Kiadó:
Mascot Music
Music Theories Recordings

Annak idején (tavaly) nem bántam kesztyűs kézzel a Flying Colors bemutatkozó lemezével (szerénytelen megítélésem szerint ez volt az egyik legjobb recenzióm). Hiába bontott zászlót ez az igazi szupersztárokból álló szupercsapat, nem lett valami szuper az eredmény, legalábbis úgy gondolom, hogy sokkal több is kijöhetett volna belőle. Azóta egy kicsit lehiggadtam. Most sem igazán tetszik a lemez (egy-két nótát leszámítva), de belenyugodtam, hogy ez nem egy instrumentális bravúrokkal telepakolt nagy "lekvár" (jam), hanem egy egészen másfajta lekvár: szirupos-csöpögős pop-rock gyümölcsíz.

Várható volt, hogy a lemez turnéján készül majd egy DVD, az is nagyjából borítékolható volt, hogy a koncertet a hollandiai Tilburgban rögzítik (ez ugyanis a proggerek egyfajta Mekkája). Azt is tudtam, hogy amennyiben megjelenik egy ilyen anyag, azt rögtön be is szerzem, mert ez a fajta zene, ilyen zenészóriásokkal élőben mutatja meg magát igazán. Nem is csalódtam, főleg, hogy az egyetlen lemezes formáció még akkor is kénytelen lesz Dixie Dregs, Dream Theater, Spock's Beard stb. dalokat elővenni, ha az album összes dalát eljátsszák.

Szerencsére a "Flying Colors" CD dalai közé, amelyek közül még mindig nagyon utálom a Beatles "mashup"-nak minősülő "Love Is What I'm Waiting For"-t, beékelődött pl. az "Odyssey" (Dixie Dregs), a "Spur Of The Moment" (Dave LaRue), a "Can't Find My Way" (Endocine) és a June (Spock's Beard). Egészen érdekes választás Portnoy Dream Theateres múltjából az 5 percre lerövidített "Repentance", amit a dobos maga énekel (egyébként nem rosszul). Értem én, hogy ehhez a darabhoz a (nem is annyira anonim) alkoholista Portnoyt nagyon személyes szálak fűzik, de a dalt hallgatva megint azt éreztem, hogy miközben ilyen remek zenészek álldogálnak a színpadon, ez mégiscsak egy csúnyán kihagyott ziccer. A koncert fénypontja számomra egyértelműen az "Odyssey" (Dixie Dregs), én alapból valami ilyesmit vártam volna a csapattól. Amit viszont abszolút nem vártam az a Leonard Cohen-féle "Hallelujah"... Értem én, hogy ez egy népszerű dal (még az is lehet, hogy Casey McPherson verziója a legjobb, amit valaha hallottam), de annyira lerágott csont, annyira nem idevaló, hogy már ez első taktusoktól kiver a ragya. Brrr...

A 45 perces turnét dokumentáló film nem túl tartalmas, de azért lehet benne egy-két érdekes nyilatkozatot hallani. A borítón nincs föltüntetve - legalábbis nem cím szerint - a második ráadásként eltolt Deep Purple klasszikus, a "Space Truckin'", amiben Portnoy és Neal Morse játszanak egy rövid "négykezes" dobszólót.

Azt gondolom, a Flying Colors hozta a formáját, technikailag kifogástalan játékkal, de a kritikus helyzetekben sok kihagyott ziccerrel játszotta végig ezt a barátságos, tét nélküli meccset. Mindazonáltal kizárt, hogy a néző csalódottan, szórványos katarzisélmények nélkül távozzon az "arénából". Én is úgy vagyok ezzel, hogy képileg megtámogatva, élőben tök jó, a CD-t viszont "csakazértsem" fogom megvásárolni.

Tartuffe