csak vérlázító összegekért szerezhetők be; remélem, hogy most, amikor új kiadóhoz igazoltak, valamiképpen a régebbi albumok is kulturált áron lesznek majd megvásárolhatók. Itt a végén minden álszerénység nélkül teszem hozzá, hogy ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott "blogszférába" (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit.

Tartuffe

Kiadó:
Open E Music/Kobalt Lable Services

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy minden lemezkritika elé beillesszük a szóban forgó album borítójának képét. Máshol is így szokás, ráadásul bennünket - mivel mi még azon dinoszauruszok közé tartozunk, akik vásárolnak, és nagy gonddal katalogizálnak lemezeket - nem hagy teljesen hidegen, hogy egy megjelenés milyen külsőt kap. Túrisas kolléga tollából két cikk is jelent meg nálunk "A metál mint képzőművészet" címmel (itt és itt). Ennek ellenére - némileg formabontó módon - a Steel Panther új lemezéről írott recenzióm élére nem vagyok hajlandó beágyazni a borítót, mert az olyan, amiért muszlim országokban minimum lassú és szörnyű halál jár. A Sunset Strip bohócai ezúttal túl messzire mentek, és szerencséjük, hogy a kereszténység lényegesen kevésbé hisztérikusan reagál az istenkáromlás bűnére, mint a sharía törvénykezés alatt álló iszlám országok. A tény, hogy ilyen külcsínnel lemez megjelenhet egyáltalán, súlyos kórképet ad a modern európai és amerikai társadalmakról, ahol egy fél világ hördül föl méltatlankodva azon, ha egy acsarkodó kóbor kutyába belerúgnak, vagy - netalántán - arra vetemedik valaki, hogy államfilozófiai és erkölcsi alapon helyteleníti a nyílt homoszexualitás törvényerőre emelését, de jeges közönnyel vagy - ami még rosszabb - kárörvendő gúnnyal veszi tudomásul az emberek legszentebb meggyőződésének ilyetén sárba tiprását. Legyen erről elég ennyi!

Az egyik legelső latin versike, amit gimnazistaként megtanultam - baba kis kétsoros, nem kellett a memóriámat nagyon megerőltetni - Caius Valerius Catullusnak a szeretőjéhez, Lesbiához írt velős kijelentése, hogyaszongya:

"Odi et amo. Quare id faciam, fortasse requiris?
Nescio, sed fieri sentio et excrucior." (LXXXV)

avagy,

Gyűlölök és szeretek. S hogy mért teszem? - kérdezed talán,
Nem tudom, de érzem, hogy így van, s ez keresztre feszít. (85)

Nos, pont így vagyok én a Steel Pantherrel. Bár egyesek szerint végtelenül sablonos, a '80-as évek nagy bandáinak tollával ékeskedő középszer az egész, nekem zeneileg nagyon bejön, sőt erősebbnek találom, mint a régi legendák újdonsült próbálkozásait, és most direkt nem mondok neveket, nehogy Kotta kolléga érzékenységét megsértsem. Michael Starr énekes képes arra, hogy egyszerre szabadítsa ki torkából David Lee Roth és Sammy Hagar szellemét (ütős egyveleg!), Satchel pedig minden létező mérce szerint bámulatos gitáros (Rob Halford bandájába és Paul Gilbert legbelsőbb baráti körébe nem adják ingyen a belépőt!). Zeneileg tehát tényleg minden adott, a dalok is jók, jó arányérzékkel keverik, idézik meg a nagy példaképek stílusát, de - fájdalom! - a mai világban ez kevés az érvényesüléshez. Ki kellett találniuk ezt a túlfűtött erotikus, nőgyalázó maszlagot, hogy fölfigyeljenek rájuk.

Erre létezik egy angol mondás: "Fool me once, shame on you, fool me twice, shame on me." Ezt valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy: "Ha egyszer megszívatsz, szégyelld magad, ha kétszer megszívatsz, nekem kell szégyenkeznem." Engem a Steel Panther már kétszer is megszívatott, mert mindkét korábbi lemezük (Feel The Steel, Balls Out) tetszett - szégyellem is magam -, de hogy harmadjára is megszívasson valaki ugyanazzal az ízetlen tréfával, az már tényleg világraszóló botrány! Pedig a helyzet az, hogy nekem az "All You Can Eat" is bejön (persze szigorúan csak zeneileg!), jóllehet a végére ellaposodik egy kicsit, az utolsó két nótát már meg se hallgatom.

Viszont elérkezettnek látom az időt arra, hogy most, amikor már vastagon fölhívták magukra a figyelmet botrányos trágárságukkal, elhagyják ezt a – fogalmazzunk jóindulatúan! – gyermekbetegséget. Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a "fémpárduc" nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb - ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista.

Ezt annak ellenére mondom, hogy szerintem az "All You Can Eat" muzsikaként – a botrányos tálalás nélkül – igenis értékálló, ha nem is kiemelkedő, előremutató, vagy korszakalkotó. Persze nincsenek illúzióim, a legtöbb ember nem képes arra, hogy egy zenét pusztán zenei értékek alapján ítéljen meg, marketing és minden más ideológiai vagy inkulturációs sallang nélkül. Erre példa merőben más kontextusban a Stryper is, akik, miután letisztultak, értsd: elhagyták az ideológiailag, világnézetileg még nekem is túlfűtött szövegeiket, hatalmasat buktak pályafutásuk zeneileg legerősebb anyagával, az "Against The Law"-val.

Gyűlölök és szeretek, megkettőződtem, és ez az érzés szétszakít…

Tartuffe

Kiadó:
Playground Music

Honlapok:
www.new.aholaband.com
facebook.com/aholaband

Ehol e az új Ahola! – csodálkoztam rá a finn vokál-üdvöske második szólóalbumára, hiszen egy finn téli harcos fehér álcaruhás rejtőző képességével bújt el a lemez megjelenésének híre, bár az is lehet, hogy én vagyok a hibás. Miért is nem nézegetem a finn Metal Hammer aktuális számát – mentségemre szólva egy kukkot sem értek feltételezett nyelvrokonaink ékes beszédéből. Ja, de, a voi (vaj), menna (menni), sarvi (szarv) szavakat azért ki tudom következtetni, bár ezekből legfeljebb az utolsónak van némi relevanciája egy metal zenei írásban, az is legfeljebb akkor, ha valami ördögimádó csapatról van szó – jelen esetben azonban szó sincs erről, Ahola barátunk megmaradt azon a terepen, ahol igazán otthon érezheti magát. Mondjuk igencsak dimbes-dombos, szabdalt vidék ez, mert a kínált zenei anyag úgy csapong a stílusok között, mint elődje, sőt: itt akár egyetlen szerzeményen belül is olyan ugrásoknak lehetünk fültanúi, melyekért cserébe Hulk azonnal indulat-terapeutát fogadna. Hallgasd csak meg a "Road Of Creation" Ozzy-érás alap riffjét, és a hirtelen váltással erre ülő aréna-rock refrént, egyből megérted, miről is beszélek.

De ha már Sabbath: a "Still Metal" Heaven and Hellből kölcsönzött felvezetése olyan hirtelen torkollik egy echte, együtt bömbölős, prosztó Manowar harci indulóba – naná, ilyen címmel -, hogy még a fejünket sincs időnk behúzni a szónikus csapások miatt – igen, kérem, itt bármi megtörténhet, és meg is történik. No, persze, csak bizonyos stíluskeretek között, mert ha a hangvétel kicsit szigorodott is az első album óta, az alap az a dallamos, játékos heavy/aréna rock/metal, aminek meglétét Tartuffe kolléga úgy hiányolta Pretty Maids kritikájában. Ahola azonban többet tud a szimpla panelek tologatásánál, a "The Final Incantation"-ben olyan keleties-folk témát hoz, amire egy müezzin is büszke lenne, már ha az iszlám mecset alkalmazottja ki tudná énekelni azokat az üvegrepesztő hangokat, amit finn kollégája. És ha már Black Sabbath idézésről beszéltünk, megkapja a magáét a Led Zeppelin is, a "Dog" – nem véletlen a cím – áthallásos dallamaiban Ahola Plantet idéző tehetséget plántál, és a "Rock 'n' Roll" végre egy olyan AC/DC nóta, aminek vokál-élvezetéhez nem kell egy alternatív univerzumba lépnünk.

Ahola mellett meg kell említeni a gitáros hol neoklasszikus, hol bluesban gyökeredző játékát, ami azonban kellő teret ad a főnöknek – ettől függetlenül azok is élvezhetik a számokat, akik számára a metalban az ének csak a gitár utáni második hangszer.

Maximálisan elégedett vagyok barátunk teljesítményével, és a némi eklektika ellenére is egységesebb anyagnak érzem, mint Gus G. legutóbbi albumát – mondjuk itt legalább egy énekes dolgozott végig az anyagon, remélem, hogy rajtam kívül lesznek még olyanok, akik ezek után néha rá-rá fognak nézni a finn rockzenei lapokra is.

Garael

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.sloughfeg.com

Nekem kicsit harsány, ahogy mostanában a népzenét Európában rockkal-metallal keverik, a Fintroll-Dalriada vonaltól történetesen kiver a hideg veríték. Sokkal szimpatikusabb az a megközelítés, amikor nem direktben erőltetik bele a muzsikába a tradicionális hangszereket és dallamokat, mondjuk ahogy a Thin Lizzy és Gary Moore tette anno. Nekik a vérükben (és a kezükben) volt az ír népzene, ami ezáltal finoman átszőtt bármit, amit játszottak, megszabva a dalaik hangulatát magamutogató külsőségek (például öltözködés) nélkül.

Akad persze jó példa is, az Amorphis mondjuk korrektül jár el ebben a kérdésben, de van azért kevésbé szimpatikus megközelítés is bőven – az én ízlésemnek talán túl gyakran is. Mondjuk egy ilyen fiatal demokrácia esetén, mint a miénk, amely történetesen mély értékválságban vergődik jó ideje, és a kínos közelmúlt helyett részben egy távolabbi, idealizált-idealizálható históriában keresi újkori identitását, talán megbocsátható, hogy inkább az utóbbi, erőszakosabb vonalhoz csapódik. De most ebbe ne menjünk bele részletesebben.

Szóval Slough Feg. Leginkább tradicionális heavy metal zenekarként emlegetik őket, bár a hangzásuk legalább annyira kapcsolódik az UFO és a Thin Lizzy által fémjelzett "még nem metal - már nem rock" vonalhoz a '70-es évek végéről, mint a NWOBHM punkos-metalos lelkületéhez, és a – nehezen észre nem vehető - maidenes gitárfutamokhoz. No és mindez, természetesen, nyakon lett öntve egy jó adag folkkal, azaz – az írben gyökeredző – amerikai kocsmazenével. Naná, hiszen ezért volt a hosszas bevezető! Utóbbi leginkább Mike Scalzi zenekarvezető-gitáros énekdallamaiban érhető tetten, és pont olyan lazán, izzadság-mentesen határozza meg a lemez atmoszféráját, ahogy azt én szeretem.

Mintha Dave Murray, Phil Lynott és Shane MacGowan (The Pogues) szerelem-projektje lenne ez. Ha csíped ezeket a bandákat külön-külön is, nem lesz nehéz gyorsan megkedvelned a "Digital Resistance"-t. Nekem két hallgatás után már most nagyon kedves. A full underground banda amúgy most először kapott komolyabb esélyt egy nagyobb kiadótól és hála az égnek, úgy tűnik, ez egyelőre nem nyomta rá a bélyegét a megszokott minőségre és a mainstreamtől igen távol eső, "alternatív" megközelítésükre. Ajánlott!

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.prettymaids.dk
facebook.com/prettymaids

Egy parallel univerzumban - már ha van ilyen, de nincs (bocsi, Csillagkapu rajongók) - lehet, hogy én vagyok az egyik legelvetemültebb Pretty Maids rajongó, aki az 1984-es "Red Hot And Heavy" óta lélegzetvisszafojtva várja kedvenceitől az újabb és újabb lemezeket. Vissza kell azonban térni a földre, a realitások talajára: ismeretségem a Csinos Hölgyekkel csak felületes, és nem csak azért, mert amikor én csinos hölgyekre gondolok, akkor nem Ronnie Atkins (a.k.a. Paul Christensen) vagy Ken Hammer (a.k.a. Kenneth Hansen) jut eszembe, hanem elsősorban azon okból, hogy a vérátömlesztést/fiatalítást követően megjelent "Pandemonium" (2010) és "Motherland" (2013) lemezek keverték le az első atyai pofonokat, amelyek folytán rádöbbentem, ezek a 30 éve becsülettel viaskodó vikingek bizony nagyon jól nyomják.

A bevezetés után talán már érthető, miért érzem úgy, mintha a "Louder Than Ever" pont nekem készült volna. Ez ugyanis nem új sorlemez, hanem régi nóták gyűjteménye, ráadásul nem egyszerűen újrakeverve, remaszterelve, hanem egy az egyben újonnan, frissen rögzítve, bika, mai megszólalással. Érdekes, hogy a gyűjtemény nem tipikus "best of", ha a rajongók állítják össze a dalcsokrot, nyilván teljesen más eredmény születik. Először is, a válogatás az 1995-től 2006-ig terjedő Massacre Recordsos időszakra összpontosít, de (s ez megjegyzésem második fele) még azon belül sem a legnyilvánvalóbb dalokból szemezget. Ez persze nem baj, de ha már stúdióba vonultak, igazán fölránthattak volna még pár korábbi nagy slágert, mondjuk egy digipack bónusz CD-re valót (pl. Future World, Back To Back stb.).

Akárhogy is, ez igazán szép gesztus a vénasszonyok nyarának jótékony napsütésében sütkérező dánoktól, a valódi meglepit mégiscsak azzal okozták, hogy a "Louder Than Ever"-re föltettek négy vadi új nótát is, két balladát és két tökös power himnuszt. Talán csak a neofiták naivitása mondatja velem (a régi fanok majd virtuálisan le is kevernek egy atyai sallert), de nekem ezek a dalok tetszenek legjobban az albumról. Mostanában nem nagyon tud hibázni a csapat. Remélem, meg is marad bennük ez a lendület, mert az a riffközpontú, de dallamos power muzsika, amit művelnek, ma már kihalófélben lévő fajta, majdnem teljes egészében az európai kontinensre szorult vissza. Mostanság nem jó amerikai tizenévesnek lenni...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

A lustaság nagy úr, az egyébirányú elfoglaltság még nagyobb. Ezért - vagy ettől függetlenül? - egy régi lemez, régi kritikájának "update"-je következik. Elmagyarázom: a svéd hiperdallamos hard rockban majdhogynem verhetetlen Eclipse a 2012-es "Bleed & Scream" sikerén fölbuzdulva (ezt a lemezt mi is magasztaltuk, sőt nálam toplistás lett!) újrakeverte, remaszterelte az "Are You Ready To Rock" című 2008-as albumát, és a napokban így, megújult formában tette elérhetővé. Na, ilyenkor fogja a fejét az, aki annak idején kemény pénzért beszerezte a lemezt, most meg készítheti a pénztárcáját, hogy megvegye az új, sokkal jobban szóló verziót. Pech...

Mindenesetre ez az újrakiadás is csak azt bizonyítja, hogy Martenssonék nem légüres térből érkeztek, nem előzmény nélkül álltak elő egy olyan izmos anyaggal, mint a "Bleed & Scream", nem az utóbbi pár évben tanultak meg zenélni és dalokat szerezni. Kezeskedem érte, hogy a "Are You Ready To Rock MMXIV" hangzása valóban sokkal ütősebb, mint a 2008-as eredeti kiadásé, a tartalom viszont változatlan, arról pedig Túrisas már írt egy nehezen überelhető kritikát. Íme:

Nem most mondom először, és valószínű, hogy nem is utoljára, de továbbra is meggyőződéssel vallom, hogy egy rocklemez nem olyan késztermék, amivel a találmányi és szabadalmi  hivatalokban kell elsősorban kilincselni elismerésért. Igenis meg lehet kérdezni a népeket tízezredjére is, hogy Are You Ready To Rock?, - oszt' ha igen a válasz, lehet tolni az arcokba bele, hogyaszongya: "Breaking My Heart Again", - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.

Na jó, azért az sem kötelező, hogy már kínosan sokat recirkulált nótacímekből (Wild One, Million Miles Away, Call Of The Wild, stb.) építkezzünk, - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -, de megmondom a frankót, amiért Müller Péter Sziáminál, vagy a jó öreg Dusánnál rögtön kegyvesztett lennék: a rockzenében nekem sokadlagos szempont a dalszöveg. A lényeg, hogy első pillanatban győzzenek meg a banda hangszeresei - ahogy azt pl. az Eclipse is teszi -,  nem volt hiábavaló apu és anyu anyagi áldozata, amikor az első hangszert nagy nehezen kisírták maguknak.

A svédek jó muzsikusok. Erik Martensson (ének, gitár, bőgő, billentyűk) és Magnus Henriksson (gitár) svédek, tehát jó muzsikusok. Formailag  rendben lévő szillogizmus, noha az első premissza általánosítása a logika tisztaságára ügyelőknek kifogásolható lehet. Tisztelettel vissza is vonom, ha majd lesz szerencsém egyetlen kutyaütő svéd muzsikussal is találkozni. Egyelőre a skandináv zenei hegemónia olyan erős, hogy ezúttal is biztos voltam benne, hogy minőséget kapok az említett két alaptagot számláló és harmadik lemezüket  megjelentető zenekartól. Lőn. Északi, melodikus hard rock, nem kevés dallamérzékkel, itt-ott némi Whitesnake ízzel, ami az elejétől a végéig lendületesen (no líra) zakatol végig rajtunk.

Nem az év lemeze, sokadik a sorban, sőt hallottam már sokkal jobbat is, mégis azt mondom: úgy érdemes a zenéhez és muzsikáláshoz hozzáállni, ahogy azt pl. az Eclipse is teszi.

Túrisas/Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Már el se kezdem rágcsálni azt a régi csontot, hogy ezt is Túrisas cimborámnak kellett volna megírnia... Inkább minden további haladék nélkül belecsapok a lecsóba. A Firewind éppen pihen, de az alkotó, vagyis Gus G. tovább nyüzsög, érzi, hogy Ozzyval hatalmas lehetőséget kapott, szélesebb nemzetközi ismertségre tett szert, a vasat pedig addig kell ütni, amíg meleg. A Tűzszél talán végleg elülni látszik, elvileg nem oszlott föl, és "Thanasio Papa" távozása után már virtuális énekesük is van, Kelly "Sundown" Carpenter személyében, noha lemezfölvételekről szó sincs! Az új frontembernek személy szerint egyáltalán nem örülök, fejben egy ideje már le is írtam a zenekart, de most nem a Firewind van terítéken, hanem Gus G. szóló anyaga.

A gitáros ezzel a (mindössze két instrumentális szösszenetet fölvezető) projekttel olyan dalokat akart megszólaltatni, amelyek az "anyabanda" profiljába nem, vagy csak nehezen lennének beilleszthetők. Ahogy ő fogalmazott: a legtöbb nóta nem tipikus heavy metal, inkább a hard rock kategóriába illik. Olyan vendégeket szervezett le a producer és a kiadó, mint Billy Sheehan, David Ellefson, Michael Starr (Steel Panther), vagy Jeff Scott Soto, csak hogy az ismertebbeket említsem. Egy ember volt, akivel Gus G. mindenképpen együtt akart dolgozni (és ez a dalszerzésre is kiterjedt), méghozzá az időközben látványosan megöregedett Mats Levénnel. Véleményem szerint jobban járt volna, ha marad Levénnél, mert a vele készült dalok tűnnek a legerősebbnek, ráadásul a lemez se lenne amolyan vegyes fölvágott.

A nem-Levénes szerzemények között üde színfolt a Devour The Day (Blake Allison) közreműködésével rögzített címadó, amivel nyílván az amerikai rajongókat akarta megcélozni. A tengerentúli piac szokásaiban, ízlésében hosszú évekkel ezelőtt markánsan elvált az európai színtértől, de az "I Am The Fire" még "öntudatos" európai füllel is kimondottan élvezhető. Ugyanez már kevésbé mondható el a hasonló megfontolásból született, csajos, Evanescence-ízű "Long Way Down"-ról Alexia Rodriguezzel (Eyes Set To Kill) és a lemez legérdektelenebb gitárszólójával. Ez sem rossz nóta, de errefelé talán tájidegen kicsit. Az egyetlen dal, ami egyszerűen nem akarja megadni magát, a Tom S. Englunddal (Evergrey) rögzített "Dreamkeeper". Englund hangja tud nagyon fájdalmasan szólni, de ehhez a balladához valahogy nem illik.

Ami Gus G. gitárjátékát illeti, nem érheti szó a ház elejét; még egy közepes szerzeményt is csillogóra tud fényezni dallamos, dinamikus, technikás szólóival. Ozzyhoz - mint tudjuk - ez a szint beugró követelmény. Annyiban egyet tudok érteni az interneten keresztül virtuálisan ajkát biggyesztő Túrisassal, hogy a lemez talán kicsit rövid, kevésbé összeszedett, és a szerzemények sem egyenletes színvonalúak. Ennek ellenére azt mondom (és felelősségem teljes tudatában teszem e kijelentést), hogy ez a lemez még így is jobban teszik, mint az utolsó két Firewind (ezeken barátilag úgyis összeszólalkoztunk Túrisassal: itt és itt és itt).

Gus G. és Mats Levén nagyon ütős párost alkotnak; ezen fölbuzdulva javaslom is a naplementéről elnevezett ács gyereket sürgősen parkolópályára tenni! Nem is olyan régen Kotta egy kommentben megemlítette, hogy Yngwie Levénnel készített "Facing The Animal" lemeze milyen süti. Nos, nekem a video klipes "My Will Be Done" éppen ezt juttatta eszembe, a "Blame It On Me" pedig a Gotthard és Steve Lee (R.I.P.) legszebb pillanatait idézte meg. A szövegeket félretéve (és mentálisan óvatosan lekeverve), igazat kell adjak Gus G.-nek: a Firewindben tényleg ő a "Fire".

Tartuffe