TOP 15 (2013) - Garael
Nehogy bárki azt higgye, hogy politizálni akarok – hazudtam eleget az évben –, de azt büszkén kijelenthetjük, hogy Magyarország a Dionysos Rising jobban teljesített. Kedvelt weboldalunk a metál blogok listáján a leglátogatottabbnak bizonyult, amit két tényezőből kiindulva tudok elképzelni: rohadt kevesen olvasnak metálkritikai oldalakat, illetve Túrisas kolléga videói végre masszív hölgy rajongótábort alakítottak ki. Nem, ez utóbbit mégsem tudom elképzelni – látogatóink zöme ugyanis sajna nem a nagyothalló tüzérek és siket gőzkalapácsosok nyugdíjas nőegyletét erősíti. (Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs legalább fél tucat alul-felül szőrös rocker, akik esténként telesírt zsepivel hallgatják barátunk virtuóz futamait.) Mindenesetre az, hogy Facebookos mottónk – ha nem olvastad, nosza – némi eufemizmussal és önbizalommal valósággá vált, mindenképpen megtisztelő, és ha nem hiszel nekem, higgy annak, aki ezt állítja: a Dionysos Rising stábjának – ettől ugye már csak egy lépés, hogy ne csak mi, hanem Ti, az Olvasók is ezt gondoljátok.
Mit is mondhatnék még erről az évről? A metál zenei sokszínűség szerencsére nem csak a szarbarna különböző árnyalataival terítette be az internetet, tavalyhoz hasonlóan vért izzadva sikerült a számtalan, számomra élvezetes megjelenésből kiválasztani azt a tizenötöt, ami idei listámat alkotja, és ha eszembe jutnak azok az albumok, melyeket kénytelen voltam lehagyni TOP-társaik közül, rögtön sírni támad kedvem. Ilyenkor aztán gyorsan H. Sanyi barátom vigasztaló szavaira kell gondolnom – "Egy pillangónak nem karrier a ganajtúró bogarak királyának lenni" – és mindjárt megnyugszom, remélem, hogy listába szedett kedvenceimet nem fogjátok illusztris metaforámnak megfelelően szarból épített várnak tekinteni.
Tolkki után a Stratovarius tagjainak is sikerült megtalálniuk az elgurult gyógyszert: a progressziónak álcázott unalomból slágergyáros vihánc következett, és az, hogy nem perdültem táncra, csak annak köszönhető, hogy egy nemezisre csak nem illik csárdásozni!
Aki egy lemezre képes összetrombitálni korunk legjobb heavy metal énekeseiből hármat – Russel Allent, Rob Rockkot és Michael Kiskét – az már megérdemelné, hogy a listámon lehessen. Ha ráadásul még olyan slágert is tud írni, amely egy zöldmozgalomba tévedt nemzeti trafikos bátorságával képes a Helloween örökbecsű "Keeper Of The Seven Keys" dalát megidézni, mutyiszag nélkül juthat nyerő pozícióhoz.
A Vindictiv nem pöcsölt, és csatasorba állította korunk legjobb Kelly Carpenter klónját. Ha nem tudod, ki az említett úriember, vagy a hasonló nevű country-énekesnővel azonosítod, sürgősen iratkozz be egy haladóbb metál-kurzusra. Az Eden's Curse-nél egyetlen videoklipnyit időző Marco Sandron úgy varázsolta keménytökűvé a tavalyi évben még nőcis AOR-ban nyomuló Vindictivet, mint az egyszeri NDK-s olimpiai bajnok úszónőt a politikai akarat.
A kritikák nem igazán fogadták kitörő lelkesedéssel a csapat sokadik visszatérő albumát: ebből is látszik, hogy a zseniket kortársaik nem mindig ismerik fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy a templomosokat géniusznak kéne tekintenünk, de ha ilyen iparosok működnének Magyarországon, Hoffmann Rózsának nem kellene aggódni a szakképzés miatt.
Ki gondolta volna, hogy a számomra gagyiszagú Sabaton önállósult fele egy klasszis énekessel képes az év indulós metál albumát összehozni? Bizony, ha Eric Adams meghallaná a lemezen tobzódó, egy egységre eső true dallamok számát, a legutóbbi Manowar album fényében önmagát ebrudalná ki a teremből.
Öregember nem vénember! Főleg az olyan masiniszták között, akik egy ilyen pöfögő-zakatoló metál-mozdonyt képesek vezetni. Szegény Kovács Kati, neki annak idején csak egy rock 'n' roller jutott.
Az idei évben is tartó retro-láz felbukkanó csikó-csapatai csak szalutálhatnak az ex-Firewind énekessel megerősített koldusok albuma előtt, pedig nem a Koldus-operáról beszélünk, hanem az ősrock brigád Hammond-szaftban tocsogó slágerparádéjáról.
A vérmagyar rajongók egyik szeme sír, a másik meg nevet, hiszen a Dreyelandsből a csapatba igazolt Nikola Mijic tiszteletbeli hazánkfia. Így aztán az Eden's Curse kiváló új lemezét egy-negyed turulmadárnyira még magyarnak is gondolhatnánk. Kár, hogy ez nem így van. Az viszont bizonyos, hogy a heavy rock műfajának olyan ez az album, mint nemzeti rocknak a Frakk zenéje. (Aki mint tudjuk, magyar vizslaként a legnemzetibb kutya.)
Végre nyugodtan alhatok, hiszen a mennyei csapatok földi zenei helytartói régi fényükben verik vissza az ördög támadásait. Amerikai dallamos metál európai tradicionális riffekkel, mi ez, ha nem a megtestesült internacionalizmus? És még marxi ateizmus sem kell hozzá.
A metál zene alfájaként és ómegájaként aposztrofált csapatra igazán nem lehet mondani, hogy babonás, Iommiék a szerencsétlenség számával intettek be az alattomos betegségnek. Persze ezen nincs mit csodálkozni, ahol Ozzy Osbourne a doktor, ott a baj is legfeljebb ro-baj: fémriffekből gyártva.
Az első csalódás után – az unikális SF helyett egy klasszicizált Jaded Heartot kaptam – Bormann hangja és dallamai észhez térítettek, és ha a magyar focicsapat is hasonló feltámadást fog produkálni a beinduló stadion-program hatására, legközelebb mi fogjuk Hollandiát 8:1-re verni.
Itt bizony szó sincs savanyú almá(h)ba harapásról. A hangját részlegesen és időlegesen a refluxra hagyó Edu Falaschi dallamérzékét szerencsére nem felejtette otthon: a Helloweennel karöltve tudnak fityiszt mutatni azoknak, akik szerint az euro-power zsákutca.
Az albumnak nem csak az az erénye, hogy végre a seggfejeknek – a tökfejek után – is lett himnuszuk (Asshole). A Helloween már évek óta nem bír leszakadni az éves listáimról, amiben nem csak a nosztalgiának van szerepe, hiszen akik olyan gyilkos, modern riffeket képesek gyártani, mint Derisék, azok két lábbal rúgják segg(fej)-be a merengő emlékezetet.
A mindennapi betevő neoklasszikus metál adományok idén is meghozták az eredményüket: a vasálarcos gitármágus visszatért, hogy Malmsteennek újabb kefét adjon, legyen a svéd zenésznek mit rágnia. Ez persze csak teória, mert akinek a gitárjátékából ennyire süt a mester iránti alázat, az igazán Dumas tollára kívánkozna. Persze nem az álarc miatt.
A majdnem autentikus nevű E(n)dling nem képes hibázni: egy nőbe inkarnált Dioval mutatta meg, hogy a doom rockosabb pillanatokkal könnyítve is képes könnyet csalni a hívők szemébe. És azért csak könnyet, mert hogy nézne már ki egy mosolygó doomster?
+1 Lingua Mortis Orchestra Feat. Rage
Orquestra Barcelona Filharmonia, Fehérorosz Szimfonikusok, Minszki Nagykórus, zeneprofesszor apa, Smolski és Peavy: ez bizony nem ígéret volt, hanem színtiszta bizonyíték. Hogy mire? Hát hogy létezik hiteles fúzió a komolyzene és a power metal között, és hogy ehhez nem kell más, mint többgenerációnyi tehetség, évtizedes zenetanulás, többhavi befektetett koordinációs munka, meg a bosszankodás, hogy mindennek dicsősége nem a miénk.
Aki ezek után a fejéhez kapva kezd el átkozódni, azt gyorsan megnyugtatom: LaBrie és Magnus Karlsson szólóalbuma, a Powerwolf sramli-metálja, a Volbeat eklektikus westernlemeze, a Megadeth kommerszebb kikacsintása, a Royal Hunt megosztó édelgése, Schenker úr szivárvány-teremtése ugyanannyi kellemes percet okoztak, mint a listán szereplő társaik, talán csak a pillanatnyi hangulat – no és a kiosztott helyek limitált száma – tette őket amolyan post-listás szereplőkké.
Magyarland
A magyar színtér idén sem érte utol Európát – még szerencse, hogy Kelet felé kell nyitnunk a hanyatló Nyugat helyett, bár vannak némi fenntartásaim, hogy a müezzin, vagy a torok-zsolozsma-bajnokságban lesz esélyünk labdába rúgni –, és ez sajnos a média-elfogadottságban is tükröződik. Addig, míg Norvégiában Nils K.Rue és Jan Thore Gerfstadt nézői SMS-ek özönében párbajozott az ottani tehetségkutató döntőjében, addig nálunk Bátky Zoli majdnem túljutott a tábor purgatórium-jellegű válogatóján. Nem is nagyon kísértem figyelemmel az itthoni lemezmegjelenéseket, a koncerteseményeket meg pláne, de azért volt három olyan lemez, melyekről meggyőződésem, hogy megütik a nemzetközi mércét. A Wisdom kedvenc műfajom trappolásos magasugró-technikájával vitte át az európai színvonal-lécet, Molics Zsolti retrospektív válogatással összegezte eddigi életművét, és a Virrasztók eklatánsan bizonyította, hogy van élet a metál után. (Egyik kedves olvasónk kérdésére, hogy kik alkothatják a csapat rajongói bázisát, sikerült választ találnom. II. Fülöp – tudjátok, a Nagy Armadás – apja, aki a doomsterek középkori prototípusának tekinthető, annyira vonzódott a halálhoz, hogy képes volt még életében megrendezni saját temetése főpróbáját. Mi ez, ha nem a Virrasztók muzsikájára kínálkozó téma, és mi ez, ha nem az adekvát rajongói célcsoport potenciális megtestesülése?)
Csalódások
Mivel a magyar ember a közvélemény-kutatások szerint csak egyet szeret jobban a bizalomnál, mégpedig a csalódást, így muszáj igazodnom a tömegátlaghoz. Legnagyobb bosszúságot a Fabio Lione-féle Rhapsody okozta, akiknek kettő helyett elegendő volt egyetlen szék is, hogy a padlóra essenek. Naná, hiszen a lábuk alól kiugró beste bútordarab Luca széke volt, ami mint tudjuk, arra is alkalmas, hogy segítségével meglássák a boszorkányokat. Jelen esetünkben azonban nemhogy a banyák tűntek el a sötétben, de a kreativitás is.
Az Avantasia Tartuffe kolléga tollából meglehetősen szép méltatást kapott, de a rajongók többsége inkább csak a magyar narancs-féle attitűd felértékelési hevületében lehet elégedett - sebaj, Tóbiás, lesz ez még jobb is.
Kívánság
No, és mit is kívánhatnék 2014-re? Először is, hogy végre jelenjen meg a beígért Pokolgép album, ami a készülés idejét tekintve minden bizonnyal nagyot fog szólni, Kelly Carpenter az Adagio új albumán mutassa meg, hol lakik a metál-énekesek istene, és természetesen legalább annyi kellemes, kiváló zenével eltöltött percet, mint amennyi ebben az évben is megadatott. Minden kedves olvasónknak további kellemes ünnepeket, erőben és egészségben gazdag új évet kívánok!
Garael
