Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.brotherfiretribe.com
myspace.com/brotherfiretribe

Nehéz a mi "szakmánk". Egyes olvasóknak fogalma sincs, milyen megerőltető tud lenni, ha úgy kell nekiállni egy recenziónak, hogy az ember nem lelkesedik annyira az előadóért. A Brother Firetribe különleges eset, mert bár az alapítótagok, Pekka Ansio Heino énekes (Leverage) és Erno "Emppu" Vuorinen gitáros (Nightwish) anyabandáit egyenként is sokkal jobban szeretem, a közös projekt mégis figyelemreméltó, ráadásul a maga kategóriájában elég sikeres is. Ezt igazolja, hogy bizony kevés össz-vissz két lemezes bandának adja meg a kiadó a lehetőséget egy DVD-vel való megjelenésre. Úgy látszik, a Spinefarm Recordsnak már összezenéltek annyit, hogy megérje egy költséges koncertfelvételt megfinanszírozni nekik.

A Brother Firetribe érdekes jelenség, hiszen vérbeli "amerikás" rádióbarát rockot játszanak, jóllehet finnek és még jócskán pelenkások voltak (talán még az sem), mikor nagy példaképeik, a Journey, Foreigner, Survivor és Styx népszerűségük csúcsán gyakorlatilag korlátlan "prime time" játékidőt kaptak az amerikai rádiókban. Emppu Vuorinen ugyan alapító tagja volt a Nightwishnek, de ott nem kap túl nagy szerepet, és az AOR iránti lelkesedését sem igazán élheti ki Holopainen mester mellett. Pekka Heino pedig egyértelmű választás volt, hiszen a csávó hangja egy az egyben Jimi Jamison-ra (Survivor) és Lou Gramm-re (Foreigner) emlékeztet.

A banda neve eredetileg False Metal volt, s ezzel - nem kis öniróniát csempészve a névválasztásba - a Manowar által halhatatlanná tett "Death To False Metal" szlogenre utaltak. Végül (valószínűleg a kiadó javaslatára) megváltoztatták a nevüket, lefordítva angolra Veli Paloheimo, finn teniszjátékos nevét, mintegy arra célozva ezzel, hogy a zenéjük olyan könnyed, mint a tenisz. Mondjuk, erről a könnyedségről én megkérdezném Nadalt vagy Federert, amikor a nem éppen barátságos klímájáról híres Australian Openen a negyedik szettben belefutnak egy tie-breakbe...

A DVD-t 2009. áprilisában rögzítették Helsinkiben, egy Apollo Club nevű színházteremben. A fölvétel kicsit kapkodó kameramunkával készült, de jó minőségű, a hangzásra sem lehet panasz. A finn közönség lelkes ugyan, de az északi vérmérséklet miatt hiába várunk akkora örjöngést, mint pl. egy riói koncerten. Az extrákhoz tartozik egy elég rossz minőségű és nem túl szórakoztató turnéfilm, illetve a "One Single Breath" egyszerű klipje.

A szetlista természetesen fölvonultatja a két album (False Metal / Break Out - 2006; Heart Full Of Fire - 2008) minden jobban sikerült tételét, a "Heart Full Of Fire"-ban pl. vendégeskedik egyet Anette Olzon (Nightwish), valamint eljátszanak egy "Chasing The Angels" című Mike Reno (Loverboy) nótát. E helyett talán jobb választás lett volna egy ismertebb Journey vagy Foreigner dal, vagy akár a Loverboy egykor igen népszerű slágere, a "Working For The Weekend". Persze engem senki sem kérdezett...

A végére érve ennek a körnek, most újra hangsúlyozom, nem vagyok Brother Firetribe rajongó, a stílus sem a szívem csücske, sőt Emppu és Heino AOR csapatánál mind a Nightwisht, mind a Leverage-et jobban szeretem, de a "Live At Apollo"-t végignézni kellemes szórakozás lehet olyanoknak, akik nagykanállal habzsolják a jól eltalált, dallamos refréneket, kidolgozott kórusokat, összeszedett gitárszólókat, és otthon a szekrényben komoly Foreigner és Survivor bakelit kollekciót őriznek.

Tartuffe

Kiadó:
Atco Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

Rettentő közhelyes, de rendkívül tanulságos a kérdés: "Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?" Ismervén magamat, zene nélkül gyorsan bekotornék, ezért nem is kérdés, hogy a túlélő csomagban ott figyelnének kedvenc lemezeim, köztük – kiemelt helyen – a Dream Theater "Images & Words" című alapvetése. Szinte félve írom le, hogy amikor ez a lemez megjelent, én már egyetemista voltam (akkoriban éppen az USÁ-ban), és miután három hete folyamatosan ezt a lenyűgöző anyagot hallgattam, a kollégiumi szobatársam (egyébként békés, barátságos, mélyen vallásos ember) először ördögűzőt akart hívni hozzám, majd halálosan megfenyegetett.

Nem kis nosztalgiával gondolok vissza azokra az időkre, amikor egy friss megjelenés legapróbb részleteinek fölfedezésére hetek, sőt hónapok álltak rendelkezésre. A '90-es évek eleje-közepe volt az utolsó időszak, amikor még képes voltam kívülről megtanulni dalszövegeket, mert a rongyosra hallgatott dalok egyszerűen beleivódtak az agyamba. A Dream Theater esetében ez a korszak az  "A Change Of Seasons"-szel zárult le (ez az 1995-ben megjelent magnum opus is eredetileg az "Images & Words" session-jei alatt fogant!), azóta a koncerteken csak alibizek, vagy bölcsen, szó nélkül bólogatok…

20 év nagy idő, ennyi idő alatt az ember gyerekének is születhet gyereke, s ez minden túlzás nélkül elmondható az Álomszínházról, hiszen 1992 óta zenészek generációit ihlették meg; ma már az epigonok epigonjainak korszakát éljük. De 20 év különösen nagy idő egy zenekar életében, s ezt bizonyítják a nemrégiben nagy port kavart nyilatkozatháborúk, az együttes teljes szerkezetét megreccsentő változások. Ezekről itt méltatlanságuk és parttalanságuk miatt inkább nem szólnék… Most kivételesen dicsérni jöttünk Cézárt, nem temetni…

Az "Images & Words" megjelenésének történelmi részleteiről és a 2005-ben kiadott, sok érdekességgel megspékelt "official bootleg" demókról korábban már jelentek meg összefoglaló, retrospektív jellegű írások (pl. itt és itt). A lényeg, hogy a Gondviselő kegyelméből vagy a véletlenek szerencsés egybeesése révén öt zseniális zenész talált itt egymásra, akik kreatív energiáik csúcsán, fiatalos, forradalmi lendülettel, még komoly konfliktusoktól mentesen képesek voltak valami kivételeset, egyedülállót, stílusteremtőt alkotni. Tették ráadásul mindezt úgy, hogy bizonyos zenei hatások beazonosíthatók (gondolok itt főleg a Kansas-Rush-Queensryche triumvirátusra, de alighanem a Metallica munkássága és a Pantera "Cowboys From Hell"-jének 1990-es megjelenése is megérintette az Álomszínház művészeit), ugyanakkor a végeredmény még egy teljesen egyéni, nyúlásoktól, nyilvánvaló zenei gondolatkapcsolásoktól mentes remekmű, amit nyugodtan aposztrofálhatnánk a progresszív metál Bastille napjaként (az eredeti 1789. július 14-én volt).

Képtelen vagyok elfogulatlanul és elfogódottság nélkül emlékezni arra, hogy nekem, személy szerint mit jelentett akkor ez az album. Annak ellenére, hogy (szó szerint egy-két kivétellel) nagyon nagy becsben tartom a teljes Dream Theater életművet, és tisztában vagyok azzal, hogy az idő múlása bearanyozza egy letűnt kor emlékeit, az "Images & Words" egyszeri és megismételhetetlen varázslat VOLT, VAN és LESZ. Itt még működött egy olyan "kémia", beleértve Kevin Moore-t is (akit nekem sem az Iparos, sem az elborult Zseni nem tudott azóta sem pótolni), ami képes volt ezt a csapatot zenei etalonná, a progresszív metál Fároszává formálni. Ez a varázslat választópont volt életemben abban az értelemben is, hogy a "saját" műfajomon belül tartósan nyomasztó kisebbségbe szorultam, hiszen miközben legtöbben a "mainstream"-mé vált trutyiban fürödtek (grunge), én menthetetlenül beleájultam a progresszióba.

Emlékeztetőül és örökbecsű emlékül álljon itt egy video, amit a 2004-ben megjelent "Images & Words: Live At Tokyo" DVD-ről pakolt föl valaki a youtube-ra.  Az akkor még "Puppies On Acid" munkanévre hallgató, majd az "Awake" (1994) albumon "The Mirror" címmel megjelent nóta riffjei vezetik föl a zseniális "Take The Time"-ot, melyet az akkor még testileg és stílusában is kevésbé vaskos Petrucci álomszólója zár. Két egész évtized!!! Rocktörténelmi léptékkel mérve az egy millenium!!!

Tartuffe

Kiadó:
Melodik Records

Honlap:
www.neilzaza.com
myspace.com/neilzaza

CsiGabiGa

Kiadó:
- (magán kiadás)

Honlap:
www.facebook.com/Suspyre
www.myspace.com/suspyre

Na tessék! Épp minap fanyalogtam azon, hogy idén még egyetlen igazán ütős prog. metal lemezzel sem találkoztam, erre pár napra rá befigyel egy olyan, amely nemhogy az év, de talán még az évtized egyik legjobb alkotása címre is pályázhat majd. Kell persze némi idő és távolság, hogy ezt bizonyosan ki lehessen jelenteni, mert az is lehet, hogy ez az öndefiniáló album csak azért takarja ki a mezőny nagy részét most nálam, mert túl közel van. A hosszú és sok ezernyi albummal terhelt tapasztalat azonban ad annyi önbizalmat, hogy már most bátran állítom, érdemes erre a korongra odafigyelni és időt szánni.

Mert időt és figyelmet, azt bizony kíván. Mit kíván, követel! Kíván, mert a muzsika piszkosul összetett és rafinált, valószínűleg csak egy értő zenész képes felfedezni és igazán értékelni az összes olyan finomságot, hangnemváltást, szándékos dallamismétlődést és témavariálgatást amit Gregg Rosetti, a banda agya elrejtett a barázdák között. Követel, mert mindemellett tele van király (de korántsem egyértelmű, egyszerű) dallamokkal, riffekkel, melyek hallgattatják magukat és a play gomb újbóli megnyomására késztetnek, hiába a tömény muzikalitás több mint egy órában. Életveszélyes élmény, egy émelyítő tortaszelet, melyből mégis mindig kívánsz még egy kicsit, mély, komplex, erős bordói, melyet nem bírsz abbahagyni, pedig tudod, hogy csak kis adagokban kóstolva lenne szabad fogyasztani. Ha túl költői voltam: én háromszor pörgettem le egymás után, megállás nélkül, lefekvés után – bánta is a másnapom rendesen.

Tudom, sokan indulhatnak a világ legalulértékeltebb zenekara címért, de az tuti, hogy az New Jersey-beli Suspyre-nak is köztük a helye. Három lemez, melyből kettő igen jó, egy pedig kiváló. Illetve, most már négy, és kettő-kettes arány. Sehogy se fér a fejembe, hogy lehet egy olyan banda ennyire kevéssé ismert – leszámítva most annak zenei erényeit -, amiben Russel Allen hangszál-ikertestvére a frontember. Már csak a miatt a tény miatt, hogy Clay Barton a földkerekség egyik legjobb adottságú rockénekese, komolyabban fel kellett volna hívniuk magukra a figyelmet. De sebaj, mi tudjuk, hol vannak az igazi értékek, és ez a legfontosabb!

Zeneileg elég jól jellemeztük őket már korábban volt kollégámmal (ITT és ITT), most sem mentek ki a prog.-power/jazz-rock/klasszikus zene által behatárolt területről. Annyi változást azért mindenképpen érzek, hogy mintha bátrabban nyúlnának a direkt jazzes és komolyzenei elemekhez, konkrét utalások formájában is. Ez elsőre ugyan kicsit fura volt nekem, főleg az előző album fényében, de hamar meg lehet szokni, sőt, most már inkább a korong pozitívumának tartom, mintsem hátrányának. Egy biztos, muzikálisan több történik itt bármelyik dalban, mint jó néhány manapság felkapott – és újítónak kikiáltott – csapat teljes életművében, akik hangzásban talán valóban előre léptek egyet, zeneileg ugyanakkor kettőt hátra. Neveket szemérmesen nem említek, ahogy Tartuffe egy korábbi, meggondolatlan megjegyzésén - a negyedik vonalas erőlködésről – is nagyvonalúan átsiklok. Remélem, ez a lemez meggyőzi a kényes ízlésű főpapot is – a kétkedés főpapját, tudni illik...

Kotta

Fogalmam sincs, hogy mit jelentene nekem a Pretty Maids, ha a '87-ben nem kapok tőlük egy begörnyedős-levegőkapkodó  gyomrost, amit a "Future World" lemezzel osztottak ki, és amit rögtön utána egy álcsúcson elhelyezett horog követett Budapesten. Ezt már kvázi személyesen kaptam egy zseniális hangulatú  koncerten a zenekartól, noha szerencsére átvitt értelemben. Az pedig tényleg maga volt a  rock 'n' roll lazaság, ahogy a merev részeg Ken Hammer koncert után lehugyozott a Duna InterContinental Hotel teraszáról. Itt akkor még kommunizmus, gumibotos, rockerfóbiás köcsög BM- állománnyal, ott meg 100% rock 'n' roll a teraszon, mégha bunkóságnak is álcázva. Ez elég is volt az életre szóló élményhez. Hiába, ingerszegény környezetben a kevés is elég.

Terasz ide, terasz oda, azért a lényeg mégis az, hogy a Pretty Maids első két lemeze alapvetés, úgy ahogy van. Ezek a dalok semmit nem vesztettek zsenialitásukból, erejükből, pedig kevés muzsika tud évtizedeken keresztül friss maradni. Ken Hammer gitáros és Ronnie Atkins énekes nagyon egymásra találtak, főleg utóbbi tehetsége páratlan. A tiszta és "horzsolós" énekhang váltakozása manapság már nem nagy cucc, a nyolvanas években viszont az volt, és ahogy ezt Atkins műveli a mai napig, az senki máséhoz nem hasonlítható. Ehhez a hozott alapanyaghoz adtak zseniális dallamokat a dánok, amit az európai heavy metal és az amerikai hard rock stiláris jellemzőivel vezetnek elő, immáron 30 éve.

Nekem a Whitesnake "Live In The Still Of The Night" DVD-je jutott eszembe a képanyagot nézve, ami ugye azt jelenti, hogy ennél sokkal szebben és jobban már nem nagyon lehet filmezni egy koncertet. A hang is tökéletes és a svájci rockerek lelkesedését sem érheti panasz.

Talán mindent elmond, hogy a koncert közepétől, ahonnan a legnagyobb slágerek következnek (Back To Black, Yellow Rain, Rodeo, Love Games, Future World - húúúúú mekkora!, stb. állva néztem végig a DVD-t, pedig bennem volt egy egész napos utazás  (autó, repülő, vonat) összes fáradsága. Ezt a kiadványt nagyon összepakolták és nagyon megérdemelte a zenekar, akik fölött ugyan elszállt az idő (Ken Hammer fizimiskája szinte már gáz, sok-sok terasz-esemény lehet már mögötte...), de a zene az minden szempontból időtlen és friss. Köszönet a Frontiers kiadónak a nem feltétlen megtérülő befektetésért.

Túrisas

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.ego-project.hu
myspace.com/egoproject1

Basszus, mit fogok én kapni a blog zeneileg kiműveltebb tagjaitól (természetesen puszta ököllel) – két-három progresszív csoda között a magyar "old school" heavy metal paneles, 20 évvel ezelőtt is elkoptatott témáit csokorba gyűjtő albumról írok, ráadásul nem az "elvárt" cinikus hangnemben: ez bizony vérlázító! Nos, felhívom hát a figyelmét mindazoknak, akik szerint már röhögni sem érdemes a stílus jellegzetes motívumain, hogy gyorsan lapozzanak tovább, ha nem akarnak egy "ez teljesen meghülyült?" felkiáltással a lelkembe gázolni, vagy ortodox mazochistaként olyat olvasni, ami fáj – mert az EGO újabb lemeze minden kiszámíthatósága, szögletessége ellenére igenis tetszik, még akkor is, ha tudom, ezzel a produktummal már nem igazán lehet nemzetközi porondon számottevő versenytársként szerepelni.

De miért is nem? Hiszen a zenészek a magyar fémélet tapasztalt veteránjai, akiknek produktumában ott van vagy negyedszázadnyi tapasztalat, az énekes, Kiss Zoli sem hiába a szcéna egyik legfoglalkoztatottabb frontembere, mind hangi adottságait., mind színpadi teljesítményét nézve (hallva) csak elismerően bólogathat az ember, a dallamok pedig a maguk ökölrázós módjukra azonnal alkalmasak az együtténeklésre – és hát tudjuk, az eredetiség hiánya sem elsőrendű gátja a sikernek. Nos, azt persze el kell ismerni, hogy a felhangzó számokban több a sarok, és él, mint egy cipészműhelyben és hát nem kell függvénytábla a dallamok megfejtéséhez, de kérdem én, Mozart nem szívesen csípett bele a parókás kislányok hátsójába? Dehogynem! - legalábbis Milos Forman szerint, és hát ő két OSCAR-díj birtokosaként biztos tudja.

A második album – mint az eddig leírtakból kiderülhetett – ott folytatja, ahol az első abbahagyta, úgyhogy forradalmat csak a szövegekben lehet találni, a zenében nem. Nos, remélem nem fognak az alkotók megharagudni a hasonlatért, de Marx osztályharcos revolúciós hevülete csapja meg az embert, ha a dalokat hallgatja, a társadalomkritika "nomen est omen" pőre ököllel csapkodja az EGO fekete-fehér világát. A tempó talán még szigorúbb, több a kapkodós, szinte thrashbe nyúló téma, ami Kiss Zoli inkább Halfordosra vett énekével hamar harci hevületbe kergeti az embert, az ortodox fémes megközelítésbe nem zavar bele sampler vagy billentyű. A tempós (puszta) ökölrázást csak az akusztikus gitárral kísért "Pár sör és barát" szakítja meg – én őszintén megmondom, több ilyet is el tudnék képzelni, annak ellenére, hogy Jung Norbert elektromos gitárszólói jelentik talán a legerősebb momentumát a lemeznek.

Nem hiszem, hogy újabb híveket kellene toborozni a bandának, biztos vagyok benne, hogy akik meg akarják találni az EGO-féle világot, azok könnyen bebocsátást fognak nyerni, mert minden hibája és tüskés volta ellenére egyet biztos nem lehet a csapattól elvenni: a konformitást-teremtő erőt, amihez nem kell puszta ököl, csak néhány ilyen, koncertközpontú dal. Hajrá!

Garael

Kiadó:
Icewarrior Records

Honlapok:
www.tommyvitaly.com
myspace.com/tommyvitaly

Ha az első Tommy Vitaly lemezt úgy jellemeztem, hogy "Malmsteen teker a Helloween-ben", akkor a jelenleginél a tökfejeseket időlegesen sarokba zavarva szólítom fel a hívőket: imához, mert itt vannak Júdás papjai. Nem, kérem, nem Halford mester vette át a bérdalnokok ligája jól fizetett fekete övesének, Thomas Vikströmnek a helyét, de a megidézett zenei világ hallatán rögtön eszünkbe juthat a "Metal God"-nak szóló zsoltárgyűjtemény.

Nem azért, mintha hiányozna innen egy igazi "Resurrection"-ön túljutott fémisten, mert egy helyett rögtön ötöt kapunk: Mats Levén, Carsten Lizard Schulz, Thomas Vikström és Michelle Luppi mellől már csak Tim Ripper Owens hiányzik, hogy a leggyakoribban foglalkoztatott zsoldos-pacsirták csiripeljék el a talpalávalót, ám helyette megkapjuk a Crimson Glory jelenlegi énekesét, aki mellett olyan ismertebb nevek próbálják a színvonalat emelni, mint David DeFeis és Zak Stevens.

Nos, a zene tehát annyiban változott az előzőekhez képest, hogy a neoklasszikus tekerések alapjait nem az eu-power mézes-mázas dallamvilága, hanem a Judas Priest keményebb vonulata adja, ikergitáros barázdabillegetés helyett shred-művész barátunk virgáival. De hogy ne kelljen tamáskodnunk Tommyval, mindenki nyugodjon meg, mert működik a dolog. A dalok jók, az énekesek könnyen bizonyítják, hogy több fémisten is létezhet ugyanabban a dimenzióban, Vitaly pedig rendelkezik elegendő zenei alázattal, hogy ne próbálja az elhívott vokál-haverokat amúgy Malmsteen módjára a háttérbe parancsolni. Oké, persze a vendégek a maguk nemében és nevében nagyobb tehetségek, mint Tommy, akire az "ügyes, ügyes" jelzőt használja az ember, ahelyett, hogy a térdére borulna a lángelme (illetve esetünkben lángkéz) láttán és hallatán, de nyugodjanak meg azok a kan hívők is, akiknek gondot jelenthet, melyiket helyezzék életükben előtérbe, a falloszt, vagy annak zenei megtestesülését. A kipengetett szólókért a céhmesterek azonnal prezentálták volna az iparengedélyt kobzos barátunknak, persze csak akkor, ha a középkorban nem a kóbor trubadúroké lett volna az a hálátlan szerep, hogy elcsábítsák a céhesek feleségeit. No, hát ezért nincs ma sem gitáros szakszervezet.

A lemez egyetlen gyenge pontját David DeFeis produkálja, aki sajnos folytatja a művészi beteljesülés felé vezető utat, és újra eljátssza Ingmar Bergman örökbecsűjét, a "Suttogások és sikolyok"-at, bár azt is csak lightosan, mert a sikolyokat az a gaz mozigépész kivágta a filmből.

Ajánlom azoknak hát az albumot, akik kíváncsiak arra, milyen is lenne a Judas Priest egy neoklasszikus virgahőssel, és szeretnének új "Heavy Metal God"-ot avatni Carsten Lizard Schulz személyében.

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlap:
www.myspace.com/3iob

Baj lesz itt! Ez volt az első gondolatom, a nyitó "Metal Woman" halatán. Ahogy azt az előző korong kapcsán is megírtam, ezek a full klisé, középtempós számok nem állnak valami jól a bandának, pontosabban semmi extrát nem tudnak nyújtani az amúgy sem túl izgalmas retro hullám bandáihoz képest. Ezekkel még az undergroundban is max. középszerre ítélik magukat.

Aztán nem lett. Mármint baj. Mert a folytatásban felpörgetik a tempót rendesen. Innen kezdve leginkább egy jól beszpídezett Judas Priestre hasonlítanak, a mikrofonnál Udo és Boltendahl még mutáló szerelemgyerekével. Belátom, ez így nem hangzik valami jól, a valóságban azért ez nem olyan rossz ám, de legalább ahhoz elég érdekes immár, hogy végighallgassuk a lemezt.

Elégedetten konstatáltam tehát, hogy minden bizonnyal olvasták és megfogadták a tanácsaimat. Visszacsempésztek némi black metalos hörgést és sikálást a muzsikába – van ám abban valami meghökkentő, amikor ebbe a közegbe megérkezik a Deep Purple, egy olyan uniszólóval, amit (legyünk jóindulatúak - amilyent) utoljára Blackmore és Lord előadásában hallottunk. Akárhogy is, engem éppen azzal a "Look Out"-tal vettek meg végül, amiben ezt az ominózus poént ellövik.

A zenekar nem árul zsákbamacskát: itt a tradicionális heavy metal éltetése zajlik ötven percben. Korántsem kötelező anyag, de nyugodtan odatehető az Accept mellé, mint olyan hagyományápoló cucc, ami azért 2012-ben sem ciki. (Vagyis dehogynem, csak nem úgy. Hanem direkt. Nagy különbség!) Ennyi pedig talán elég ahhoz, hogy kiemelkedjenek abból a bizonyos középmezőnyből - az undergroundban legalábbis.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
myspace.com/kissindynamiterocks

Úgy látszik a németek nem tudnak úgy lelazulni mint az északi szomszédaik. Nekik még a glambe is muszáj némi szögletes-menetelős, irányba állós póvert keverni. A jelenség természetesen nem új, a "Rocket Ride"-os Edguyban, vagy az újabb kori Avantasiában is frigyre lépett már a nyálas amcsi hard rock (meg a kevésbé nyálas kontinentális) és az europower, némileg vérfertőző kapcsolatban egyesülve, hiszen amúgy meglehetősen magas a rokonsági fok kettejük (hármójuk?) között. A party- és a speed metal végletei között újabban vergődő Freedom Callról nem is beszélve. És lőn, itt a mutáció csúcsa, egy tökéltes euroglam korong, New Wave Of German Glam Metal, vagy mifene, már ha lett volna old wave arrafelé valaha is.

A pofátlanul fiatal Kissin' Dynamite (átlagéletkor 21 év, és ez már a harmadik CD-jük) esetén persze nem meglepő ez a kettősség, az ezt megelőző két albumon is keverték már ezeket a stílusokat, hol a játékosság (első lemez), hol a heavy/power metal (második lemez) enyhe túlsúlyával. De három a porosz igazság, ilyenkor dől el a tuti, szokták volt mondani – jelentem, a kimondhatatlan nevű kisvárosból származó brigád megugorta a szintet és kvalifikálta magát a lejátszómba, no meg a nemzetközi másodvonalba. Ez is valami.

Összeért a mutatvány, a fizika tételeit cáfolva, a dög is megmaradt, de a dallamosság sem veszett el. Pedig a borító láttán még erős kételyeim voltak – ez a cím például több mint klisé, az ilyen már fájni tud. Ehhez képest mindjárt a nyitó (és egyben címadó) nóta jól farba billentett a tökösségével, mindamellett az év egyik nagy slágerét is megkapjuk rögvest. Mindig is bírtam ezt azt összetételt. Tulajdonképpen a színvonal marad is ezen a szinten a produkció nagy részén, úgyhogy nyugodt szívvel jelentem ki, a német glamsterek - a mellett, hogy helyenként valóban kicsit szögletesek, bugyuták - kétséget kizáróan tehetségesek is egyben.

Kotta

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.outloud-rock.com
myspace.com/outloudtheband

Sokszor úgy tűnik, hogy Görögország a Nemzetközi Valutaalappal való megalázó egyezkedés helyett jobban tenné, ha újra bevezetné a saját nemzeti valutát. A 100 drachmásra pl. nyugodtan rátehetnék Bob Katsionis (Firewind, Outloud) képmását, ez már önmagában is biztosítaná a fizetőeszköz értékálló mivoltát. Persze tudom, hogy ez közgazdasági szempontból égbekiáltó ostobaság, de legalább frappáns kezdés.

A Firewind billentyűs-gitárosa sohasem rejtette véka alá, hogy lelkesedik a '80-as évek hard rock zenéiért. Szólólemezein is szerepeltek ilyen hangulatban fogant, hasonló hangzásképpel rögzített szerzemények, de ezirányú hajlamainak kiélésére saját bandát is alapított gitár tanítványával, Tony Kash-sel és a tehetséges, Amerikából importált énekessel, Chandler Mogellel (Talon). A 2009-es bemutatkozás után tavaly jelentették meg "Love Catastrophe" című lemezüket. Karácsony környékén digitálisan letölthetővé tettek egy "The Last Days Of December" című, ünepi hangulatú dalt, most pedig előálltak egy hat nótás EP-vel. Úgy látszik szeretik addig ütni a vasat, míg meleg.

A "More Catastrophe" első három száma teljesen új szerzemény, de nem világos előttem, hogy az előző lemezről lemaradt nótákkal van dolgunk vagy azóta komponált darabokkal. A végeredményt tekintve ez mindegy is, jóllehet a kellőképp húzós dalok, különösen a kétlábgépes "Mr. Long Gone" jól jöttek volna a tavalyi album végére, hogy a szükséges vérbőséget fenntartva, a végére azért mégse legyen belőle szerelmi katasztrófa (azt a poént Garaelnek ajánlom!). A már említett karácsonyi balladát, a "The Last Days Of December"-t érték bizonyos kritikák nyálassága miatt, de én ezt frivol beszólásnak tartom, mert aki zúzós, rideg karácsonyi dalt várt, az vagy érzelmileg katatón vagy gyűlöli a karácsonyt. Az utóbbi kategóriát hadd ne minősítsem.

Az EP végére jutott két akusztikus földolgozás, egy "flamenco" stílusban fogant újjraértelmezése a tavalyi "Falling Rain"-nek, illetve az első lemez kiváló slágerének, a "We Run"-nak zongorás változata. Általában fázni szoktam ezektől az akusztikus földolgozásoktól, de most történetesen mindkettő jól sikerült, különösen a "We Run", amelynek fejrázós, léggitározós eredetijéről nehezen tudtam elképzelni, hogy akár első osztályú ballada is lehet belőle. És lőn.

A kedves kis ajándék egyelőre az AOR Heaven honlapjáról letölthető digitálisan, de hamarosan lemezen is megjelenik. A dallamos hard rock és sleaze rajongóknak ajánlott, ha nem is kötelező anyag.

Tartuffe