Nem lehet azt mondani, hogy hírfronton megkerülhetetlenek vagyunk, de a szívünk vajból van (no nem annyira...), ezért szíves felkérés esetén nem (mindig) szoktunk ellenkezni, ha hírt kell megosztani. Ezúttal az elfogultság is közrejátszik, hiszen Tanács Attila zenekarvezető lakóhelyemen üzemelteti hangszerboltját, így rendszeresen megbeszéljük a világ dolgait, különös tekintettel arra, hogy miért jobb, ha a zenekari frontember férfi.. :-) Ezt én mondom persze, ő meg azt, hogy mindez nem így van... De a lényeg, hogy íme a jó hír és a bemutatkozó videó:
"Nagy nehezen sikerült újjászervezni az Overdream zenekart. Más lett, új tagokkal, új hangzással. Talán csak a dalok hangvétele, az alapvetően pozitív gondolatok, és természetesen a ránk jellemző misztikus világ a régi. Különlegesség, hogy nemzetközivé nőtte ki magát a csapat. A szimfonikus részeket a Navigátoron csellistaként szereplő, de immár végzett komponista barátunk készíti, ő Szerbiában él. Illetve, ami elsőre ugyan sok kérdést vetett fel, de végül mégis ezt a döntést hoztuk: énekesnőnk amerikai. Az új banda bemutatkozó videóját feltöltöttük a YouTube-ra, ebben szerepel az egyik új dalunk demo változata. Már felvettük a Black Hole stúdióban 5 új dal dobsávjait, hamarosan vesszük a gitárokat, azt hazai pályán. Egy EP-t szeretnénk kihozni 3 dallal, két új, illetve egy a Navigatoron szereplő (Distant Call) dal akusztikus verziójával. Az első klip bizonyos részeit is szeretnénk még decemberben leforgatni."
Régóta tologatom ezt a kritikát, mert nincsenek túl vidám gondolataim vele kapcsolatban. Nem akarok vészmadárkodni a rákjával kapcsolatban, de muszáj valakinek elmondania, hogy Fergie ismét szállította az év AOR albumát, így végül is vettem egy nagy levegőt, és belevágtam. Fergie Frederiksen bármit is csinál életében, ő már mindig csak az az ex-Toto énekes marad, akinek az 1984-es "Isolation" albumon élvezhettük a hangját. Annak idején még az állami lemezboltokba is beszivárgott, igaz, csak Dum-Dum India kiadásban. Annyira vacak volt a minősége, hogy két lejátszás után már agyonhallgatottnak számított, annyira sercegett. Úgy is mondtuk, hogy csak arra jó, hogy egy nagy kalapáccsal Dum-Dum! Szóval ha Fergie, akkor totózhatnékom támad.
1. Tavalyelőtti lemezét az év legjobb AOR produkciójának minősítettem, úgyhogy a várakozásaim nagyok voltak. Az akkori zenésztársak közül nem sokan maradtak, de a szerzők között most is ott van Robert Säll, minden idők leg-Toto-sabb nem ex-Toto-s zeneszerzője, Jim Peterik, aki a Tigris Szemétől (Eye Of The Tiger) az Oroszlánok Büszkeségéig (Pride Of Lions) jutott úgy, hogy közben egy szemernyit sem csökkent a muzikalitása. Így a neves szerzők megnyerése a produkciónak hasonlóképpen jól sikerült, mint 2 éve: előző album szerzői - új album szerzői X.
2. A legnagyobb változás a 2011-es albumhoz képest, hogy Dennis Ward szerepét Alessandro Del Vecchio vette át. Nos, nem tanult meg basszusgitározni, de producerként remekül helyt állt, pedig eddigi produceri munkája enyhén szólva felemás. A Lionville albuma nagyon jól sikerült. Mondhatnátok, hogy nehéz lett volna elszúrni, ha a Work Of Art énekese van a mikrofonnál, de ott a Hardline 2012-es lemeze Johnny Gioelivel, azt bizony igencsak langymelegre gyúrta, és korábban a Shining Line sem ragyogott úgy, ahogy kellett volna. De most kiköszörült minden korábbi csorbát. A lemez legalább olyan remekül szól, mint elődje, ugyanakkor komoly előrelépést ért el a közreműködő muzsikusok tekintetében. Így hát a produceri székben Dennis Ward - Alessandro Del Vecchio fix 2-es.
3. Az előző lemez kapcsán megemlítettem, hogy Fergie éppen legyőzte a rákot és pozitívan tekint a jövőbe. Most sajnos azt olvasom a honlapján, hogy a rák kiújult és adományokat gyűjtenek a további kezelések finanszírozására, illetve azt kérik az átlag polgároktól, hogy legalább a CD megvásárlásával támogassák Fergiet harcában. Reklámfogásnak elég morbid lenne, és a borítón lévő fotókon is olyan falfehérre maszkírozva mosolyog az énekes, mint Freddie Mercury az "Innuendo" videoklipjeiben, úgyhogy én elhittem, és a magam részéről meg is tettem, amit megkövetelt a becsület, megvettem eredetiben a lemezt. A dalszövegek is más csengésűek ennek tükrében, hiszen a "Last Battle Of My War", "Any Given Moment", "Not Alone" vagy a "When The Battle Is Over" szólhatnának általános és átlagos hétköznapi dolgokról is, de ebben a csoportosításban és kontextusban én bizony azt az értelmet olvasom ki belőlük, hogy Fergie felkészült a végső csatára. És ez az, amiért nem akartam megírni a cikket. Rákkal kapcsolatos hírekben a korábbi lemez promóciója során jobb híreket kaptunk. 2011 kontra 2013 1 X (megjátszom az X-et, hátha mégis felülkerekedik újból az énekes, s akkor a hírek pariba kerülnek!)
4. A billentyűs-producer zeneszerzőként is felnőtt a feladathoz. Itt van mindjárt elsőként a "Last Battle Of My War". Mielőtt a szövegkönyvbe belelapozhattam volna, megesküdtem volna, hogy ha valami, akkor ez egy Robert Säll dal, annyira precízen hozza azt a bizonyos Toto-érzést. Azért gondolom, csak belekotnyeleskedett Säll itt-ott a hangszerelésbe, miközben feljátszotta a gitársávokat! Hasonlóképpen imádom a "Price For Loving You" és a "How Many Roads?" című Del Vecchio dalokat. Eltűntek viszont a gyengébben sikerült Mark Baker-feldolgozások. Zeneszerzés tekintetében tehát előrelépés történt: Mark Baker - Alessandro Del Vecchio fix 2-es.
5. Sören Kronqvist is feltűnik zeneszerzőként, aki a Lordok Házában (House Of Lords) is fogalmazott már meg petíciót, de alapjában véve anarchista, aki a Rendszer Szétzúzásában (Crash The System) jeleskedik, persze mindezt AOR-iási dallamokkal körítve teszi. Del Vecchio mellett ő szállítja a lemez legjobbjait: a "Times Will Change", illetve a "When The Battle Is Over" is az ő keze nyomát viseli magán. Szören vagy nem Szören, az itt a kérdés. Egyértelmű 2-es.
6. Ahogy korábban, úgy most is Jim Peterik írta a lemez címadóját, egy rákos énekes szívszorító balladáját arról, hogy bármely adott pillanatban az élet keresztülhúzhatja a számításaidat és porrá törheti a jövőre vonatkozó terveidet. De az előző se volt kutya, úgyhogy "Happiness Is The Road" - "Any Given Moment" 1 2.
7. Nem beszéltem még a "Hold The Line" koppintásról a lemezen, mely a keresztségben a "Let Go" nevet kapta. Fergie Le Roux-beli szerzőtársával, Jim Odommal és a leginkább a Strangeways énekeseként ismert, de a Seventh Key lemezeken is közreműködő Terrry Brockkal közösen írta. Zseniális! De az előző lemezen is volt egy lehengerlő "Home Of The Brave"-másolat, így aztán "Lyin' Eyes" - "Let Go" 1 2.
8. Egy tehetséges, ám eddig ismeretlen zeneszerző, Nigel Bailey dala a címe alapján elsőre "eltondzsonosan" hangzó "Candles In The Dark", de egy igazi slágerízű szerzemény, és a lemez egyetlen dala, amely 3 gitárost (Sven Larsson, Bruce Gaitsch és Alessio Berlaffa) sorakoztat fel a maga 5 percén belül. (Állítólag hamarosan kiadja a Frontiers Bailey szólólemezét és akkor kiderül, hogy egyszeri teljesítmény volt, vagy egy új Jim Peteriket köszönthetünk.) Mivel ilyen jellegű nóta két éve nem szerepelt a sorban, így új felfedezett tekintetében 0-1, vagyis 2-es.
9. A lemez tartalmaz egy duettet a Cyndi Lauperesen affektáló Issával (Not Alone), mit mondjak, kihagytam volna! Pedig a Chicago AOR korszakát idéző dal nem lenne rossz, néhol enyhe Bad English beütést is érzek, de ez a kényeskedő női nyekergés elveszi az ember kedvét, ha nem is az élettől, de a zenehallgatástól feltétlenül. Az előző anyag duettmentesen is remek volt. Duett vagy nem duett, vitathatatlan 1-es.
10. Ha már énekes, az egész anyagon Roberto Tiranti háttérvokálozott, akinek "glenhjúzos" hangját korábban kihangsúlyoztam az új Ken Hensley lemez kapcsán. A nagy név alá vokálozik egy zseniális tehetség, kicsit úgy érezhettem volna magam, mint Balázs Fecó koncertjén, ahol Kiss Zoli volt a háttérvokalista. De Fergie szerencsére nem szorult rá olyan szinten a megtámogatásra, mint Fecó. Nem is figyeltem volna fel az olasz énekesre, ha Hensley nem fedezte volna fel magának időközben. Így viszont kap egy nagy piros pontot a lemez az előző lemez Dennis Ward-féle vokálozgatásához képest. És bizony inkább meghallgattam volna egy duettet Tiranti és Frederiksen közreműködésével. Háttérvokálozás terén Dennis Ward - Roberto Tiranti 2-es!
11. Míg az előző albumot fix csapattal vették fel, itt dalonként más-más közreműködők hozták össze az egyenletesre gyúrt produkciót. Bruce Gaitsch, Peter Friestedt és Sven Larsson mellett még maga Robert Säll is gitárt ragadott. Így aztán az előző lemez legnagyobb hibáját, a gyenge gitárosi teljesítményt sikerült kiküszöbölniük, de rendesen. 1 gitáros 7 ellenében, ez már majdnem 8:1, vagyis fix 2-es!
12. A ritmusszekció teljesen kicserélődött, Dennis Wardot Nik Mazzucconi váltotta le, Del Vecchio tettestársa a Moonstone Projectben, Dirk Bruinenberget pedig Herman Furin, akit Robert Säll rángatott el művészi munkája (Work Of Art) mellől, de rosszat egyik párosra sem mondhatok, profikat cseréltek profikra. X
13. Miután már annyit beszéltem a szerzőkről és közreműködőkről, a főszereplőről is essen pár szó, ne csak a rákjáról. Fergie, aki eredetileg Dennis, bár egyáltalán nem komisz, sokkal inkább angyal, legalábbis eleinte, hiszen az amerikai Angel zenekar átmeneti feloszlása idején Greg Giuffriával és Ricky Phillips-szel próbálták feltámasztani a jól csengő nevet. Bár ez nem jött össze, a Le Roux-ban már lemezre került a hangja, innen pedig egyenes út vezetett a Toto "Isolation" albumának felénekléséhez. Később Rickyvel, majd Tommy Denanderrel is csinált egy-egy lemezt, plusz egy szólólemezt (Equilibrium), de az igazi nagy visszatérés a 2011-es albuma volt, amire idén sikerült rávernie még egy kört. "Happiness Is The Road" - "Any Given Moment" - ezúttal nem dal -, hanem lemezcímekként egyértelmű 2.
+ 1 Az "Angel Don't Cry" feldolgozás tulajdonképpen nem hozott semmi meglepőt, egy rövid Del Vecchio intrótól eltekintve szinte tökéletes reprodukciója az "Isolation" album sikerdalának. Ami mégis pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét, az Fergie hangja, mely majd' 30 év elteltével sem kopott meg, s most is ugyanúgy szárnyal, mint fiatal korában. 1984 - 2013 X
AOR stílusban nem lesz egyszerű felülmúlni ezt az albumot. Bár egy meghallgatás után azt mondom, lehet, hogy Frederic Slamának sikerült. Igaz, hogy ő fore-előnyben van, mert már a mindig változó formációjának is AOR a neve. De Fergie Frederiksen azon az albumon is közreműködik, úgyhogy mindenképpen nyertes lesz idén!
Bár nem teljesen értem, hogy Tartuffe kolléga miért várja el egy Royal Hunt rajongótól, hogy a banda hangzását, zenei világát nem kedvelők szájízének megfelelő recenziót kanyarítson, mégsem szeretném, ha meginogna a jó ízlésembe vetett hite, ezért megpróbálom kiengesztelni ezzel a recenzióval, amely épp úgy próbál meg igazságot szolgáltatni egy nagyon korrekt, de némileg elsikkadt melodikus-progresszív albumnak, ahogyan ő tette azt az Eidolon ezen korongjával. És amelyen történetesen D. C. Cooper énekel. Nem utolsó sorban pedig amelynek a tematikája, végkicsengése is valószínűleg közelebb áll az ízléséhez, világnézetéhez, mint a metal-sablonok nagy része.
Cooper barátunk "Tyranny"-s vendégszereplése után sokan várták a sikeresnek mondható együttműködés folytatását. Mely meg is valósult, de nem a Shadow Gallery kötelékén belül, hanem ennek a projektnek a képében. Gary Wehrkamp Nick D'Virgilo és Kurt Barnabas (pl. Roswell Six) segítségével rögzítette a zenei alapokat ehhez a koncept-lemez féleséghez, melyet az egy önmagát és az élet értelmét kereső férfi történetét, gondolatait sorokba rendező azonos című regény alapján írt (szerző: John W. Crawford). A közreműködők névsorát olvasva, azt hiszem, sejthető, a végeredmény nem lett gyenge.
A Shadow Gallery (és annak gyökerei, pl. Kansas) hatását le sem lehetne tagadni. Ha mondjuk a Dream Theater (műfajhoz mérten aránytalanul nagy) népszerűségét annak tulajdonítjuk, hogy – főleg a kezdetekben – szinte AOR-szerű énekhangot és dallamokat társítottak a komplex, intelligens zenei alapokhoz, akkor ennek az albumnak über-sikeresnek kellett volna lennie. Merthogy itt nagyon komoly hangszeres teljesítmények vannak, de maximálisan alárendelve azokat a dallamosságnak és a finom zeneiségnek. Ha szereted a Kansas, a Shadow Gallery, és – félve írom le – a Royal Hunt okos rockmuzsikára ráülő popos-negédes melódiáit, akkor csalódás kizárva, ezt a CD-t rongyosra fogod hallgatni.
Persze jelen esetben is el kell (tudni) vonatkoztatni a hangzástól. Ahogy a fenti zenekarok mindegyikénél, a hangzás itt sem túl bika. Még akkori füllel sem, nem hogy maival. A producer is Gary volt, a saját stúdiójában rögzítették a hangsávokat, így nincs ezen mit csodálkozni. Főleg, ha még azt is tudomásul vesszük, hogy rock ez inkább, mintsem metal. De ettől még hibátlan. Bizomány!
Na, ezt kapjátok ki! Megeszem a vészesen lerongyolódott nyári Bocskai-sapkámat, ha ismeritek ezt a bandát! A világháló feneketlen bugyraiból kukáztam. Ezek a norvég nagyapók 40 éve zenélnek együtt, de mindezidáig CD-n csak öt anyaguk jelent meg. A nem régen magasztalt Astrakhan és az égigérő nagy kedvenc Magic Pie édes testvére ez a kiadvány, progresszív rock sok skandináv népzenei elemmel dúsítva.
A Magic Pie-t tudatosan emeltem most ki (bár ide citálhattam volna pl. a Kaipát is), mert a norvég testvércsapatból hívták meg az általam nagyon kedvelt Eirikur Haukssont énekelni, aki megjárta már Ken Hensley bandáját is. A többi zenész teljesen ismeretlen, nem is hatalmas májerek, de nekem ez a műfaj valahogy nagyon bejön. Persze el tudnék viselni mondjuk egy Per Nilsson (Scar Symmetry, Kaipa) kaliberű gitárost, de itt végül mégiscsak az összhatás a lényeg.
A névválasztás elég furcsa, tekintve, hogy a Kerr's Pink egy burgonyafajta (ír krumpliként is emlegetik), de ezen nem szabad fönnakadni. Adni kell egy esélyt a rutinos öreg proggereknek, akik egy ilyen ködös szombat délelőttön ideális hallgatnivalóval tudják meglepni az enyhén másnapos rockerbloggert. Még mindig arra vagyok kíváncsi, hogy egy ilyen projekt működőképes lenne-e itthon, finom, utalásszerű magyar népzenei betétekkel. Ha tehetséges zenész lennék, biztosan megpróbálkoznék vele, de mivel nem vagyok (még rossz zenész sem), maradok a kaptafánál, és inkább csak írok róla. Ismeritek a közmondást: aki nem tudja, tanítja...
A Silent Voices úgy indult, hogy Henrik Klingenberg billentyűs a Sonata Arctica mellett szeretett volna valami progosabbat is játszani, ezért összeállt a Kauppinen tesókkal (Pasi a bőgőt, Timo a gitárt nyüstöli) és szépen, komótosan (az anyabandát nem hátráltatva) csináltak három lemezt, amelyek közül a legutóbbiról (Bulding Up The Apathy, 2006) mi is írtunk. A helyzet iróniája az, hogy közben a Sonata Arctica progosabb lett (pl. The Days Of Grays, 2009), a Silent Voices meg direktebb (de nem akarok magam elé szaladni!).
Ha finoman akarok fogalmazni, a "Reveal The Change" nem lett elkapkodva. A hét éves várakozás oka többek között az volt, hogy Michael Henneken énekes a "henyélést" megunva átigazolt az Adamantrába, a helyére pedig sokáig nem is kerestek új dalnokot. Végül a Winterbornból megnyerték maguknak Teemu Koskelát, az új lemezt mégsem csak vele rögzítették, hanem több más neves vendéggel: Mats Levén (ex-Therion, Yngwie Malmsteen, Sabbtail, Krux, Amaseffer, Radiance stb.), Tony Kakko (Sonata Arctica), Mike Vescera (ex-Loudness, Yngwie Malmsteen] és Mike DiMeo (ex-Masterplan, Riot, Creation's End). Ez azért nem gyönge társaság!
Sajnos azt kell mondjam, hogy egy ütőképes csapat önmagában véve még nem garancia a lehengerlő kimenetelre, kellenek jó dalok is. Nagyon vártam ezt az albumot, de - nem szégyenlősködöm, hanem leírom kerek-perec! - csúnya pofáraesés lett a vége. Az egy dolog, hogy a korábbi progresszivitás kikopott (néhány hosszabb hangszeres szóló ehhez édeskevés), de - fájdalom! - a lemezre fölkerült szerzemények egyszerűen középszerűek, még az instrumentális "Black Water" is unalmas, kiszámítható. Ahhoz képest, hogy hét évük volt az ötletelésre, az új anyag csinosítására, díszítésére, csiszolgatására, ez lehangolóan összecsapottnak tűnik.
Azt meg végképp nem értem, hogy egy olyan neves hangmérnök, mint Ted Jensen (Dream Theater, Bon Jovi, Megadeth) miként tudott ilyen tompa, erőtlen hangzást kikeverni a stúdióban. A dobhangzásból hiányzik minden dinamika, Timo Kauppinen gitárja pedig a szólók alatt úgy szól, mintha egy olcsó külső mikrofonnal rögzítették volna, amire előzőleg ráhúztak pár frottír zoknit.
Az év egyik fájdalmas csalódása ez az album, a híres vendégek is viszonylag enerváltan teljesítenek, kivéve talán az itt (is) zseniális Mike DiMeot - jó, mondjuk pont ő kapta a lemez legjobb dalát (Through My Prison Walls). A leghatározottabban követelem, hogy vegyék vissza a Masterplanbe!!!
Legutóbb védelmembe vettem Andersen bandáját, amely írásból minimálisan kiderült, hogy: 1. Szerintem a Royal Hunt énekese D. C. Cooper. Pont. (Mondjuk a West korszakkal sincs bajom, de mégiscsak Cooper hangjában van meg az az érzelmi-hangulati többlet, amitől egyből helyére kerül a "Csí" az RH univerzumban.) 2. A Boals – Jidell érában született két lemezt nem kedvelem, szerintem kilógnak a banda eredeti zenei irányvonalából. Jidell lélektelen bérmunkás lelkületű ide-oda vándorlása amúgy is meglehetősen antipatikus számomra, ha már itt tartunk. 3. Ebben a felállásban csinálhatnak szinte bármit, én rosszat mondani róluk nem fogok. A kezdeti stílusukhoz való visszatérés felett érzett örömömben teljesen elvesztettem a realitás-érzékemet. (Valójában persze nem, ez csak amolyan retorikai túlzás, antitézis, amit a recenzió második fele hivatott cáfolni.)
Az is kiderülhetett abból a firkálmányból, hogy éppen a túlcsorduló neoklasszicizmus az egyik olyan összetevő, mely számomra egyedi csemegévé teszi őket. A királyi gárda tulajdonképpen klasszikus zenét játszik, csak éppen rock hangszereken. A dalokon átsüt, hogy olyasvalaki szerezte őket, aki alapos komolyzenei képzést kapott. A basszusfutamokat nyugodtan behelyettesítheted csellóra, a gitárt brácsákra, a szinti pedig hozza a hegedű-szólamokat – és már ott is vagyunk. A zenei rétegek pontosan úgy rakódnak egymásra, ahogy azt egy Mozart műben megszokhattuk.
Ha ebből indulunk ki, akkor viszont felüti fejét az a fránya kétely: mit tud ehhez hozzátenni egy valódi szimfonikus zenekar? Amennyire triviálisnak tűnik, hogy ha valakinek, akkor éppen a Royal Huntnak kell csinálnia lemez(eke)t nagy-zenekari kísérettel, éppen annyira kérdőjeles, hogy tényleg jó ötlet-e ez, ha alaposabban belegondol az ember. Nem akartam elkapkodni az értékítéletet, de most már bátrabban jelentem ki, hogy a Rage..., izé a Lingua Mortis idei albuma sem tetszik ANNYIRA. Smolski zsenialitása és képzettsége ellenére sem sikerült azt a plusz mélységet, komplexitást belevinni a muzsikába, amit előzetesen vártam. A vonósok csak ráerősítenek a főbb dallamokra, igazán új rétegeket nem tudtak hozzátenni a történethez.
Meg kell mondjam, hogy ebéli aggodalmam jelen esetben nem bizonyult megalapozottnak. Az "A Life To Die For" annak ellenére lett nagyon kedves hallgatni valóm már második nekifutásra, hogy a lemezen szereplő nóták jóval gyengébbek a "Show Me How To Live" tételeinél. Úgy tűnik, ezúttal túl sok energiát vett el a hangszerelés, mely pazar lett ugyan, csakhogy így elmaradt a dalok igazán fogósra csiszolása. Nekik valahogy mégis sikerült az, ami Peavyéknek szerintem nem: a szimfonikus betétek hozzáadtak annyi érdekességet, annyi plusz árnyaltságot az összképhez, hogy kihúzták a korrekt, de tulajdonképpen bevált sablonokból építkező dalokat az önismétlésbe süllyedés halmozott vétkéből.
Magyarán, nekem összességében már megint tetszik amit ezek a dánok (némi újvilági rásegítéssel) összetákoltak. A bivaly-erős visszatérő korong után megint tudtak egy aprót lépni előre, amely ennyi év után még akkor is dicséretet érdemel, ha közben egy felet hátrafelé is sasszéztak. A fene megeszi, mégse lett belőle igazi cáfolat. Úgy látszik mégiscsak menthetetlenül elfogult vagyok...
Korcsmáros Misi bácsi (a plusz R betű egyrészt védjegy, másrészt tisztelgés kedvenc Rejtő-képregény rajzolóm, Korcsmáros Pál előtt) nagy fába vágta a fejszéjét. 58 éves korára felépítette a Rock Templomát. Nem is akármilyen templom az, igazi katedrális! Pedig eleinte csak egy maja hatású templomocskának indult, amit kalákában építettek vagy húszan. Michael Voss kontár..., akarom mondani, kántorkodott benne. Nem volt rossz, a magamfajta Schenker-mániás mindenevőnek igazi felüdülés volt a könnyen megjegyezhető dallamaival, nem kellett egy évig szenvednem, míg elfogadtam, mint a "The Unforgiven"-t. De most, hogy felépült az igazi katedrális, minden kő a helyére került, igazán elégedettek lehetünk. Az alapokat a Skorpió-öregfiúk csapata (Franzis Buchholz és Herman Rarebell) erősítette meg, akik cserébe boldogan sütkérezhetnek újra a '80-as évek sikereinek fényében, s nyomhatják koncerteken, hogy "Here I Am, Rock You Like A Hurricane!" Az új kántor a skót csodagyerek, Doogie White, aki egy időben leénekelte a Szivárványt is az égről, és bizony mondom, most is szivárványszínűre festette a katedrális ólomüveg ablakait énekével. A templom tökéletes akusztikájáról, vagyis a modern hangzásról a szürke eminenciás, Wayne Findlay gondoskodott, aki lassan már tiszteletbeli "Schenker Brother" lehetne, olyan régen szolgálja a főpapot, s aki időnként megszólaltatja a templomban az orgonát, mint annak idején Paul Raymond, de Michael kedvéért megtanult még héthúros gitáron is játszani, hogy igazi mély riffeket visszhangozzanak az ódon falak, így tegye XXI. századivá ezt az alapvetően '80-as éveket idéző Rock Templomot. S végül persze minderre a koronát, vagy legalábbis a bíborosi süveget Michael Schenker gitárjátéka teszi fel, aki igazi főpapként celebrálja a misét, viszi a prímet, hozza a régóta hiányolt dallamos szólókat, amelyeket szinte vele énekel az ember.
Pedig az sem volt biztos, hogy megéri ezt a kort. Volt 17 évesen zenekaralapító, amikor bátyjával létrehozta a Scorpions nevű pszichedelikus rock bandát. Volt alkohol- és drogproblémákkal küszködő zseni, aki 19 évesen kiment Angliába úgy, hogy egy szót sem tudott angolul, de szót értett az UFO-kkal. Öt év alatt majdnem belehalt a zenélésbe, mint Jim Morrison vagy Jimi Hendrix, de beírta magát a rock történelembe olyan dalokkal, mint a "Rock Bottom", a "Doctor Doctor", a "Lights Out" vagy az "Only You Can Rock Me". Aztán kijózanodva közreműködött a közben stílust váltott Scorpions "Lovedrive" lemezén, hogy e rövid intermezzo után megalapítsa saját zenekarát, s megmutassa, hogy józanul is tud csodát tenni. Az "Into The Arena" című instrumentális közvetlen hatását hallani Adrian Vandenberg (Kamikaze), vagy Helge Engelke (Generation Jedi) szerzeményein is, de például Felkai Miklós is ezt a nótát javasolta nyitó számnak a híres 1986-os Gitárpárbajra. Az "On And On", "Armed And Ready", "Cry For The Nations", "Lost Horizons" vagy a "Let Sleeping Dogs Lie" pedig egy generációnak voltak a kedvencei.
30 évesen már kint élt Amerikában és Robin McAuley énekével új piacokat hódított meg, bár zenéje némileg rádióbarátabb lett. Aztán a kilencvenes évek végére rosszul sikerült házassága miatt egy depressziós negyvenessé vált, aki szakállasan, rövid nadrágban és dorkóban úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, aki véletlenül keveredett a színpadra. Ekkor készült a már emlegetett "The Unforgiven" album, amelynél rosszabbat már csinált (The Plot, Schugar-Schenker), de emészthetetlenebbet nem. Újabb házasság, újabb válás, és újra ott tartott, mint 19 éves korában. Csinált egy zseniális albumot (Arachnophobiac), de a szólók egy részét Jeff Watson játszotta fel, miközben ő az elvonóban feküdt. Ezt a szégyent! Egy gitáros, akit a lemezén másik gitáros helyettesít! Úgy tűnik, ez észhez térítette, mert összekapta magát, az MSG 25 éves jubileumi lemezén és annak turnéján már testileg és lelkileg is nagyon összeszedett volt (saját szememmel győződhettem meg róla), azóta pedig lemezről lemezre egyre jobb teljesítményt nyújt. 53 évesen "vissza a gyökerekhez" típusú lemezt készített az MSG eredeti énekesével, Gary Bardennel, majd elkezdte építeni a Rock Templomát, mely 2011-re készült el, de most 2013-ban egy magasabb létformában reinkarnálódott. “Ugyanaz hajtott az album elkészítésekor, mint 16 éves koromban" - nyilatkozta Michael. "Olyan érzés volt, mintha áthidalnánk egy szakadékot a tinédzserkorom, a Lovedrive-évek és a között, amit manapság csinálok."
Lássuk hát, hogy is néz ki ez a Templom! A bejáratánál egy röpke szólót hallunk bemelegítésül, egy szellő jobbról, egy szóló balról, s máris belépünk a főhajóba, ahol a "Where The Wild Winds Blow" iszonyatosan mély és iszonytatóan szagatott riffjei mindjárt tiszteletet parancsoló csendre intenek, hogy a főpap gitárjának dallamára és a kántor énekére áhítattal figyelve elmerüljünk a zene misztériumában. Ha Blackmore-nál az volt a bajom, hogy ritkán veszi elő mostanság a Fendert, Schenker meg ritkán nyúl az akusztikus gitárhoz rocklemezein (azt a Thank You lemezekre tartogatja), de ebben a nótában még erre is rácáfol és egy rövid négysorost elereszt a védjegyévé vált fekete-fehér Flying-V mintáját követő Dean Acoustic MS Performeren.
A templom fő ékessége az oltár, ami számomra a "Lord Of The Lost And Lonely", igazi dallamorgia a gitáron, mint a megboldogult '80-as években, zseniálisan ható felezés/duplázás a dobjátékon és egy fantasztikus énekdallam, amely eladja a nótát. Már most úgy imádom, mint annak idején az "On And On"-t. Igazi koncertfavorittá válhat! A főoltárhoz közel helyezkedik el a mellékoltár, mely a lemez leg-Rainbow-sabb nótáját hordozza: a "To Live For The King" időnként kísértetiesen hasonlít a "Hunting Humans"-re. Persze azért még szerethető, bár az év Rainbow-szerzeményét, sőt egy egész albumnyit már megírta Stuart Smith az ő "Heaven & Earth" projektjének. De ez nem is akar Rainbow lenni, Schenker ez a javából, a gitár önálló dallamot "énekel" az énekestől függetlenül, akárcsak az "Only You Can Rock Me"-ban.
"Temple Of The Holy". Templom a templomban. Talán egy kis kápolna, ahová a főpap elvonulhat elmélkedni. S elmélkedéséből egy korszakalkotó nóta születik. A templomban természetesen orgona is van, de ritkán használják, mert izgalmasabb az új játékszer, a héthúros. Ebben a nótában viszont megszólal az orgona, és ahogy megszólal, attól még inkább az az érzése az embernek, hogy visszacsöppentünk a '80-as évekbe. És ha még ez sem elég, hogy elhiggyük, Schenker megtalálta az összekötő hidat az igazán kimagasló első lemezeihez, akkor itt van mindjárt a "Shine On", mely a maga 6/8-os ütemével a Graham Bonnetes "Rock You To The Ground" emlékét idézi, épp csak Dio-héjban. És mivel 3 a magyar igazság és ezt a németek is tudják, rögtön utána jön a "Bridges We Have Burned", mely úgy indul, mint egy Republic nóta, úgy szárnyal, mint a "Let Sleeping Dogs Lie" a nagy korszakból, de úgy végződik, mint amit elvágtak... :(
A köztes padsorokat foglalják el a helykitöltő dalok, vagy más néven töltelékek ("Horizons", "Rock 'n' Roll Symphony", "Land Of The Thunder", "Because You Lied"). Ezek közös jellemzője, hogy gyors tempójúak, jellegtelenek és összecsapottak. Koncerten jók egy kis fejrázásra, de a dal végére kihullanak a fejből a bolhákkal együtt! A középtempó az, ami jól áll Schenkernek. Persze koncerten kell a lüktetés, most is a "Horizons" volt az első, amit koncerten bemutattak, de szerintem olyan sorsra fog jutni, mint korábban a "Fat City": jön egy új lemez és szépen lemorzsolódik. Talán csak a "Rock 'n' Roll Symphony" ötletesebb egy fokkal a többinél, ha valaki csípi azt, amikor egy dalszövegbe más dalok címeit, vagy jellegzetes sorait tuszkolják bele. Mert van itt "Denim And Leather", "Rock 'n' Roll All Night" és minden olyan frázis, amit a rockzene utóbbi 50 évében ezerszer elpufogtattak már. Önirónikusan így kezdi Doogie: "Here's A Song You Will Not Know, But I Bet You've Heard These Words Before."
A lemez végén még kétszer megcsillan a dalszerzők tehetsége, a "Black Moon Rising"-ban, és malmsteeni dallamokra hajazó "Dance For The Piper"-ban, de Schenker ezekben már nem tud emlékezeteset szólózni. Mintha elfáradt volna a végére! Bár a nóták jók, a szólók kidolgozatlanok, összecsapottak. Lehetett volna jobb!
Lehet mondani, hogy Rainbow stílusú a lemez, de ez nem igaz. A Rainbow Blackmore zenei ötleteitől volt egyedi és utánozhatatlan, amihez a mindenkori énekesek hozzátették a maguk jellegzetes énekdallamait. Doogie White-os a lemez? Hogy a fenébe ne! Őt csak Malmsteennél hallottam másként énekelni, mert ott az egocentrikus gitáros megírta helyette az énekdallamokat is. Nem is tetszett az a két lemez! Ez a lemez viszont minden hallgatással egyre jobban tetszik. Igaz, nem 100%-os. De van rajta 6 nóta, ami igazi gyöngyszem, odatehető a korai nagyok mellé. És mikor mondhattunk el ilyet utoljára Schenker-albumról? Ha még egy "Into The Arena" vagy "Captain Nemo", esetleg "Essence" színvonalú instrumentálist is sikerült volna megálmodnia a 40 másodperces intrón (Neptune Rising) kívül, akkor leborulnék a Rock Templomának oltára elé. Így viszont csak sűrűn imádkozom, hogy épüljön még tovább ez a templom, és hogy eljuthassak egy misére, ahol élőben hallgathatom az igehirdetést!
Ironikus, hogy ez a kanadai prog-power formáció a görög Eidolon (idol, bálvány) nevet választotta magának. Aligha hiszem, hogy bálványozta őket valaki, bár összesen hét albumot készítettek, amelyek közül éppen az utolsó a "The Parallel Otherworld", végül saját beismerésük szerint is azért oszlottak föl, mert senki sem vásárolta a lemezeiket. Persze az érdektelenség nem volt teljes, hiszen a szakma (pontosabban Dave Mustaine) fölfigyelt rájuk, így került azután a Drover testvérpár, a gitáros Glen és a dobos Shawn a Megadethbe. A "United Abominations" (2007) megjelenése után Glen elvileg családi okok miatt otthagyta a Megadeth-t, azóta azonban kiderült, hogy Mustaine mellett túlságosan leszabályozottnak érezte magát.
Az Eidolon valóban nem egy sikersztori, pedig kifejezetten kulturált progresszív metált játszottak sok power és thrash elemmel. A "The Parallel Otherwolrd" volt a Drover testvérek hattyúdala, és utólag úgy tűnik, egy nagy bummal akarták befejezni. Elvesztvén az amerikai kiadójukat (Metal Blade) átjöttek Európába a svéd Escapi Musichoz, lezsírozták, hogy a Pagan's Mind dalnoka, Nils K. Rue énekelje föl a lemezt, valamint olyan vedégmuzsikusokat állítottak csatasorba, mint Michael Romeo (SymphonyX), Frank Aresti (Fates Warning), Chris Caffery (Savatage) és mások.
Szerény véleményem szerint az Eidolon azért nem vert nagy hullámokat, mert akkoriban ez a fajta progresszív metál már nem számított menőnek Észak-Amerikában, ráadásul akármilyen húzós riffeket és technikás szólókat képes Drover produkálni, valahogy a fogós énekdallamok szerzése nem az asztala, pedig ebben Nils K. Rue is segítségére volt. Hangszeresen ez az album kifogástalan (ha a hangzás nem is tökéletes), de a borongós, hideglelős hangulat és a Pagan's Mind első lemezét (Infinity Divine, 2000) idéző nem vénnek való dallamok valahogy nem teszik igazán szerethetővé. Az albumot záró sikongatós Mercyful Fate földolgozás (The Oath) nekem egyenesen övön aluli.
A helyzet mégis az, hogy az Eidolont szerintem sem a kortársak, sem az utókor nem kezelte a megérdemelt tisztelettel. Ezért határoztam úgy, hogy hét éves késéssel idebiggyesztek egy recenziót, hátha valaki utólag fölfedezi magának ezt a nem tökéletes, de az érdektelenségnél mégis sokkal többre hivatott formációt.
Csúnya betegség ez a reflux. Alattomosan támad, úgy, hogy az ember hajlamos egy kis savlekötővel elintézni, pedig a baj akár komolyabb is lehet. Példa rá Edu Falaschi, akinek történetesen a hangszálai sínylették meg a savas támadást – ez pedig egy énekesnél felér az Apokalipszissel. Edu tehát belefutott a csapdába, aminek hangja látta a kárát, és persze Angrás karrierje. Falaschi ugyanis csak hangja felső tartományát veszítette el, és nem a hallását, így képes volt felmérni, hogy már nem alkalmas az Angra europower-sztenderd, magastenor teljesítményére, így önként elhagyta a fedélzetet. Kapitányként ez hajós berkekben ugye csúnya dolog, ám nem úgy egy olyan metál csapatnál, amely inkább zászlóshajó a brazil metál tengereken, mintsem süllyedő roncs.
Edu azonban nem esett kétségbe, és hogy a további bajnak elejét vegye, megtalálta az alkalmas gyógyszert. Alma! (H. Sanyi szerint ugyanis ő tanácsolta Edunak az új banda nevét, elegáns fricskát mutatva a refluxnak, ami most már tisztába lehet azzal, hogy a tevékenysége ezentúl almás). Persze a váltásba belejátszhatott az a zenei továbblépési szándék is, ami tökéletesen nyilvánul meg immár a második Almah albumon, és amihez foghatót a Helloween próbál az utóbbi években prezentálni ideát, Európában. Igen, a hagyományos europowert meg lehet újítani, így azok az "őskövületek" (from Kotta) is vigasztalódhatnak a továbblépési képesség tudatával, akiknek a kóros divat nem jött be, és ordibálás helyett még mindig a dallamokhoz vonzódnak. A hagyományos, europoweres dallamok súlyos, groove-orientált környezetbe helyezésével Edu elérte azt, hogy az Angra – ami egy más úton, a latin folk integrálásával teremtett újat – után ismét progresszívabb területekre tévedjen, ahol a progressziót nem elsősorban az összetettség, hanem a lineáris előrehaladás jelenti.
Edunál szerencsére csak a hangszálak látták kárát a betegségnek, és nem a kisujjak, melyekből az énekes úgy rázza ki a latinos szaftba áztatott hagyományos dallamokat, mint a komondorba botló politikus a pofonokat, ám míg utóbbinak bukás – szó szerint és politikai értelemben – lett a vége, Edu részére egy nagy piros pontot jegyezhetünk be az osztálykönyvbe. Mondom ezt annak ellenére, hogy Falaschi vokális erőlködése nyilvánvaló a dallamtémák felsőbb regisztereiben, és a szigorúbb rifftémákhoz igazodó rekesztés biztos nem fogja meggyógyítani azokat a fránya hangszálakat. A többi, mármint a zene, mind instrumentális értelemben, mind az ötleteket tekintve elegánsan pazar, és ha az elegáns jelzőt túl kifinomultnak érzed ehhez a gyakran zsigeri, groove-okkal dolgozó zenéhez, akkor hallgasd csak meg a "Believer" gitárszólóját, egyből megérted, miről is hadoválok. A caka-caka thrash-es pedálozáshoz illeszkedő dallamok olyan ambivalenciát teremtenek, ami szándék nélkül fokozza a refrének bombasztikusságát, ami már csak azért is dicséretes, mert a bombákat azok a riffek is bőven szórják, melyek jóval túlmutatnak a hagyományos europoweri szigorúságon, és egy más műfajt idézve okozhatnának WTF érzést a hallgatóban. Az Almah azonban többek között éppen ezért mestere annak, amit csinál: az eredetileg ellentétes világból származó részek olyan organikusan illeszkednek egymásba, mintha egy zenei génlaborban kotyvasztották volna őket össze, melynek eredménye az embereken túlszárnyaló képességeket felmutató mutáns. Van itt hát minden, ami beleférhet a progresszív ízekkel feltuningolt, riffelős-dallamos metálba: törzsi révület, gyomordöngető riffaprítás, önkívületbe kergető headbang, torokszorító, zongorás dallamosság, és zenei ötlethalmaz – ráadásul ha mindezt egy szerzeményben akarod, azt is megkaphatod, lásd és halld a lemez epikus mesterművét, a kilenc perc fölé csúszó "Treasure Of The Gods"-t.
Ha ezt a lemezt a (hang)ereje teljében lévő Edu énekli fel, valószínűleg én is révületbe esek – hiszen mindazt egyesíti, amit szeretek a metál zenében – , így azonban csak arra elegendő, hogy partiban legyen az új Schenker albummal. Ez persze az én szempontomból becsülendő teljesítmény, még akkor is, ha az alma már korábban is a kedvenc gyümölcsöm volt.
A bortól bolond gondolatai támadnak az embernek, a pálinkától viszont meg is csinálja azokat. Nem kell megijedni, ezúttal nem a borról lesz szó, csak ez a jópofa mondás jutott eszembe a kanadai progcore zenekarról. Nem kevés páleszt nyomhatnak, mert ők aztán meg is valósítják azokat a zenei értelemben vett őrültségeket, amiket kifundálnak. Bár az is lehet, nem szatmári szilvával dolgoznak, hanem valami mással...
De mondhatnám azt is, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Az amerikai filmekben gyakran látni ehhez hasonló jeleneteket: megfagy a levegő, mert a társaságban valaki politikailag nem korrekten viselkedik. - Ó, ő Kanadából jött... - rebegi a tökéletes testfelépítésű, vakító fogsorú szőke cica. Felszabadult kacagás – Ja, az más! -, és folytatódik a felszínes csevej. És tényleg, ezek a kanadaiak egy kicsit furcsák-mások, olyan csodabogarak, a muzsikában sem a fősodort követik. Lásd Voivod, Rush, Devin Townsed stb.
Ahhoz képest elég népszerűek. Nem is az a meglepő, ahogyan összeszedték a zsetont erre a lemezre – a rajongói finanszírozás nem akkora nóvum manapság -, hanem az, amilyen gyorsan. Ebből gondolom, hogy egy viszonylag masszív rajongótábor támogatja őket a háttérből – majd csekkolom január 26-án, ebből mekkora hányadot tesznek ki a magyar fanok. Nagyon kíváncsi vagyok az átlag életkorra is: ha a Leprous kapcsán azt írtam, nem vénnek való vidék, akkor ez a Protest The Hero esetén is – ha nem is hatványozottan, de - igaz. Hagyományos dalszerkezetekben és rocksablonokban gondolkodó aggastyánok számára meglehetősen megfoghatatlan, értelmezhetetlen a zenéjük, én azt gondom.
Őszinte leszek: hazudnék, ha azt mondanám, én, a lélekben örökifjú, bezzeg értem, mit akarnak ezek a suttyók, mert nem. Van olyan, hogy gőzöd sincs, mi történik körülötted és miért, de a hangulat elkap, mint székház-ostromnál a lendület az egyszeri Áfa körön kívüli vállalkozót. Valahogy így vagyok velük én: halvány fogalmam sincs mi a búbánatot akarnak ezek üzenni nekem a nyakatekert ritmizálásukkal és a nagy tekerésekkel, de a produkció tempója, kidolgozottsága, különlegessége sodor magával. Hová? Jelen esetben ez nem igazán fontos, csak élvezem a száguldást.
De nektek ennyi nem lesz elég, tudom. Küzdöttem is rendesen, hogy néhány értelmes gondolatot összekukázzak a fejemben magáról a muzsikáról, de nem ment. Meg kellett sasoljam, mit írtam róluk a legutóbb, és legnagyobb meglepetésemre nem teljesen hülyeség. Úgyhogy olvassátok el azt, mert most sem vagyok okosabb.
Kiadó:
