Kiadó:
Llrr (magánkiadás)

Honlap:
www.facebook.com/SchubertInRock

Klaus Schubert rafinált csávó. Nem írta oda a keresztnevét. Amikor megláttam a borítót, először arra gondoltam: Na, most végre hallani fogom "A pisztráng" rockosított változatát Joe Lynn Turner előadásában! Hogy mekkorát tévedtem! Itt bizony megint egy időutazásba csöppentem bele. Akkoriban történt, amidőn 19 éves koromban édesanyám meghalt és a lelkem megszűnt öregedni. Sopronba mentem zenélni, ahol pár barátom bevett a későbbi Blokád zenekarba. Akkoriban még PF néven nyomtuk, ami a Pokolfajzatok rövidítése akart lenni, de szkeptikusok szerint a rövidítés inkább csak "turnébuszunkra", a kis Polski Fiatra utalt, amelybe négyen belehajtogattuk magunkat és még a BS parkolójában meghirdetett Iron Maiden koncertre is feljöttünk Budapestre, kritikusaink viszont egyszerűen csak a "Pancser Faszok" becenéven emlegettek. Ekkoriban ismerkedtem meg a Lord zenekarral és az ő kedvenceikkel, a kanadai Sagával. Valamint egy rockzenekarral a határ túloldaláról, akik egy későbbi sikeres popduó, a Bros ötletét már évekkel korábban elsütve felvették a No Bros nevet. A Lord előzenekaraként léptek fel itthon, Ausztriában meg ők voltak hazai csapatként a fő műsorszám. Még a "Ready For The Action" című lemezüket is megvettem bakeliten és a "Be My Friend" című balladájukra magyar szöveget is írtam. Sajnos ez a billentyűs, Nikolaus Opperer szerzeménye volt, így nem szerepel a Klaus Schubert slágereiből összeállított anyagban.

Tehát eljutottunk oda, hogy ki is ez a Klaus Schubert. Egy veterán osztrák rockzenész, gitáros, koncertszervező, aki 2013-ban újraálmodta 80-as évekbeli zenekarának, a No Bros-nak sikerdalait az angolszász rockélet nagyjainak tolmácsolásában. A zenei háttér mondhatni félelmetes lett, mint egy Fehérkígyó. Schuberten kívül Bernie Marsden gitáros (ex-Whitesnake) és Neil Murray basszer (ex-Whitesnake) mellett az örök Jon Lord helyettes Don Airey billentyűs is közreműködik a lemezen. Ő nemcsak a Deep Purple-ben váltotta fel az öreg Hammond-bűvölőt, de egy időben Ritchie Blackmore is vele helyettesítette örök gitár-billentyű párbaj partnerét, és talán kevesebben tudják, hogy bár a Whitesnake-nek sohasem volt nevesített tagja, de Lord távozása után az "1987" és a "Slip Of The Tongue" lemezeken ő játszotta a megcsappant billentyűfutamokat. Őket a Purpendicular nevű Deep Purple tribute band (tehát mondhatni, otthonosan mozog ebben a közegben) dobosa, Bernie Welz egészítette ki, és erre az alapra tették fel a koronát a brit rockzene legnagyobb énekesei.

A "Second King Of Darkness" az említett bakelitlemezem húzónótája volt, így ismerős dallamot üdvözölhettem az anyag elején. De mekkora különbség, ha a Black Sabbath égisze alatt Dio frazírjait is elleső Tony Martin énekli ugyanezt a dalt. A "Ready For The Action" egy kis "Born To Be Wild" riffel megbolondítva maga a tökéletes varázslat (Hoodoo), a "Black Jack Billy" JLT hangján a "Strange Kind Of Woman" ikertestvére lehetne, míg a "Stairwway To Hell" a Scorpions "The Zoo"-jának riffjeit felhasználva lett igazán húzós nóta. A "Perfect Body" Storace orgánumával a Krokus klasszikusát, a "Tokyo Nights"-ot juttatta eszembe. A "Lady Of The Tower"-ben pedig a két ex-Rainbow torok (Doogie és JLT) duettje maga a megvalósult álom.

Annak idején egy nagy bajom volt ezzel a zenével. A háromakkordos Iron Maiden mintára (C-D-e) készült dalok elsőre megfogták az embert, de nem volt annyira igényes a körítés, hogy 4-5 meghallgatás után is lekössön. Most valahogy erősebbnek érzem az anyagot, modernebb hangszerelés, ütősebb szólók, ráadásul Klausnak (ugye, hívhatlak Klausnak?) sikerült összeválogatni a kedvenc énekeseimet egy lemezre. Joe Lynn Turner rajongásom régóta ismeretes, de Doogie White-ot is imádtam mind a Rainbow-ban, mind az azt követő Cornerstone-ban, most, hogy Schenker-énekessé lépett elő, még magasabbra ugrott a Liebling-jeim ranglétráján. Azt is többször elmondtam már, hogy be vagyok oltva Ozzy ellen, így a Black Sabbath számomra Dioval és Tony Martinnal vált emészthetővé, a Krokusnak meg ősrajongója vagyok, még egy "Hoodoo" lemezt is nyertem a 2010-es "Fan-Giveaway" sorsoláson. Biff az, aki kicsit kilóg a sorból, ő csak a második vonalban küzd nálam (szerintem itt is), de a korai Saxon lemezek okán mindig ott lesz a listámon.

Azért pjuan Passzión korábban elhintett gondolatmenetén elmerengve (mennyire másképp hangzanának a magyar klasszikus rockslágerek is ezen kitűnő zenészek interpretálásában, ő a Piramist és a P. Mobilt emelte ki) arra nagyon kíváncsacsi lennék, melyik világhírű torock énekelné el a Kisfiút Pohl Misinél kiválóbban!

CsiGabiGa

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.arjenlucassen.com

Mivel Taruffe barátom annyira elmerült a zenei kukázásban, hogy még a progresszív zenék felkent lovagjának szerepéről is elfeledkezett, így érthető módon maradt el az év progresszív zenei eseményének, a megjelenő Ayreon albumnak a kivesézése. Így mint a blog legmagasabb rendfokozatú katonájának – az elöljárói példamutatást szem előtt tartva – nekem jutott az a hálátlan szerep, hogy a becsület védelmében írjak pár keresetlen mondatot, előre tudván, hogy tiszttársam annak a halálra ítélt szakasznak a szerepét osztotta rám, amelynek feladata anno egy egész páncélos hadosztály feltartása volt.

Miért is? Mert akik rendszeresen olvassák a blogot – és akiknek a létszáma lassan közeledhet a húszhoz, így nyáron akár már kétkapus focimeccset is játszhatunk velük – rögtön feltehetik a kérdést, hogy mit akarok itt a szöges metál agyammal egy olyan kompozíció esetében, ami bőven meghaladja az egyszeri és általam szeretett heavy metal lemezek művészi tartalmát. Ráadásul az album – olvasgatva a már megírt kritikákat, és az olvasói kommenteket –, eléggé megosztotta a közvéleményt, ami tudvalevőleg nem kedvez az objektív jelleg látszólagos fenntartásának sem. A kétkedőket azonban sietek megnyugtatni: egyrészt a művészi tartalom kérdésében eléggé szkeptikus szoktam lenni, így nehezen esek olyan hibákba, ami túlértékeléshez, vagy egyszerű seggre eséshez vezethet, másrészt a kétfelé váló véleménycsoport valamelyik fele legalább biztos igazat fog adni…

A kritika elején sietek leszögezni, hogy Lucassen mester előtt, ha nem is feltétlenül, de jómagam is térdre szoktam borulni – legutoljára a Star One projectnél ez alázatos és keleties hasra vágódássá aposztrofálódott : jelenlegi alkotása pedig minden, számomra hibának minősülő aspektusa ellenére is ékesen bizonyítja, hogy a holland zenész a kortárs rock egyik kiemelkedő alakja. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a „művészi önkény” és az öncélúság között igen vékony a határvonal, a célcsoport hallgatóság pedig nem biztos, hogy képes a művésszel együtt látni azokat a víziókat, melyek eléréséhez az alkotás vezet. (Ez bizony még a közgazdaságtanban is így van, pedig mennyivel egzaktabb dolog, mint a művészet.)

Emlékeztek még a kilencvenes évek egyik progresszív csúcsalkotásának kikiáltott Beyond Twilight lemezre, a 43 tételből álló "For The Love Of Art And The Making"-re? Nos, Lucassen valami hasonlóba fogott, jóllehet ő inkább a hetvenes évek progresszív, összefüggésben vizsgálandó lemezeit nevezte meg ősforrásnak. Egy olyan album képe, illetve hangjai lebegtek a szeme – füle – előtt, aminek egyes darabjai amolyan zenei puzzle-ként rakják ki a végeredményt, és önmagukban nem igazán értelmezendőek. A Beyond Twilight lemezéről azóta sem tudom eldönteni, hogy tényleg mestermű, vagy csak ügyes bűvészmutatvány, hiszen az egyes elemek az alkotók szerint is nyugodtan összecserélhetők, a kapott eredményt a sorrend nem befolyásolja – ez pedig nálam – biztos, mert nem vagyok képes az unortodox fogalmát megérteni – nem éppen a művészi mibenlét megtestesülését jelenti. Lucassennél azonban nem így működik a dolog, még akkor sem, ha az egyes darabok tényleg csak elvétve képesek önálló szerzeményként funkcionálni: az összefűzött elemeknek meghatározott ívük van, felvezetéssel, fő résszel, és lecsengéssel, mármint a mester szerint, én személyesen zeneileg – és nem a szövegi történés szempontjából – nem éreztem ezt a komponált pályát, sőt, hasonlóan a Beyond Twilight művéhez, felcserélhetőnek érzem a darabokat. (És ha most „de hülye vagy” kiáltással elküldesz a fenébe, megnyugtatlak, kipróbáltam!) Lucasennel ellentétben, aki refrén nélküli szerzeményekről beszélt, én inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak a számok között refrének verze nélkül, és verzék, refrén nélkül, különösebb összefüggés, vagy kontinuitás nélkül, olyan ötletek egymásutáni halmazaként, melyek nem lettek megfelelően kibontva. Az embrionális állapotban lévő töredékek mégsem esnek szét – és ez a zeneszerző legfőbb érdeme –, de ettől függetlenül bennem végig, minden egyes szerzeménynél ott motoszkált a befejezetlenség érzése, amit nem tudott ellensúlyozni sem a vendégelőadók elképesztő teljesítménye, sem a hangszerelés, és a műfaji sokrétűség – space rock, musical, folk-reneszánsz-rock, metál – mesteri koherenciája.  És ha már az operai koncepció szereplőit említettem, legnagyobb meglepetést nem Karevik produktuma okozta – akiről eddig is tudtam, hogy a jelenlegi színtér egyik legjobbja, mind orgánumát, mind hangterjedelmét és képzettségét tekintve –, hanem az a Michael Mills (hallgasd csak meg az „Alive!”-ban, tuti, eldobod az agyad), aki ékesen bizonyítja, hogy metálpacsirta országban nem csak fémből készült madarak tudnának a trónra ülni.

Természetesen azoknak a véleményét is elfogadom, akik a koncepcióban meglátják (meghallják) az aprólékosnak tűnő, ám valójában művészi víziót, úgy látszik, nekem ehhez már túl sokat romlott a szemem. Az viszont feltétel nélkül bizonyítást nyert, hogy Lucassen ötletasztalánál azok sem maradnának éhesen, akik a lehulló morzsák felcsipegetésére lennének kárhoztatva, mert az aprólékokkal is bőven jóllakna egy egész metál ármádia.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hell-metal-band.com

Ha valaki 2013-ban egy echte NWOBHM albummal jelentkezik, a jelzők garmadáját lehet felsorakoztatni a pejoratív poros, múltidéző, archaikus, idejétmúlt részhalmaztól kezdve a nagyjából semleges autentikuson át a kifejezetten pozitív kicsengésű hagyományápoló, vintage stb. megjelölésekig. Egyéni ízlés, szocializáció és hitelesség kérdése is tehát, hogy az ilyesfajta „true" próbálkozásokat ki hová sorolja a kínostól zseniálisig terjedő skálán.

Ezt mellesleg elmondhatjuk az összes olyan alstílusról, melyek alapjait már lerakták a heavy metal hőskorában, nagyjából a hatvanas évek vége és a nyolcvanasak közepe által behatárolt időszakban. Érdekes, más műfajokban mintha megbocsátóbb lenne a közönség – blues vagy jazz körökben teljesen elfogadott, ha valaki visszanyúl a gyökerekig, egyáltalán nem elvárás a stílus megújítása, ezzel szemben egy egyértelműen Maiden, Deep Purple, Black Sabbath vagy Rainbow (és így tovább) felfogásban nyomuló zenekar esetén a kritikusok és a közönség sosem felejti el enyhén lekicsinylő felhanggal felemlegetni ezt, utalva az eredetiség hiányára.

Márpedig a Hell esetén egyértelműen hagyományápolásról van szó, a csapat hitelessége mégis megkérdőjelezhetetlen. Idősebb arcok tolják itt saját muzsikájukat, próbálva igazságot szolgáltatni a '80-as évek egyik underground körökben elismert zenekarának, mely személyes tragédia okán és némi szerencse híján sosem jutott el a lemez-megjelenésig. Az elégtétel (Human Remains) aztán olyan jól sikerült, hogy folytatták az együtt zenélést. A padláson, úgy látszik, maradt még elfekvőben a korábbi demókból, dalötletekből, mert – a teljesen új számok mellett – erre a korongra is jutott ezek újrahasznosításából.

A „Curse and Chapter" mégis egyértelmű előrelépés a bemutatkozáshoz képest. Andy Sneap hangmérnöki és produceri munkájával eddig sem volt gond, sőt gitárosként és dalszerzőként is úgy látszik, igencsak megállja a helyét - a fejlődés leginkább David Bower teljesítményén tetten érhető. Bower inkább színész, előadóművész, mintsem első osztályú énekes, meglehetősen teátrálisra vette a figurát az első albumon, talán kicsit túl is játszva a figurát. Feltételezem, a koncertezés is segített kitapasztalni, mi az ami még jól áll neki, ezért itt érettebb, kiforrottabb produkciót nyújt. A dalok is roppant erősek, változatosabbak egy fokkal talán, mint eddig. Az ikergitározást, amit itt hallani, pedig egész egyszerűen kötelező tananyaggá tenném minden kezdő metal banda számára.

Ha az „Age of Aquarious"-ban a „Hair"-re emlékeztető dallamokra bukkansz, az bizonyára nem véletlen. Jól is áll nekik ez a csipetnyi önirónia, mert tényleg musicales, amit csinálnak. King Diamond és a Mercyful Fate nyilván megkerülhetetlen az esetükben, mint párhuzam, sőt, manapság már a Powewolf is felemlíthető, de érzek én egy csöpp Savatage befolyást is. Ami, mondanom sem kell, csak emeli a késztermék élvezeti értékét. Nem is ragozom tovább, ha ebben a világban otthonosan mozogsz, a Hell éj-fekete, hátborzongató labirintusában sem fogsz egykönnyen elveszni. Legfeljebb, ha hagyod magad.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
myspace.com/silentforceband

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, több okból is. A kilencvenes-kétezres évek egyik legalulértékeltebb dallamos metál bandája ugyanis visszatérő lemezén – nomen est omen, csendben, de annál erőteljesebb módon – szupergruppá alakult, a Woodoo Circle-lel és a Primal Fearrel ismertté vált Alex Beyrodtnak olyan társakat sikerült toboroznia az új lemezhez, amire csak az nem csettinthet nagyot, akinek levágták az ujjait. Igaz ugyan, hogy a mikrofonnál már nem a névjegyét a korai SF albumokkal bearanyozó D. C. Cooper áll, ám utóda, Michael Bormann, bár egy kissé más stílusban, de szintén képes a csillagokat leénekelni az égről, ráadásul ha azt mondom, hogy a basszust Matt Sinner pengeti, akkor máris kiálthatjuk, hogy nini, a Primal Fear új köntösben! Ez persze nem igaz, már csak azért sem, mert itt bizony a billentyűs az az Alessandro Del Vecchio, aki a dallamos metál újkori vonulatának egyik legmarkánsabb képviselője, nem csoda, hogy jelenléte – akár a dallamalkotásban, akár az instrumentális játékban – rátelepszik az albumra, ami a gitáros-főnök vezénylői státuszát tekintve nem kis teljesítmény.

S hogy ezek ellenére miért vagyok egyben szomorú is? Mert amit nyertünk a réven, azt elvesztettük a vámon (lehet, hogy fordítva, már nem emlékszem). A SF ugyanis a korai, Judas Priest világában tobzódó zöngemények után rakétasebességgel alakult át azzá az egyedi zenei univerzumot létrehozó bandává, melynek világát a neoklasszikus gitárhoz passzolva Cooper elidegenítő, ám unikális dallamai alkották, olyan csodálatos hibridet alkotva, aminek beskatulyázásához nem lenne elegendő a világ összes gyufagyára sem. Az a kissé modoros, ám szívbemarkoló orgánum, amivel az énekes a gyakran meghökkentő gitárszólókat az űrbe repítette, egyediséggel párosuló "brand"-et eredményezett, ezt pedig csak kevés mai banda mondhatja el magáról, ráadásul mindezt a neoklasszikus stílus korlátozott keretei között. Nem csoda hát, ha ezt a hangzást nem tudja pótolni semmi, tökéletesre csiszolt, ám a mai színtéren már közismertté játszott heavy rock, aminek akár az idei évben is, de több koronázott királya van (lásd: Eden's Curse, Magnus Karlsson, House Of Lords, vagy a keményebb kötésű Gotthard). Hiába hát Bormann káprázatos, erőből jövő teljesítménye, ha éppen azt a finom érzékenységet vesztette el a csapat, ami a korábbi albumokat fémjelezte, és hiába Vecchio tehetsége, ha manírjait már több, egyenletesre polírozott albumon hallottam. S hogy ez bűn lenne? Igen, még akkor is, mikor több első ligás banda éveket adna a karrieréből, ha ilyen teljesítményre futná, és tulajdonképpen nincs is igazam, ha a végeredmény egységes színvonalát nézem. Mégis, éppen az az izgalmas, hideg, távolságtartó, ám váratlan kincseket rejtő attitűd hiányzik, ami kiemelte a SF-t a tucatból.

Most persze jogosan fújhatsz rám, főleg, ha nem ismered az együttes korábbi albumjait, mert a "Rising From Ashes" az idei év egyik legjobb stílusbeli produktuma, még akkor is, ha Bormann (aki a klipnótában élete egyik legvarázslatosabb teljesítményét nyújtja) Vecchioval együtt nem tudott kibújni a bőréből, és Beyrodt védjegyszerű riffjein felülemelkedve sikerült uniformisba bújtatni a bandát. Megtörlöm hát a síró szememet, és hallgatás közben próbálok nem gondolni arra, hogy a Silent Force-t hallgatom, mert ezzel a kegyes csalással rengeteget nyerek: egy újabb kiváló bandát a heavy rock műfajában, elképesztő énekesi bravúrokkal és a szokásos Beyrodt-féle minőséggel.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.bandboston.com

Boston, Chicago, Kansas, Foreigner. Városok a nyugati partról. - gondoltam gyerekkoromban, midőn Komjáthy György műsoraiban rendre a west-coast stílus képviselőiként emlegette e neves zenekarokat. Manapság inkább AOR-nak mondanám a Boston vagy a Foreigner zenéjét, míg a Kansas és a Chicago - bár nekik is voltak AOR-bitális lemezeik - inkább a progresszív rock kategóriába tartoznak. Ráadásul földrajzi ismereteimet előkaparva azt kell mondjam, se Chicago, se Boston, de még Kansas City sincs kifejezetten a nyugati parton. Hogy a Foreignerről ne is beszéljünk, ők se a nyugati, se a keleti parton nincsenek, sokkal inkább külföldön. :)

Nos, a Bostont is Komjáthy György által ismertem meg, az első Boston lemezem mindjárt a harmadik volt. Nálam ma is az etalon az "Amanda", a "Cool The Engines" vagy a "Can'tcha Say (You Believe In Me)". És persze a Hang a zenéhez Brad Delp. Akinek 2007-es halála után el is könyveltem magamban, hogy ennyi! Több Boston lemez nem lesz. Bár volt már korábban is Delp-telen lemez (Walk On), nem is volt rossz, mégis úgy éreztem, itt most lezárult egy korszak.

Persze Tom Scholzot nem kell félteni. Ő egy nagyon lassan kibontakozó zeneszerző (hosszú az újratöltési ideje, ahogy apámnak is szoktam mondani, hiszen a két öcsém és köztem 14, illetve 26 év van), aki általában 8 évet kotlik egy-egy lemezen. 1978, 1986, 1994, 2002 után 2010-ben kellett volna az aktuális Boston-kodásnak bekövetkeznie, de Delp halála Scholzot is összezavarta, és csak most, 11 évvel az utolsó alkotás után jött ki az újabb lemez. Kárpótlásul a plusz 3 évért viszont kapunk 3 poszthumusz Delp nótát. A "Sail Away" egy korai gyöngyszeme a 2003 óta készülő alkotásnak, míg a "Didn't Mean To Fall In Love" és a "Someone" a 2002-es "Corporate America" dalai, az eredeti énekkel és újra felvett zenével. Szép tisztelgés Brad Delp előtt!

És hogy milyen a lemez? Ízig-vérig Boston! A jellegzetes gitárhang, a kidolgozott vokálok, a Scholz-féle riffekbe ágyazott lágy dallamok, mintha megállt volna az idő. Vagy visszaforgatták volna majd' 30 évvel. A nyitó "Heaven On Earth"-öt hallgatva újra elkapott az a hév, ami annak idején a "Third Stage" slágereit az agyamba égette. És a többi nóta is ezen a biztos és megszokott vízen evez, az egyetlen képtelen hullám a feszített víztükrön az a bizonyos egyetlen új Brad Delp-nóta, mely a monoton ritmusszekciójával és Kimberley Dahme Enigma-szerű prózájával kicsit indusztriálisabb körítést kapott. Üdítő változatosság a lemez többi részéhez képest.

Aki megújulást, modern megoldásokat, XXI. századi zenét várt Tom Scholztól, az csalódni fog. De aki úgy ül le meghallgatni, mint egy AC/DC lemezt, hogy ugyanazokat a riffeket újra és újra élvezni tudja a sokadik lemezen is, az maradéktalanul elégedett lehet, hiszen új korok jöhetnek, énekesek halhatnak, de a Boston most is ott áll Amerika keleti partján, hogy nyomja ugyanazt a nyugati parti rockzenét, amit a "More Than A Feeling" 1976-os megjelenése óta a west coast muzsika alapjaként vertek a fejünkbe.

CsiGabiGa

Kiadó:
Hammer/Nail Records

Honlap:
www.virrasztok.hu

A mulatós, csujjogatós folkmetál antitéziseként felfogható Virrasztók szenzációs koncepcióválasztása (bár a szenzációs jelző ebben az értelemben "hajdúpéteresen" bazári) töretlenül avat hungarikumot, immár harmadik alkalommal, ráadásul úgy, hogy a gyász konkrét fogalmát az eredeti megközelítésen túllépve, akár az exodus hazavesztéses párhuzamba állításával bővíti a sírra innen.

A lemez művészi tartalmát ennek ellenére nem a téma különös jellege adja – az csak inkább keret a kibontakozáshoz –, hanem az a hangulatalkotás, ami minden eddigieknél színpadiasabbá, értéktartalommal bíróvá teszi a magyar folklór kiveszőben lévő szokását. Ahogy a csapat kiemeli a mindennapokból a gyász, vagy halál aktusát, ahogy összekapcsolja azt a félelemmel, deprivációval, szerelemmel, vagy hősi kitartással, remekül használva a zenei kötetlenség eszköztárát: nos, ez az, amivel több a Virrasztók zenéje az átlag folkmetálnál. (Nem véletlen persze a sikeres színpadszerű adaptáció – különösen a Halott Menyasszony c. Tim Burton filmet kiválóan megidéző "Halálos keringő", vagy a Poe-i magasságokba emelkedő (illetve a témát tekintve mélységbe süllyedő), hangulatilag és szövegileg telitalálatosan borzongató "Élve eltemetve" esetében –, a csapat egyik tagját, Szebeni Jánost sokan a pécsi színpadokról ismerhetik.).

A szétágazó tematika – van itt hősi, Aranyt idéző ballada, törökkori-urbánus legenda, népi hőstevő, horror archetípusos hideglelés, történelmi sorshelyzet – mégis sikeresen utal vissza az eredeti koncepcióba, vagyis a virrasztás fájdalom-feldolgozásos pszichológiai hátterébe, melyben az elvesztésből eredő gyász mellett nincs igazán helye a megváltás vigasztaló tudatának. A Virrasztók dalaiban nincs reménykeltő feloldozás, nincs mozifilmes hepiend, és csak annyi éjsötét romantika festi árnyalttá az összképet, amennyi a népi képzeletből emelkedhet ki. (Rózsa Sándor szabadságharcos tevékenységét a hadtörténészek igencsak másként ítélik meg a tények ismeretében, mint a hősteremtést olyannyira szerető folklór, hírös betyárunk "hazaszeretetből" adódó tevékenysége ugyanis még az ütközetekben elfásult reguláris katonákban is undort keltett. Hiába, a partizánromantika már akkoriban is működött…)

A zene a témák sokszínűségének megfelelően lett árnyaltabb, az indusztriális és folk alapokon túl a Nick Cave-es borúlátás mellett akár csatába hívó hősi metállal is találkozhat a hallgató, ami már csak azért is dicséretes, mert ezúttal túljuthatunk a kill, destroy, hail, warcry négyszavas egyszerűsítő tematikáján, az olyan apró, de annál hatásosabb eszközöket nem is említve, mint a "Félhold árnyékában" felbukkanó adekvát törökös dallamalap.

Nem egy könnyű album a "Halál Színei" – jóllehet az autentikus népi dallamok sikeresen oldják az indusztriális metál dehumanizáló töménységét –, de megéri a figyelmet: olyan színkavalkádot fedezhetünk fel benne, ami a maga morbid jellegénél fogva ad plasztikus hátteret a lélekharang kondulásának.

Garael

Kiadó:
Zyx Music

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Az idén már írtunk a neo-progresszív rockot játszó német Subsignalről, méghozzá harmadik – s talán eddigi legjobb – lemezük, a "Paraíso" kapcsán. Akkor megemlítettem, hogy tavaly megjelent egy koncert DVD-jük, amelynek zenei anyagát egy bónusz CD-n hozzácsapták a "Paraíso" limitált kiadásához. Szerencsére a DVD is beszerezhető tavaly november vége óta, és elérkezettnek (sőt talán egy kicsit megkésettnek is) látom az időt arra, hogy beszámoljunk róla. Ezt a pillanatot tuti lélegzetvisszafojtva várta rajtam kívül még vagy két ember Magyarországon.

A 120 perces koncert az első két lemez anyagára épül, de van rajta egy "special features" menüpont is, ami sajnos túl sok különleges meglepetést nem tartogat: néhány interjút (németül, angol fölirat nélkül!), videókat, képeket, ilyesmit. A fölvételek 6 kamerával készültek Mannheimben, egy "7er Club" nevű helyen. A kameramunka nem rossz, de a színpadkép elég egyszerű, és a nem túl nagyszámú német közönség – híven önmagához – meglehetősen kimérten tapsikol. Persze ez nem is az a muzsika, amire úgy be lehet indulni, hogy szétdőljenek a falak. Inkább amolyan "ülök egy gyertyalánggal megvilágított asztalnál és szorgalmasan szürcsölgetem az italomat"-típusú estét varázsolt a Subsignal. Erre csak ráerősít az akusztikus blokk (The Size Of Light On Earth, Eyes Wide Open).

A DVD-n már nem Roel Van Helden (ex-Sun Caged, Powerwolf), hanem Danilo Batdorf (Dreamscape) dobol. A főszereplő egyértelműen a teljesen egyedi hangú Arno Menses, aki élőben is stúdióminőségben énekel. Csak azt furcsállom, hogy egy németországi koncerten miért angolul kommunikál a közönséggel (bár holland, azért jól tud németül), miközben a DVD menüpontjai csak németül szerepelnek és az interjúkat még angolul föliratozni is restek voltak. Egyébként a Subsignallal lényegében úgy vagyok, mint a Metallicával, alapból kedvelem, de ha lennének benne értékelhető gitárszólók, még sokkal jobban szeretném. Markus Steffen sajnos legtöbbször csak cincog, szólói esetlegesek és szúnyog-vibrátói is olyan szobagitáros-jellegűek – de legalább ismeri a tonalitás fogalmát, nem úgy, mint… Ez most inkább nem fejezem be.

Az tuti, hogy a horrorfilmekhez illő címmel ellátott DVD (Valaminek lennie kell odakint…) nem okoz olyan gyönge szívre ártalmas izgalmakat, mint mondjuk a "Fűrész (Saw)". Aki nem szereti ezt az agyas, art rockba hajló réveteg műfajt, az könnyen elszunnyadhat a képernyő előtt. Én azonban úgy vagyok vele, hogy az embernek nem mindig ahhoz van kedve, hogy az öklét rázva a kanapén ugráljon egy léggitárral a "kezében".

Tartuffe

Kiadó:
SPV

Honlap:
www.madmaxofficial.de

Ez a fránya Mad Max név! Akármennyit erőlködünk is, mégis mindenkinek csak Mel Gibson és az ő poszt-apokaliptikus road-movie sorozata jut eszébe róla. - gondolta Vossi. Pedig az a sorozat csak kétrészes volt. Na jó, három, de a harmadik tulajdonképpen nem is Mad Max filmnek indult, hanem egy légikatasztrófát túlélt gyerekcsapat története lett volna, ám annyira unalmas volt már a forgatókönyv is, hogy a producerek a Mad Max névvel vittek bele némi kis feszültséget. Túl sokat persze nem tudtak javítani rajta, az elejét élveztem, az utolsó 10 percet is, ahol visszatért az országúti üldözéses feeling, de a közepén simán bealudtam! Hiába szerepelt benne Angry Anderson! Ő is jobban tette volna, ha felvesz inkább egy új Rose Tattoo lemezt a forgatás ideje alatt. Szóval két és fél film és kultusszá vált.

Mi meg 10 lemezzel a hátunk mögött is csak úgy vagyogatunk, mint Axel Rudi Pell, aki német nyelvterületen kívül nem is mer már koncertezni, mert tuti üres nézőterek fogadnák. Pedig már a '80-as évek óta gyártjuk az albumokat, eleinte az NWOBHM (New Wave Of British Heavy Metal) egyik képviselőjeként. Aztán valaki szólt, hogy mi németek vagyunk! Nos, ez egy kissé kedvünket szegte, el is kezdtem más bandákat szervezni, beletanultam a producerkedésbe, de aztán az új évezredben Isten sugallatára újjáalakítottam a bandát és mi lettünk az európai Stryper! Fennállásunk legsikeresebb turnéját adtuk 2006-ban a Deep Purple, illetve Alice Cooper előzenekaraként. Aztán megint semmi. Legutóbb még a "Night Of Passion" folytatását is megcsináltuk "Another Night Of Passion" címmel, de nem született meg a nagy áttörés. Ha rákeresel a Gugliban, most is a film körül forog minden, mi meg éppen csak befértünk az első oldal aljára. Mi lehet a titka Mad Maxnek? Lehet, hogy nem is Mel Gibson, hanem az Interceptor, az Elfogó Autó? Nosza, változtassunk a történelmen! Mutassuk meg, hogy van egy Mad Max a zenében is! Az új album címe legyen "Interceptor" és legyen a zene olyan mozgalmas, amit szívesen hallgatnál egy országúton száguldó autóban is! Nos, a grafikusunk vagy régen látta a Mad Max filmeket, vagy nem merte bevállalni a teljes azonosulást a filmmel, mert a borítón nem az 1973-as Ford Falcon Coupe XB GT száguld ezerrel az elsivatagosodott országúton, hanem a harmadik rész végén szereplő, vonatkerekekre szerelt teherautó nyüszít egy karambolt követően összetörve. Mondtam is magamnak, mikor megláttam: Vossi, ezzel nem leszel szuperhős! Talán legközelebb Adje Vandenberget kellene felkérnünk, aki a saját zenekarának a borítóit maga festette, és a "Heading For A Storm" borítóján a sztráda fölött egy méterrel elúszó cápák képe sokkal inkább felidézi azt a hangulatot, amit ki akartam fejezni.

Nos, innentől átveszem a szót. Úgy érzem, talán a zenével mégis sikerült előrébb lépniük. Legalábbis eleinte úgy tűnt. A "Save Me" igen jó nyitány, ahol a melankolikusan búgó nyitó dallamokat hirtelen megtöri egy kemény riff, mint ahogy az autó kereke veri fel az út porát. A slágernek kikiáltott "Godzilla" is tovább viszi a lendületet, bár talán jobban illene a "hevisebb" Wolfpakk lemezekre. Aztán a Vossitól megszokott módon jön pár nyilvánvaló "nyúlás", a "Sons Of Anarchy"-ban a Creamtől, a "Rokker Your Life"-ban a Def Leppardtól, de ez még nem vette el a kedvem. Annál inkább a "Five Minute Warning"-ot követő unalmasságok halmaza. Azon túl, hogy zeneileg sem nyújtanak nagy élményt, még a szövegi klisék halmazát is hallgatnom kell a "Bring On The Night"-ban, a "Streets Of Tokyo"-ban vagy a "Show No Mercy"-ben. Ez utóbbi még hasonlít egy korábbi Wolfpakk nótára, úgyhogy megint a fincsibb zenék közül való, egyetlen hibája, hogy már '87-ben megírták, de a "Revolution" úgy rossz, ahogy van. A lemez végén elsütnek még egy Sweet-feldolgozást. Ez a nemes hagyományápoló gesztus, mely lassan már a Mad Max albumok védjegyévé vált, igen kedves a szívemnek.

Autóban remekül hallgatható a lemez, többnyire hozza a lendületet, amire nyomhatjuk a pedált 50-nel a külvárosi forgalomban. Összességében mégis azt kell mondjam, illik a lemezhez a Mad Max 3-ra utaló borító. Ahogy a filmnél, itt is élveztem az elejét meg a végét, de a közepén bealudtam.

CsiGabiGa

Kiadó:
Mascot Music
Music Theories Recordings

Annak idején (tavaly) nem bántam kesztyűs kézzel a Flying Colors bemutatkozó lemezével (szerénytelen megítélésem szerint ez volt az egyik legjobb recenzióm). Hiába bontott zászlót ez az igazi szupersztárokból álló szupercsapat, nem lett valami szuper az eredmény, legalábbis úgy gondolom, hogy sokkal több is kijöhetett volna belőle. Azóta egy kicsit lehiggadtam. Most sem igazán tetszik a lemez (egy-két nótát leszámítva), de belenyugodtam, hogy ez nem egy instrumentális bravúrokkal telepakolt nagy "lekvár" (jam), hanem egy egészen másfajta lekvár: szirupos-csöpögős pop-rock gyümölcsíz.

Várható volt, hogy a lemez turnéján készül majd egy DVD, az is nagyjából borítékolható volt, hogy a koncertet a hollandiai Tilburgban rögzítik (ez ugyanis a proggerek egyfajta Mekkája). Azt is tudtam, hogy amennyiben megjelenik egy ilyen anyag, azt rögtön be is szerzem, mert ez a fajta zene, ilyen zenészóriásokkal élőben mutatja meg magát igazán. Nem is csalódtam, főleg, hogy az egyetlen lemezes formáció még akkor is kénytelen lesz Dixie Dregs, Dream Theater, Spock's Beard stb. dalokat elővenni, ha az album összes dalát eljátsszák.

Szerencsére a "Flying Colors" CD dalai közé, amelyek közül még mindig nagyon utálom a Beatles "mashup"-nak minősülő "Love Is What I'm Waiting For"-t, beékelődött pl. az "Odyssey" (Dixie Dregs), a "Spur Of The Moment" (Dave LaRue), a "Can't Find My Way" (Endocine) és a June (Spock's Beard). Egészen érdekes választás Portnoy Dream Theateres múltjából az 5 percre lerövidített "Repentance", amit a dobos maga énekel (egyébként nem rosszul). Értem én, hogy ehhez a darabhoz a (nem is annyira anonim) alkoholista Portnoyt nagyon személyes szálak fűzik, de a dalt hallgatva megint azt éreztem, hogy miközben ilyen remek zenészek álldogálnak a színpadon, ez mégiscsak egy csúnyán kihagyott ziccer. A koncert fénypontja számomra egyértelműen az "Odyssey" (Dixie Dregs), én alapból valami ilyesmit vártam volna a csapattól. Amit viszont abszolút nem vártam az a Leonard Cohen-féle "Hallelujah"... Értem én, hogy ez egy népszerű dal (még az is lehet, hogy Casey McPherson verziója a legjobb, amit valaha hallottam), de annyira lerágott csont, annyira nem idevaló, hogy már ez első taktusoktól kiver a ragya. Brrr...

A 45 perces turnét dokumentáló film nem túl tartalmas, de azért lehet benne egy-két érdekes nyilatkozatot hallani. A borítón nincs föltüntetve - legalábbis nem cím szerint - a második ráadásként eltolt Deep Purple klasszikus, a "Space Truckin'", amiben Portnoy és Neal Morse játszanak egy rövid "négykezes" dobszólót.

Azt gondolom, a Flying Colors hozta a formáját, technikailag kifogástalan játékkal, de a kritikus helyzetekben sok kihagyott ziccerrel játszotta végig ezt a barátságos, tét nélküli meccset. Mindazonáltal kizárt, hogy a néző csalódottan, szórványos katarzisélmények nélkül távozzon az "arénából". Én is úgy vagyok ezzel, hogy képileg megtámogatva, élőben tök jó, a CD-t viszont "csakazértsem" fogom megvásárolni.

Tartuffe

Kiadó:
Magna Carta

Honlapok:
www.davemartone.com
www.glendroverband.com

Nincs három hete, hogy megígértem: Dave Martone és Glen Drover idén megjelent CD/DVD-jétől hamarosan írni fogok. Manapság ígéretekkel teli van a padlás, ezért jól teszi az egyszeri rockerblogger, ha nem formáz egy nagy mosdatlan alfelet a szájából, azaz olvasóit nem csapja be alattomosan. Persze nem biztos, hogy bárki is elővett volna a fönti ígéretre hivatkozva, hiszen Dave Martone-t minden igyekezetünk ellenére gyakorlatilag senki sem ismeri kis hazánkban (pedig magyar származású), míg Glen Droverről is maximum az jut az átlag fémszívű eszébe, hogy: "Ja, az a duci csóka, aki egy lemez erejéig játszott a Megadethben!"

A helyzet valójában az, hogy Kanada két legjobb gitárosáról van szó, akik szóló, instrumentális anyagaikkal már vastagon bizonyítottak, ezért zsírozta le Peter Morticelli, a Magna Carta Records tulaja (csodák csodája, itt alelnökösködik a Shrapnel Records atyja, Mike Varney is), hogy a neves Metalworks Institute (Mississauga, Ontario) saját színpadán közös koncertet adjanak, amelyen ugyan kevesen vehettek részt személyesen, de akár (száz)ezrek követhettek élő internetes adásban (ezt hívják, ugye, külföldiül webcast-nek). A 2011. szeptember 25-i előadást – hál' Istennek – nemcsak a szájbertérbe lőtték ki, hanem rögzítették is, így mi, akik lemaradtunk az élő adásról, is élvezhetjük a dupla koncertet.

Az együttesen CD és DVD formátumban megjelent anyag az instrumentális gitármuzsika rajongóinak igazi csemege. Mindkét zenész hét nótával képviseli magát, amelyek közül az ucsó egy igazi gitárpárbaj Martone és Drover között. Martone Joe Satriani "Crush Of Love"-ját szemelte ki, míg - érthető okokból - Drover választása a Megadeth egy igazi klasszikusára esett (Symphony Of Destruction). Utóbbi ugyan nem egy kimondottan dzsemmelős darab, de jól esik hallgatni. (Megjegyzem, Drover egyébként nem túl kompetens éneke kevéssel marad el Mustaine teljesítményétől.)

Drovernek eddig csak egy instru albuma jelent meg (Metalusion), Martone-nak azonban bőven volt miből válogatnia (pl. Clean), ezért jegyzem meg, hogy én el tudtam volna képzelni egy ütősebb szetlistát is. Nem egészen értem a Charlie Daniels Band 1979-es slágere, a "The Devil Went Down to Georgia" földolgozását. Szerencsére a DVD-n helyet kapott plusz három nóta, köztük a zseniális "Playing Between The Molecules Of Time". Én ezt alighanem a CD-re is föltettem volna. Drover egyetlen bónusza egy Jean-Luc ponty átirat, a "Mirage".

Egyébként mindkét gitáros kiváló muzsikusokat válogatott be a csapatba, mindkettejük ritmusszekciója káprázatos (Martone "Got The Blues"-ába még belefért egy dobszóló is), Drover pedig a szólólemezén szereplő legendás Jim Gilmour-t (Saga) is elhozta magával.

Nem gondolom, hogy a "Live At Metalworks" esszenciális anyag lenne, főleg, hogy Martone-nak vannak egészen elborult pillanatai is: elég furcsa és egyedi az a "Mar-tone-alitás", amit képvisel. Mindenesetre az olyanoknak, akik egy gitárcentrikus világképben hisznek (pl. külön zenei képzés nélkül is átlátnak az Axel Rudi Pell nevű igencsak lyukacsos szitán), ez az audio/video élmény valóban ínyenc nyalánkság.

Tartuffe