Kiadó:
MFP Music Productions

Honlap:
www.hermanrarebell.com

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy életre szóló emlék. Egy barátommal ülök a horvát tengerparton, a nap elől egy parti kricsmi árnyékába menekülve, és a kellemes hűvösben a Schenker Akusztikusokat hallgatjuk sörözés közben, a felszolgáló kedvességének köszönhetően, aki hajlandó volt betenni a lejátszóba a magammal hozott CD-t.

Egyébként nehezen barátkozom. Két évig barátkoztam a gondolattal, hogy milyen lehet egy Schenker lemez Schenker nélkül. Aztán megvettem és elvarázsolt. Ott volt Michael Voss, aki énekes, gitáros, producer és Schenker-rajongó, s az eredeti énekessel, Gary Bardennel egy olyan zseniális akusztikus átiratot rittyentett, mely azóta is az egyik kedvenc lemezem. Most, hogy az új Schenker lemezen, a "Temple Of Rock"-on összekerült Voss és Herman Rarebell, szinte törvényszerű volt, hogy megpróbálkozzanak egy hasonlóval. Az ex-Scorpions dobos jó néhány slágerben volt a Schenker-Meine páros társszerzője, most ezekből mazsoláztak. De az eredeti énekes közreműködése hiányában Vossi egy másik, korábbi ötletét is belegyúrták az albumba: a "Voices Of Rock"-hoz hasonlóan minden dalt más-más ismert (vagy nem) torock énekel.

Herman Rarebell bezzeg könnyen barátkozik! Herman Ze German néven időnként kiad egy kiadhatatlanul rossz albumot, ehhez bizony kellenek a befolyásos barátok! És persze a Scorpions név is sok barátot vonz: énekelt már nála Don Dokken, a Dokken névadója és énekese, Jack Russell a Queensryche-hoz hasonlóan kettészakadt Great White-ból, Charlie Huhn, aki Ted Nugent és Axel Rudi Pell exének mondhatja magát. Herman most Vossi révén még újabb barátokra lelt. Itt van mindjárt a Schenker turnén is éneklő ex-Rainbow énekes, Doogie White, vagy Johnny Gioeli (Axel Rudi Pell), Paul Shortino (King Kobra, de leginkább ex-Rough Cutt és ex-Quiet Riot énekesként ismert), Gary Barden (MSG), Tony Martin (ex-Black Sabbath), akik korábban énekeltek az említett "Voices Of Rock" lemezeken. Az ismeretlen kakukktojások: az elsőlemezes német banda, az Unbreakable énekese, George Daniels, aki közreműködésével igyekszik meghálálni a produceri munkát Hermannak. Vajon honnan vehették ezt a nevet a csapatnak? Fogalmam sincs. :) A másik kakukkfióka a neve alapján kétségtelenül magyar származású, de hangját Kaliforniában áruló Michael Nagy, akit Corey Whitehead mutatott be barátjaként Hermannak. És mint tudjuk, a barátom barátja az én barátom is (míg a barátom ellensége néha még jobb barátom, de ez egy másik történet).

Feltöltöttem hát a telefonomra az albumot és újra átéltem egy életre szóló élményt! Igaz, hogy most csak a telefon volt a barátom, amely megmentett a feleségem csacsogásától, igaz, hogy most a horvát árnyék helyett a ciprusi napfény simogatott. De az élmény mégis hasonló volt. Megint zseniális az újrahangszerelés, csak most profi flamenco gitárosok (José Antonio Rodríguez, Corey Whitehead) segítenek átlépni Vossi korlátait, míg a kemény riffeket egy igazi tökös csávó, a korábban Rob Halford Fight-jában harcoló Robby Lochner ültette át fémhúros akusztikus gitárra. És a dalok közti szünetekben hallom a tenger morajlását, néha felintegetek a negyedóránként fejem felett elszálló repülőknek, és arra gondolok, hogy a szállodába visszatérve milyen jó lesz meginni egy korsó Carlsberg sört. (Ezen a vacak helyen minden kocsmában és szállóban azt csapolnak. Hát hol itt a választék, kérem? Panaszt fogok tenni!)

És a lemezen az énekesek szépen sorakoznak egymás után: Michael Voss magának tartogatta a lemezkezdést, így legalább nem olyan feltűnő hangjának gyengesége, mintha a lemezen sorakozó ászok bármelyike után következne. A "Lovedrive" lemez nyitó dala ("Loving You Sunday Morning") most is remek kezdésnek bizonyul. Én csípem Vossi hangját, úgyhogy semmi bajom azzal, ha ő kezd. De ezt a dalt főleg a szólójáért szeretem. Őt követi az egyslágeres énekes, John Parr, aki remekül elvegetál közel 30 éve abból, hogy annak idején elénekelte a "St. Elmo's Fire" című film betétdalát. De a "Passion Rules The Game" jól áll neki. Majd a nagy öreg, aki 14 éven át énekelt Santana mellett, a 67 éves Alex Ligertwood veszi kezébe az irányítást, és hibátlanul interpretálja az "Is There Anybody There?" című dalt. Hogy mégsem vagyok elájulva tőle, az azért van, mert az eredetileg is reggae beütésű dalt szinte változatlan formában adják elő a zenészek. A legnagyobb csalódás viszont Bobby Kimball (ex-Toto) nevéhez fűződik, aki a legnagyobb slágert kapta ("Rock You Like A Hurricane"), de annyira karót nyelt hangon szenvedte végig, hogy a leggyengébb pillanatok egyikévé tette.

Ám ezután kezdetét veszi az igazi zenei orgia. Kezdődik mindjárt a Don Dokken által elénekelt és nem kicsit "Alone Again"-esre sikeredett "You Give Me All I Need"-del. Ennél még zseniálisabb a "Make It Real" Doogie White előadásában, aki a maga egyedi hajlításaival teszi különlegessé a dalt, majd jött, látott és mindent vitt Johnny Gioeli alakítása a "Dynamite"-ban. Egy olyan, két hangon lépkedő, dallamtalan slágert tesz élvezetessé, amelynek már az akusztikus feldolgozásába vak lóként belemenni (Nem vak az, bátor!) is merészség volt. Nem hiába mondják, hogy merni kell nagyot álmodni! Néha a lehetetlenről is kiderül, hogy lehetséges. Ezután már szinte csak levezetés a Gary Barden által elénekelt "Falling In Love", amely azért még mindig megdobogtatja a rocker szíveket. Főleg az enyémet, aki ebben a nótában éltem át leginkább újra a Gary Barden szólólemezként megjelent Schenker Akusztikusokat ("Past And Present").

Jack Russell a "Nagy Fehér" stílusában próbálja hozni a "Don’t Make No Promises"-t, de nekem a hangja itt valahogy inkább Robin McAuleyra hasonlít. Ahogy Paul Shortinoé pedig Bryan Adamsre hajaz ebben az akusztikus környezetben. Arról nem ő tehet, hogy a "Love Is Blind" nem egy olyan erős nóta, mint a korábbiak, nem véletlen, hogy annak idején is csupán a "Still Loving You" kislemez B oldalára került fel. Az "Arizona" az ifjú George Daniels tolmácsolásában, némi kis "My Sweet Lord"-os szólóval megtámogatva viszont ismét kitűnő. Tony Martin az "Another Piece Of Meat"-et vállalja be, ami nem könnyű dal, de az öreg profi magabiztosságával énekli fel, és az akusztikus átirat lüktetése a leginkább mozgásra ingerlő valamennyi sláger közül. Vigyáznom is kellett, hogy ne kezdjem fekve ropni,mert még turistalátványosság lett volna belőlem. A lemezt záró "Animal Magnetism" Michael Nagy énekével leginkább egy flamenco stílusú temetést juttat az ember eszébe. Vagy annak, aki látta, Chris Rea új lemezének bónusz DVD-jén szereplő filmet, amelyben a gitáros operatőr-rendezőként a bika szemszögéből mutatja be egy bikaviadal történetét. Szóval semmiképpen nem vidám a befejezés, de mindenesetre itt érvényesülnek legjobban (és leghosszabban) a flamenco gitárok.

Én azért belekontárkodtam volna egy "He's A Woman - She's A Man"-be, vagy egy "Bad Boys Running Wild"-ba a sokkal kevésbé sikeres "Love Is Blind" helyett, vagy az "Is There Anybody There?" helyett, amivel gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni, kipróbálhatták volna a "Hey You"-t is, ami szintén sikeres kislemez A oldali sláger volt. Nem ismerem a kiválasztás szempontjait, talán a felkért énekesek mazsolázták ki a nekik tetsző Rarebell-dalt a kínálatból, mint kívánságműsorban az egyszeri hallgató, aki egy dögös rockszámot akar kérni, aztán közlik vele, hogy "Ebből lehet választani!" Mindegy! A végeredmény nem lett rossz, élvezetes hallgatni a Scorpions dalok akusztikus feldolgozásait (amelyek egész más oldalról közelítik meg a dolgot, mint a zenekar "Acoustica" című lemeze), ráadásul az énekesek széles palettája biztosítja a változatosságot, ami - mint tudjuk - gyönyörködtet.

Herman Rarebell nevét nem jegyzik a zseniális dobosok között a rocktörténelemben, de legalább néhány dalt hátrahagyott maga mögött, amire emlékezhetünk. És ez egy emlékezetes feldolgozása lett a legjobb szerzeményeinek. Barátkozzatok vele!

CsiGabiGa

Kiadó:
FRW Records

Honlap:
www.newtrouble.com

Egy igazi doomster sosem siet! Türelem, rózsát terem! Többet ésszel, mint sebességgel! Igen, egy retrospektív ötvenes-évekbeli plakátkiállítás után az ember hagymázas álmaiban talán ezeket a jelmondatokat látja a hosszú, vörös helyett fekete, kibontott zászlókon, melyek alatt ott masíroz a gyászruhás, öklét rázó, lecsapni kész forradalmár. Szürrealisztikus, nemde? Mindenesetre mind az erő, mind a pszichedeliába oltott szürrealizmus eléggé adekvát ahhoz a bandához, melynek neve talán nem is fejezhetné ki jobban eddigi pályafutásuk alakulását. Elnézést, most elsiettem a dolgot (ugye, megmondtam, hogy hová vezet a rohanás…?). Ugyanis ha a Trouble helyett mondjuk a Damned szó szerepelne a mostani lemezen, egy szavunk sem lehetne, legfeljebb egy könnycseppet ejthetnénk a sajnálattól, ráadásul egy igazi doomster leginkább úgy örül a könnyeknek, mint a tapsnak! Még szerencse, hogy az átok messzire űzetett egy keresztény-fundamentalista csapattól. Ez biztos igaz, mert nem én mondtam, hanem a banda szépreményű, ám végül olajra lépett Wagner-utód énekese, akinek állítását csak két apró körülmény árnyalja komorabbá az igazságnál: egyrészt az a középső feltartott ujj, ami nem elsősorban a békés különválás szimbóluma, és amelyet Kory Clark ilyen szépen verbálisan bemutatott, másrészt az album szövegi- és zenei világának abszolút földhözragadt jellege. Mert lehet dicsőíteni az Urat a zenében, de mondjuk meg őszintén, azért ennek nem legtipikusabb formája a doommal kevert power metal, ami oké, eléggé releváns egy temetésre, no de el tudjátok képzelni, amikor az énekelni nekiálló gospel kórus eksztatikus orgia helyett intenzív zokogásba tör ki? Ugye, nem?

Itt van hát, bocs, hat év után az új Trouble album, és sietek leírni – talán nem lesz belőle BAJ: megérte várni. Aki persze a korai albumok nyomasztó kriptahangulatát, netán a szomszédos Zöld Mariska balladájának műanyagfejű vízióját várja, az mindenképpen csalódni fog. A "The Distortion Field" ugyanis ezúttal a zakatoló dallamosságot tette meg önmaga szervező elemévé, és ha a doom, valamint a pszichedélia nyomott és kóválygó hangulatában ott is kísért a dalok felett, nem hinném, hogy a power fanok hangosan tiltakoznának, ha inkább az ő oldalukról közelítem meg az albumot. Olyannyira idegen ugyanis a lemeztől a kategorizáláshoz illeszkedő sémaépítés, hogy én még a "One Life" Hammond orgonával induló doom himnuszában is inkább némi Megadeth-t érzek – hallgasd csak a fő gitárfutamot, neked nem ismerős? –, mintsem a Saint Vitus, vagy a Sabbath szabad szellemét. Mindezek mellett persze nem lenne Trouble a Touble, ha nem a doom-ősöktől örökölt alattomossággal építették volna fel a dalokat, melyek a dallamok ellenére sem hatnak azonnal, és úgy úsznak be a tudatalattink örömcentrumába, mint az élve eltemetett Poe-hős bőre alá a koporsó halotti hidege. Az album minden töménysége ellenére is érdemes azonban várni, mert amit az új énekes, a számomra az Alabama Thunderpussyból ismerős Kyle Thomas művel a lemezen, arra nincs más kifejezés, mint a dallamalkotás magas (illetve bocsánat, mély-)iskolája, ráadásul ha a dalszerzésben nem is rossz, legalább kiváló énekes is. Azokkal azért vitatkoznék, akik Russel Allenhez mérik – ez kb. annyira igaz, mint ha Rick Altziban az új Jorn Landét hallanánk, és mindannyiszor, mikor a "Sink Or Swim" utolsó magasait hallom, arra várok, mikor köpi ki szerencsétlen a tüdejét, egy jó adag slejmmel egyetemben – , de az biztos, hogy a műfajban szokatlan képzettséget és orgánumot képvisel. Ez persze a dalszerzésben is megkönnyíti a riffmesterek dolgát, akiknek nem kell igazodniuk Wagner magasabb orgánumához, és az igazi, pincemély riffektől a himuszos magasságokig tervezhetik a gitárfutamokat: nos, ez az, amiben a "The Distortion Field" megelőzi  elődjét. Persze a banda motorját alkotó Wartell-Franklin páros minden egyes lemezükön etalont állított, de ezúttal nem kellett igazodniuk hangterjedelmi korlátokhoz. Határok ugyanis itt és most nincsenek, aminek ékes példája a "Glass Of Lies" pulzáló, powerbe ágyazott "igazi fütyülgetésre termett" bluesa (ne már, azt az inasok szokták, az operett slágerekkel), vagy a már címében is meghökkentő "Butterfly", amely az eddigi biológiai és fizikai téziseknek hány fittyet, amikor azt bizonyítja, hogy igenis lehet ólomsúlyú lepkeszárnyakon repülni.

Aki tehát első hallásra úgy gondolja, hogy ez nem az ő lemeze, annak csak annyit tudok ajánlani: csigavér. Mert tudjátok, a BAJ nem jár egyedül… Legalábbis most nem, a társa pedig ezúttal örömet hoz, és nem doomhoz illő bánatot.

Garael

Kiadó:
Prospect Park

Honlapok:
www.fivefingerdeathpunch.com
facebook.com/fivefingerdeathpunch

Normális esetben Kotta kollégának kellett volna megírni ezt a recenziót, hiszen pennájából a 2011-es "American Capitalist"-ról remek kis értékelés született, de amilyen elfoglalt mostanában, én most, hogy három hetes nyári szabadságomat töltöm, annyira ráérek. Gondoltam, ezt a tárcát leveszem a tálcájáról, azután majd kiderül, hogy ez segítségnek vagy más tányérjába nyúlkálásnak minősül. :)

Kotta cimbora a kissé slágeresebb "American Capitalist" okán a FFDP-t modern kori Twisted Sisternek nevezte, mivel "egyik csapat sem az akadémiai gondolatairól híres, mondhatnám meglehetősen gyerekes az a lázad(oz)ó, odamondogató szövegvilág, amellyel operálnak, és bizony a heavy metalt zeneileg sem újítja-újította meg egyikük sem." A hasonlat találó és továbbra is érvényes, hiszen a trágár macsó "Mit nézel, kis köcsög? Televágom a pofád, ha nem tiplizel mire hármat számolok!" attitűd most is mindent átitat. Mesterkélt, de legalább hatásos. Van az a hangulat, amikor pont ez kell. Mondjuk, amikor szeretnél végre beköltözni a vadi új lakásodba, de a villanyszerelő két napig keresi a rejtett hibát, ami miatt a FI relé (érintésvédelmi kapcsoló) percenként megszakít. Na ilyenkor kellenek az olyan nóták, mint a "Watch You Bleed" vagy a "Burn MF".

Ennek ellenére vannak olyan pontjai a szövegvilágnak, ahol már én is azt mondom, hogy ez kritikán aluli. Amikor a címadó "Wrong Side Of Heaven"-ben meghallottam a következő sort: "I spoke to God today, and SHE said that SHE is ashamed, what have I become?", azt kívántam bárcsak káromkodtak volna egy szaftosat. Ehhez képest az "F"-dúr is doktori értekezésnek tűnik. Akárhogy is, a képtelenül hosszú címmel ellátott új album megint a FFDP régi, tesztoszteron túladagolt formáját mutatja, s engem most nem annyira a Twisted Sisterre emlékeztet, hanem inkább az 1991-ben aranykorát élő Guns N' Roses-ra. Na nem zeneileg, hanem abban a tekintetben, hogy a közönségsikerek és az újdonsült média figyelem által fölpörgetett banda ontja magából a jobbnál jobb dalokat. Mint a GNR a "Use Your Illusion I-II" idején, most a FFDP is csúcsformában van, szuper-termékeny korszakát éli: annyi nótát sikerült írniuk, hogy azt két részletben (ha nem is napra pontosan egyszerre) fogják megjelentetni.

Remélem, a "Vol. 2" is lesz olyan ütős, mint ez az első rész. A lemezt indító "Lift Me Up" Rob Helforddal "szignicsör" FFDP szerzemény, és az LL Cool J földolgozás (igen, nem tévedés!), a Tech N9ne nevű rapperrel közösen előadott "Mama Said Knock You Out" sokkoló élményét leszámítva végig erős anyag. A "Vol. 1" tulajdonképpen alapból bónuszolt kiadvány, hiszen három dalt a végén duettben is meghallgathatunk: az "I.M.Sin"-t Max Cavalerával (Sepultura, Soulfly, Cavalera Conspiracy), az "Anywhere But Here"-t Maria Brinkkel (In This Moment), a "Dot Your Eyes"-t pedig Jamey Jastával (Hatebreed, Kingdom Of Sorrow).

Az immár markernek számító, alul-fölül kopaszra nyírt, túlkompresszált hangzást leszámítva kijár egy nagy "Gartula!" az együttest alapító és mozgató Báthory Zolinak, aki irígylésre méltó karriert futott be az USÁ-ban, de meggyőződésem, hogy erre mind tehetsége, mind munkaetikája följogosítja. S ezt nem csak azért mondom, mert a harcművészetekben is jeleskedő gitárosnál elfogytak a kis pofonok. :)

Tartuffe

Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.illusionsuite.net
facebook.com/illusionsuite

A július és augusztus egyértelműen az év leggyengébb hónapjai az olyan beteg lelkűeknek, akik ipari mennyiségben fogyasztják a zenét, ráadásul még blog-naplót is vezetnek élményeikről. Épp ezért örömteli esemény, amikor erre a száraz "évszakra" időzítenek pár olyan megjelenést, amit már hónapok óta vár a "kritikus". Szerintem nem rossz stratégia a csapatoknak ebben a periódusban kiadni friss anyagaikat. Ilyenkor talán az ítészeknek több ideje van alaposan kiértékelni az albumokat, az uborkaszezonban kialakult információéhségük miatt talán még elnézőbbek is, mint máskor. Jelen esetben sajnos az utóbbi megállapítás rám nem alkalmazható.

Ha van olyan borult olvasónk, aki nem csak ide kattint héba-hóba, hanem esetleg valódi figyelemmel követi az egyes "szerzők" bejegyzéseit, az tudhatja, hogy beismerten és gyógyíthatatlanul a skandináv progresszív muzsika elkötelezettje vagyok. Ezen túl talán az is kiderült már, hogy a "skandináv" gyűjtő jellegű (és földrajzilag nem is biztos, hogy pontos) kifejezés, hiszen ezen a kategórián belül pl. jól elkülöníthető részhalmaz a norvég "iskola", melynek tanszékvezetője a Pagan’s Mind, professzora a Circus Maximus, tanársegédje a Divided Multitude, igyekvő diákjai pedig az Above Symmetry (ex-Aspera), a Tellus Requiem, Dimension Act, Oceans Of Time, Rudhira és Teodor Tuff. Ide tartozik még az Illusion Suite, akikre annak idején a Circus Maximus ajánlása miatt figyeltem föl, és bár a kedvenc stílusomban alkotnak, végül mégis lemaradtak az éves toplistámról. Beszédes részlet, hogy 2009-ben meg kellett elégedniük egy csöppet sem hízelgő említéssel az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" között.

A folytatást nem kapkodták el, ültek rajta négy évet, s ennek többek között az volt az oka, hogy személyi változások nehezítették a munkálatokat. Kivált a csapatból Oyvind V. Larsen gitáros és Ketil Ronold billentyűs; a stafétát Kim Jacobsen gitáros és Roger Bjorge dobos vették át, utóbbi zenei fölkészültségét dicséri, hogy nem csak a bőröket, de a billentyűket is tehetségesen ütögeti. Olyannyira, hogy tartósan ezen a poszton ragadt, így az együttes most új dobost keres. A tagcserék nem okoztak különösebb traumát, Kim Jacobsen (mily meglepetés!) ragyogó gitáros, az együttes stílusa pedig maradt, ami volt: Circus Maximus-közeli dallamos progresszív metál.

A Jens Bogren által kevert és maszterelt új anyag nem túl hosszú, de tömény hallgatnivaló. Nincs könnyű dolgom ezzel az értékelővel. A Tellus Requiemmel, de az Illusion Suite előző, "Final Hour" című lemezével is az volt a gondom, hogy hiányoltam belőlük a fogós, egyszeri metálos által is követhető dallamokat (a csatolt "Uni-Twins" még messze a legslágeresebb darab). Félreértés ne essék, Bill Makatowitz dallamai aprólékosan kiműveltek, szerintem egy agysebész sem szöszmötöl ennyit egy koponyaűri hematóma kezelésével, a végeredmény valahogy mégsem kielégítő. A precíziós kidolgozottság és a tagadhatatlan hangszeres hiper-kompetencia ellenére esetlegesnek tűnik az egész. Rendkívül bosszantó, mert az ember érzi benne a féltő gondot, a szigorú elkötelezettséget, de ettől még nem lesz igazán szerethető, vagy – hogy is mondjam? – fül-barát. Én lennék az első, aki keményen leugatná azt, aki fikázza ezt a zenét, az Illusion Suite új albuma mégsem lesz tekintélyes CD gyűjteményem része. Marad egy fizikálisan elég megfoghatatlan digitálisan kódolt információkupac a számítógépem merevlemezén. Ad astra helyett ad acta.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Ki mondaná meg, hogy LaBrie immár 50 éves is elmúlt? Legföljebb az, aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri karrierjét, legyen az a kezdet a hajmetálos Winter Rose vagy az abszolút progresszív metál zenei etalon, a Dream Theater "Images & Words"-e (1992). Tagadhatatlan, hogy sokan - köztük jó pár barátom is - az iszlámot megszégyenítő intoleranciával módszeresen lefitymálják LaBrie teljesítményét, és alkalmasint én is olyan gondolatokon érem tetten magam, hogy milyen jó lenne a DT-be egy karcos, bivaly hang. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy LaBrie immár intézménnyé, sőt rocktörténelemmé nőtte ki magát - attól függetlenül, hogy simulékony, szinte AOR-os hangját szereti valaki vagy nem.

Első szólólemeze (akkor még a rendkívül idétlen Mullmuzzler néven) 1999-ben jelent meg, s azóta marha hosszú utat járt be, hogy megtalálja a nyerő formulát. Az első és igazán fontos lépést ebbe az irányba az akkor még mindenki előtt teljesen ismeretlen olasz gityós, Marco Sfogli fölkarolása jelentette. Az "Elements Of Persuasion" (2005) még nem száz százalékos, de már ígéretes anyag volt. (Itt jegyzem meg, hogy ezen az albumon Mike Mangini dobolt, ezért 2011-ben nem sok kétségem volt afelől, hogy ki fogja a "DT dobost keres" című álságos versenyt megnyerni).

A második és nem kevésbé szerencsés csillagzat alatt született döntés az volt, hogy bevették a svéd ütőst és hangszál rekesztőt, Peter Wildoert a csapatba, valamint Jens Bogrent (Soilwork, Amon Amarth, Katatonia, Pain Of Salvation, stb.) kérték föl a hangmérnöki feladatok ellátására. Ezzel lett "kerek a cipó", s ezzel dőlt el az is, hogy James LaBrie szólóban egyenesen Göteborg felé veszi az irányt.

Az "Impermanent Resonance" egyértelműen a 2010-es "Static Impulse" vonalát viszi tovább (vajon miért is változtatnának a nehezen megszült sikeres képleten?), azaz: kifejezetten európai, közelebbről svéd, még közelebbről pedig göteborgi jelenség. Hála Istennek, LaBrie végérvényesen lemondott arról, hogy egyfajta árnyék-Dream Theaterrel erőlködjön; valójában ennek az albumnak sokkal több köze van pl. az Amaranthe-hoz, mint a legendás progresszív anyabandához. Ez abban a tekintetben is igaz, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok a modern elektronikus zenékre és az általam nagy ívben került táncos szórakozóhelyeken hallható ipari zajra emlékeztető hangszínek. Ennél szerintem azért Matt Guillory többre képes és hivatott...

Ezen kívül azonban nem igen találok kifogásolni valót az albumon, a dalok jók, a hangzás bika, a digipak kiadáson pedig két plusz nótával (Unravelling, Why) kedveskednek a vastagabb pénztárcájú rajongóknak. Ez a megjelenés igazi fölüdülés a zeneileg is nagyon bepunnyadt nyári kánikulában. Mindazonáltal óva intem az olvasókat a hálózatszerte tapasztalható lelkes rajongástól (bár ez tulajdonképpen mindenkinek szíve joga): az "Impermanent Resonance" nagyon élvezetes, korrekt kis anyag, de hiányoznak belőle a tágasabb dimenziók, amelyek elengedhetetlenek a maradandó alkotásokhoz. Ez a korong úgy viszonyul pl. az "Images & Words"-höz, mint "Mágnás Miska" Mozart "Don Giovanni"-jához. Ez persze nem változtat azon, hogy kb. egy órányi fix szórakozást biztosít nekünk.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.powerwolf.net

A Powerwolf vitathatatlanul Németország első számú sramli-metál csapatává vált. Hogy ez baj lenne? Nekem aztán nem, mert egyrészt szeretem a sramlit, másrészt vérfarkasék szerencsére a jódli helyett az iróniát használják érzelmi csiklandozásként. Hogy ez nem mindenkiből vált ki kacagást, megértem: ugyanazt a poént háromszor is elsütni nem biztos, hogy célravezető, bár voltak olyan humoristák, akik sikerrel tették meg ezt, nos, a Powerwolf itt válik a heavy metal majdnem-Hofijává.

Mert igaz, ami igaz, nem kellene sokat változtatnom előző lemezükre írt kritikámon, hogy az a mostanira is teljes mértékben üljön, de az EP-n tapasztalható vállalkozói kedv kis mértékben azért a nagylemezre is átszivárgott: a "Secrets Of The Sanity" egy turbókutyásított echte Helloween nóta, a "Coleus Santus" pedig a gótos-popos szomorúságba merevedett díváknak rittyent oda egy jókora farkat – természetesen farkas-félét. A kalandozós toportyán-portya aztán véget is érne itt, ha nem csendülve fel a "Sacred & Wilde", aminek csordavokálját saját maguktól lopták és ami tulajdonképpen inkább hard rock, mintsem csaholós heavy metal, a német nyelven előadott "Kreuzfeuer"-ben pedig mintha maga a Rammstein főnök szavalna néhány sornyi latin-hablatyot – persze lehet, hogy csak az én füleim csöngenek a puskalövéses germán szóropogtatástól.

A többi dal aztán a már jól megszokott panelekkel ugatja a holdat, amiből párat már korábbi lemezeiken más címmel megírt és előadott a csapat – ez azonban annyira nem zavar, mert alapvetően szeretem a prezentált dallamvilágot, így nem kezdek szűkölni az olyan pofátlan önlopások hallatán, mint a zárótételnek odarittyentett doomosított búcsúmenet, aminek közepén már megszokott módon érkezik a "galoppra fel" parancsszó, hogy az addigi vánszorgást valami lelkesítő váltsa fel. (Azon mondjuk már én sem tudok röhögni, hogy a negyediktől a hetedik perc végéig csak némi farkasüvöltéses-záporos horror-effektet kapunk, de hát ilyen a srácok humora. Hogy milyen? Hát méretesen németes.) Attila Dorn nélkül persze nem lennék ennyire megbocsátó, hiába, a Havasföldi sápkóros vámpírok németbe szakadt vérebe nyugodtan pályázhatna a legmodorosabb klasszis előadói címre, ha nem lenne az idei év hasonlóan pátoszos – bár  a Powerwolfnál a pátosz operett-színfalak mögé bújik –  stílusában mozgó Civil War Dio-reprezentáns Patrik Johanssona.

Nem is szaporítom a biteket: akinek eddig bejött a csapat, az most sem fog csalódni – kivéve, ha radikálisabb változásra, esetlegesen újabb ötletekre számított –, akinek meg a hátán is feláll a szőr az otromba zenei viccfesztiváltól, az most sem fog esztétikai orgazmusban része-sülni.

Garael

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag

Tagadhatatlan, hogy Brazília nem csak a végeláthatatlan amazoni őserdőknek gazdag táptalaja, hanem az európainál európaibb power (és egyéb) metalnak is. Kiváló hangszeresek és jó torokkal megáldott énekesek teremnek arrafelé, de a dallamérzékük is bámulatos, így minden adott ahhoz, hogy levegyenek a lábamról. A mostanában bizonytalan sorsú Angra mellett egyértelműen a nyíltan keresztény metált játszó Oficina G3 a kedvencem. Engedtessék meg nekem némi  dicsekvés: szerény erőfeszítéseim következménye, hogy a magyar rockújságírás és blogoszféra figyelmét (elsőként) fölhívtam a Myrath és az Oficina G3 elévülhetetlen érdemeire.

Ezek a tehetséges, lánglelkű brazilok nem kényeztetnek bennünket sűrű kiadványokkal, utolsó stúdió albumuk (Depois da Guerra) 2008-ban jelent meg, azóta "csak" egy zseniális (ámde eredetiben gyakorlatilag beszerezhetetlen) DVD-vel kedveskedtek a rajongóknak 2010-ben. Az év egyik legszebb meglepetése a furcsa címmel megfejelt új lemez. Nem egészen értem, mi közös van a történetekben és a biciklikben, de mentségemre legyen mondva: nem sokat értek portugálul (na jó, őszintén: portugál nyelvtudásom konvergál a semmihez).

Mit is mondhatnék? Juninho Afram zenekarvezető gitártudása mit sem kopott az elmúlt években, Mauro Henrique hangja pedig még mindig veri a nemzetközi mezőny min. 95 százalékát. A "Histórias e Bicicletas" egyenes folytatása az előző lemeznek, amennyiben kemény, kövér riffek, káprázatos gitárszólók, szárnyaló (de nem kommersz) vokális témák és finoman adagolt progresszivitás jellemzi.

Nem is fűzöm tovább: az év egyik legjobb prog-power anyaga eddig, és nem lepődnék meg, ha az idei toplistán kötne ki. Már csak azt kellene kiagyalni, hogy miként lehetne a CD-t eredetiben beszerezni. Gigászi feladat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a teljes lemezt (több, mint egy óra!) meg lehet hallgatni a técsűn (itt). Illusztrációképpen itt most megelégszem azzal, hogy a két kedvencemet megosszam a tisztelt olvasókkal: a "Confiar" bődületes nagy ballada (mint az "Incondicional" volt az előző lemezen), a "Não Ser" pedig egy igazi energiabomba, szálkás zenei izmok fitogtatásával.

Tartuffe

Honlapok:
www.puitribe.com
facebook.com/puimusic

A blogunk rendszeres olvasói tudják, hogy nagyon komálom a közel-keleti hatásokkal dúsított ún. orientális metált. Ezért kísérjük figyelemmel a Myrath, Orphaned Land, Edgend, stb. munkásságát, s ezért vadászok le olyan egzotikus megjelenéseket, mint a New York-i PUi, vagy ahogy az egyre szaporodó rajongótábor gyakran emlegeti: PUi Tribe.

Az együttest egy bizonyos Nazimcan Shuva alapította, aki Törökországban nőtt föl, s azért települt át az USA kulturális fővárosába, hogy komoly karriert építsen magának egy olyan zenei közegben, amely nem a külföldi minták, befutott előadók szolgai másolását tekinti ars poeticájának (ismerős?). A magát csak Prince-ként emlegető zenekar-vezető maga köré gyűjtött néhány hasonló gondolkodású zenészt (beszédes nevük: Siren, Makina, Shaa, Tek és Ki), akikkel a New York-i klubokban egyfajta kultikus státuszt sikerült kiépíteni. Látványos, teljesen borult bulikat tartanak, fanatikus követőiket pedig egy félholdat ábrázoló tetoválás alapján azonosítható  "People of the Moon" nevű közösségbe szervezik. Egyszóval hatásos a körítés, jó a marketing. Kell a maszlag a figyelemfölköltéshez és a népszerűséghez.

A zene legalább olyan őrült, mint maga Prince: alapvetően török népzenei elemekkel teletűzdelt riff-alapú metál, de vannak benne törzsi, szinte sámáni motívumok, néhány keleti hangszer és rengeteg elektronika (a leggyöngébb láncszem); a végeredményt pedig  "neo primal" stílusként emlegetik - ez a  rajongói adományokból finanszírozott bemutatkozó album címe is. Az biztos, hogy elég egyedi színfoltja a metál zenei színtérnek.

Shuva (alias Prince) gondolatai egyébként nagyon kuszák, nem érdemes vele készült interjúkat olvasni: a se füle, se farka kategória, de azt el kell ismerni, hogy amit csinál, nagyon eredeti. A bajom csak annyi vele, hogy gitárszóló egy szál se, illetve az én ízlésemnek túl sok az elektronika. Sokszor az a benyomása az embernek, hogy egy talajmenti jungle rave buliba került, ahol néhány belőtt török rock zenész elszabadult.

Sokat vártam ettől az anyagtól, de végül csalódnom kellett, amennyiben sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Azért zsigeri állapotban vagy amikor a hosszú házibuli végén kezd mindenki megfáradni, érdemes betenni a "Taklit"-ot, a "One"-t vagy a klipes "Army Of Slaves"-t.

Tartuffe

Jason Becker még nem halott!!! Ezzel a címmel jelent meg 2012 márciusában egy dokumentumfilm (Jason Becker: Not Dead Yet - előzetes), mely részletesen bemutatta ennek a szomorú sorsú gitárzseninek az életét, idejekorán derékba tört karrierjét és hősies küzdelmét a genetikusan öröklött, gyógyíthatatlan Lou Gehrig-kórral (Amyotrophiás lateralsclerosis vagy egyszerűen csak ALS). Becker aktív zenészként, amolyan csodagyerekként is nagy inspiráció volt, de majd' negyed évszázada lebénulva, kerekesszékhez és számtalan más géphez kötve is igazi példakép maradt. Sőt! Túrisas kolléga még 2008-ban írt is egy cikket "A Jason Becker sztori" címmel. Érdemes elolvasni.

Akármilyen hihetetlen, ez a "Csodálatos elme" teljesen lebénulva is folytatta a zeneszerzést az édesapja és az általa kifejlesztett kommunikációs technika segítségével. 1995-ben saját kiadásban jelent meg "Perspectives" című albuma, mely nem kifejezetten metál vagy rock album, inkább változatos gyűjteménye korábban elfektetett anyagoknak és új szerzeményeknek; akad rajta "szimfonikus" igényű, nagyszabású darab (End Of The Beginning), de "egyszerű" Bob Dylan földolgozás is (Meet Me In The Morning).

Eredetileg ezen a lemezen kapott helyet a "Higher" című szerzemény. Ennek a teljes egészében "vokális" darabnak első része gitáron született, míg második részét az egyébként fenomenális Bobby McFerrin és a Voicestra ihlette. A Voicestra énekesei közül ketten is közreműködtek a fölvételben. A "Higher" gyönyörű, éteri könnyedségű dal, melyben furcsán keveredik a barokk adagio tételek és Ennio Morricone legendás filmzenéinek hangulata.

Természetesen a zenésztársadalmat mélyen megérintette a fényes karrier előtt álló fiatal géniusz tragédiája, így amikor a Lion Music égisze alatt és Mattias Eklundh, valamint Torben Enevoldsen producerkedése mellett meghirdették egy tribute lemez megjelentetését, számtalan jól ismert és kevésbé ismert művész ajánlotta föl segítségét. Olyan muzsikusok vettek részt a projektben (a producereken túl), mint Paul Gilbert, Marty Friedman, Rob Johnson, Cyil Achard, stb.

A tisztelgés végül "Warmth In The Wilderness: A Tribute To Jason Becker" címmel két CD-n jelent meg 2001-ben és 2002-ben, persze vegyes eredménnyel. Szerintem az egyik legjobban sikerült darab éppen a "Higher" lett (Vol. 1), melyet a kevéssé ismert, de bámulatosan tehetséges (magyar fölmenőkkel is rendelkező) kanadai David Martone "követett el".

Martone a bostoni Berklee School Of Music tanulója volt (mint pl. a Dream Theater alapítói) és azonnal fölismerhető, mellesleg nem túl könnyen emészthető stílussal rendelkezik. Ezen az oldalon közöltünk már vele interjút (itt), de pár lemezét is recenzáltuk (itt és itt).

Martone tisztelgésének erénye a technikai kivitelezés makulátlansága és a hangzás arányossága mellett az, hogy a vokális darabot gitárra alkalmazta, és mint minden jó tribute, az eredeti szerzeményt tisztelettel, de művészi szabadsággal kezelte. Persze akármilyen jó lett Martone földolgozása, a páratlan hangulatú eredetit nem helyettesítheti; a kettőt tehát együtt érdemes meghallgatni. Istennek hála: Jason Becker még nem halott!!!

Tartuffe

Kiadó:
-

Honlap:
www.kerekesband.hu

Csángó bugi, ethno funk, betyár rock és most már disco folk is. Jelentem, a Kerekes Band végérvényesen befutott. Végre-valahára! Úgy látszik a "What the Folk?!"-on szereplő über-poén "Mr. Hungary" megtette a hatását. Ilyenkor dagad az ősrajongó melle, hogy ugyebár, én már mikor megmondtam...

Vagy éppenséggel, jó magyar szokás szerint, kezdődik az ekézés – eladták magukat, ez már nem autentikus és nem népzene, beszippantotta őket a siker és a média. Tudod mit, igazuk van a fanyalgóknak, mert TÉNYLEG populárisabb ez a korong, mint az eddigiek. De pont nem érdekel, mert továbbra is egész egyszerűen zseniális, amit művelnek. Ráadásul letisztultabb, kerekebb a muzsika, mint valaha, beértek, nyilvánvalóan a csúcson vannak. És igen, szeretnének végre meg is élni abból, amit kimagasló színvonalon űznek.

Elég csak megnézni az album beharangozóját, hogy lássuk, ezeknél a srácoknál - jó értelemben véve - lóg egy léc, teljesen más pályán fociznak, mint a többiek. Ráadásul szögletes labdával. Roppant eredeti, ahogy a "Cpt. Space Wolf" videója is, az én generációm halálra röhögi magát ezeken (bár inkább sírni kellene, ha arra gondolok, hogy az M1 Híradót szellemiségében most sem sok különbözteti meg az akkoritól). Nem kell megijedni, ezt a tematikát az első magyar űrutazás 33. évfordulója ihlette, amúgy nem sírják vissza a gulyás-szocializmust úgy általában.

Nem mintha nem a múltban élnének, mert mind a folk, a funk, a diszkó stb. stílusok erősen a '70-es években gyökereznek, de rock vonalon is leginkább olyan őskövületeket lehet velük kapcsolatban felemlegetni, mint mondjuk Hendrix, The Doors, vagy a Queen. Megijedni nem kell, ezekből most is ütős, változatos és friss egyveleget gyúrtak, ha az előző album tetszett, csalódás kizárva. Már csak azt nem értem, miért bíbelődik a Magyar TV az Eurovíziós dalfesztivál válogatóival egyáltalán. Miért nem küldik ki egyszerűen a Kerekes Bandet? Sok nyűglődés elkerülhető volna így.

Kotta