"Spoiler kezdete"
Az alábbi kritikát az együttes első lemezéről írtam – ez viszont már az ötödik a (csata)sorban. Mivel semmivel többet nem tudnék hozzátenni a jelenlegi album esetében elkövethető recenzióhoz, álljék hát itt mementóul azon bandák emlékére, akik hasonló (vas)cipőben járnak. A kipontozott számcímekhez mindenki odarakhatja a szövegi randomgépbe hajigált "slaughter", "soul", "kill", "damned", "warmaster" és "chaos" szavakat, kezeskedem, hogy a valós tételek címéhez képest nem fog sokat tévedni!
"Spoiler vége"

"...Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját;
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját..."

Az "Iron Fire"-rel való első találkozás alkalmával örömmel konstatáltam, hogy nem haltak ki a kalózok teljesen a metal vizeken, és Rock 'n' Rolf csatavértezet helyett immáron titánpáncélban, digitális célzókészülékkel szórja az áldást a megveszekedett nu-metal pórnépre. A 2006-os lemez permanens, bikabőgető hadi riffkészlete a kilencvenes évek közepi grunge - pszichedelikus éra együtteseinek egy egész hadosztályához elegendő munícióként szolgálhatott volna – jól tudom, persze, hogy ott nem ez volt a zene fő szervező eleme, de olyan jó kicsit piszkoskodni –, mindenesetre az énekes-kapitány, Martin Steene képe úgy lobog(ott) fel nékem, majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben..., mint annak idején kedvenc költőmnek, Arany Jánosnak Toldi Miklós alakja.

Kis utánajárás után örömmel vettem tudomásul, hogy nem tévedtem, jóllehet a vokalista kissé "más-világból" érkezett a true hadiorgiák kellős-közepibe: a Mercyful Fate tagságának nagy részéből összeidézett Force Of Evil okkultista, súlyosabb, borongósabb világához képest az Iron Fire maga a nyíltszíni szemtől-szembe adok-kapok, ahol semmi keresnivalója holmi fekete mágiának, vagy kénköves démonűzésnek. Steene stílusa is változott: a halfordi sikolyokat egyelőre meghagyta az eleve vesztésre ítéltetett szembenálló félnek, és egy karcosabb, inkább a középtartományra koncentráló vokalizmussal csapott fel a viking ivadékok vasszívű, izé, vastüzű vezérének, melyben néha bizony egy-két marconább hörrentés ugyanúgy elfér, mint annak idején a viking harcosok arcán a direkt odavarázsolt, csúf sebhely.

A leírtakból kiderülhet, hogy a csapat a legtradicionálisabb heavy metal csatazajongásos ösvényén lépkedve idéz fel olyan elődöket, mint a billentyűvel megtámogatott Stormwitch – illetve az őket meglepő sikerrel kopírozó Hammerfall –, a Running Wild, a hősiesebb pózba merevített Accept, illetve napjainkból a Sabaton, vagy a keményebb, menetelősebb oldalát mutató Dream Evil. Mit is lehet mondani az olyan számcímek hallatán, mint amilyen a "………..", a "……………", a "………….." – a szövegi panelek hűen tükrözik a zenei dimenzió jellemzőit, talán csak a szokatlanul súlyosra sikeredett riffek azok, melyek amolyan kvázi karaktert adnak a bandának. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy unalmasak és kiszámíthatóak lennének – pedig hát lényegében de –, ám hiába, az a hősies pátoszba faragott, acsarkodó himnikus dallamvezetés, ami a szerzeményeket jellemzi, nem hagyja, hogy igazán rosszat mondjak róluk. Aki fogékony az ilyenfajta, nagy megfejtéseket nem igénylő zenére, – mint például én is – , az minden bizonnyal önfeledten rázza majd az öklét az alapvető, zsigeri riffek és csatába hívó dallamok hallatán, melyek már első hallásra is megmoccantják a true metal hívők oldalán a kardot.

Összegzés: Nem tudom, hogy Rolf Kasparek mester milyen dobással szándékozik még padlóra küldeni a nagyérdeműt, ám alaposan fel kell kötnie azt a bizonyos falábat, ha eséllyel akar indulni Iron Fire-ékkel a tengerek uralmáért folytatott versenyben: a dán vikingek ezúttal is megmutatták, hogy van még spiritusz a lanyha utódokban, aki pedig nem hisz nekem, az nézzen IDE s láthatja, ezekkel a fizimiskákkal képtelenség tréfálni...

Garael

Kiadó:
Earache Records

Honlap:
www.savagemessiah.tumblr.com

Tetszett a borító, azért hallgattam bele. Meg amúgy is bírom a jó thrash-t. Ráadásul a banda neve is ismerősen csengett. Azóta megnéztem az Encyclopaedia Metallumon, ők az egyetlen Savage Messiah. Hihetetlen, nem? Olyan evidensnek tűnik ez a szóösszetétel, eddig mégsem dobta ki a véletlen-generátor. A klisé ezúttal tehát működött, talán a Savage Grace kapirgált a kisagyam egy rejtett zugában, valahol ott leghátul. A lényeg: a brit négyesfogat – amely harmadszor indult harcba ezzel a koronggal - jött, látott és ha a háborút nem is, de egy csatát azért biztosan megnyert nálam.

Ha az Opeth jelenkori sikerét részben az magyarázza, hogy a tinikorból kinövő black/death metalosnak így nem kell titokban hallgatnia a hard rockot, mert amíg egy Deep Purple-ért épp úgy lepuhapöcsűznék a haverok, ahogy mi szoktuk CsiGabiGát, addig Akerfeldt csapatát szeretni természetesen nem ciki; akkor ez a zenekar itt, mondhatni, Garael Opeth-e. Tudni illik, meglehetősen póveresen nyomják a szögelőst, így végre kedves kollégánk is – aki szeret mindenféle műfajban otthonosan mozogni – elmondhatja majd, hogy végig bírt hallgatni egy thrash metal produkciót. (Ebben az eszmefuttatásban az a legszebb, hogy az idézett elmélet az Opeth-ről éppen Garael fejéből pattant ki.)

A zenekar motorja Dave Silver, aki a mellett, hogy frankón gitározik, a stílusban elvárt, megszokott sztenderdeket énekesként is túlszárnyalja. A srác, Sebastian Bach-szerűen, hol rekesztve, hol tisztán süvölti végig a korongot, telepakolva azt olyan melódiákkal, melyek, valljuk be, a Bay Area térségben nemigen dívnak. Adott tehát a lehetőség a zúg-dallampárti thrasherek számára, hogy rejtett vágyaikat ezzel az albummal kiéljék. Szimpatikus az is, hogy a teljes anyagot hivatalosan is letölthetővé tették a kiadó oldalán, ingyen és bérmentve – ez egy nem saját kiadású CD esetén még meglehetősen ritka.

Zeneileg amúgy túl nagy megfejtések itt nincsenek. Ezekkel a riffekkel ezerszer találkoztunk már. A gitárszólók tisztességesen ki vannak dolgozva ugyan, van elejük, meg végük, sőt, még közepük is, de azért egyik bárd sem egy Steve Vai. Mondom ezt annak ellenére, hogy nekem kifejezetten tetszik az a régisulis gitárpárbajozás, amit elővezetnek. Az énekdallamok sem számítanak kuriózumnak a szűken vett műfaji határokon kívül, az egész mégis összeáll egy nem kiemelkedő, de felettébb kellemes lemezzé. Átlagosan kellemes, kellemesen átlagos? Ha nem lenne igaz, akkor is azt mondanám: ez a zene épp olyan, mint a csapat névválasztása - mindkét összetevő (thrash ill. heavy/power metal) meglehetősen sablonos, a kombináció a maga módján mégis működik. Már csak azért is, mert így tudnék visszakanyarodni a kiindulóponthoz. Egyedül a hangzásba lehet belekötni, szerintem kicsit nyers lett, de ha bírod a természetes, élő soundot, akkor ez sem fog különösebben zavarni, mert koncerten is kb. így dörrenhetnek meg. Tessék, töltsétek!

Kotta

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.keresztesildiko.hu

Kiadó:
GPM

Honlapok:
www.keemarcello.com
myspace.com/keemarcello

A sokadik kritika, amit nem nekem, hanem Túrisasnak kellene megírnia. Ezt most tényleg nem szemrehányásként mondom, hanem mert ő ehhez lényegesen jobban ért (talán a végén kedvet kap egy másik szösszenetre, amiben majd jól lehülyéz). A Europe megítélése még ma is felemás; sokan nyálas diszkó-rockként könyvelik el, mások pedig a dallamos hard rock ABBÁját látják bennük. Ebben én nem kívánok állást foglalni, majd (nagyobb távlatból) megteszi helyettem a rocktörténelem.

Van azonban egy másik vitás kérdés is a '80-as években lemezek millióit értékesítő skandináv együttessel kapcsolatban, amit egyszerűen a "John Norum vs. Kee Marcello" képletben lehetne összefoglalni. Sokan Norum ösztönösebb, figyelemreméltó dallamérzékkel megáldott, bluesos színezetű játékát tartják etalonnak, mások viszont Kee Marcello technikásabb, polírozottabb, neo-klasszikus hajlamú stílusát részesítik előnyben. Igazából ebben a kérdésben sem tudok (akarok) állást foglalni, mert egyrészt ezen a szinten már nehéz (ha nem lehetetlen) ítélkezni, másrészt mert Norum (főleg korábbi) szólóanyagait nagyon szeretem, miközben Marcello stílusa alaphangon közelebb áll hozzám.

Marcello a Europe után nem bizonyult igazán termékeny szerzőnek, szólóalbumai sem arattak számottevő sikereket, pedig pl. a "Melon Demon Divine" (2004) lemezen vannak szép pillanatok  (kb. egy ezredesért be is lehet szerezni hazai üzletekben). Nem egészen értem, milyen megfontolásból (a honlap szerint a menedzser unszolására) most földolgozott jó néhány régi Europe slágert, amelyek közé bekerült olyan is, amit az együttes eredetileg még Norummal rögzített (Final Countdown, Carrie). Ezen néhányan csodálkoznak, de mivel ezeket a dalokat Marcello hosszú évekig játszotta élőben, szerintem nem olyan furcsa a dolog.

A '80-as évek lemezeivel mindig is az volt a bajom, hogy gyalázatosan szóltak (elsősorban a ritmusszekció), még a '70-es évek száz százalékig analóg fölvételeihez képest is (pl. meg lehet hallgatni a Sabbath "Heaven & Hell"-jét bakeliten!), nem csak a mai albumokkal való összehasonlításban. Ebből a szempontból igazi ajándék a "Redux Europe", mert kimondottan dögösen, modernül szól, és Ian Haugland Europe dobos minimál stílusának csorbáját is sikerült kiköszörülni.

Kifogás valójában egyedül Marcello énekét érheti, mert Tempest könnyeden szárnyaló, vegytiszta tenorjához föl sem érhet. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy Marcello - ha nem is kiemelkedő - de megbízható énekes. Sőt, tulajdonképpen hangjának érdessége jótékonyan vissza is vesz a dalok eredendő sziruposságából. Aki egyébként hiányolja Tempestet, vastagon kárpótolva van Marcello gitárjátékával, ami viszont továbbra is zseniális! A "Girl From Lebanon" második szólójának kitartott, síró hangjaira rendre kiver a libabőr. Marcello volt annyira bevállalós, hogy még a "The Final Countdown" kánoni szólóját is átírta kicsit neo-klasszikus stílusban néhány villámsebes arpeggióval kiszínezve.

A Europe slágerek mellett szerepel az albumon két bónusz is: Marcello Europe előtti glam bandájának, az Easy Actionnek egy leporolt nótája (We Go Rocking), valamint a címadó szerzemény, amellyel Marcello az Európai Uniót akarta éltetni a maastrichti szerződés aláírása (1992) után. Ez eredetileg egy gitárra és szimfonikus zenekarra írt komoly darab részét képezte volna, ami azonban - őszinte sajnálatunkra - sohasem készült el.

A Europe rajongókat biztosan meg fogja osztani az anyag, sokan majd azt is megkérdezik, hogy mi értelme volt úgy kiadni egy ilyen válogatást, hogy a Europe ma is aktív, koncertező zenekar. Nekem azonban - főleg a modern megszólalás és az irdatlan szólók miatt - nagyon bejött. Retro rock bulikon el is fogom sütni egy párszor.

Tartuffe

Mit tehet az ember ilyen (Remember My Name) hanggal? Vagy jelentkezik müezzin-tanulónak valamelyik európai muszlim zeneképzőbe, vagy megkeresi a tehetséges, de pénzhiányban szenvedő metal-opera írókat, hogy egy személyben énekelje fel a tolsztoji szereplőgárdával rendelkező szövegkönyvet. Mert képes rá. Igaz, hogy a fennköltséget sugárzó dramatizálás megbicsaklik, mivel hősünk vokalizálásának enyhén extrém jellege Meseországot is a bolondokházába telepíti, de kérem szépen, milyen rocker az, aki nem vállalja fel egy icipicit is az őrültséget?

Hőseink azonban nem az őrület egyetemének frissen diplomázott tagjai, hanem egy sajnos eléggé komótos tempóban dolgozó svéd progresszív csapaté, melynek eddig két demoja, és egy újramixelt demo-válogatása érhető el itt-ott. Kár, pedig akik így tudják eljátszani – és valóban újraértelmezni – Dio "Rainbow in the Dark"-ját, azoknak nem csak a ködös illúziókban kellene bolyonganiuk.

Garael

Kiadó:
ProgRock Records

Honlapok:
www.profusion.it
myspace.com/profusionrock

Azt hiszem, eddig sem árultam zsákbamacskát: a progresszív műfaj ínyence vagyok (mint pl. a boroké is, bár Kotta ezirányú szenvedélye - főleg a magyar szőlők nedűinek tekintetében - valószínűleg jobban informált), és mániám, hogy levadásszak a nagy közösség előtt totál ismeretlen megjelenéseket. Portyáim során szerencsére ráakadok nagyon értékes darabokra is, itt van mindjárt a Beyond The Bridge, akik suttyomban egészen az összesített 2011-es toplista negyedik helyéig kúsztak.

A Profusion a toszkán Siena városában alakult talján progresszív rock együttes, akik első, saját kiadásban megjelentetett lemezük után (One Piece Puzzle - 2006) leszerződtek a ProgRock Recordshoz és most, februárban készülnek piacra dobni második albumukat. Az első anyagot - bevallom - nem ismerem, de a furcsa (tükrös trükkös) címmel megfejelt "RewoTower" egész tetszetős darab.

A profusion jó, jellegzetesen olasz dallamérzékkel tálalt progresszív muzsika, amelyben a vokális témák és a billentyűk dominálnak. Talán túlságosan is. Alig-alig akad benne gitárszóló, s ami van, az sem igazán hangsúlyos, pedig amikor Thomas Laguzzi gitáros végre rászánja magát, nem is tűnik igazán kolbászujjú favágónak (lásd: "Dedalus Falling").

A progresszivitásuk elsősorban abban nyilvánul meg, hogy szabadon szemezgetnek különböző zenei irányzatokból, stílusokból; pl. akad itt egy kis szamba (So Close But Alone), némi törzsi színezetű világzene (Tkeshi), de még egy népszerű grúz dal földolgozása is simán belefért (Chuta Chani). A számok között a közös nevező egy intelligens prog-rock alap, amúgy Urbandux, Sinestesia és esetenként Riverside módra.

A Profusion magyar jelentése kb. "túláradó bőség" és ez nem is jár messze a valóságtól, ha azt vesszük alapul, hogy milyen sok különféle hatás, hangulat, ízlés, zenei forma keveredik folyamatosan. Bárcsak gitár-gazdagabb lenne az egész, mint pl. a "The Tower" című, kétrészes, több, mint tíz perces opuszban! Akkor lájkolnám csak igazán!

Tartuffe

Kis csapatunkban felmerült, hogy ekkora stáb esetén már érdemes lehet pontozni és egy összesített, szerkesztőségi listát készíteni. Úgyhogy összeszedtem magamat én is, sorba rendeztem a kedvenceimet és a jól bevált értékelési szisztémám segítségével kiszámoltam a végeredményt. Büszkén jelenthetem, hogy ez alapján a "mi fiunk", Király Pitta idei korongja lett nálunk az év lemeze!

1. Király István & G-Jam Project: Sides Of The Soul
2. Myrath: Tales Of The Sand
3. Pagan's Mind: Heavenly Ecstasy
4. Beyond The Bridge: The Old Man And The Spirit
5. Flaming Row: Elinoire
6. Twinspirits: Legacy
7. Rhapsody Of Fire: From Chaos To Eternity
8. Sons Of Seasons: Magnisphyricon
9. Symphony X: Iconoclast
10. Haken: Visions

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy a végső listára felkerült összes album elsőosztályú muzsikát rejt! Hmm, nem egy rossz ízlésű bagázs ez, ugye?

Kotta

A rock/metal világ megannyi szép és értékes pillanata mellett sem szeplőtelen. A dőltünkre leső Tökmag Jankók pedig jó érzékkel és kárörvendően tükrözik vissza a stílus ballépéseit, nehezen cáfolhatóan, hogy a fájó általánosítás és sztereotip megközelítések mögött nem mindig csak outsider ostobaság van. Ezért ha meg akarunk maradni Herkulesnek, szükséges önkritikát gyakorolni és elébe menni a vádaknak. 

A kamufaktor 10-es skálája mutatja, hogy valaki meddig evezett be (szólóban vagy csapatával) a tehetségtelenség/pojácaság/elvtelenség, stb. vizein. Az alacsony érték (0-5) kevésbé, de szóvá tehetően kamu, ötös érték fölött viszont akad(na) takargatni- és szégyellnivaló rendesen! Grunge, rap metal és egyéb vadhajtásokat, valamint magyar előadókat nem értékelünk.

Eljött a leleplezés pillanata, kérem! Bicskanyitogató rovatunkban ezúttal két nagy "kedvencemet" szedem ízekre. Illetve nem, megteszik azt maguk is, egy-egy szólóba belelehelve saját, ordító tehetségtelenségüket. 

A napokban bukkantam erre a gyöngyszemre, amit legott meg is osztottam a népszerű közösségi oldalon és a gitáros reagálások igazolták, hogy jogosan röhögtem ki az ex-Manowar gitárhőst, aki nemcsak, hogy nem hős, de gitárosnak sem nagyon nevezhető az alábbi, mindenféle zeneiséget nélkülöző mutatványával. Erre szokás azt mondani, hogy ha még dekázni is tudna közben, tényleg figyelemre méltó lehetne. A történethez hozzátartozik, hogy kifejezetten idegesít, amikor kritikusok a világ legtehetségesebb gitárosaira sütik rá a "tekerő", "villantó" "virgázó" jelzőket, csupán azért, mert tudnak és szeretnek is gyorsan játszani, ott, ahol ezt a zene megengedi, horribile dictu megkívánja. Mint látható az alábbi két videón nem erről van szó. David Shankle önmagáért a sebességért erőszakolja meg a zenét. Tegyük ki tehát büszkén a szégyenfalra:

Kamuérték: 8

Huhhhh. Természetesen élőben is hozza mindezt, nem hozza zavarba a tömeg. A betanított raktári kisegítő fejszerkezet sem előny, de erről mondjuk nem tehet, ez adottság. Persze talentum sem sok jutott, de legalább megpróbálta és a világhírig vitte. Na, erről viszont meg mi tehetünk... Pödrő Gyuri köpörcölése 6:20-tól!!!

ARP himself. A Maestro. Odaát a Hard Rock Magazinban még ma is kapok rendesen, ha kétségbe merem vonni a klasszisát, pedig az alábbi koncertrészlet is mutatja: létezik Shankle úrnál is gyalázatosabb produkció, úgy, hogy közben tízezrek ajnározzák világszerte a semmit, illetve a szélhámosságot. Kérem, ez gyalázat, össze-vissza húzogatja a kezét a fogólapon, a szénné visszhangosított sound mögé bújva, mintha szélsebesen játszana. Valójában alig fog le valamit, mindezt teljes átéléssel. A vele együtt játszó, egyébként rendre tehetséges csapat pedig nem áll le és nem mondja neki: "Lécci ne égess bennünket, köszi!" 3:00-tól indul a parasztvakítási nagyüzem, tele selejttel. Jelzésértékű Greensleeves a végén, utalva Blackmore és Yngwie mesterekre, bár neki az égvilágon semmi köze hozzájuk, ezt valaki most már tényleg közölhetné vele.

Kamuérték: 9 (kisferenc)

Legyen itt végül egy teljesen ismeretlen német srác a teljesen ismeretlen német Fair Warningból. Ha valaki úgy gondolja, hogy vérforraló volt, amit írtam, nyugodjon meg, blogon mindent lehet, ha pedig már nem habzik a szája és lehiggadt, hallgassa csak meg Őt. Úgy is lehet gitározni, hogy a szóló nem egy zeneietlen összevisszaság, hanem külön dal lesz a dalban. (Az elején finom utalás Michael Schenkerre...)

Kamuérték: 0 (nem kamu)

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.primalfear.de
myspace.com/primalfearofficial

A legutóbbi Scheepers szólóalbum valószínűleg az énekes kedvenc konditermében készülhetett, mert igen izzadságszagúra sikeredett. Hiába a szóló produkciók elméletileg rugalmasabb váza, ha Ralf olyan szögletes ridegvasakkal próbálta meghatározni – definiálni – eddigi életművét, amiből hiányzott a segítőtársak alkotói rugalmassága. Pedig istók uccse, nagy Primal Fear rajongóként igazán rokonszenvezve álltam neki az anyagnak, de a többszöri nekifutás ellenére is elégedett mosoly helyett a legnagyobb jóindulattal is csak amolyan Schwarzenegger féle "színitanodás" vicsorra futotta, melyben annyi az öröm, mint Luluban a metálindex.

Nem, nekem nem a panelekkel van a bajom – nemhiába volt nagyapám az állami építőipari vállalt fő betonkocka-gömbölyítője –, de azt elvárom, hogy az eredetiséget, újszerűséget nélkülözve legalább azonnal ható, adrenalin-pumpáló dallamokat és riffeket kapjak; olyanokat, amiktől kedvem támad a német kocsmárosné méretes hátsójára jókorát ráhúzni. (Nem vagyok a szado híve, de az ökölrázást meghagyom Túrisas kollégának, aki a pavlovi reflex ékes mintájaként veszi fel a boksz alapállást egy bizonyos német úriember neve hallatán, sőt, az sem baj, ha a nevet hat láb mélyre ássák. Kedvenc kollégám a germán vircsaft kedvéért önmaga ássa ki, lásd TOP 15.)

De térjünk vissza kedvenc testépítő Halford-imitátorunkra, akinek Primal Feares ténykedésétől a hívek nagy része továbbra is a korai évek szikár, Judas-ihlette energiadaráját várja az utóbbi albumok epikusabb-dallamosabb, a szimfonikát sem nélkülöző "puhább" világa helyett. Ennek megvalósulása azonban Magnus Karlsson beruccanásával valljuk be, eléggé valószínűtlennek tűnt, a svéd gitármágus-zeneszerző – de mondhatnánk persze Matt Sinnert és a csapatot tényleg szupergruppá avató Alex Beyrodtot is – inkább a dallamteremtés, mintsem a sikongatós kalapálás mestere, és ezért az is valószínű, hogy a bandában Scheepers csak versenyző és nem a tréner…

Mindezek ellenére az új album a "Seven Seals" óta eltelt időszak talán legkeményebb produktuma, tuti, hogy a tagok nem hashajtóval csalták ki magukból. Epikusabb szerzeményből csak egy jutott – ami szerintem az album mélypontja a maga lötyögős semlegességével –, az indulós jelleg előtörését a "forradalmi" dalcímek – "Strike", "Marching Again", "Unbreakable", "Metal Nation" – és a rövidebb szerzemények számának növekedése is plasztikusan jelzik. Az elmúlt évek fényében egyébként meglepő az epikus kudarc, hiszen mind az énekes, mind a zeneszerzők híresek építkező kedvükről, ám a csorbát egy jó vasmunkás szakmai tudásával voltak képesek igen gyorsan kiköszörülni.

A kezdő, intróval felvezetett négyes francia testőrökhöz méltó harci tapasztalattal vág rendet a metal ellenségeinek sorában, itt bizony nincs regélő mellébeszélés és mozifilmes vetítés, a feketeruhás fiúk bólogatós riffjeit pedig akár egy komplett barázdabillegető tenyészet is előadhatná. A neoérás Primal Fear féle dallamosabb vonalat a lemez közepe képviseli – szerintem éppen itt tud Scheepers igazán kibontakozni, mert torkában a sikolyterjedelmű acéldrótok mellett két bülbülmadár is fészket rakott – hogy aztán a "Marching Again" címéhez méltóan visszavegye a tempóalapú uralmat. És mi jöhet még ezután? A régi rajongók Joker szélességű mosolya, akiknek imái, ha nem is teljes mértékben, de albumot meghatározóan találtak meghallgatásra, mi meg elcsodálkozhatunk azon, hogyan tévedt Karlsson mester a "Meneteljünk megint"-ben thrash-riff földre.

Jómagam, mint az epikusabb PF feltétlen híve – és az ellenség írópennával felfegyverzett megtestesülése – mindezek ellenére is elégedett vagyok, mert a kapott panelek ezúttal nem lettek olyan sarkosak és szögletesek, mint amitől annyira ódzkodtam, sőt. Pedig esküszöm, nagyapám nem is segített nekik!

Garael

CsiGabiGa