Rövid időn belül ketten, Király Pitta Mátészalkáról, Te pedig Békéscsabáról robbantottatok bankot (legalábbis nálam…) a lemezetekkel. Azt hinné az ember, hogy dalokban, megszólalásban és hangszeres játékban is ennyire kiváló anyagokat lehetetlenség csupán fanatizmusból elkészíteni. Mi kell még hozzá?

Hát igen, a fanatizmus önmagában nagyon kevés. Pittában is azt szeretem igazán, hogy nem csak egy bámulatos gitárost ismertem meg benne, hanem kiváló dalszerzőt is. A nóták, a hangszerelés és az előadásmód, minden "ott van" nála... és nem utolsó sorban egy baromi kedves, szerény fickó, jó társaság!!! Bárki írhat dalokat, de hogy abból igazán jó nóta lesz-e, vagy csak egy töltelék, az attól függ, az illető milyen szerzői vénával rendelkezik. Ez egy adottság, amit nem sok mindenre cserélnék el, az az igazság, még akkor is, ha ez szerénytelenül hangozhat a számból...

Mikor kezdtél gitározni és kik a fő inspirációid?

12-13 éves korom körül beíratkoztam a zeneiskolába, és egészen az érettségiig oda jártam klasszikus gitárra. Később rockzenekarosdi és vendéglátózás következett, majd jazz-t tanultam Pesten a Postásban, Kormos Janóhoz jártam nagyjából két évig. A legnagyobb hatással Tátrai Tibusz volt rám. Katona koromban hallottuk az első Tátrai Band és HBB lemezeket, óriási lelkesedést kiváltva. Később belevetettem magam a budapesti éjszakai blues életbe, és kb. öt évig éjjel-nappal a blues zenészek közt forgolódtam, jártuk a klubokat, jammeltünk, figyeltem Fekete Jencit, Little G. Gabeszt, Tibuszt, Török Ádámot, és még sorolhatnám. Rengeteget tanultam ebben az időben. A külföldiek közül pl. Robben Ford, Chris Cain, Duke Robbilard a kedvenceim.

Békéscsabán rendszeresen szerveztek élőzenés esteket az Elefánt Sörözőben, nem akármilyen fellépőkkel. Hogy sikerül ezt működtetni, amikor minden és mindenki élőzene-ellenes, és tudják-e a csabaiak, hogy ezáltal milyen kivételesen szerencsés helyzetben vannak?

A hőskorban (hat évvel ezelőtt) kb. három évig "önellátó" volt a söröző, önmaga finanszírozta a bulikat, nulla haszonnal, lelkesedésből, fanatizmusból. Épp kezdett volna elfáradni a dolog, amikor megalakult a Csabai Csípős Blues Club. Ez egy civil szervezet nagyszerű aktivistákkal, elnökséggel és tagdíjfizető tagokkal. Enélkül és a megfelelő pályázatok, lehetőségek kihasználása nélkül aligha lehetne rendszeresen élőzenés esteket, koncerteket szervezni. Illetve a legfontosabb: VAN KINEK csinálni, hiszen egy értő és lelkes közönség látogatja a koncerteket rendszeresen, akiknek érdemes játszani. Nélkülük szintén teljesen felesleges lenne... Csodálatos hely, varázslatos a hangulat. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer együtt játszom itt Tátrai Tiborral...

Szerintem nem feltétlenül élőzene-ellenesek a klubok, egyszerűen nincs pénz. Képtelenség fogyasztásból vagy belépőből finanszírozni a bulikat, gondolok itt az underground blues életre és nem az átlagos közízlésre, mert az a béka segge alatt van nagyon mélyen...

Némileg meglepett, hogy a sok-sok "gitárpárbajos" hangorgia után a lemezen némileg visszafogottabb a gitárjáték, noha semmiféle hiányérzetem nincs a  kompozíciók színességét és gazdag hangszerelését hallva.

Én nem akartam a "gitárpárbajosdival" elhíresülni, a közönség várta és követelte az újabb és újabb szeánszokat. Hálás is vagyok nekik, mert így együtt játszhattam szinte a teljes hazai élvonal gitárosával. A lemezen a muzsikából adódóan sokkal kevesebb a gitár, illetve a zenésztársaim olyan kvalitásúak, hogy hangszerelésben is sokkal nagyobb teret kívántak maguknak. Pfeff Márton basszista, Teleki Palika dobos, és Magda Lajos zongorista olyan kiváló muzsikusok, hogy folyamatosan vibráló jelenlétük a dalokban teljesen természetes dolog.

Én próbálkoztam a kritikámban hangulatilag belőni a zenédet, de jobban érdekelne, hogy Te személyesen mit gondolsz róla, hogyan írnád körül, határoznád meg az általatok játszott muzsikát?

Mindenképp érzékeny és érzelemgazdag. Habár most nehéz olyat mondani, ami nem közhely és nem tűnik öndicséretnek. Hangulatában finoman változatos, mégis van 

valami depresszív sötétség a lemezen, amin tulajdonképpen nincs mit csodálkozni, ha végignézek az elmúlt tíz évem történésein... Persze vannak vidám pillanatok is, főleg ha jófajta italokról, vagy a gyengébbik nemről szól a dal...ha-ha!!! Rengeteg zene hatott rám, gitározásban ugye főleg a blues, de zenében populárisabb műfajok is, ebből fakadnak a gazdag harmóniák szerintem. Ha be kéne határolni: élő, improvizatív soul-blues.

Személy szerint mennyire vagy elégedett a "Moonshine And Wine" lemezzel és szerinted meddig lehet eljutni reálisan ezzel az anyaggal? Érkeztek-e már visszajelzések, vagy ezt még korai megkérdezni?

Személy szerint elégedett vagyok, hogy végre elkészült! Ha-ha! Komolyra fordítva, tényleg örülök, ez egy lenyomata az életem egy periódusának, és annak, hogy játszottunk ekkor a srácokkal. Szerzőként úgy gondolom, van még hová fejlődni, de örömmel tölt el, hogy ilyen dalokat írtam. Szeretem őket, de már nagyon sok új dalom született, ezek jóval erősebbek a hallottaknál. Nincsenek illúzióim a CD-vel kapcsolatban, egy-két fesztiválmeghívásnak vagy klubkoncertnek azért örülnék. Szívesen írok dalokat másnak is. Annak is örülnék, ha a következő korongra nem az lenne írva: "szerzői kiadás".  Rendes terjesztés, külföldi bulik... Azt hiszem, nem túlzó vágyak...

Visszajelzés? Pittának nagyon tetszik!!! Ha-ha! Komolyabban: a lemezre eddig egy kivétellel csak pozitív kritika volt, már ha az lehet negatív, hogy nem lehet rá táncolni. :-)) Szerencsére eddig a hangzással is meg voltak elégedve a szakmabeliek, de egy pár hangot már hallottam, hogy komolyabb megszólalás illene a dalokhoz... azt hiszem, ez is pozitív, várjuk a további észrevételeket...

Megfordultál zenészként egy kereskedelmi televízió nagyköltségvetésű tehetségkutató produkciójában is. Érdemes erről beszélni vagy sok mondanivalód nincs (nem lehet) a történetről?

Tóth Ádámot egy nagyon tehetséges gitáros-szerzőnek tartom, aki ráadásul a barátom is, ő hívott, hogy menjünk vele, próbáljunk szerencsét... Mivel épp ráértünk, elmentünk. Ádám fiatal még, ráér egy karriert felépíteni, ami normális esetben legalább tíz év (gondoljunk csak a Magna Cum Laudéra). Nincs ezen mit szépíteni: úgy voltam vele, jópár évet spórolhatunk egy ilyen műsorral. Nem is sztárok akartunk lenni (én legalábbis biztos nem), csupán kitaláltunk egy baromi jó zenét, amivel szerettünk volna sokat koncertezni, igazán jó körülmények között. Ha ezt a zenekar elérte volna - hangsúlyozom: a saját számaival - akkor még mindig a tagja lennék. Mivel nem érte el, és saját dalokat sem játszhat, nem volt miért maradnom. A műsorba semmilyen szempontból nem passzolt az Adam's Comedy, ezért távoznia kellett, de hogy erről valójában mit gondolok, egy pohár sör mellett szívesen elmesélem...

A Borsodi Blue kitűnő lemezét az alábbi kontatkton keresztül lehet beszerezni. Én mindenkit erre bíztatok. Nyugodt, melankólikus estékre nincs jobb megfejtés.

borsodiblue@yahoo.com

Túrisas

Ez a Ken nem az a Ken. Nem Barbie Kenje, aki azért építette a Dojot, hogy elhálják benne szerelmüket valamiféle keleti rituálé hagyományai szerint. Ez a Ken Ken Kenje. A rockzene nagy mesemondójának, Ken Hensley-nek a gitárosa, Ken Ingwersen, és a Dojo arra szolgál, hogy megvívja harcát zenei gyökereivel és újjászülessen ebben a reinkarnációban.

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.lillianaxe.com

Megmondom őszintén, a kultikus jelző hallatán eléggé ambivalensek az érzelmeim. Oké, a szó jelentheti egy csapat esetében, hogy nem érték el azt a szintű sikert, amit megérdemeltek volna, de ilyenkor jön a csavaros kérdés: vajon miért nem? Mert valljuk be, a státuszt birtoklók egy részének kapcsán rögtön felötlik az esetlegesen gyalázatos hangzás, a zavaros ideológiai alap, az "annyira béna, hogy már jó" attitűd, vagy az absztrakció olyan mérvű illetve fajtájú formája, amit csak maga a banda ért meg, meg néhány sznob, akik azt hiszik, hogy értik. Igen, az ellentét, ami a viszonylagos ismeretlenséget emeli értéknek, főleg egy olyan műfaj esetében szembetűnő, ahol a mainstream a rocksztár prototípusában alkotott modern kori isteneket. Gonoszul továbbgondolva a dolgokat, az esetek többségében vajon nem jobb-e a kultikus csapatnak, hogy megmaradt az underground viszonylagos ismeretlenségében, aminek homálya jótékonyan fedi el azokat a hiányosságokat, melyek paradox módon válnak ebben a világban a konstruktivitás és művészi önkifejezés szimbólumaivá?

De tegyük félre a rosszindulatot, mert ha van együttes, ami kultikusságánál fogva igazán többet érdemelne, az jelen kritika tárgya: a "Lillian Axe"-nek ugyan a kezdeti időszakban megadatott a lehetőség, hogy ugyanolyan sztárokká váljanak, mint korosztályos társaik, de az a zenei különbség, amit művészetnek hívunk, koloncként húzta őket vissza a kilencvenes évek hallgatásába. Persze azért azt is meg kell mondani, hogy a louisianai együttest már a kezdeteknél sem lehetett besorolni a hajbandák közé, mert jóllehet minden megvolt, ami a rocksztárrá váláshoz elengedhetetlen – fantasztikus dallamérzék, instrumentális akrobatika, kellemes énekhang, az ördögnél legalább két fokkal megnyerőbb megjelenés – az a fajta intellektus, ami megkülönböztette őket a többiektől, válaszfalat is húzott a mainstream és a csapat közé. Mert hát valljuk be őszintén, az átlag metál kritikus nem igazán szereti, ha nem tudja bekategorizálni, valamihez hasonlítani azt a zenét, amit hallgat, kellenek azok a mintát szolgáltató kapaszkodók, melyekkel betűkben is ki lehet fejezni a dallamokat és érzelmeket. Hallgatva a banda új albumát, egyszerre jut az ember eszébe a Beatles, a pszichedelikus-űrrock, a southern bandák füstszagú világa, de a múlt és jelen hőseinek gitárhősös paganini-akrobatikás kiállása is. Mindehhez járul a Muse – Dream Theater rajongóknak a legutóbbi három király-album – és a Rush dallamcentrikus, érzékeny progresszivitása, vokál-varázsa, valamint a hetvenes évek francia filmes újhullámának szentimentális filmzenei világa. Furcsa egyveleg, nemde? De... de működik!

Az új énekessel felállt csapat a legutóbbi album katasztrofális hangzásán javítva ezúttal olyan albummal jött elő, ami a rengeteg finom ötlet ellenére is első hallásra üt – nos, tudom, hogy vannak olyanok, akikben ennek hallatán egyből az "eladták magukat", "mi ez, diszkó?" program kezdi futni a maga végtelen köreit – részükre csak annyit megnyugtatásképpen, hogy ha a dallamcentrikusságot valaki értékfosztásnak véli, az menjen vasbeton-elemeket emelni a cementgyár mellé. Lillianék ugyan mindig is híresek voltak a ragadós melódiákról, ám most valahogy nyíltabban kapjuk arcunkba – izé, fülünkbe – a csurgatott mézként édes dallamokat, valahogy úgy, ahogy a While Heaven Wept teszi ezt egy másik stílusban. Az új dalnok – aki úgy gondolom, az elődökhöz illő választás volt – kellemes vibratója és érzelmi kifejezésmódja illik ehhez a bensőséges, elszállós "meseerdőhöz", melyben a hallgató minden bizonnyal jóleső érzésekkel kóborol. Amellett, hogy inkább a csöndes szemlélődésé a terep, a regélős-elbeszélős hangnem inkább nyugalmat, mintsem borongós melankóliát közvetít – olyan hangulati világteremtéssel, ami a Queensryche-nak már évek óta nem sikerül.

Az instrumentális csemegék persze ott vannak a helyükön, még akkor is, ha az ember hajlamos a dallamokba feledkezni, bár talán nem annyira komplexen, mint mondjuk a "Poetic Justice"-en, azt azonban ismételten meg kell jegyezni, hogy a gitárosok "árnyékmunkában", a maguk visszafogottabb módján is több virtuozitással szórják a szólókat, mint pár ünnepelt gitárhős az egész diszkográfiáján. Igen, talán ez az a dolog még, ami miatt nem sikerült a bandának kitörni státuszukból: a harsány tolakodás, ami Metálországnak ebben a részében üdvözítő lehet, hiányzik belőlük. De lehet, hogy nekik így is jó. "Cool-tan".

Garael

Honlap:
www.walkingwithkings.com

Az embernek soha, semmilyen körülmények között sem szabad(na) önmagát megtagadnia. Ez a fajta belső hang, vagy kantiánus nyelven szólva "kategorikus imperatívusz" az, ami miatt én is előszeretettel kóstolok bele nyíltan keresztény rock/metal bandák anyagaiba. A white metal műfajnak mára már tekintélyes hagyománya van, s ebben nem kis szerepet játszik a Stryper máig sokakat megosztó, de szakmailag vitathatatlan munkássága. Természetesen csak azért nem hallgatok meg semmit, mert keresztény tanok vagy erkölcsök ihlették; mert ha zeneileg valami silány - mint ahogy pl. a brazil Oficina G 3 nagyon nem az - akkor menthetetlenül és könyörtelenül megy a levesbe.

Az atlantai illetőségű Walking With Kings talán nem is igazi zenekar, a lemezük sem jelenik meg fizikai hanghordozón, csupán honlapjukról lehet letölteni ingyen, illetve önkéntes adományok fejében. Ez nem azért van, mert a zenészek a jogdíjak elapadása okán panaszáradatokban fulladozva kiábrándultak a lemezkiadásból, hanem azért, mert már az Amerikai Egyesült Államokban sem lehet egy ilyen projekt mögé kiadókat vagy producereket fölsorakoztatni.

A lényeg, hogy a Portnoy-féle Adrenaline Mobból kilépett (kiábrándult?) gitáros, Rich Ward (Stuck Mojo, Fozzy) egy Giorgia-i baptista templomban összeismerkedett Terry Chism billentyűs-énekessel, akivel más Fozzy tagok kíséretében létrehoztak egy keresztény hard rock/metal csapatot. A fő csapásirány egy dallamorientált, vállaltan keresztény szövegekkel operáló hard rock örömzene megteremtése volt, s az eredmény egy számomra kifejezetten európai, főleg skandináv ízlésvilágú slágergyűjtemény lett, aminek egyetlen gyengesége - üröm az örömzenében! -, hogy kimaradtak a klasszikus értelemben vett, virtuóz gitárszólók.

Ez bizony súlyos fogyatékosság, de nem tudok rájuk igazán haragudni, s ennek oka nem elsősorban a világnézeti elfogultságom, hanem Terry Chism szépen kidolgozott, nagyívű melódiai és remekbe szabott orgánuma. Terry hangképző szerve tájékán ugyanis Jon Bon Jovi és Eric Martin hangja vett magának öröklakást, és onnan érzékelhetően nem - a nagy huzat ellenére sem - áll szándékukban elköltözni. Huzat pedig van rendesen.

Aki érzékeny a fülbemászó dallamokra és nincs világnézeti jellegű kifogása a "kiálts Jézusért, halleluja"-típusú szövegekkel szemben, az garantáltan jól fog szórakozni, mert ez a zene tényleg olyan lelkesítő, mintha királyokkal sétálna az ember.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.dariomollo.com
myspace.com/dariomollo

Hiába minden, Harford neve egy életre összenőtt a Black Sabbath-tal. Várj, mielőtt lehülyézel, ha a nyitómondatot olvasod, nem a törzsanyagokból ollóztam össze az állítás tényét, és az a fránya "r" betű sem elütés eredménye: Tony Martin ugyanis Anthony Martin Harford néven látta meg a napvilágot és hát ezzel a névvel ugye könnyű plágiumgyanúba keveredni Metálországban, még szerencse, hogy hősünket senki nem vádolhatja érdemtelen sikerekkel. A Black Sabbath-tal sikeresen megalapozva az epikus heavy metal egy évtizeddel későbbi szárba szökkenését teremtett legalább annyi hívőt a szombatistáknak, mint amennyit az Ozzy-féle éra kitermelt, és jóllehet, post-sabbath-os ténykedését közel sem követte olyan sikerszéria, ami a Sharon támogatta Ozzyt jellemezte, hangját most is szívesebben hallgatom: hiába, H. Sanyi szavaival élve Martin tolmácsolásában a mogyorófavessző is Dio-féle cserjévé változik.

Természetesen jelen lemez érdemeiben – mert azok aztán vannak – legalább annyi szerepet vállal a gitáros csődör Dario, mint a marketing szempontjából a híveket toborzó énekes: gitárjátékában a Rainbow vonal mentén sorakoznak fel a gitárhősök, a súlyos riffeléstől a neoklasszikus virgáig ki-ki megtalálhatja a maga instrumentális kedvencének markáns manírjait, ráadásul Mollo kiváló dalszerzőként érzi, hogy ilyen énekesnek dallamokat kell adni, aki még akkor is elviheti a balhét, ha maguk a dalok nem teremnek annyi babért, amennyivel Mátyás Malmsteen király fejét megkoronázhatnánk.

A két zenész kooperációja egyébként még a kilencvenes évek elejére datálható, melynek eredményképpen eddig két közös produkció látott napvilágot, emellett a hagyományos itáliai családcentrikus attitűdnek köszönhetően a másik kooperáló olasz, Giuntini Martin-alkalmazása felett is a Mollo-féle produceri gépezet bábáskodott. De nyissuk hát ki a ketrecet és lássuk az oroszlánt – bár Martin esetében inkán halljuk, mert a hang szerencsére nem a hajrőzse arányában kopott meg , és jóllehet, a padláshoz már túl rövid a létra, Tony orgánuma még mindig képes pótolni egy komplett templomi kórust. A dalokat egyébként két csoportra oszthatjuk, az egyik csoport természetesen a Rainbow koordináta tengelye alatt és felett írja le a maga hullámait, ahol az amplitúdó csúcsértékét a modern jegyekbe oltott Iommi-féle súlyozás, és a késői Blackmore-éra (nem a techno-manós, lantművészes) amerikanizálódó dallamossága jelenti. Úgy gondolom, ehhez nincs mit hozzáfűzni, aki kicsit is szereti az említett úriembereket, az már sminkelheti is az örömráncokat a szeme körül.

A másik csoport – és itt jön vissza a Martin/Sabbath szimbiózis – egy jóval dallamosabb, már-már AOR világot próbál elénk varázsolni, aminek persze egy amolyan "elb.szta a napsütést az a rohadt fekete felhő"-szerű hangulat lett a vége. Hiába ugyanis a könnyed dallamozás, vagy az "extrém" Nuno Bettencourt-ot idéző funkys hard rockozás – halld a lemez talán leggyengébb tételét, a "Blind Fury"-t – Martin képtelen elvonatkoztatni valós énjétől, és a kétperces kéz a kézben-féle happy örömködésből is "nagyepikát" próbál összebütykölni. Erre pedig ugye annak idején Shakespeare sem nagyon vállalkozott, nem véletlenül adja drámái bázisának alapját minimum egy dán királyfi vagy egy púpos király és nem a szomszédos szatócs az utca végéről… No, száz szónak is egy a vége, úgy érzem, hogy ezek a könnyedebb hangvételű dalok nem tudnak azokhoz szólni, akik a jól megszokott dramatizálást várják, még akkor sem, ha a lemez záró darabjában azért csak sikerült összehozni valamilyen szinten az életörömöt a málházós hajóvontatással.

Mindent egybevetve – és szóljon belőlem az elfogultság, vállalom – a Martin/Dario páros igencsak megugrotta azt a magasságot, amit a legutóbbi Martin szóló album állított, sőt, egy-két dallal még a régi Sabbathista birodalomban is képviselhetnék magukat a szerzők, mert az újba Ozzy (és Sharon) már lefoglalta a vokalista helyét.

Garael

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.partyzan.eu

Carmen egyenruhába bújt és nagyon dühös! Nem, nem az opera-klasszikus új, az amerikai igényekhez igazított "action" feldolgozásáról van szó, hanem arról a magyar bandáról, kiknek hiányát pár hónappal ezelőtt a Carmen életműmben olyannyira hiányoltam. Igaz, hogy az együttes már 2007 óta létezik, de tudatlanságomat tudjuk be az aszimmetrikus hadviselésből adódó remek álcázásnak, mert hát milyen partizán az, akinek a létezéséről az első (második) csapás előtt már tud az ellen?

Nos, a valamikori kismalac-párti-party arc, Szilágyi "Szizsó" Zsolt ezúttal beengedte az ordast a kuckóba, mert az asztalra letett anyag hatására csak az a dirty rockba belefeledkezett acsarkodó nem rohan farkat felvágva Partyzan koncertre, akinek forró vizet öntöttek a nyakába. Mert igen, ez az új évezred Carmen lemeze, az, amelyiknek a valamikori debüt után kellett volna következni, még akkor is, ha az instrumentumokat kezelők már mások, mint az aranykorszakban – tőlük pedig itt kérek elnézést, ha első hallásra Bizet mester jut eszembe, és nem az álarcát eldobott egykori főgeneralisszimusz, Tito elvtárs.

Persze túl könnyű lenne elintézni a dolgot egy "Ez az a hely II" címkével, mert a csapat zenéjében – és most maradjunk a boldog emlékezetű kilencvenes éveknél – ugyanúgy ott van a Southern Special AC/DC-be inkarnált, magával ragadó déli rockja, mint a Sex Action lendületesebb, groove-osabb korai korszaka, nyakon öntve némi, a Depresszióra emlékeztető mélyrehangolt riffeléssel – mindez természetesen nem működne a jól eltalált (hiába, kiválóak a lőkiképzők a partizánoknál) refrének nélkül, melyek idézve a klasszikusokat, "húznak, mint az örvény". Nos, gondolom mindezekből kikövetkeztethető, hogy nem az agyra, inkább a szívre (és a torokra) ható, szemtől-szembe lefolytatott adok-kapokról van szó, ahol a "feelinget" a motoros száguldás keltette adrenalin szolgáltatja, itt bizony nem a merengő szemlélgetésé a terep. A dalok már második hallásra ütnek, köszönhetően a zsigerből jövő refréneknek, és persze a túlbonyolítást messzire kerülő, néha szinte a punkba hajló attitűdnek, mert mit is lehet mondani az olyan "táncdalokra", mint a "Soha nem jön el"? Hát azt, hogy sláger!

Mindent összevetve, most, hogy Cseresznye meg(g)y a Tankcsapdából, úgy érzem, még nem kell siratni a magyar vigalom-rockot: amíg ilyen partizánok folytatják a harcot a buli hangulatért, nem kell félnünk a harckocsikat megállító fegyverek időszaki amortizálódásától sem. Fel! Támadunk!

Garael

Telefonhívást kaptam a minap. Borsodi Laci keresett meg egy közös ismerősön keresztül. Én ismertem őt, emlékeztem jellegzetes, kredenczöld telecasterjére, hiszen láttam már Békéscsabán és Gyulán is játszani, tudtam, hogy tehetséges bluesgitáros és énekes. Neki természetesen ismeretlen voltam, csupán segítséget szeretett volna kérni most megjelent lemezük népszerűsítéséhez.  Ez ismételten az a pont, ahol nincs helye az óvatos fogalmazásnak és jogos a kifakadás: megette a fene a rohadt értékvesztett világunkat, ahol egy ilyen zenei kinccsel kell házalni, ahol már a mi szaros alulolvasott blogunk is mentsvár, ha a zenész szeretne eljutni potenciális hallgatóihoz.

Tudom, hogy engem is minősít, de most, hogy hallgatom a lemezt és írom a kritikát, be van kapcsolva a kereskedelmi (háttér)televízió, megy a Fókusz és ahelyett, hogy Laci nyilatkozna benne új lemezéről és arról a hősies áldozatvállalásról és munkáról, amely ilyen gyümölcsöt teremhet a Viharsarokban, sokadjára látjuk Szecsődi Karcsi "előadóművész urat" a számára kényelmetlenné vált férfi identitás okozta traumákról picsogni. Akadjon meg torkán az áhított bráner neki is, meg szimbolikusan az egész velejéig rohadt médiának!

Kifakadásom oka egyértelmű: Borsodi Laci és a Borsodi Blue minden szempontból világszínvonalú lemezével kilincsel, és félek, hogy minden segítségünk ellenére sem fog eljutni azokhoz, akik megérdemelnék, esetleg anyagi áldozatot is hoznának a beszerzéséért.

Olyan pazarul hangszerelt a lemezanyag, olyan harmóniagazdag szerzeményekkel, hogy álmomban sem gondoltam volna. Nem azért, mert nem tartottam nagyon is tehetségesnek Lacit, de a MAW messze túlmutat azokon az egyszerű standard blues alapokon, amelyekben volt szerencsém hallani őt egyébként nagyszerűen gitározni és énekelni.

Az alapvetően blues, de jazz és helyenként finom soul hatásokkal is átszőtt szerzemények leginkább Sting, minden apró zenei részletre kiterjedő és gondosan odafigyelő, ízig-vérig muzikális világát juttatták eszembe. A Las Vegas, végállomás (Leaving Las Vegas - Nicolas Cage) mozi hajnali, szomorkás, magányos hangulata ugrott be legtöbbször hallgatása közben, noha a zene összességében és Laci hangjának karaktere, tisztasága ellenére azért némileg bluesosabb. Az előzetes várakozásaimmal szemben (talán) kevesebbszer szól a gitár, de ahol igen, ott minden egyes hang a "helyére kerül". Egyébként is bőven kárpótolnak az egyéb hangszeres és hangszerelési bravúrok (gospel kórus, trombita, fretless bass, zongora, stb.)

Nem is tudok kiemelni dalokat, egységesen magas színvonalú a lemez, ami sokszínűségében is hallgattatja magát, és nem mellesleg tisztán és arányosan szól, a dalszövegeket pedig egy fiatal, mára már Amerikában élő blues zenész, Little G. Weevil jegyzi. Nem buliba való muzsika, de ha végre hajnal felé már mindenki eltakarodott és magunkra maradtunk egy pohár borral és gondolatainkkal, nem tudok jelenleg ennél jobb zenei aláfestést elképzelni.

Túrisas

Kiadó:
Massacre Record

Honlap:
myspace.com/huntedrock

Mindig kimarad valami a szórásból, ez természetes. Rendre beesik január-februárban egy-két olyan album, amely teljes joggal indulhatott volna az öldöklő versenyben az év végi listámra kerülésért, ha időben eljut hozzám. Pontosabban, ha én jutok el korábban odáig, hogy meghallgassam. Idén ilyen a Karmakanic, a Krux és a Hunted aktuális korongja. Úgy látszik megindult valami mocorgás a szigetország borzalmas post-rock, post-beat posványa alatt, mert rövid időn belül már ez a második brit csapat (a Savage Messiah mellett), akikről igen pozitívan kell nyilatkoznom.

Amikor belefutottam a csatolt videóba, háromszor pörgettem le egymás után. Mint sivatagi forróságban a lágy, hűvös szellő, olyan jól esett végre az egyedi hangzás és hozzáállás, amit itt tapasztaltam. A korábban írt Last Empire és Shadow Keep (utóbbi szintén angol) kritikáimból talán sejthető, hogy mennyire bírom a modern megszólalású és színvonalú, ugyanakkor nagyon is hagyományos szemléletben, felfogással készült produkciókat.

Márpedig a "Welcome The Dead" a legszebb heavy-prog-power hagyományokat eleveníti fel. Először is itt van nekünk egy eszelős énekes, akit extremitásban maximum Brian Allenhez (Last Empire, Malice, Vicious Rumors) tudnék hasonlítani, de van benne egy jó adag korai Geoff Tate is. A muzsika is meglehetősen zaklatott, gyakorlatilag húsz másodpercenként van benne egy ritmusváltás. Mindehhez előásták a legütősebb riffket a heavy metal mauzóleum legféltettebben őrzött kamrájából. De amiért a legjobban kedvelem ezt a lemezt, azok az iszonyatosan kidolgozott gitár- és uniszónók.

Csak úgy repkednek a levegőben a Mercyful Fate, Crimson Glory, a korai Fates Warning és Queensryche, valamint a Sanctuary/Nevermore párhuzamok (a bónusz track éppen a "The Heart Collector"), és persze sok-sok Iron Maiden, de ez utóbbi minden valamire való zenekarban alap, hehe. Jellegénél fogva nem egy könnyen befogadható muzsika (ezt ők is tudják, ezért okosan - nem számítva a Nevermore feldolgozást - 37 percre szorítkoztak, ebbe két intro + hat saját szám fért bele), úgyhogy csak igazi ínyenceknek ajánlom, nekik viszont nagyon.

Kotta

Kiadó:
Gentle Art Of Music

Honlapok:
www.rpwl.de
myspace.com/rpwl

Az RPWL-t elsősorban azoknak ajánlom, akik a Pink Floyd lemezein nőttek föl és manapság nem nagyon tudnak azonosulni a Marillion nyafka vontatottságával és egyre szintetikusabb hangzásvilágával. Én pl. ebbe a kategóriába tartozom, így nem is volt kétséges, hogy lecsapok a német pszichedelikus / progresszív art rock hercegeinek új anyagára (főleg, hogy új szerzeményekkel megpakolt soralbum 2008-ban jelent meg tőlük utoljára).

Először rám hozták a frászt, mert a korábbi lemezekhez képest több lett az elektronika, megy az ambient jellegű kütyüzés, de szerencsére a behízott német napközis fizimiskájával megátkozott Markus Jehle (aki egyébiránt kiváló billentyűs) jó ízléssel és arányérzékkel modernizálta a hangzást. Óriási szerencse, hogy az RPWL-ben mindenki igazi mestere hangszerének (Kalle Wallner gitárosból pl. sokkal többet is el tudnék viselni), mert ez a meditatív, lassan építkező, középtempós merengés Yogi Lang bársonyos, de sokszor álmosító orgánumával visszafelé is elsülhetne. De nem. Méghozzá azért nem, mert jók a dalok, a hangszeres jártasság megkérdőjelezhetetlen, és a hosszabb instrumentális részek, ahol Jehle és Wallner egy kicsit szabadabban, merészebben muzsikál, jól ellenpontozzák a vokális részek ráérős, olykor mantra-szerű nehézkességét.

A műfaj, amelyben az RPWL alkot nem nevezhető izgalmasnak, megkíván egy sajátos hangulatot és rá kell szánni az időt, mert nem lehet csak egy-két számot kiemelni; nem készülnek Yogiék boszorkánykonyhájában slágerorientált klipnóták. Készülnek viszont közel tökéletes Pink Floyd hasonmások, elsősorban a "Division Bell" korszakot idézve meg, jóllehet, olykor egészen korai lemezekre is történnek utalások egy dallamfoszlány vagy egy szinti hangzás szintjén.

Már csak azért sem érdemes szemezgetni a lemez dalaiból, mert ez az RPWL első, teljes egészében összefüggő koncept-lemeze. A téma meglehetősen filozofikus, Platón híres barlanghasonlatát véve alapul az árnyékvilágból való föltörést szorgalmazza a valóságos világ felé, ahol a dolgoknak már nem csak a vetületét, de lényegi valóságát is megismerjük. Ehhez az emelkedett témához vajmi kevéssé illik az a primitív krétarajz-szerű borító, amit az albumhoz mellékeltek, de talán éppen ez hivatott megjeleníteni a számunkra hozzáférhetetlennek tűnő lényegi valóság barlangfalra kivetített, durván torzított árnyképeit. Mittomén!? Mindenesetre nem a békésszentandrási pumacipős rockereknek való téma.

Az RPWL anyagait eddig sohasem tudtam száz százalékosra értékelni, mert mindig akadt olyan nóta, amit relfexből ugrattam, de az egységes koncepció és az érettebb, kidolgozottabb zenei témák most meggyőztek. Alighanem a német proggerek legjobb albumukat dobták most piacra, illetve majd fogják, március 9-én.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.arachnes.it

Caruso névvel szerepet vállalni a zenei életben kettős kockázat, hiszen míg akár a legtufább rockernek is ismerős lehet a név – és az a bizonyos motoszka elég ahhoz, hogy felkeltse a kíváncsiságot is, megadva az első lépést a valódi ismertséghez -, addig a kifinomultabbja gúnyosan legyinthet, ha megtudja, hogy rockzenéről van szó. Ej, pedig aki kicsit is ismeri a világhírű tenor életét, az bizony fogat szívva is beismerheti, hogy Caruso volt az első komolyzenei rocksztár, aki ráadásul nem volt rest – jóval Dio előtt – az újságíróknak bemutatni az ördögvillát…

Az Arachnes alapítói – ezzel is erősítve az analógiát – a Caruso testvérpár, akik már több mint egy évtizede próbálnak kitörni a megbecsült, de mégiscsak másodvonalas pozícióból. Az, hogy eddig nem sikerült nekik, talán csak a szerencse – illetve a szerencsétlenség műve – hiszen elméletileg minden megvan ahhoz, hogy névrokonukhoz fűződő imádatból felcsípjenek egy kicsit. Az énekes-billentyűs Enzo fiatal LaBrie-re hajazó hangja ugyan első hallásra a Dream Theater-ihlet érzését erősíti, de a talján csapat jóval "európaibb" az álomszínház társulatánál, még akkor is, ha hatásaik között kétségtelenül ott szerepelnek a királyok. A fő szervező elem ugyanis inkább a neoklasszikus virga és a Deep Purple-i billentyűs "impro", megerősödve az olasz dallamérzék szirupos édességével és azzal a csipetnyi őrültséggel, ami progresszív-birodalomban egyáltalán nem hátrány, sőt. Emlékezzünk csak a megelőző album "Blues Variation" c. tételére, amiben a bősz arpeggiozásból olyan bátorsággal ugrottak a delta blues párakkordos Hammond bűvölésébe, mint az egyszeri EU-s bankár a Jobbik tüntetésébe – nos, a néha meghökkentő attitűd szerencsére most sem hagyta cserben az olasz veteránokat, a "Running In An Old Town"-ban például egy klasszikus, disszonáns doom riffel tisztelegnek a "hagyományűzés" előtt.

Hiába, azért hangjegyek messzeségéből érződik, hogy a csapatnak kisujjában van a slágerteremtés, ami ugye nemzeti örökség, ráadásul akik olyan deja vu-vel tudják megidézni az elfeledett, pedig többre hivatott Balance Of Powert, mint ahogy a "Take Your Life"-ban, minden bizonnyal megérdemelnének kicsit több figyelmet. Persze azért hiba is akad: a hangzás nem éppen a mai bikabőgető színvonalon dübörög a gyomorban, a dob csattog, és a gitárokra is ráférne egy kis body building, nem beszélve a billentyű műanyag szimfonikát teremtő hangzásáról, de mint megveszekedett dallampárti, hajlamos vagyok a hiányosságok felett elsiklani. S hogy néha több csapat neve is beugrik a hallgatás során? Nem gond, Zeneországban úgysem divatos hivatkozásokat feltüntetni a szellemi termékekben, úgyhogy jótékony szemlesütéssel nézzük hát el ezt az olaszoknak is…

Garael