A Stormwarrior egy német progresszív metal banda, melynek új, "Thunder & Steele" c. albuma újradefiniálta a stílus fogalmát, tartalmát, módszereit, újkori kiinduló doktrínává és hivatkozási alappá téve mindent, ami csak szikrányit is kapcsolódhat a színtérhez, legyen szó zenészekről, zeneszerzésről, vagy rajongóról.
Mindez persze nem igaz, ugyanis a banda tökéletesen az, amit a nevükből és a lemez címéből kikövetkeztethetsz. Hogy ez már olvasva is unalmas? Nos, ezért próbáltam meg kicsit feldobni a kritikát, mert valljuk be őszintén, elég nehéz úgy ismertetőt írni, hogy közben zokog az ember a hallottaktól. Már persze ha nem doom lemezről van szó…
A Stormwarriorral kapcsolatban valamikor 2006 táján már összefirkantottam egy ismertetőt, és ha azt mondom, hogy a fejlődés azóta lineáris volt, akkor ismét hazudok, hiszen már akkori recenziómban is csak annyit tudtam kiemelni: a csapat lemezeire szívesen hívja meg a Gamma Ray főnök Kai Hansent. Ez persze nem véletlen, hiszen olyan klónról, vagy másolatról van szó, aminek egyetlen célja, helyettesíteni a példaképet, ami sikerül is, tudod, úgy, mint a citrompótlónak az eredeti gyümölcsöt. Vitamin, aroma, szín és szag nélkül. Bocsánat, az utóbbi megvan, mert az egész produkció bűzlik a középszerűségtől, és még én is érzem, akinek az orrát nem szokta zavarni a mélyről feltörő sörmetálos böfögés.
Az persze vitathatatlan, hogy a fiúk élvezik, amit csinálnak, a dallamok, a refrének és a kiszámított heroikus gitárszólók pedig megteszik a magukét, mint ahogy az ember elhallgatja a csasztuskát is a háttérben, de hiába a korai Helloween és a Gamma Ray karcosabb pillanatait megidéző póz, ha az eredményhez képest a Running Wild boldogabb időszakában maga volt a megtestesült ötletesség és művészi vihánc. Igen, lehet, hogy egy-egy koncert nyitóbandájaként a Stormwarrior megtenné a tőle telhetőt, ám szívesebben ajánlanám nekik az utóbanda státuszt, mikor is a nagyérdemű már elég bódult az italtól ahhoz, hogy lejjebb adja a színvonalbéli elvárásokat, esetleg a főbanda hangereje még mindig jótékonyan csöngeti a füleket, nullára negálva a hallható hangok mennyiségét.
Most néhányan felróhatják nekem, hogy túl szigorú vagyok, de kérdem én, nem érdemli-e meg egy olyan banda a vitriolt, amelyik 2014-ben ilyen lemezcímmel áll elénk, ráadásul még annyira sem rosszak, hogy paródiának gondoljuk az egészet. Nem, kérem, a Stromwarrior mindazon avíttság, panelesség, ötlettelenség megtestesülése, amiért utálni lehet a germán heavy metalt – mondom én, aki elsőszámú rajongója vagyok a stílusnak, csak pechemre van fülem, és elég lemezt hallgattam már meg ahhoz, hogy az ökölbe szorított kezem úgy erőtlenedjen el, mint az elhivatott kommunista pártfegyelme a nyugati szupermarket árutól roskadozó polcai előtt.
Kinek ajánlom hát az albumot? Természetesen mazochista lelkületű olvasóinknak, akik ha végigülik a "Thunder And Steele"-t, garantáltan egy korbácsos, elektrosokkos hancúrral felérő gyönyörben lesz részük. Kár, hogy én nem vagyok mazochista, mert nekem mindezekből csak a fájdalom jutott.
Volt egyszer két koncert. Nem. Volt kétszer egy koncert. Vagy hogy is kezdjem? 2007-et írtunk, Michael Sadler bejelentette, hogy harminc év után, családi okok (születendő gyermekének nem akart az első éveiről lemaradni) miatt visszavonul az aktív zenéléstől, ezt nyomatékosítandó ki is adtak egy utolsó stúdiólemezt vele "10.000 Days" címmel, majd szerveztek egy búcsúturnét neki, melynek utolsó állomása a müncheni Muffathalléban volt. Ez tehát valóban egy búcsúkoncert volt. Az utolsók közül a legutolsó. Pár barátommal ezen annyira felizgultunk, hogy elhatároztuk, megnézzük élőben. Hiszen ez az utolsó alkalom, hogy Sadlert élőben láthatjuk a színpadon! A szerencsésebbek már ott voltak a "Worlds Apart" turné magyarországi bemutatóján is, én csak 2 évvel később ismertem meg őket a Lord zenekaron keresztül (ahogy már Schubert úr kalandjai közt elmeséltem), de a '87-es "Wildest Dreams" turnéján már ott álltam az Olimpiai Csarnokban, és legvadabb álmaim váltak valóra, amikor a koncert előtt közönséghergelőnek betett "Pamela" című Toto dalt követően porondra lépett az erősen megfogyatkozott zenekar. Mert akkoriban már csak hárman maradtak ("And Then There Were Three", hogy egy másik prog-rock zenekartól idézzek), a Crichton fivérek és Sadler. A '80-as évekbeli koncertélményeim között mindenképpen dobogós. Volt ugye egy verhetetlen Michael Schenker Group / Scorpions közös koncert '86-ban az MTK pályán és a '87-es Deep Purple koncertek harmadik napja, melyre jegyet tudtam szerezni (állítólag az volt a legjobb). Ezek előzik meg a képzeletbeli ranglistámon.
Szóval, itt volt ez a 2007-es müncheni koncert, amire összeverbuválódtunk heten, mint a gonoszok, de a nagy izgalomban ketten is megrendeltük a jegyeket párhuzamosan, és két hét múlva ott álltunk 14 db Saga jeggyel a kezünkben! Hosszú levelezés után persze sikerült visszaváltatnunk a fölös darabokat, de mikor odaértünk a Muffathalléba, már szinte "Megjöttek a hülye magyarok!" mosollyal köszöntöttek, és önelégült vigyorgásuk közepette még azt sem vették észre, hogy "véletlenül betévedtünk" a soundcheckre. Ennyit az akkori kalandjainkról. (Részletesebben itt olvashattok róla Joe barátom beszámolójában!) Amiért ennyi év után elővettem a témát, annak apropóját az adta, hogy Sadler 5 év babázás és semmittevés után megunva az átlagpolgárok életét, visszatért a világot jelentő deszkákra és anyazenekara boldogan ölelte kebelére. Első közös munkájuk a 20/20 című album volt, melyről korábban már kifakadtam, és az ezt követő "visszatérő turné" utolsó állomását (mit ad Isten, vagy... hogy-hogynem elvtársak, ahogy Hofi mondaná) a müncheni Muffathalléba szervezték. Dézsa víz, mi? A dolog pikantériája még az is, hogy ahogy annak idején a búcsúfellépésről, most a visszatérésről is koncertfelvétel készült, előbbi "Contact - Live In Munich", utóbbi "Spin It Again - Live In Munich" néven látott napvilágot. Lássuk hát, milyen volt ez az egyszer volt két koncert Münchenben!
Először is a kiszerelés: annak idején még nem terjedt el annyira a "blúréj", ellenben nagy divatja volt a digipak kiszerelésű DVD+CD kombóknak. Természetes, hogy ezt tettem magamévá, a személyes élmények kapcsán nem érhettem be kevesebbel. Úgy tűnik, azóta sem adták ki blurayen. Ellenben a 2013-ban megjelent, egy évvel korábbi koncert már ebben a formátumban csücsül a polcomon, miután hiába kerestem a DVD+CD kombót, kénytelen voltam külön-külön megvenni a kép- és hanganyagot. És akkor már legyen kövér az a rohadt liba! Bluray! A borítókat hagyjuk! A "Contact" koncepcióját ma sem értem, a "Spin It Again" elején meg mintha a Volbeat szoldátja ("Sold Out"-ja) köszönne vissza. Korábban még az InsideOut kiadó istállójában prüszköltek e büszke paripák, de Sadler távozása és az új énekessel felvett "The Human Condition" bukása után dobták őket. Így a visszatérő album és az ezt követő koncert kiadvány már az e-a-r Music gondozásában jelent meg, akiknek volt fülük (és bátorságuk), hogy újra felkarolják ezt a zenekart. Kiadó ide, kiadó oda, extrákban egyik kiadvány sem bővelkedett, de némileg gazdagabb volt a korábbi, egy 10 perces "B-roll" felvételen kívül egy 36 perces mannheimi koncertfelvételt is megnézhettem, míg a visszatérésről csak egy öninterjúkkal telepakolt 20 percnyi "Inside Saga - Behind the scenes" című mellékletből tudhattam meg többet. A korábbi DVD 5.1 hangja és az új bluray DTS megszólalása között viszont óriási a különbség!
A zenekarban a legnagyobb fluktuáció a verőember (dobos) pozíciójában volt, ennek megfelelően az akkori koncerten Chris Sutherland fregoli-dobos ütötte a bőröket a nem sokkal korábban kisebb szívrohamon átesett Brian Doerner helyett, míg 2012-ben a fixnek látszó Mike Thorne brillírozott. ('82-ben a "nagy felállás" volt itt Steve Negus dobossal, '88-ban meg ugye két gitárosból és egy énekesből állt a zenekar, úgyhogy szintén kisegítő személyzetet kellett alkalmazni ezen a poszton Trevor Morell személyében.)
A két koncert alaphangulata merőben más volt, ez természetes, de mindkettő egyformán profi kivitelezésű. A Muffathalle mit sem változott 5 év alatt, de a zenészek sem. Ebben a korban már nem nagyon öregszik az ember. A műsorban évjárattól függetlenül megtalálhatók a biztonságos alapkövek, melyekre az egész koncert építkezik: "Humble Stance", "Don't Be Late", "Wind Him Up", "The Flyer", vagy Jim Gilmour nagy száma, a csupán zongorakísérettel előadott "Scratching The Surface". De az aktuális albumok dalai (2007-ben a "Trust" és a "10.000 Days" egyaránt, most természetesen a "20/20") mellett mindig találkozom meglepetésekkel egy Saga koncerten. Ilyen volt 2007-ben a "The Security Of Illusion" albumról váratlanul előkapott "Mind Over Matter", vagy az a capella előadott címadó dal. A '88-as koncert élményét hozta vissza a "We've Been Here Before", de az alulértékelt "Network" albumról az "On The Air" és a "Silent Knight" nemslágere, a "What's It Gonna Be?" is izgalmas fordulatai voltak a műsornak. A 2012-es turpisságok között kell megemlítenem a Saga "Operation Mindcrime"-jának, a "Generation 13"-nek a "The Cross" című dalát (felkonferálása közben egy néző bekiabálta a koncept-album vezérmondatát: "My Name Is Sam.", mire Sadler: Hello Sam!), vagy a "Tired World"-öt, melyet talán csak a "Chapters Live" turnén játszottak korábban élőben, ahol a lemezeken összevissza elszórt "Chapters" dalokat először és utoljára sorszám szerint adták elő. És ott volt váratlan, bár számomra nem kellemes meglepetésként a "Mouse In A Maze". Valamiért ezt a nótát ki nem állhatom. Szerencsére nem is veszik elő túl sűrűn, egy 1981-es bootleg felvételen hallottam. Meg most. Érdekes, hogy az előző lemez anyagából mindössze az instrumentális "Corkentellis" maradt a repertoárban.
Aki még nem látott Saga koncertet, annak elmondom, hogy Sadler nemcsak kiváló énekes és remek frontember, de időnként basszusgitárt kap a nyakába, vagy beugrik a neki fenntartott billentyűk mögé, míg az alapfelállásban csupa mély hangokat generáló (basszusgitáros) Jim Crichton hébe-hóba szintén magához a billentyűzethez nyúl, hogy némi magasabb frekvenciát csikarjon ki a hangfalakból, úgyhogy előfordul olyan is a koncerten, hogy 3 billentyűs játszik egyszerre ("Careful Where You Step"), amit indokol is a dalok sokrétű hangszerelése, amit bármilyen tehetséges is, csak nyolckarú polipként tudna Jim Gilmour egyedül eljátszani. (Vagy sampler-hegyekkel, mint Tuomas a Nightwishben, de az egy másik történet.) A búcsúkoncert puritán hangulatban zajlott, a hagyományos rock koncertek forgó fényszóróinak pásztázása közepette. A visszatérő koncert hátterét feldobták 5 "fénygömbbel", melyekre színes effekteket lehetett vetíteni, de a zenészek "lejátszották" a látványelemeket, akárha ott se lett volna! Annál hatásosabb volt a "Full Circle" borítójának kinagyított képe, rajta a Saga emblematikus bogarával, amint éppen levedli régi páncélját és új köntösben támad fel. Jó párhuzam az énekes újrakezdéséhez!
Láttam tehát egy szomorkás koncertet élőben, majd egy vidámat, felszabadultat nagy felbontásban és mindkettő tetszett. Vitathatatlanul maradandóbb a személyes élmény, de ha ettől függetlenül kellene ajánlanom, azt mondanám, kocarajongók bármelyiket megnézhetik, lelkesebbek számára viszont mindkettő kötelező.
Haditudósítónk jelenti: Divat lett metál körökben a második világháborús csatákat megénekelni. Nemrég még az Accept refrénjét skandáltuk, hogy "Battle of Stalingrad", most meg a Ring Of Fire énekel Leningrád majd' 900 napos ostromáról. És ennek kapcsán megint előkerült a szovjet himnusz feldolgozása is. Persze Vitalij Kuprij billentyűs származása jogán, na meg komolyzenei tanulmányai következtében autentikusabb személy erre, mint a csupán újabb megszállást (turnét) előkészítő germán farkasember, Wolf Hoffmann. (Miért? Nem? Wolf is van benne, meg Mann is!) De hogy egy egész nótát a szovjet himnuszra építeni? Ez kicsit erős! Volt. Első hallásra. Aztán harmadikra kezdtem megkedvelni, ahogy a nacionálé egyes sorait itt-ott elhelyezte a dalban. Végülis a mai fiatalok, akiknek nem kellett november hetedikei ünnepségeken, meg május elsejei iskolai műsorokon ezt énekelniük, még rá is csodálkozhatnak az izgalmas, "újszerű" dallamokra! A zongora legmélyebb hangjaival kezdve, a Bolero-szerű ritmuskísérettel igazi vihar előtti csend érzése van az embernek a lemez elején. Aztán kibontakoztatva a témát, egy igazi emlékművet állít a két és fél éves blokádon át kitartó emberek hősiességének. A "Mother Russia" a lemez egyik legemlékezetesebb pillanata, a címadó "Battle Of Leningrad" a másik, míg a Malmsteen neoklasszicizmusa és a Stratovarius power metálja határán egyensúlyozó "Firewind" a harmadik, melyre többszöri hallgatás után leginkább emlékszem. Meg arra, hogy a gitársound is Malmsteenra emlékeztet. A mai Malmsteenra. És akik tudják, miről beszélek, azok értik, hogy ez nem dicséret!
Mark Boals, a Tűzgyűrűk fura ura, a mulatságos parókás kis hobbit, aki Murillo-angyal fürtjeit a Royal Huntnál lecserélte szakállra és fejkendőre (épp csak egy szemtakaró hiányzott az összképhez, de akkor meg át kellett volna igazolnia a Running Wildba, egyenesen a Jolly Rogerre, most éppen a fiatalos, modern metál csapatok félrefésült tépett hajviseletét próbálgatja, mit mondjak: elég hülyén áll neki). Szóval Mark Boals hozza a formáját, a témához illő szöveget és malmsteeni dallamokat kreál a lemezhossznyi monumentális megemlékezés köré. Nem sikoltozik már annyit, mint régen, bár itt a témához passzolna, de azt helyettesíti egy sokkal intelligensebb éneklési stílussal, amit még a "Királyi Vadászat" közben lesett el.
Maga a Ring Of Fire az elmémben úgy élt, hogy a Kuprij - Boals - MacAlpine - Donati négyes zenekara. Valójában Donatin (és az alapító Boalson) kívül csak a néger basszer, Philip Bynoe szerepelt mindhárom albumukon, hiszen még George Bellas-szal kezdték, aztán az utolsó lemez előtt Vitalij Kuprij már távozott. Nem mintha helyettesítője, Steve Weingart rossz választás lett volna! Ezt néhány Lukather koncerten élőben is tapasztalhattam. De Kuprij zeneszerzői tehetsége valóban hiányzott a "Lapse Of Reality" albumról. Azóta Boals harmadmagával (Boals - MacAlpine - Donati) már próbálkozott egy hasonlóval, de azt szerencsére nem Ring Of Fire néven adták ki, mert a Seven The Hardway progresszív metálja csúnyán megbukott. Olyannyira, hogy a digipak kiszerelésű egyetlen kiadványukhoz szerencséseknek már 490.- Ft-ért is hozzá lehetett jutni. A neoklasszikus progresszív metalt bizony Kuprij műveli legmagasabb szinten, bizonyította ezt Artension nevű zenekarával (ott a Royal Huntot szintén megjárt John West énekelt), de például nagyon tetszett a "Revenge" című szólólemeze is, ahol többek között Doogie White, Joe Lynn Turner, Apollo Papathanasio és Göran Edman is brillírozott egy-egy dalban.
A "Battle Of Leningrad" lemez érdekessége még, hogy a keverést Timo Tolkki végezte, ám ez nem válik dicsőségére. A basszusgitárfutamokat is ő pöngeti el a lemezen, bár ez egyáltalán nem hallatszik. De főleg MacAlpine-t sajnálom, akinek zseniális játéka hol alig hallatszik, hol "repedtfazék"-szerűen szól a hangszórókból. A lemezen Jami Huovinen finn dobos helyettesíti Donatit. Mit is mondhatnék rá? Ő legalább hallatszik!
Zeneileg az év végi listámon a helye! Hangzásilag... ha már az én sok koncertet megjárt, sok hangfallal farkasszemet nézett félsüket füleim is meghallják, hogy bibi van, akkor bizony ott valóban nagy lehet a probléma. Vagy a keveréssel, vagy a füleimmel.
Lefogadom, ha a Judas Priest Ripper kirúgása után ezzel a lemezzel okádja világra a reuniont, a Primal Feart minden jó tulajdonsága ellenére is csak egy tehetségesebb epigon-bandának tartanám, a helyzet azonban az, hogy immár évek óta a nyúl viszi a vadászpuskát. Ráadásul azt a csúcskategória márkát, amivel a kocavadász sem a szomszéd házisertését lövi le, hanem az erdő sörtés-agyaras királyát, csípőből és 1000 méterről. Egyenest a szíve közepébe…
Nem véletlen, hogy a Scheepers által búfeledőnek kreált banda napjainkra az egyik vezető heavy metal csapattá vált, akiknek sem a líraibb, epikusabb elmozdulását, sem a kommerszebb, hatásvadászabb irányt nem rótták fel a rajongók, hiszen mindkét coming outból nyertesen kerültek ki. Persze ehhez nem csak Scheepers penge hangja, és Matt Sinner rutinja, hanem a szupergruppá avanzsáló felállás is kellett, és bár megmondom őszintén, Karlsson csatlakozása után féltem egy kicsit, hogy a svéd gitáros nagyon karakteres, ám a Primal Fear keményebb világához annyira nem passzoló dallamalkotási attitűdje nyomot fog hagyni a produktumon, szerencsére ez nem következett be. (Vagy csak olyan mértékben, amit én személy szerint nem érzékelek.)
A direktebb, tökösebb vonal immár második albumon borsóztatja meg a Judas hívek hátát, persze a gyönyörtől, és ha Axel Rudi Pell ilyen két epikus nótát rittyent az új albumára, mint amilyet Primal Fearék itt elkövettek, két oldalban küldtem volna el Túri mestert kukutyinba zabot hegyezni, hogy azt művelje olyan vehemenciával, mint ahogy Rudit szidni képes. A lemezt e két gyöngyszem ellenére mégis az a modernül vintage szellem hatja át, amitől az egyszeri metál fan azonnal a British Steel-Screaming For Vengeance időszakában találja magát, még annak ellenére is, hogy abban a korban olyan blastbeat témát hiába kerestünk volna egy tradicionális heavy metal együttes albumán, mint amit Scheepersék a lemez "Rebel Faction" tételében elkövettek, és hát Malmsteen sem volt a Judas tagja. Hogy micsoda? A Primal Fearé sem? Az igaz, de amit Beyrodt mondjuk az "Insemionid"-ban lepenget, attól rögtön rizsporos barokk parókánk nőhet, és már várnánk is, hogy megszólaljon a csembaló, amúgy neoklasszikus módra.
Igen, a "Delivering The Black" a direkt, ikergitáros himnuszok albuma, melyekre lehet legyinteni, de minek legyinteni, mikor öklöt is lehet rázni, sőt fejet is bólogatni, miközben az ember úgy terpeszthet egy hatalmasat, hogy nem válik cikivé. A Primal Fear energiabombája ugyanis azzal a szinte naiv zabolátlansággal zúdítja a jobbnál jobb témák özönét a hallgatóra, amivel mondjuk egy, a világot éppen leigázni készülő szupertehetségekből álló csikócsapat akarja megmutatni a fanoknak, hogy hol lakik a metál istene. Csak itt a fiúk mögött ott van 20-30 év tapasztalat is…
Azon persze nem vitatkozom, hogy ebben a stílusban lehet ennél jobb lemezt készíteni – bár évek óta nem találkoztam ilyennel –, de aki azt állítja, hogy ezt az albumot nem nekem írta a csapat, olvasván eddigi kritikáimat, az hazudik. No jó, lehet, hogy nem hazudik, csak nincsen fantáziája – vagy nem látogatja rendszeresen a Dionysos Rising blogot.
Aki bújt, aki nem, megyek! Keresem azt a zenét, ami 2012-ben annyira megfogott. De nem találom, egyelőre nem. Mikael Erlandsson minden év elején (nem sokkal az év végi japán megjelenést követően) menetrendszerűen hozta az utóbbi években a kötelező Last Autumn's Dream albumokat, de a kötelezőnek mindig megvan az a veszélye hogy egy idő után unalmassá, érdektelenné válik. Aki itt automatikusan a házasságon belüli szexre gondol, az magára vessen! Én arról beszélek, hogy a határidő a kreativitás legnagyobb ellensége. A LAD lemezek tehát már egy pár éve nem hoztak igazán tűzbe. De aztán jött ez a szintén hárombetűs banda (LAD helyett LUC), Mikael Carlsson basszista agyszüleményeivel, és új lendületet vett Mikael Erlandsson éneke. Még Martin Kronlund középszerű gitározása sem tudta elrontani a végeredményt.
Most itt az új lemez, de az az akkori hangulat valahogy bújócskázik velem, nem akar előkerülni. Keresem az "A Fight"-ban, de csak egy LAD-szerű sláger köszönt rám. Megvagy! Az árnyékba ("Into The Shadows") bújtál, te kis dög! (Végre egy dögös nóta!) Bár, mintha nem is te lennél, csupán egy Talizmánt tartasz magad elé. Vagy csak a refrén végi "Tonight" miatt jutott eszembe? Ez naon Szotós volt! Hiába várok a csodára, bár beígérted a "Miracle" című nótában, megint orcára huppantam, újabb LAD nóta lett belőle. De visszagondolok a gyerekkoromra, milyen jókat bújócskáztunk akkoriban! Hova is bújtam, ha azt akartam, hogy ne találjanak meg? Valami egészen lehetetlen helyre. Erlandssonék is így tettek. A '80-as évek egyszámos popdívájának, Martikanak azt az egy számát ("Toy Soldiers") dolgozták fel! Húbakkerdexar! Tipikus kiadói okostojás, aki ezeket kitalálja. "Cseréljük ritmusgitárra a szintit, és kajolják majd a barmok!" Hát nem! Nem kajoljuk. Keresem hát tovább azt a dögöt, nézem (hallgatom) a kövek mögött, de még ha össze is töröm valamennyit ("Crushing Stones"), akkor is csak egy gyenge The Poodles utánzat lesz belőle. Martin Kronlund szólója olyan halovány, mint Britney Spears alsóneműje. És a "Life Is Easy" bizony mintha egy LAD-ra áthangszerelt Bruce Springsteen nóta lenne. Ez sem az, amit kerestem.
Hoppá! A "Playboy No. 7" végre az, amit az első lemezen szerettem. Heuréka! Megtaláltam! Fogós riffek, a gitár is mintha előrébb lenne keverve, mint a korábbiakban, remek dallamú refrén, de egyébként meg egy vagány rocknóta, Erlandsson szinte belereked a verzébe és végre nem az az őszies nyál csorog a szája szélén! Mintha magukra találtak volna a végére, a "The Game Is On" is hasonlóan lendületes, szerethető, csak a jól megírt refrén hiányzik belőle. De még mindig sokkal jobb, mint az "együtt sírunk, együtt nevetünk" folytatás, a "Fantasy Man". Azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy a "Closer To The Truth" is csak egy a tucatnyi kidobott Last Autumn's Dream ötlet közül. Viszont az becsületükre válik, hogy mindössze egy ballada-szerű képződményt helyeztek el tankcsapdaként a terepen, és ez a lemezt záró "No Place Like Home".
Összességében mit is mondhatnék? Lehet, hogy Erlandsson rátelepedett erre a projektre is? Idén a menetrend szerinti Last Autumn's Dream lemez helyett csak egy válogatást adtak ki, és lehet, úgy érezte, ha nem írja ki magából a középszerű ötleteit, még beledöglik, mint a vemhes macska a hullamérgezésbe, miután nem tudta kitolni magából a kölykeit. Nem rossz lemez ez, csak nem az, amit vártam. Aki szereti Erlandssont és a LAD-et, az nem fog csalódni benne. Én éppen azt csíptem az előző Lover Under Cover albumban, hogy dögösebb volt, mint a Last Autumn's Dream, de ez a lemez bizony elálmosodott. Szóval, hol keressem azt a dögöt, amibe 2012-ben beleszerettem? Talán az új Dogface anyagon! Ugyanaz a zenész gárda (Martin Kronlund - gitár, Mikael Carlsson - basszusgitár, Pera Johansson - dobok) nyomja Mats Levénnel a mikrofonnál, de az már egy egészen más műfaj!
Kedves Olvasók! Megszakítjuk adásunkat egy rövid közlemény erejéig. Most érkezett szerkesztőségünkbe a szomorú hír, hogy sajátos magánéleti fejlemények és munkahelyi elfoglaltságok miatt a Dionysosrising csapat gyakorlatilag minden egyes tagja az elkövetkező néhány hónapban csak félárbócon vitorlázik... Nem kell rosszra gondolni, ez a nem várt "flacciditás" csak arra az anyagi ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül vállalt közszolgálati tevékenységre vonatkozik, amit jelen blog oldalain kifejtünk. Komolyra fordítva a szót, mindnyájunknak megvan a saját családja, munkája, civil és szakmai kötelessége, amivel olykor nehezen lehet összeegyeztetni az igen pénz-, idő- és munkaigényes rockerbloggerséget. Természetesen igyekszünk majd - amennyire erőnkből és lehetőségeinkből telik - az ideszoktatott közönséget megtartani, kíváncsiságukat csillapítani, tájékozódásukat segíteni.
Rögtön itt van egy olyan pályakezdő brit zenekar, akikre tényleg érdemes odafigyelni. Maga Dr. Brian May csillagász professzor, nem mellesleg a legendás Queen utánozhatatlan bárdistája ajánlja nekünk ezeket a fiatalokat, akik tipikus európai prog-power muzsikát játszanak. Az együttes védjegye, hogy Gemma Fox személyében női énekesük van, de nem ám az áriázós, Nightwish-koppincs fajtából, hanem a dögösebb, karcosabb - majdnem azt mondtam, tökösebb - ligából. Hirtelen Veronica Freeman jut eszembe a Benedictumból, vagy még inkább Magali Luyten a Beautiful Sinből. Kagylózni kell rendesen, hogy az emberben tudatosuljon, itt a "gyengébbik" nem egyik képviselője hasít.
Az egész hosszúra sikeredett 14 nótás bemutatkozás másik nagy erénye Stephen Platt gitáros vitathatatlan kompetenciája. Daniel Mucs ritmusgitáros támogatásával Platt nem csak a szinte végig hipnotikusan lüktető, sodró lendületű riffelésben jeleskedik, de szólóban is egészen figyelemreméltó. Kedvencem a leginkább progresszív thrash kategóriába sorolható "Insurrection". Ezt hallgatva azt kell mondjam, a briteket sem kell már félteni többet. A meglehetősen "asszonyos" Gemma lehet, hogy nem szemet gyönyörködtető jelenség, de olyan bika hangja van, hogy még én - aki távolról sem vagyok a női énekesek barátja - sem rúgnám ki a bandámból. És ez bizony nagy szó!
Miközben a nagyérdemű izgatottan várja a Transatlantic nevű progresszív világválogatott új lemezének január 27-i kibocsátását, mi azzal kedveskedünk olvasóinknak, hogy a hivatalos megjelenést megelőzve jól "megaszongyuk" róla a véleményünket. Igen, mi már hallottuk, de nem áruljuk el, hogy honnan szereztük be. És nem, nem promóban kaptuk meg, mert bennünket bizony mind a kiadók, mind a terjesztők levegőnek néznek. Szóval, Kedves Olvasó, hogy ne blindre kelljen megvenni a boltban a CD-t, itt az összegzés róla.
Amint azt korábban már kifejtettem, a Transatlantic-kal alapvetően két bajom van: (1) akármilyen fajsúlyos dalszerző, Roine Stoltnál el tudnék képzelni jobb szólógitárost is a bandában, (2) Neal Morse - úgy komponistaként, mint énekesként - nagyon rátelepszik a projektre, ezért lemezeiket akár Neal Morse szólóalbumokként is lehetne árulni. Tagadhatatlan ugyan Roine Stolt befolyása a végeredményre, de - kényszerűségből némileg leegyszerűsítve - nekem a The Flower Kings mindig is a Spock's Beard skandináv megtestesülése volt.
A Transatlantic tehát nem különbözik markánsan, nem válik el élesen attól, amit Morse vagy Stolt évtizedek óta csinál, így nehéz kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy végül is mi a projekt létjogosultsága. Hacsak nem az, hogy Mike Portnoy is akart ilyen zenét csinálni. Ez viszont könnyen és gyorsan megváltozhat. Manapság olyan nyilatkozatokat tesz, hogy már nagyon unta a Dream Theater-féle progresszív metált. Mi garantálja, hogy nem fog ugyanígy ráunni a Transatlantic-féle progresszív rockra? Elvégre már ezt is vagy 15 éve műveli...
De nem akarok károgni, mert akkor még az a téves benyomás alakulhat ki az Igen Tisztelt Olvasóban, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, nem tisztelem a projektben szereplő zenészeket és nem vásárlom meg (amennyiben reális áron hozzájutok) a lemezeiket. Éppen az ellenkezője igaz! No, de milyen kritikus az, aki folyton drukkol, lelkendezik, ajnároz és az esetleges gyöngeségeket, kihagyott ziccereket elkendőzi? Az ilyet elkötelezett rajongónak hívják (s még ha bevallottan az is vagyok), nem keverhetem a szezont a fazonnal.
A Transatlantic szokása szerint most sem kispályázott, a lemez több, mint 75 perc hosszú, két fél óra körüli opusszal, sőt a spéci kiadásban egy 40 perces bónusz CD-vel, amelyen többek között ELO, Elton John, King Crimson és The Moody Blues földolgozásokat játszanak. Igazán rajongóbarát hozzáállás, bár nem föltétlen értek egyet minden egyes választással. A Procol Harum nótát pl. mintha csak azért választották volna, hogy Portnoy is énekelhessen valamit. Egyértelműen a Yes "And You And I" című dalának földolgozása sikerült a legjobban, a korai Yes albumokról szívesen hallanék a tolmácsolásukban akár egy egész lemezre valót!
Az előző lemezt is kicsit hüvösen fogadtam, azután a koncert DVD melengette föl fagyos kritikusi szívemet. Lehet, hogy ez fog történni a "Kaleidoscope" esetében is, de már elsőre úgy tűnik, hogy ez most valamivel gyöngébb lett - bár ezzel a kifejezéssel itt nagyon csínján kell bánni. Inkább azt mondom, a "The Whirlwind" szerintem jobban sikerült; most egy merengősebb, líraibb hangulatban fogantak a nóták, a dalszerkezetek is lazábbak, néhol kifejezetten "stúdió dzsem" ízűek (ami persze nem jelenti, hogy sebtében összecsapottak!)
Lehet, hogy a "Kaleidoscope" nem a Transatlantic életmű legfényesebben ragyogó gyöngyszeme, de méltó a projektben szorgoskodó nagy nevek renoméjához, a rajongók fanyalgása vagy csalódott elfordulása a vállalkozástól pedig lényegében kizárva. A címadó vége felé Portnoy szárnyalása nagyon jól esett, főleg, hogy a minimál stílusban földobolt új Avenged Sevenfold album után feszültem neki. Abzug Ilejay!
Az új ARP lemez első dalát meghallgatva rögtön az ugrott az eszembe, hogy belinkelem a legutóbbi album kritikáját, de aztán rájöttem, hogy nem tehetem, két okból sem: egyrészt nem akarom hülyének nézni az olvasót – eleget néz ő engem annak, ugye –, másrészt mert ez a lemez gyengébb, mint a "Cirlce Of The Oath" volt. Hiába ismerem el germán gitárhősünket tehetséges dalszerzőnek, ha most érkezett el az a pillanat, mikor már szemernyi izgalmat sem okoz ugyanannak a dallamváznak a felböfögése, még akkor sem, ha olyan énekes teszi ezt, akitől egy más zenei alappal ezt a produktumot is érdeklődve hallgatnám.
Lehet, persze, hogy valóban gyengébbre sikeredtek a mostani dalok, még azon ARP hallgatók számára is, akik a Rainbow-szellem legtehetségesebb megidézőjének tartják a mestert, ha meg nem, akkor minden bizonnyal én változtam a legutóbbi lemez óta. Pedig van egy-két, önmagához mérten új momentum – ilyen a teljesen felesleges intrót követő dal friss riffelése, vagy a "Changing Times" galoppos ütemei és szólójának íve, de mit csináljak, ha harmadik hallgatásra sem tudom a dallamok zömét visszaidézni, amelyeket meg igen, azokat azért, mert egyszer (kétszer, háromszor) már megírta őket korábban német barátunk. A lemez csúcspontja – mert az azért van neki, azt el kell ismerni – egyébként a kissé (nagyon) Black Sabbath hangulatú, hammondos "Touching Heaven", és talán még lelkesedni is tudnék érte, ha nem állna talpon magában a nagy sivár dallampusztaságon, olyan daliásan, hogy már-már várom a katonák feltűnését a határban, hogy megkérdezzék ezt a tikkadt, kreativitás után hiába legelésző szöcskenyájak között erősködő legényt: hé paraszt, melyik út vezet Budára?
Nem csodálkozom, hogy Terrana is beleunt a kooperációba, azon viszont annál inkább, hogy egy valódi ex-Rainbow tagot, a metál-világban elismert Bobby Rondinellit sikerült a feladatnak megnyerni, aki ugyanolyan jól végzi feladatát, mint neves elődje. Hiába, Rudi kapcsolatteremtő képessége vitathatatlan, aki ennyi neves zenészt tud megnyerni magának, annak vagy nagyon jó a bora, vagy nagyon sok pénze van – a zenei tehetségről nem beszélek, mert ebben a kérdésben igencsak megosztóak a vélemények.
Azt azért muszáj leírnom, hogy az ARP most sem a mesterről szól, még akkor sem, ha a dalokat ő jegyzi – azok bizony kevesek az üdvösséghez: állítom, hogy a balhét ismét Gioeli viszi el a hátán, de ezt már annyiszor leírtam, hogy minden bizonnyal unalmas az olvasóknak. Akik szerint meg nincs igazam, azok legalább mérgelődhetnek egyet, úgy, ahogy én a feleslegesen elnyújtott, copy + paste-tel készített záróförmedvényen, melyben minden rosszat fellelhetünk, amiért szidni lehet Rudit.
Ugyan a lemez bónuszokkal kiegészített változata is elérhető már, de megmondom őszintén, nem szavaztam annyi bizalmat a két plusz szerzeménynek, hogy meghallgassam őket. Pedig a kettes a lemez varázsszáma: ennyi, számomra élvezhető momentumot találtam ugyanis rajta. Remélem, az olvasók között lesz olyan, aki előbbre fog jutni a számegyenesen.
Hja! Az év második lemezkritikája. Nehezen indul be a biznisz, de ez mindig így van. Miközben várakozunk a jó előre beharangozott nagyágyúkra – Transatlantic, Vanden Plas, Adrenaline Mob, Gus G, Steel Panther, csak hogy néhányat említsünk – muszáj néhány kevésbé vagy egyáltalán nem ismert versenyzővel bemelegítenünk. Itt vannak mindjárt ezek a képtelenül idétlen nevű svéd proggerek: Cullooden. Ők hárman vannak öten. Megmagyarázom. Az együttesnek hivatalosan három tagja van: két gitáros (akik közül az egyik énekel) és egy basszer, de a stúdióban kénytelenek voltak együtt dolgozni két vendégzenésszel is, egy dobossal és egy billentyűssel. A viking nevekkel nem küszködöm, úgysem ismeri őket senki. Aki kíváncsi rájuk, látogasson el a honlapjukra.
Szóval Culloodenék a stagnáló (de Európában nem rosszul teljesítő) progresszív műfaj képviselői, akik próbálnak új hangokat, megoldásokat belecsempészni a ma már kissé sablonossá vált muzsikába. Szabadon táncolnak a metál, a hard és art rock stílusok között. Talán nincsenek annyira merészek, mint pl. a norvég Leprous, de semmivel sem kevésbé fölkészült muzsikusok. Szokatlan a dallamvilág, de főleg az instrumentális betétekben olykor a műfaj legszebb pillanatait idézik.
Egészen friss hangulata van az albumnak, talán egy kicsit túl friss. Néha az a benyomásom, hogy ez a recept még nincs tökéletesen kitalálva, az alapanyagok sem értek még be igazán. Pl. a túlságosan is Muse-os "Our Only Desire" szerintem vakvágány, kivéve a technikás, összeszedett gitárszólót. Az sem segít, hogy a dobok rettenetesen szólnak. Ugyanakkor a jövőre nézve bizakodóak lehetünk, egy megfelelőképpen integrált dobossal és billentyűssel még sokra vihetik, mert szerintem lényegében jó irányba orientálódnak. Ha engem megkérdeznének, akkor inkább a lemezt indító nóta (Heaven Feels So Hollow) karcossága felé keresik a kitörési pontokat. Így az év legelejére, fölütésként nem is rossz…
Most következik az, aminek nincs igazán értelme. De annyi értelmetlen dolgot tettem tavaly, hogy egy szerkesztőségi lista összeállítása már igazán nem oszt, nem szoroz. Egy szó, mint száz, ha sorrendmániás vagy, tessék. Ha nincs túl sok időd, de nagyjából azért szeretnéd követni 2013 legfontosabb megjelenéseit, és az ízlésed nem áll távol a mienktől, ezek azok a lemezek, amiket szerintünk nem érdemes kihagynod:
1. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision 2. Stratovarius: Nemesis 3. Orphaned Land: All Is One 4. Dream Theater: Dream Theater 5. Lingua Mortis Orchestra (feat. Rage) 6. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose 7. Joe Satriani: Unstoppable Momentum 8. DGM: Momentum 9. Annihilator: Feast 10-13. Kerekes Band: Folklore Man Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap Spock's Beard: Brief Nocturnes and Dreamless Sleep The Winery Dogs: The Winery Dogs 14. Haken: The Mountain
Hogy miért pont ezek, azt az egyéni összesítőkben (Garael, CsiGabiGa, Tartuffe, Túrisas, Kotta) elmondjuk, és ott a teljes recenziók is be vannak linkelve.
