Kiadó:
Warner Bros.

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold

Az Avenged Sevenfold - nevéhez híven - akár hétszeresen is megbosszulhatná egyik alapítójának, fő zeneszerzőjének, Jimmy "The Rev" Sullivannek értelmetlen, ipari mennyiségű nyugtató és alkohol által okozott halálát. És még akkor is kérdéses, hogy egyáltalán elégtételt lehet-e venni egy ilyen érzékeny veszteségért. Ráadásul kin állhatnának bosszút? A 28 éves, önpusztító életet élő baráton, aki már amúgy is a sírban nyugszik? A gyógyszergyárakon vagy a patikuson, akitől The Rev szatyorszámra hordta haza az Oxikodont? A kérdés költői...

A lényeg, hogy Sullivannel a legfőbb zeneszerzőjüket vesztették el. A 2010-es "Nightmare"-t ugyan már Mike Portnoy-jal rögzítették, de akkorára a dalok demói már megvoltak. Ezért az album sikere (megmászta a Billboard 200 csúcsát, az első héten 163.000 példányt adtak el belőle) még The Rev poszthumusz sikere is volt. A "Hail To The King" tehát az együttes nagy erőpróbája, ahogy anyám szokta mondani: most válik el a szar a májtól.

Időközben a nyughatatlan Portnoy helyett a Confide-ból véglegesen leigazolták Arin Ilejay-t, aki tisztességes iparos, jó szakember, de sajnos mind Sullivan, mind Portnoy zsenijétől messze elmarad. Bizonyos nótákat kifejezetten unalmasan, sablonosan dobol végig (lásd pl. a videóval beágyazott címadót). Az együttes két számítógépes gyilkolójátékhoz írt dalban (Not Ready To Die, Carry On) már megmutatta, hogy mi várható az új korongon. Az énekes, M. Shadows azt nyilatkozta, hogy blues-rockos, Black Sabbath és Led Zeppelin-szerű dalokat szereztek. Erre bizony - gondolom, nem egyedül - fölhúztam a szemöldökömet; persze - mint kiderült: joggal - nem túl sok jelentőséget tulajdonítottam a kijelentésnek.

Annak ellenére, hogy már a "Nightmare" is egy lassabb, direktebb vonalat képviselt a korábbi lemezekhez képest, a rajongók nagyon szerették (a kritikusok - minket kivéve - már kevésbé). A "Hail To The King"-et hallgatva nem vagyok biztos, hogy a rajongók most ilyen lelkesek és elnézőek lesznek. Az új album ugyanis az A7X eddigi legkonzervatívabb heavy metal kiadványa - persze nyomokban sem tartalmaz Zeppelines blues rockot vagy Sabbath-os doomot, viszont annál több Fekete album környéki Metallicát. A "This Means War" pl. bőségesen (már-már szemtelenül) merített ihletet a "Sad But True"-ból, a "Planets"-nek is olyan ismerősen "Enter Sandman"-es a húzása. Ugyanakkor más hatások is vastagon kimutathatók: a "Coming Home" egészen olyan, mintha valamelyik újabbkori Iron Maiden lemezről maradt volna le, a "Doing Time"-ról pedig alig hiszem el, hogy eredetileg nem Slash "Apocalyptic Love" CD-jére íródott.

Azt kell mondjam, hogy nekem nagyon hiányzik The Rev, dobosként és zeneszerzőként is, Ilejay szerintem nem alkalmas arra, hogy ezt az űrt betöltse. Ennek ellenére a fiúk egy kifejezetten jó anyaggal álltak elő, bár meggyőződésem, hogy sok fiatal rajongó fogja számon kérni rajtuk a régi pörgést, döngölést és a metalcore elemeket. A "Hail To The King" egy kicsit enervált, belassult, hiperdallamos és kifejezetten "maradi" heavy metal anyag, aminek viszont meg kell adni az esélyt. Hallgatni kell egy párszor - lehetőleg elvárások és előítéletek nélkül -, hogy beérjenek a dalok.

Tartuffe

Most már értem Vörös István kirohanását a tavalyi Hang-foglaláson. 2010-ben készített utoljára új albumot. Azóta csak akusztikus átiratokkal és újra felvett dalok válogatásaival szédíti rajongóit. De ez az utolsó új anyag nagyon tetszett. Nemcsak azért, mert egyébként is nagy Prognózis rajongó vagyok már vagy ezer éve, de ez a lemez tényleg jól sikerült. Igazi Vöröspistis dallamok, a szokásos, az élet, a pia és a nők szeretetéről szóló szövegek, és persze az elmaradhatatlan Bruce Springsteen utánérzés, ami Pisti szóló munkásságában rendre fellelhető. De továbbmegyek: most már egy kis Stinget is sikerült belecsempésznie itt-ott a hangszerelésbe.

A történelem persze most is, mint mindig, ismétli önmagát. Ahogy a kislemezen és válogatásalbumokon megismert Hajsza közben, a Nyári éjszakák, az Ajtók előtt és az Abszolút balszerencse dala után egy igazi dallamos rock lemezt vártunk annak idején a Prognózistól, csalódás volt a kiadó nyomására "el-újhullámosított" Előjelek. Most Vörös Pisti (szerintem) önként és dalolva mondott le a dögösebb hangzásról, az elektromos gitárokat háttérbe keverte, hogy éppen csak a vájtfülűek hallják meg, a torzított gitárhangoktól hányingert kapó botfülű rádiós szerkesztőknek meg elmenjen a füle botja mellett, de ez sem volt elég ahhoz, hogy adásba kerülhessen a lemez egy-két nótája. Vagy legalább ez az egy.

Pedig a reggeli műsorok összeállítóinak a helyében elgondolkodnék. Ha véget ért a nyaralás, kipihented a fáradalmakat és újult erővel veted bele magad munkába menet a városi közlekedésbe, akkor nincs ennél jobb hallgatnivaló a kocsiban. Laza kis dal, ami a reggeli fogmosás keserű utóízét és a kapkodva öltözés kínos emlékét is kitörli az elméből és míg a többiek bőszen anyáznak és nyomják a dudát a dugóban, addig én letekerem az ablakot, feltekerem a hangerőt és együtt üvöltöm Vörös Pistivel a "WhoTheFuckIsAlice"-osított refrént:
Ideges, ideges... Dehogy vagyok ideges!!!

CsiGabiGa

Kiadó:
Wazoo Music Group

Honlap:
www.garyhoey.com

Gary Hoeyt véletlenül ismertem meg. A megboldogult '80-as években, amikor még nem volt internet és az új lemezmegjelenésekről csak a szakirodalomból (értsd: Metal Hammer) tájékozódhattunk. És volt miről tájékozódni, mert Yngwie Malmsteen első lemezének sikerén felbuzdulva gombamód kezdtek szaporodni az instrumentális gitárlemezek. Az volt a fénykor: megjelent Joe Satriani (Surfing With The Alien), Tony Macalpine (Edge Of Insanity), Richie Kotzen (Richie Kotzen), Marty Friedman (Dragon's Kiss), Jason Becker (Perpetual Burn), majd Steve Vai (Passion And Warfare) lemeze. Ekkor még nem volt CD sem, csak bakelitlemezek és az azokat árusító kis üzletek abból éltek, hogy külföldi ismerőseiken keresztül behozták az itthoni boltokban nem kapható lemezritkaságokat. Nem volt még mobiltelefon, de vezetékes telefon is csak a szerencsésebbeknek jutott, s csóró fiatalként az volt a legnagyobb főnyeremény, ha találtunk egy elromlott utcai telefonfülkét, amely a beszélgetés után visszaadta a kétforintost.

Így történhetett, hogy amikor betévedtem (mit betévedtem, szándékosan, gyűjtögető életvitelemtől hajtva, illegális importra buzdítottam a kereskedőt) Böszörményi Gergely Boráros téri lemezboltjába, aki akkor még nem volt lemezkiadó és producer, csak egy a megbízható maszek lemezesek közül, és megrendeltem az első Greg Howe lemezt, amelyről az MH-ban olvastam, letettem a 100 Ft előleget, ő pedig felhívta a "nyugaton élő" barátját, és telefonon leadta a rendelést. A barát telefonban elérthette a nevet és Greg Howe helyett Gary Hoeyt küldött.

- Na, akkor gondolkodjunk! - vetette föl Gergő, mint a Legényanyában az iskolaigazgató. Sörözni ugyan nem mentünk át együtt a szomszédos kocsmába, de a kialakult helyzetet meg kellett oldani. Visszaküldeni nemigen lehetett, így kaptam inkább 100 Ft engedményt az akkori 600 Ft-os lemezárból, és egy erősen meggyőző beszédet, hogy tetszeni fog, legalább annyira, mint Greg Howe, de ha mégsem, visszavásárolják. Nem vittem vissza. A "High-Top Bop"-ot vagy a "Rainbow Warrior"-t ma is az instrumentális gitárirodalom gyöngyszemeiként tartom számon. Azóta megvettem CD-n is, Gary Hoey többi instrumentális lemezével egyetemben, és ma sokkal jobban szeretem szörfös rocknak nevezett stílusát, mint Greg Howet. Köszönöm neked, Böszörményi Gergely, ezt a tévedést, a mai napig hálás vagyok érte!

Az utolsó Gary Hoey albumom a 2005-ös "Monster Surf". Aztán elkezdett énekelni. Nem mintha rossz hangja lenne, csak az az elgrincsesedett amerikai rockzene, amit az "American Made" és az "Utopia" lemezeken játszik, már nem volt a kedvemre. Hát igen! Amikor a grunge, mint a Grincs, ellopta az ünnepeket a rockzenéből, akkor szoktam le végleg az új előadók lemezeiről, és ezért van az, hogy amiket ma hallgatok, vagy a régi nagyok lemezei, vagy az azokat idéző próbálkozások. De Gary Hoey most 2013-ban - akárcsak 1990-ben druszája, Gary Moore - szintén a blues felé fordult. Úgyhogy deja vu érzésem van. Tovább tart ez a gondolatbeli nosztalgikus időutazás, mintha 1990-ben járnék, most már telefonkártyával beszélek az utcai fülkéből és a lejárt telefonkártyákat az aluljáróban adjuk-vesszük-cserélgetjük. S közben szól az "Oh Pretty Woman" vagy a "Walking By Myself". Most 2013-ban Gary Hoey lemezén is vannak blues klasszikusok, melyekhez nagyon sokan nyúltak már hozzá. Teszi ezt jó érzékkel Hoey is, ahogy a saját szerzeményei is remekül simulnak a klasszikusok mellé. A hangja, amely idegesített a grunge stílusú daloknál, tökéletesen illeszkedik a blues szerzeményekhez.

Emlékszem annak idején el kellett olvasnom a Gary Moore lemez borítóján, hogy a "Walking By Myself" feldolgozás, míg a "Texas Strut" saját szerzemény. Annyira passzoltak egymáshoz a dalok, hogy szinte nem lehetett különbséget tenni saját és nem saját dal között. Most nincs ilyen problémám, mert a feldolgozások ("Going Down" Don Nixtől és "Born Under A Bad Sign" Booker T. Jonestól) annyira ismertek, hogy én magam is hallottam már legalább 5-6 változatát Deep Purple-től Peter Greenen át George Lynchig, Paul Rodgerstől Siggi Schwarzig. De a saját dalok öreg (vagy fiatal) blues-rókákkal feldobva legalább akkorát ütnek: a "Boot Mill Blues" James Montgomery szájharmonikájával megspékelve egy igazi laza blues, akár Gary Moore "Moving On"-ja, az "Almost Over You" Jon Butcher egyedi gitárjátékával kiegészítve egy igazi kesergő, mint mikor Joe Bonamassa sírja el bánatát a "So Many Roads"-ban, a "She's Walking" Johnny A. segítségével egészen fantasztikus hagyományos, "lépegetős" blues, vagy a fiatalabb generáció részéről a Teslás Frank Hannon slide gitározásával előadott "Got To Believe" már egy modernebb felfogású blues téma, de mégis mind-mind úgy szól, mintha egy-egy klasszikus lenne. A címadó dal egy lassú instrumentális, mely a basszusgitár hangjaival olyan finoman indul, mint a Midnight Blues Gary Mooretól, majd kibontakozik, mint a Sloe Gin gitárszólója Bonamassától. Nem csoda, ha ezután úgy éreztem, itt kéne véget érjen a lemez, a tetőponton. Aztán jött még egy "Hold Your Head Up High" és dzsiggelhetnékem támadt a kezdő riffek hallatán! Furán nézhettem ki, ahogy a szilvafa tövében, kosárral kezemben, mint Piroska, táncot járok a csak fülemben szóló hal(l)hatatlan zenére. Talán ezért is találó a Deja Blues cím: semmi újdonság nincs ezen a lemezen, "csak" színtiszta blues, ahogy csupán egyszer lehet eljátszani az életben, s azt a pillanatot elcsípve kell kimerevíteni örök időkre egy CD-be préselve, hogy bármikor visszajátszhassuk, mint az emlékeket a kétforintost visszaadó telefonfülkéről és az elcserélt bakelitlemezről.

A konklúzió? Olyan macis lett ez a lemez! Bonamacis. Hogy miért nem Gary Moore-hoz hasonlítom? Talán mert az énekhangja inkább hajaz Bonamassa tónusára. Mint régi Hoey-rajongónak, nekem mégis a címadó dal tetszik legjobban, szimplán csak azért, mert instrumentális. Hja kérem, a megszokás hatalma!

CsiGabiGa

Kiadó:
Videoradio

Honlap:
www.thunder-rising.com

Mark Boals EMO-s frizurával. Hát nem is tudom. Még szerencse, hogy metál zenei blog vagyunk, és esztétikai érzékünket a zenével kell próbára tenni, nem divattanácsokkal. Mert momentán azokhoz én magam sem értek, éppen ezért nem nyilatkozom a korábbi parókaviseletes,  fejkendős, bubifrizurás Boals korszakokról – már ami a frizurákat illeti. Még szerencse, hogy hősünk a változatosságot nem a színvonalban produkálja, mert az leginkább amolyan konstans. Méghozzá magasan. Ahogy azokat a fránya vokál témákat  prezentálja a mi Markunk, igazi mark-ot hozva a "Mark Boals Művek" brandbe.

No, most, hogy kiangoloztuk magunkat, lássuk hát az új termést, aminek főszereplője az a Caruso – nem, nem az, aki már régen meghalt, és operaénekesként tulajdonképpen az első rocksztár volt hajdanán –, akinek tesójával elkövetett Arachneses lemezét olyannyira megdicsértem tavaly év elején. Hiába, a talján muzikalitás valószínűleg genetikai módon ott tenyészik a legtöbb olasz zenészben, főleg, ha ilyen névvel állnak színpadra, hiszen ez a név azért kötelez…

A Thunder Rising igazából három csapat csipet elegye: az Arachnesből érkezett gitáros góré, Frank és a másodgitáros Andy Ringoli mellett Caruso másik csapatából, a Strings 24-ből ideruccant Gabriele Barone basszusozik, és a Wine Spirites Corrado Ciceri dobol. Ahogy olvasgattam a csapatokról, ez így valami lokális szupergrupp, ítéljetek el érte, ha én nem voltam ezzel rögtön tisztában.

A lemez igazából egy EP, néhány dal akusztikus, illetve instrumentális változatával megspékelve, ami nem igazán baj, hallva Caruso blues-neoklasszikus ihletésű "sírós" gitárjátékát, no és Boals teljesítményét, akitől gyenge dallamokat még nem kaptam, legfeljebb kifacsartakat. Ráadásul hősünk ezúttal a permanens skywalkerezést – nem, nem arra gondoltam, hogy az énekes SW hívő – is hanyagolja, ami nem csoda, mert ehhez az orgánumhoz nem kell padlást járva kincset keresni, találunk azt a középső szinten is.  Mondjuk az is igaz, hogy a dalszerzőket nem kötötte vokális limit, így Boals dallamai be tudják járni a lehetőségek skáláját, legyen az kissé progresszívebb megközelítésű darab, vagy slágergyanús hard rock bomba.

Kár, hogy Boals, aki az igazán nagy nevek mellett szívesen segíti ki az ismeretlen, ám tehetséges gitármágusokat is – Jayce Landberg, Boguslaw Balczerak, Joshua Perahia – jótett helyébe jót kap ugyan, de már sokadszorra nem a legjobbat. A viszonylagos ismeretlenségnek ugyanis a hangzás szokta leginkább a kárát látni, ami jelen albumnál hatványozott, köszönhetően a szintetikus alapok, és a neoklasszikus felharmonikusok ötvözésének – no, ez nem igazán jött össze. A ritmust játszó Caruso – esetleg Ringoli – vagy valami héthúros szörnyetegen recsegteti a riffeket, vagy a hangmérnök szocializálódott az utolsó Manowar albumon, ami mondjuk meg, nem igazán teremtett élharcos pozíciót a hangzás területén, a Yamaha billentyű mellé pedig, ha nem tudnám, hogy igazi dobos játszott, azt hinném, megérkezett Casio bratyó is, messzi Japánvidék sokat foglalkoztatott dobosa.

Mindezek ellenére a vokális és gitárakrobatika a csúcspozíciókat idézi, aki a jellegzetes, könnyedebb hangvételű Boals dallamokon szívet dobogtató "Love Hard, Live Fast" hallatán nem mosolyog el egyet, az menjen inkább doomot hallgatni, oda úgyis jobban illik a világvége hangulat.

Ígéretes bemutatkozás, egy ígéretes csapattól, remélem, legközelebb nem csak a mézesmadzagot huzigálják el a fiúk, hanem vagy 10 ilyen tökös, slágerre érett dalt, ide, ni, a fülünkbe.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.lingua-mortis-orchestra.de

Cseppet (sem) kellemetlen, hiszen régen nem írtam, ilyenkor pedig nem illik rögtön, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatással kezdeni, de ha én nem mondom, akkor a kövek fognak megszólalni helyettem (biblikus műveltségűek előnyben..). No tehát: Victor Smolski gitáros, zeneszerző a heavy metal újabb generációjának legtehetségesebb képviselője, - pont, téma lezárva. Ez bizony még akkor is így van, ha a közvélekedés pl. sokkal inkább Gus G.-re voksolna. Gusra ugyan semmi rosszat nem mondok, mert magam is keményvonalas "tűzszelesnek" számítok, és Ozzy is nagyon jól döntött, - ahogy mindig. Sőt maga mellé a létezhető legjobbat választotta és nemcsak azért, mert Smolski ezzel a bundesliga metal version frufruval soha nem játszhatta volna el a "Mr. Crowley"-t büntetlenül, hanem mert egyszerűen Smolski összességében túl sok lett volna az Öreg mellé.

Egy kisgyermekkorától professzionális zenei közegben felnőtt (apuka is zeneszerző, a Belorusz Állami Filharmonikus Zenekar karnagya) és tudatosan zenei pályára szánt (diplomázott zeneszerzésből, zeneelméletből, jazz- és rockgitározásból) muzsikusnál szinte törvényszerű, hogy ne beosztott, hanem mindig és mindenhol Alkotó legyen. És ha nem is volt kiváló előzmények nélküli a mostani nagyzenekaros megjelenés, valami olyan parádésan zenei alkotás született a Rage-től, ami minőségét tekintve joggal tarthatna számot akár világsikerre is. De nem fog, mert szokatlan módon Smolski az óriási elméleti és technikai tudását (egy Bach átdolgozás lemeztől eltekintve) sokak számára barátságtalanul durva, de tiszta fémbe injektálja már évek óta. Itt nincs belemagyarázással kísért elvont művészkedés, nincsenek magvas filozófiai gondolatok. Itt első ránézésre európai ízű szimfo-metal döngölde van, középkori boszi-sztorival (jajj!), ami még akár simán szar is lehetne, mert rengeteg középszerű banda hiszi azt, hogy ha egy torzított kvint alá pakolnak valami műanyag vonós(szerű) hangmintát, majd mindenki elhal a gyönyörtől, milyen nagyszabásúak lettek, pedig nem, csupán parasztvakítóan vásáriak.

A munkálatokba a fehérorosz filharmonikusok mellett bevonták az Orquestra Barcelona Filharmoniát Daniel Antolí i Plaza vezényletével (így több, mint 100-ra dagasztva föl a létszámot), akiket a felvételek erejéig egészen Minszkig csalogattak, de szerepel egy helyi nagy kórus (sőt epizódszerepre kapható volt egy didgeridoo - ejtsd: didzseridu - kvartett és egy közel 100 éves fehérorosz bábuska is), és klasszikusan képzett Viktorunknak még csak feszengeni sem kellett, mint egyszeri metal gitárosnak a kotta előtt - a gitár mellett pl. billentyűzik és csellózik is a lemezen.

Néhányan befaragtak a "nagyzenekari" kísérletezéssel (neveket most nem említek, de menjetek fel a padlásra, tele van velük…), néhányan meglepően ügyes dolgokra voltak képesek, kevesebben komoly minőséget produkáltak, és most jött Smolski, aki megmutatta, hogy mi az a maximum, amit ebből a stílusból ki lehet hozni, ha valaki mindkét közegben otthonosan mozog. Az alapvető különbség, hogy hallatszik, ezúttal egy igazi, partitúrát is író zeneszerző dolgozott azon, hogy a két (egymástól egyébként nem is annyira eltérő) világot a létezhető legtökéletesebb módon egybegyúrja. Ez pedig különlegessé és egyedülállóvá teszi a produkciót. Azzal senki ne jöjjön, hogy ez most mekkora divat és a Metallica ezt már mikor megcsinálta, mert egyrészt kapitális baromság, mélyedjünk csak bele alaposan a Rage munkásságába, másrészt ott a kész dalokhoz faragtak utólag szólamokat és ennek köszönhetően úgy szólt egy kicsit az egész, mintha egy klasszikus zenei hangversenybe belerondítana a szomszéd teremben játszó Metallica, vagy fordítva, kinek-kinek ízlése szerint.

Csakis a heavy metal és a klasszikus zene szerelemgyermekeiként értelmezhető Dalokat rejt az anyag, amelyeket könnyű befogadni, de emellett megvan az az erényük is, hogy nem unjuk meg őket egy-két hallgatás után. Jó ötlet volt, hogy a megosztó hangú Peavyt ezúttal vendégénekesek is segítik (Jeannette Marchewka, Dana Harnge és Henning Basse - ex-Metallium). Ami pedig az instumentális részt és főleg Smolski gitárjátékát illeti, nem tudok okosat mondani. Behatónak mondható ismereteim és a zenetudomány jelenlegi állása szerint nem lehet ebben a stílusban virtuózabban, ötletesebben, feelingesebben, dallamközpontúbban játszani. Kortárs zenei klasszikus, ami év végi listás lesz ám, sőt élbolyos, jó ha tudjátok!

Túrisas

Péntek délután melóból egyenesesen döngettem a MÁV Előre stadionjához, remélve, hogy nem késem le az angol anyaszomorítókat. Nem titok, a Dragonforce az egyik kedvenc bandám, szerintem zseniális, ahogy csúcsra járatják a power metalt, és nem mellesleg a hozzám hasonló gitár-fetisiszták számára kilencven perces mélyorgazmus minden egyes fellépésük, amit ilyenformán kihagyni mazochizmussal érne fel, de az nem az én műfajom.

A londoni zenekar két éve még a sátorban lépett fel, most átkerültek a nagy színpadra. No nem azért, mert közben akkorát nőtt volna a népszerűségük, hanem azért, mert a Fezent is elérni látszik a magyar fesztiválbetegség: évről évre egy picit mindig gyengébb a felhozatal, legalábbis én így érzem. A két évvel ezelőtti Dream Theater – Ritchie Kotzen – Rhapsody Of Fire vonal az én érdeklődésemet legalábbis sokkal jobban felcsigázta, mint a mostani Moonspell – Fear Factory – Deep Purple headliner hármas. Pénteken kizárólag – a 2011-ben még kis színpadot felrobbantó – Hermann Liék miatt mentem le, aztán úgy alakult, hogy végül a szombati Amorphis/Purple kettőst is meglestem, de csak azért, mert éppen semmi jobb dolgom nem akadt aznap. 2012-ről pedig ne is beszéljünk, akkor sikerült thrash fesztivállá "nemesíteni" a fehérvári dzsemborit, ami kinek tetszik, kinek nem, mindenesetre ez mégiscsak rétegzene a rétegzenén belül is, maradjunk annyiban. (Az ilyen Ákos, Quimby izéket pedig sosem értettem közvetlenül a legdurvább csapatok után, de nem vagyok fesztivál-szervező, üzletileg biztosan megéri.)

A lényeg az, hogy a power-istenekben most sem kellett csalódnom, halálosan komolyan vesznek minden egyes fellépést, ami abban nyilvánul meg, hogy végig vigyorogják, bohóckodják a teljes koncertet, miközben 110%-os teljesítményt nyújtanak zeneileg. Náluk szerintem még akkor sem lenne elfogadható a színpadon való ácsorgás, befelé fordulás, unott pofa hakniszag (mint mondjuk az Amorphisnál másnap), ha előző este a menedzserük azt közölné velük, hogy tőzsdén eltapsolta a következő öt év teljes árbevételét. Róluk lejön, rettenetesen hálásak azért, hogy abból tudnak megélni, ami a hobbijuk, és hogy az általuk kitalált zenei koncepció, üzenet meleg fogadtatásra lel a közönség soraiban.

A nagy lazaság mögött azonban komoly munka van, nem csak az lélegzetelállító, hogyan tudják hiba nélkül – látszólag játszi könnyedséggel – prezentálni a szélvész-gyors és technikailag egyáltalán nem könnyű témákat, hanem figyelnek egymásra és a koreográfiára is, arra, hogy tökéletesen betöltsék a színpadot és hogy mindig történjen valami a deszkákon a muzsikán túl is. Lehetetlen unatkozni egy Dragonforce koncerten, nem csak azért, mert a muzikális teljesítmény is látványos (már az is elég, ha végig figyeled valamelyik gitárost, vagy a dobost, hogy miket penget/üt), hanem mert ezt még megspékelik folytonos poénkodással, és minden tag külön-külön is kommunikál a közönséggel játék közben is. Azon már meg sem lepődtem, hogy a buli után fél órával már a teljes csapat kint dedikált az egyik sátorban. Tényleg komolyan veszik magukat, a rajongókat és a szórakoztatást, na.

Amikor először láttam őket, arra gondoltam, tinédzser lányom nemsokára pont egy ilyen suttyóval fog beállítani egyik nap, mint Sam Totman. (Vagy mint Frédéric Lecrecq, aki fizimiskája alapján leginkább egy black/death zenekarba illene.) Nem tudom, fel vagyok-e készülve arra, ha meglátok majd egy ilyen semmirekellőt, az elcseszett kötött sapkával a fején és azzal a hülye vigyorral a képén, akiről lerí, hogy sosem lesz rendes munkája. A srác közben meg simán legitározza a rockszíntér kilencven százalékát, és valószínűleg tehetősebb lesz negyven éves korára, mint én valaha. Nehéz ügy ez...

London multi-kulturális jellegét amúgy kiválóan megjeleníti ez a banda, tagjai közt van orosz, francia és kínai származású, de a jó brit dokkmunkás is reprezentálásra kerül Dave Mackintosh személyében, aki szerintem a metál szcéna egyik legalulértékeltebb dobosa, elképesztő milyen tempóban kalapálja végig a kilencven percet hiba és belassulások nélkül, miközben ötletes, változatos pörgetésekkel színezi a zenét. Marc Hudson pedig, a "szimpatikus srác a szomszéd tömbből", amilyen Kiske is lehetett egykoron, szempillantás alatt vált kiváló frontemberré – a közönség a tenyeréből eszik.

A fiatalok duracell metalja a rajongóiból is rendre komoly energiákat csal elő, szabadít fel. Nincs Dragonforce koncert komoly pogózás nélkül, ami azért inkább a punk és a hardcore, mintsem a kemény rock jellemzője (főleg nem az europoweré). Ez őket egy cseppet sem zavarja, Hudson maga szólítja fel a közönséget a legpörgősebb számaik előtt, hogy csináljanak helyet az őrjöngéshez középen, és hogy nyugodtan szedjék apró darabokra az adott helyet. Felpörgetett, információ-dús muzsika ez, egy felpörgött világban élő és információ-túltengésben tobzódó generáció számára.

Őszintén szólva a következő Fear Factory ezek után már nem különösebben érdekelt, mert amúgy sem vagyok nagy véleménnyel róluk. Lehet, hogy a kilencvenes évek elején a tört ritmusokon alapuló riffelés még újdonság volt, így a Pantera mellett elfért még ebben a trendben ez a sokkal szerényebb képességekkel megáldott zenekar, de manapság ez már annyira nem truváj, hogy nehéz respektálni a közepes zenei teljesítményt (lásd tavalyi album) és Burton C. Bell kritikán aluli frontemberi képességeit. Én kérek elnézést, hogy ilyen minősíthetetlenül gyenge énekhanggal valaki egy fesztiválon főidőben léphet fel, két muzikálisan kikezdhetetlen és sokkal színvonalasabb csapat között. A zenekar amolyan úttörő szerepét nem vitatva, ez így komolytalan produkciónak minősül 2013-ban, csak a metal lejáratására alkalmas. Ott is hagytam néhány szám után a remek performanszot, így részletesebben nem tudok és nem is kívánok beszámolni róla.

Kotta

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.twistermusic.hu

Vigyázni kell a forgószéllel! Felkap, magával ragad, aztán nem tudod, hol tesz le, talán Kansasben, esetleg Óz földjén, vagy Metálországban. Engem már "Az Ördög lánya" is az ujja köré csavart, de most egy "Duplacsavar"-ral még egyet szorítottak a gigámon és megadtam magam nekik. Igen, ez a Twister. Akik a Lord által kitaposott úton járják a dallamos rock ösvényét. A kétlemezes bandák közül az Avatar és a Rubicon játszik még hasonló zenét. Csak míg az Avatar a második lemezére elvesztette önálló, karakteres arcát, a Rubicon meg szerintem még mindig nem találta meg, addig a Twister az első lemez óta tovább fejlődött.

Annyiban is mások ők, hogy nem lágyítják billentyűkkel a muzsikát, ehelyett két gitár nyomja amúgy Judas Priestesen a kemény riffeket és az iker-gitárszólókat. És talán éppen ez az, amivel jobbak a többieknél. Nem álltak be a sorba a hagyományos ének, gitár, basszusgitár, billentyűs, dob felállással, hanem bátran odapörkölnek az ember arcába egy metál riffet, hogy arra épülve bontakozzon aztán ki az akár egy hallgatás után is velük énekelhető dallam.

A Csavar-gó fiúk nagy Edguy rajongók, de nem követik mindenben Toby őrületeit. Ez vonatkozik főleg a szintibetétekre, amit aztán koncerten lehet szégyenszemre samplerről nyomni. Amíg Sammet Sam-plerezik, addig ezek a csákók megállíthatatlanul gitároznak! Ilyen a Forgószél. És bár a zenekar néhány tagja még játszik a Tobias Sammet Tribute Bandben, ha nem vigyáz, lassan Toby játszhat a Twister Tribute-ban. Mert az Edguy már leszálló ágban van, a Twister ellenben, mint ama bizonyos felfelé szálló légáramlat, felkapja, aki az útjába kerül.

Egyetlen negatívum, hogy néhol nem érteni a szöveget (főleg az "Álarcosbál"-ban, de talán csak az álarc miatt) a szövegkönyvben kellett utánaolvasnom, mit is akar Móki mondani. De ezzel együtt nagyon tetszik az album. Kedvenceim "A hős" és "Az óceán felett". És a HammerWorld, amely eljuttatta hozzám ezt az anyagot. Hozzátok is eljutott?

CsiGabiGa

Most akkor én szeretem az Anthraxet, vagy sem? Nem csak úgy ímmel-ámmal, mert úgy persze, hanem igazán? Kicsit ambivalensek az érzéseim velük kapcsolatban a következők miatt: egyrészt tetszik, hogy a thrash színtér fordított keresztes, töltényhüvelyes komolyságának (vagy idiotizmusának, ízlés szerint) be merték mutatni a középső ujjukat a szörfös-deszkás, rövid-gatyás utcagyerek imázzsal; az apokaliptikus-horrorisztikus szövegvilágnak pedig humorral és nem kevés öniróniával intettek be. A "nem kell magunkat olyan komolyan venni" életérzésen felül az is mellettük szól, hogy mindig is jól képzett énekesük volt – mind Belladona, mind Bush simán überelte a stílus sztenderdjét. Továbbá, nem voltak restek feszegetni kicsit a műfaj határait, gyakran kacsingattak kifelé a rap, a punk és a grunge irányába is.

Másrészt, ha jól belegondolok, sosem tudtak olyan erős számokat, albumokat írni, mint a Metallica, vagy csak fele olyan fifikás riffeket, mint Mustaine, és közel sem voltak olyan súlyosak, mint a Slayer. Legnagyobb kislemez sikereiket is feldolgozás nótákkal (Antisocial, Got The Time) és/vagy rapperekkel megejtett együttműködéssel (Public Enemy - Bring The Noise) aratták. A mega-gáz énekescserék pedig simán lenyomták az éppen futó brazil szappanoperák krémjét ciki-faktorban. Mondhatnám, még a Metallicánál is látványosabban feküdtek be az éppen futó trendeknek, de nem teszem, mert ők sosem titkolták, hogy ha kell, a siker érdekében akár Samantha Foxszal vagy a Pet Shop Boys-zal is összeállnak egy kis mókára. Például nem nyilatkoztak olyan baromságokat, hogy sosem fognak videót csinálni, szóval nincs igazán mit számon kérni rajtuk.

Ettől még kötelező banda, főleg ha ilyen korrekt áron itt a közelben nyomulnak. Viszont most se tudtak száz százalékosan meggyőzni, megint ott voltak azok az apró hiányosságok, tökéletlenségek - szinte minden tekintetben beleköthetek valamibe, ha akarok. Hangzás: nem volt jó. Ellenben rossz volt. A keverőpult közelében és mögött kifejezetten karcos és halk soundot kaptunk, ráadásul Frank Bello basszusának jellegzetes csattogását is sikerült a keverőemberkének kinyírnia. Az egyébként szimpatikus koncerthelyszín ebből a szempontból nem vizsgázott jelesre. Igaz, előrébb somfordálva ez nem volt annyira zavaró, a színpadhoz közelebb már volt annyi hangerő, hogy metal koncerten érezhette magát az ember.

Felállás: nem teljes. Két beugró emberrel nyomják, Benante távolléte az utolsó pillanatban derült csak ki. Jon Dette jól helyettesítette őt, de mégsem elég jól. Ugyanezt tudom elmondani Donaisról is: képzett gitáros, de kicsit kilóg a zenekarból, nem tudja felvenni azt a pörgést, amit ezektől az agyamentektől elvárunk és ami ennek a csapatnak a legfőbb erénye. Setlist: lehet vitatkozni azon, hogy akkor most jó, vagy sem, hogy a teljes Bush éra negligálásra kerül, személy szerint, ha egy banda ilyen ritkán jár errefelé, átfogóbb képet várnék a munkásságukról. A bénázás és a belső ki kit utál, ki kinek a számait nem hajlandó játszani legyen már az ő bajuk, ehhez a rajongóknak semmi köze. Jelzésértékű, hogy az alapból nem túl hosszú programba három feldolgozás is bekerült, miközben a zenekar csúcsidőszakához tartozó "State Of Euphoria/Persistence Of Time" albumokról ezeken kívül (értsd, a két feldolgozáson túl) semmi nem hangzott el, azaz nem csak a Bush korszak volt alul-reprezentálva.

Ha már itt tartunk: értem én, hogy az utolsó lemez és az idei feldolgozás EP számait nyomni kell, hátha van még olyan különc, aki veszi a zenét - előbbivel még nagy baj sincsen, de a T.N.T. akkor is teljesen felesleges volt, ha azzal bárkit, bármilyen koncerten be lehet indítani. Azt sem értem, mit keresett itt a "Deathrider" az első korongról. Ezt sem Belladonna énekelte fel anno, ráadásul akkor még nagyon nem alakult ki az Anthrax saját stílusa. Ezek helyett lehetett volna játszani valamit a fent említett két klasszikusról.

Belladonna. A fickó azt hiszi magáról, hogy piszok nagy ász, és az égvilágon mindent el tud énekelni. Pedig (már) nem. Szerintem a dalválasztást is ő tereli olyan irányba, hogy a zúzós számok mellett dallamosabbak is legyenek, ahol villanthat és bizonyíthatja, felveszi a versenyt Bon Scottal, vagy DIO-val. Valaha biztosan volt is ennek az önbizalomnak létjogosultsága, de túl az ötödik x-en azért megkoptak azok a hangszálak, gyakorlatilag az összes magas témánál szépen beégett az öreg. Vissza kellene venni abból az arcból, mert szappanopera lesz a végén ebből is.

Volt azért pozitívum is, mindjárt az az öt bitang jó nóta az "Among The Living"-ről, és a már korábban jelzett energia, ami ebben a bagázsban megvan, és ami majd szétfeszíti a színpadot, amikor zenélnek. Láthatóan ők is rettenetesen élvezték a bulit és a giga-hálás közönséget. De év koncertjéről, vagy hiper-szuper produkcióról azért én nem beszélnék – ha a grazi Maiden buli tíz pontos volt, akkor ez mondjuk hat és fél. Kis jóindulattal, mert természetesen azért szeretem őket, nagyon is.

Kotta

Kelly "Sundown" Carpenter a zenei mazochisták kedvenc énekese – persze lehet, hogy a valódiaké is, de momentán nem vagyok olyan helyzetben, hogy megfelelő mintavétellel kezdjek neki az állítás bizonyításának. Környezetemben ugyanis ilyen személy nem található, kivéve talán az egy szem beosztottamat, aki viszont biztos az, mert még mindig mosolyogva fogad kora reggel a melóhelyen, pedig rengeteget b…….-om. No, mindegy, térjünk vissza a zenei ösvényre: a jelenlegi Adagio (ex-Outworld, Beyond Twilight) vokalista hangja tulajdonképpen ahhoz a nyílt sebet borotváló, magas frekvenciájú hullámhoz hasonló, amitől az üveg is megreped. Ráadásul dallamai is olyanok, aminek megírásába három Bartók Béla-klón is beleizzadna, nemhogy az azokat kiénekelni próbáló komplett haladó operaénekesi kurzus. Fenoménunk különösen a magas regiszterekben képes dobhártyát fakasztani, de ha kell, úgy rekeszt, mint Angela Gossow, ha éppen jeges vizet ivott.

Nos, amikor az idei év kellemes meglepetését okozó Vindictiv lemezének első hangjait meghallottam, azt hittem, hogy lemaradtam Carpenter barátunk újabb vendégszereplésének híréről, ugyanis a bőröm egyből vargát rántott ( nevezik ezt libabőrnek is, de hát lelibázni egy macsó katonát…) a felharsanó sikoly-dallamok szuperszonikus erejétől. De nem, itt bizony a korábban kizártnak tartott tény valósult meg, vagyis nem csak egy legény van talpon a metál zenei vidéken, aki képes ilyen méretes petrencés rudat emelintő erővel Budára, izé, Rómára mutatni, mégpedig egy Marco Sandron nevezetű szürke eminenciás, aki a progresszív undergroundban jártas egyéneknek az olasz Pathosray-ből lehet ismerős, de – és minő mulasztás – a kedvenc stílusomban alkotó Fairyland szimfonikus metálcsapatát is erősíti. Mivel tulajdonképpen sokkot kaptam a gyönyörtől Sandron hangja hallatán, gyorsan fel is kutattam korábbi munkáit, így jutottam el a már említett Pathosray 2007-es lemezéhez, ami megerősített abban, hogy klasszis a srác, sőt, Carpenterrel ellentétben – aki leginkább a fájdalomokozásban jó –, Marco képes a hangjával úgy is simogatni, mint James Labrie a legjobb pillanataiban. (Nem véletlen, hogy az Eden's Curse is kiszúrta magának, ám a kapcsolat termése igazából csak egyetlen videoklip, hiszen nem régen jött a hír, hogy az új énekes a gatyát felkötni kényszerülő Dreyelandos Nicola Mijic lett.)

Jelenlegi kedvencem azonban egy echte kifacsart power-progresszív gyöngyszem, a billentyűs virgáktól hemzsegő és hangulati hullámzásokba torkolló "The Sad Game" nevezetű szörnyeteg, melyben Sandron képes megjárni poklot és mennyet, intenzív gyönyörérzést okozva azoknak a SymphonyX rajongóknak, akiknek bejött az utóbbi évek Allenes (de nem dallam-Allenes) erőmetálja.

Garael

Nem tudom, minek írom ezt egyáltalán, mert úgysem számít, és zavarni sem zavar igazán. Pusztába kiáltott szó, tudom, csak a saját megnyugtatásomra. Szóval Kadarka és Siller vs. Pinot és Rozé. Itthon állítólag nem lehet igazán jó Pinot Noirt inni, tartja a közvélekedés. Nem mellesleg a Syrah-ról is. Árnyalva kicsit: olyan sokan csinálják ezeket olyan jól a nagyvilágban, hogy azzal - legalább is ár-érték arányban - nem igazán tudunk versenyezni. De sebaj, mert itt van nekünk a magyar Pinot, egy pirosbor (a vékony héjú vörösökre éppen divatba jövő megnevezés szerint), a Kadarka.

Nos, barátaim, full respekt a Kadarkát rehabilitálni hivatott erőfeszítéseknek, mégis lerombolni vagyok kénytelen ezt a két mítoszt. Egyrészt, a magyar Pinot egyáltalán nem rossz, egyre több izgalmas és/vagy megbízható tétellel találkozom úton-útfélen, ezzel szemben kiemelkedő Kadarkát még nem sokat ittam. Korrektet igen, nem is egyet, de olyant, aminél beütött az a bizonyos hűha érzés, még nem igazán. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ezerszer inkább Benedek Peti Pinot-ja, mint gyakorlatilag ugyanannyiért egy közepes Kadarka vagy egy akármilyen Siller.

És akkor itt is a másik a trend, amely lufit úgy veszem észre, leginkább a borászok fújják. Értem én, hogy nem szeretik a rozét, nem tartják sokra ezt a műfajt, és csak a fogyasztói elvárásoknak behódolva adták be a derekukat, úgyhogy ennél egy fokkal jobb és jellegzetesebb lehetne ez a monarchikum. Mégis szkeptikus vagyok, mert a fogyasztói szokások, úgy tűnik, már beálltak, és kevésnek érzem a sillernek azt a különbözőségét, amely kibillenthetné azt a jelenlegi egyensúlyából. Kiváló gasztroboron túl (értsd, főzéshez és a parikás-tejfölös magyar kajákhoz) nemigen látom a szélesebb szerepét. Az amatőrök nem tudják hová tenni a remek fehér fajták és rozék rengetegében, a profik viszont gyorsan túllendülnek rajta, ahogyan a rozékon is. Szerintem. Mindazonáltal sok sikert a próbálkozáshoz, ha mégis bejön, veszteni nem fog vele senki.

Úgyhogy amilyen könnyű volt kiválasztani a kedvenc fehérboros fajtámat (természetesen a furmint, mi más?), annyira nem egyszerű ugyanez a vörösök esetén. A Merlot kicsit jellegtelen az én ízlésemnek, a Cabernet Savignon nagyon nemzetközi, a Syrah- és Pinot-misztikumról fentebb beszéltem, ráadásul azok sem magyar fajták. A Portugieserrel nincs nagy baj, főleg, ha korrektül van összerakva és beárazva, de azért lássuk be, ez a jó értelemben vett asztali borocska a mindennapokra, bankot vele Monte-Carlóban robbantani nem fogunk. Különösen zavaró ehhez képesti túlárazottsága a piacon.

Marad nekünk reménységként a Kadarka és a Kékfrankos, mint kitörési pontok, ország-imázs építő és megkülönböztető fajták. Utóbbiban is van potenciál, valóban, gyümölcsös-fűszeres jellege nagyon is összhangban van a csípős magyar konyhával és mentalitással, valamint külső megítélésünkkel. Savtartó képessége jól jöhet az egyre melegebb éghajlat tekintetében is, főleg a déli borvidékeken (Szekszárd, Villány), jelenlegi elismertségét azonban egyelőre negatívan befolyásolja és széles körű népszerűségének potenciáját jelentősen leszűkíti a soproni hagyományból eredő karcos, savas jelleg. Szerintem.

Közben a surranópályán megúszni látszik egy nemzetközi viszonylatban "lesajnált", másodvonalasnak, küvé-bornak tartott szőlőfajta. Mostanában egyre inkább érzem úgy, hogy a Cabernet Franc igazán jól érzi magát errefelé, és mintha a szakembereink is értenék ezt a szőlőt. Nincs még kialakult honi CabFranc stílus, iszok én testeset és könnyedebbet egyaránt, de gyengét nagyon ritkán. Ha éppen most kellene voksolnom, magyaros vagy nem magyaros, én erre tennék egy nagyobb tétet. Persze ez ízlés kérdése is – kicsit bárdolatlan, nyers stílusa az enyémhez speciel közel áll.

Egy szó, mint száz, van még teendő bőven Kadarka és Kékfrankos fronton, amíg beáll az ideális fajta-termőterület egyensúly, és megszületnek azok a bizonyos nagy dobások a hungarikumként elkönyvelhető fajtákból. Vörösben ez talán jóval nehezebb, mint fehérben, ezt azért gyorsan tegyük hozzá a szőlészek, borászok védelmében és a további erőfeszítések stimulálása érdekében. Mert a kemény munkát, a kísérletezést folytatni kell, akkor is, ha az eredmény majd csak évtizedek múlva fog jelentkezni. Ez a nehéz, de egyben szép is ebben a szakmában. Addig mi iszogatjuk a Cabernet Francot, és ha megengeditek nekem, én a magyar Pinot Noirt is. Egerből, Mátrából, mert arrafelé nincs vele túl nagy baj.

Kotta