Kiadó:
Nighmare Records

Honlap:
myspace.com/edgendband

Zenészek:

Rami Salmon - ének
Sharon Halachmi - gitár
Ben Metal - bőgő
David Ezuz - billentyűk
Priel Horesh - dobok

Talán mondanom sem kell, hogy nem a "mainstream" zenei médián keresztül, de még csak nem is a mérvadó magyar rock sajtóban, hanem internetes portyázásaim közben, kvázi véletlenül akadtam rá ennek a 2005-ben Tel-Aviv-ban alapított, eleddig teljesen ismeretlen bandának debütáló lemezére. Elsősorban arra figyeltem föl, hogy az anyagot Kevin Codfert, az Adagio billentyűse vette föl és ő is producereli, márpedig ez elég jó ómennek számít a szakmában.

Codfert közreműködését és támogatását figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a zene precízen illeszkedik a SymphonyX ihlette neo-klasszikus progresszív metál vonulatba. A SymphonyX valami olyan nagyot, olyan maradandót alkotott, hogy az most - mint valami zenei h1n1 vírus - kontinensről kontinensre terjed: Adagio, DGM (Európa), Myrath (Afrika), és most Edgend (Ázsia). Kár, hogy az általam igencsak favorizált - ugyancsak izraeli illetőségű - Orphaned Land, vagy a kritikusok által is dicsért Amaseffer példáján okulva nem szőttek a kompozíciókba több markáns és jellegzetes közel-keleti zenei szálat. Ezt sajnos csak nagyon kis adagokban, mondhatni nyomokban kapjuk meg: pl. az "Acts Of Disgrace", a "Revelation", vagy a "Voices" című nótákban.

Van helyette azonban igen tekintélyes hangszeres kompetenciával és bika hangú énekessel előadott, vérbő progresszív metál, amit leginkább az Adagio "Dominate" című lemezéhez tudnék hasonlítani (itt), főleg mivel Rami Salmon orgánuma igen közel áll Gus Monsanto - olykor méltatlanul kritizált - hangjához. Ez nem az a fajta muzsika, amiről kategorikus kijelentéseket lehet tenni néhány meghallgatás után, legyen az bármilyen figyelmes. Esélyt kell adni a daloknak, hogy beleköltözzenek az agykéreg megfelelő zugaiba, s akkor még bármi is lehet... Elvileg nem sokat kell már várni az Orphaned Land új, "The Neverending Way Of ORwarriOR" címet viselő albumára; a várakozás unalmát addig az Edgend segítségével űzöm messzire.

Tartuffe

Felgyorsultak az események, az 1987-ben alakult svéd Lion's Share háza táján. Persze csak ahhoz képest, hogy 2007-ig összesen négy lemezt sikerült kisajtolniuk magukból.

Az "Emotional Coma" (2007) után nem sokkal, most a friss "Dark Hours" borítójáról néz mogorván ránk a termékeny(ebb) új korszak mutánsa, a fején elszarusodott csörgősipkát, vagy mit viselő lidérc, aki ha láncban végződő, csonkolt két kezével nem is, de ijesztő megjelenésében egyértelmű üzenetet nyújt át: vigyázat, a LS dühös, és támadni készül!

Semmi faxni, semmi sampler vagy ezer-sávos stúdiótrükk, nincs agyontriggerelt dobhangzás, csak a puszta fém. A nyitó "Judas Must Die" ennél fogva olyan, mintha az Óz szeretetreméltó bádogembere hirtelen kizökkenne joviális szerepköréből, és fémtenyerével indulatból, egy irgalmatlan pofont zavarna le az első arrajárónak. Állat a megszólalás, de a lehető legtermészetesebb módon. Úgy, hogy az emberben fel sem merül, hogy koncerteken a csapat nem ezt a hangzást reprodukálja, hangról-hangra. Semmi újat nem találtak ki ezúttal sem, de zenei innovációs díjra eddig sem a Lion's Share volt a jelöltünk. Idén viszont biztos nevezem őket a Black Sabbath, Judas Priest, Dio hagyaték méltó gondozásáért, a Kulturális Örökség Ápolása kategóriában.

Nem dicsérte agyon a hazai rocksajtó a svédeket, de ettől még nagyon is minőségi termék a "Dark Hours". Lars Chriss gitáros és Nils Patrik Johansson énekes (Astral Doors, Wuthering Heights) óriásit muzsikálnak a hangszeres felkészültségben is méltó társakkal. A legvégére pedig, a Tony Martin-éra Black Sabbath-ját idéző "Behind The Curtain" nótában a desszert is megérkezik, egy Michael Romeo (Symphony X) gitárszóló képében.

A konceptlemez egyébként a 60-as évek Amerikájának, néhány kevésbé dicsőséges történését (Manson-gyilkosságok, Vietnam, stb.) gyűjti össze egy csokorba, egy-egy dal erejéig. Az általam fentebb lidércnek titulált borító-bácsi, tényleg kifejező ábrázolás, jó választás volt. Azontúl, hogy felhívja a figyelmet a támadásra, testével tökéletesen jellemzi a zenét is: szikkadt, cserzett, de színizom.

Túrisas

Az "Evercircle" már a harmadik lemeze a németek titkos melodikus power metal üdvöskéjének (titkos, mert szerintem a szűk családon kívül nem sokan tudják, hogy zenélnek a srácok), és ilyenkor elvárja az ember, főleg ha három teljes évet kotlottak az új anyagon, hogy valami fejlődés is tettenérhető legyen.

Tulajdonképpen van is, hiszen az előző anyag kapcsán, csak mint legfontosabb hatásként szóltunk az Edguy párhuzamról. Most pedig úgy indít a lemez, hogy Markus Engelfried énekes egy az egyben Tobias Sammet hangján szólal meg! A saját hangot tehát nem sikerült megtalálni, viszont totálisan elveszteni igen, az Edguy és Avantasia frontemberének bőrébe azonban sikerrel bújt bele Markus. Nem biztos, hogy ez jót tesz a csapat egyelőre nem létező népszerűségének, hacsak nem olyan áron, hogy nagy nézettségű német show-műsorokban kérkedik majd hangutánzó tehetségével. Egyelőre ezt látom inkább kiugrási lehetőségnek, de ahhoz meg még bővíteni szükséges a repertoárt (pl. Angela Merkel).

Ráadásul nem is ez a legnagyobb baja a lemeznek. A dagályos, elsőre ragadó, de valójában banális dallammenetek helyenként annyira gyenge lábakon állnak, hogy egyes nóták után szinte vártam Fásy Ádám színtelen, elcsukló, rekedtes hangját, hogy méltassa a zenekart. Ha pl. a "The Princess" című dalukat "megtisztítanánk" az élő dob-és gitársávoktól, a verze- és refréndallam zavaróan és megtévesztésig hajazna a Dupla Kávé zenekar munkásságára. (Nem túlzok, tessék megnézni jutyúbon, kettő percet megér!)

Az anyag nagyon jól és vastagon szól egyébként, a hangszeresekre sem lehet panasz, sőt ahol el tudnak szakadni az Edguy világától, ott még Royal Hunt ízek is fűszerezik a zenét. Sajnos, a túlzott slágerességre való törekvés miatt a kezdeti lelkesedés után rapid módon lehet kiábrándulni a dalokból

A borítóról pedig inkább nem mondok semmit, szívem szerint ki sem tettem volna a kritika mellé. Nem vagyok egy Polanski...

Túrisas

Ha egy szabadonválasztott észak-európai országban találomra elhajítanék egy buzogányt, az nagy valószínűséggel egy szimfonikus, énekesnős epikus és/vagy folk metal banda tagot verne le a lábáról. Délebbre talán már nem lenne ilyen találati arány, de sokáig ott sem kellene keresgélni őket. Számolatlanul jön, mit jön, ömlik a historikus néni-rock, én meg már rezignáltan veszem tudomásul, hogy egy újabb cipősdobozt kell beáldozni a tárolásukhoz.

Na, akkor nézzük! A Battlelore finn, ez az ötödik lemezük, szeretik a Gyűrűk Ura trilógiát, szeretik a hörgést is a tiszta női énekhang mellett. Hatásvadász (rajongóknak legyen inkább monumentális) billentyűtémákra felhordott tiszta kvintakkordok, szépséges női ének, kontra férfikárogás, meglehetősen homogén zenei gondolkodással, váratlan zenei fordulatok nélkül. Egy pillanatra kizökkent ugyan a negyedik nótában érkező férfias orgánum (még mondom is magamban, hogy na végre, egy kis változatosság), de aztán gyorsan rájövök, hogy a "Hello! You are listening the new Battlellore album…" nem koncepció, hanem a kiadói promóciós szöveg.

A lemez bikán szól, van egy-két szép dallam és téma is rajta, a nyitó "Third Immortal" még tetszett is, aztán betemetett az egyhangúság és unatkoztam a végéig. Mostantól egy fedél alatt fogunk ugyan lakni, de sokat nem keresztezzük majd egymás útjait. Én élem tovább az életem, Ő meg megy a cipősdobozba, enni-inni nem kér.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
myspace.com/transatlanticprog

Hogy mindjárt a dolgok közepébe vágjak: az 'Atlanti-óceánon túl' a képlet semmit sem változott; egy az egyben megmaradt a válogatott együttesre ezidáig is jellemző jól bevált zenei recept, ezért nekem sincs okom korábbi véleményem fölülvizsgálatára, ami a progresszív rockzene e valóban figyelemreméltó szupercsapatát illeti (itt).

Neal Morse, aki valóban univerzális zenész, érezhetően - már-már nyomasztóan - rátelepszik a projektre, az akut Steve Howe-itiszben szenvedő Roine Stolt pedig - akármilyen ünnepelt figura is a műfajban – véleményem szerint egyszerűen nem üti meg a mércét (kimondottan irritál pl. az "A Man Can Feel" végén hallható kapirgálása). Ha mindenképpen az európai neo-prog csapatok környékén kellett gitárost keresniük, sokkal jobban jártak volna Trewavas kollégájával, Steve Rothery-vel (Marillion) vagy az Arena faarcú gitárosával, John Mitchell cimborával. De ha már itt tartunk, Morse-nak igazán eszébe juthatott volna pl. Paul Bielatowitz is (The Carl Palmer Band), akivel a "Sola Scriptura & Beyond" DVD-t rögzítették (erről itt). Persze ez részemről csupán parttalan zsörtölődés, hiszen Stolt kezdettől fogva szerves része, oszlopos tagja a neves brigádnak.

A muzsikus, aki itt tényleg sokmindent hozzátesz az egyveleghez, szerintem Pete Trewavas; elsősorban az ő Roger Waters-es groove-jának köszönhetően pl. az "On The Prowl" egy izgalmas, vérbeli Pink Floyd-os, pszichedelikus utazás lett. A másik kedvenc, az "Evermore" is főképp miatta húz annyira.

Annak ellenére, hogy ez a projekt mindent összevetve többre lenne képes, a "The Whirlwind" korántsem gyönge lemez, sőt talán az eddigi legjobb Transatlantic anyag. Neal Morse legutóbbi lemezénél pl. változatosabb, játékosabb (Lifeline, 2008), még ha a gitárszólók – főleg ahhoz képest, amit Bielatowitz-től hallunk a "Fly High"-ban – vékonyabbak is.

A "die hard" rajongóknak most különleges kényeztetésben lesz részük, hiszen a "The Whilwind" – a 77 perces alap lemezen kívül – megjelenik egy 2 CD-s változatban is; a plusz lemezen 8 újonnan rögzített nóta lesz hallható (többek között pl. Genesis, Beatles és Santana földolgozások). Egyúttal piacra dobnak egy 3 lemezes deluxe kiadást is: ebben lesz egy plusz DVD is egy 105 perces "így készült" stúdiófilmmel.

Tartuffe

Az MTV világízlést előíró és meghatározni igyekvő múltjában és jelenében volt egy fejezet, ami legalább annyit ártott a rockzenének, mint használt. Zenekarok, engedve a népszerűség csábításának, egy életre skatulyába záratták magukat, agyonjátszott, messze nem a zenekar lényegét mutató – általában lírai hangvételű - számaikkal.

A "To Be With You" és a "Wild World" tiniszíveket olvasztott és intoleráns rockerszívekbe mártogatott kést egyszerre, amikor jónéhány évvel ezelőtt szinte beleégett a TV-képernyőbe, pedig már akkor sem erről szólt a zenekar alapvetően, hanem a hihetetlen képességű hangszeresekről és a feelinges rock nótákról, de ezt a nagyhatalmú zenecsatornának nem volt érdeke megmutatni. Maradt a kissé olcsó Islam Yusuf sláger, a "Wild World", amelynek felemlítésére még most is megtörténik a beazonosítás, majd a lesajnáló félmosoly, no meg az értetlenkedés, hogy akkor miért is vagyok én bezsongva ennyire, már a koncertet megelőző napokban is.

Azért, mert a Mr. Big nem azért állt össze 1988-ban, hogy a Popcorn és Bravo magazinok életműdíjasa legyen. Meg azért, mert tudtam, hogy nem az ex-tini rajongók nosztalgikus bugyidobálására nevezek be, ahol a két obligát líra után lefagy a hangulat és szivárog hazafelé a közönség.

Tudtam hová indulok és abban is biztos voltam, hogy szűkös lesz a Diesel.  Most még az öntudatos magyar zenészeknek sem derogált kilátogatni, persze csak mértékkel. No, nem a mirígyes Síposra, meg Alapira gondolok, mert ők azért ritkán hiányoznak azokról a koncertekről, amit a honi kollegáknak illene alázatosan végignézni, majd szerényen hazamenni és csendben lelkiismeret vizsgálatot tartani.

Én olyat még nem pipáltam, hogy a hazai sajtó ne tudjon lefikázni egy koncertet. És láss csodát! Most olvastam, még az Index blogja is áradozik! Olyan orgánumok, akik egyetlen mondattal tudnak kivégezni Dream Theater nagyságú zenekarokat, most ámulnak és kórusban dicsérik a "nyálas" Mr. Big-et, ahol ráadásul hangszerszólókkal büntető "magamutogatók" támadnak orvul, a zeneileg felvilágosult entellektüelekre. Arról meg már nem is szólok, hogy még a különféle fórum-hozzászólásokban sem találkoztam csípős kritikával.

Aki viszont ott volt,  nem csodálkozik. Tényleg volt olyan érzésem, hogy ide Kende Pétert és az ő szép, tiszta arcát kellett volna elhozni, hogy találjon valami kikezdhetőt. Ünnep volt. A ZENE ünnepe, két teljes órában. Nevetve, felszabadultan, szórakoztatva, földi halandóknak szinte elérhetetlen adottságok birtokában.

Részletekért tessék elolvasni bármelyik szabadon választott beszámolót (B-oldal, Hardrock.hu, stb.), én most csak ventilláltam egyet az élmény hatására. De ha kíváncsiak vagytok, akkor azért azt elmondom, hogy még a két "feketeseggű" líra sem lógott ki a sorból. Noha magamtól nem hallgattam egyiket sem az elmúlt 15 évben, a "To Be With You" szóló utáni, egész hanggal transzponált refrénjének kristálytiszta vokáljaitól szépen kirázott a hideg.

Túrisas

Lehet, hogy kezdett terhessé válni a SA számára a rajongók hada, ezért a lojalitás-tesztként is értékelhető, ennek megfelelően erősen szelektáló Unia lemez után felbátorodva, mostmár szimplán, skrupulusok nélkül lőnek a rajongók közé. A hosszú, szimfonikus bevezető után, egy lassú, szomorú énektémával indítják a lemezt, amit ráadásul nem is Tony, hanem egy énekes hölgy dalol el nekünk.  OFF! 

A szerencsés túlélőknek azonban ezután sincs menedék. A taglóként funkcionáló nyitány után belépő zenekar Sonata Arctica-t (mármint a régit), mint a teszkós mogyorós mogyorót, csak nyomokban tartalmaz. Térdre rogyjunk hát, és nézzünk az égre vádlón, ökölbe szorított kézzel, hogy kedvenc finnjeink is elárulták a melodikus euro speed-power kanonizált világát, hogy a zenei előrelépés és fejlődés pajzsa mögött kuncogva komolytalankodjanak a mi kontónkra? Szerintem ne!

A Queen óta tudjuk, hogy akiben igazán benne van a Zene, az - zenei értelemben legalábbis - sok mindent megengedhet magának anélkül, hogy a megköpködnék az utcán a rajongók. Az is igaz persze, hogy a Sonata még nem a Queen, így Tony Kakko azért vegyen vízhatlan rucit, ha vásárolni megy, mert ahogy elnézem a netes fórumokat, kinéz neki egy-két sercintés, leginkább az Ecliptica/Silence korszak ortodox harcosainak barikádjai mögül.

Pedig egyáltalán nincs ez az anyag elviccelve, sőt ha Tony-t kérdeznénk minderről, biztos elmondaná, hogy soha még nem készült rá ennyire komolyan, ekkora háttérmelóval egyik Sonata lemezre sem. Ha ebből kivonjuk az új lemezeket bevezető, kötelező promóciós füllentést, akkor is hihető és védhető álláspont. Rengeteg vokálsáv (sha-la-la, meg egyebek), orkesztrális hangszerelés, témahalmozás. Utóbbiból, rögtön a másodikként felhangzó "Deathaura"-ban kilencet számoltam meg, mire teljesen összekuszálódtam és elvesztettem a fonalat.

Ritkán szoktam 3-4 alkalomnál többször meghallgatni egy lemezt, mielőtt írásra adom a fejem, de a TDOG esetében ez a mennyiség egyszerűen elégtelen audio-élmény az objektív véleményformáláshoz. Zenei kalandokra nyitottaknak persze bátran ajánlom, mert nagyon is igényes a végtermék, arról nem is beszélve, hogy a Sonata hangszeresei alatt "leállna" a hangszer, ha nem érné el a muzsika az igényességnek egy emelt szintjét.

Azért azokat is megértem, akik fejlövéssel terültek el a harcmezőn, és inkább vállalták a mártírhalált, minthogy ide, a musical-világba is kövessék a gitár/billentyű szólópárbajokkal és speed témákkal leszámoló zenekart. A klipesített "Flag In The Ground" ne csapjon be senkit, ez ugyan még a régi Sonata-t idézi, de a lemezről kilóg, ráadásul ezzel az olcsó ír melódiával a legötlettelenebb szerzemény mind közül.

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.thunderstone.org
myspace.com/thunderstonemetal

Nino Laurenne elévülhetetlen érdemeket szerzett a finn fővárosban működő Sonic Pump Studios producer / hangmérnökeként, ahol olyan együttesekkel dolgozott(-zik) együtt, mint a Sonata Arctica, Children Of Bodom, Amorphis, Kiuas, stb. Zenészként azonban még ennél is nagyobbat vállalt és alkotott a Thunderstone-nal mióta 2002-ben letették névjegyüket egy kiváló debüt anyaggal, amely azonnal a Stratovarius-vonal egyik legtehetségesebb folytatójává avanzsálta őket. A "Dirt Metal" immáron az ötödik teljes album, amelynek születését nem kevés nyűglődés kísérte. 2007-ben Laurenne - elsősorban motivációs problémákra hivatkozva - kitette a szűrét a zseniális énekesnek, Pasi Rantanen-nek és Kari Tornack billentyűsnek. Az "Evolution 4.0" turnét (a lemezről itt) Jukka Karinen szintissel (Status Minor) és Tommi "Tuple" Salmela (Tarot) énekessel vitték végig. Karinen azóta állandó taggá vált, Salmelá-t pedig végül Rick Altzi-val cserélték le, aki az At Vance-ből igazolt át.

A "Koszmetál" Laurenne nagy húzása: a gitáros-zeneszerző bebizonyította, hogy akármilyen tehetséges Pasi Rantanen (szerintem Jorn Lande-val együtt a műfaj legkiválóbb torka), a Thunderstone bizony mégsem róla szól. Persze jó lenne, ha Rantanen megjelenne - mondjuk - az új Silent Voices lemezen ("Nudge-nudge, wink-wink, you know what I mean?"), de a Viharkőben helyettesítését Rick Altzi nagyon becsületesen megoldotta. A svéd énekes nagyban hozzájárult az együttes "szálkásításához", ami évek óta egyre nyilvánvalóbb törekvése Laurenne mesternek.

Az összesen tíz dalt fölsorakoztató "Dirt Metal" (a bevezető "Rebirth" csak ipari zajokból áll) elejétől végig kiváló, egyenletes színvonalú, veretes power metal a legjavából. Bőven elég, ha két nótát emelek ki az erős mezőnyből: a komoly Pantera párhuzamokat mutató "Star" éppen tisztelgés is lehetne a jó Dimebag Darrell emléke előtt, mint pl. a "Land Of Innocence" a "Tool Of Destruction" albumról (2005). A tragikus körülmények között elhunyt riffmájszter szelleme rendesen belengi a szikár szerzeményt.  Az "I Almighty"-val együtt már korábban megjelent kislemezes nóta hallatán először egy kicsit megilletődtem, mert azt hittem, markáns stílusváltás készül az együttesnél. Végül, az album összes többi nótájával együtt hallgatva, a "Star" mégiscsak fölértékelődött előttem. A másik különleges szám a klasszikus thrash kategóriás "Dodge The Bullet", amelyik akár az új Megadeth albumon is megjelenhetett volna.

A honfitárs Tarot relatív ismeretlensége, a Masterplan háza tájékán tapasztalható bizonytalankodások és jövés-menés miatt, valamint a Ride The Sky váratlan föloszlása óta a Thunderstone vitathatatlanul a stílus vezérlő csillaga. Egyelőre csak szeptember vége felé járunk, de már úgy néz ki, hogy a 2009-es Top 10-ben legalább három finn bandának van bérelt helye. Elhiszi azt valaki, hogy Finnország lakossága alig több 5 milliónál?

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.redemptionweb.com
myspace.com/thebandredemption

Midőn próbáltam rákészülni erre az értékelésre, döbbenten vettem észre, hogy blogunkon eddig a Redemption egyetlen korábbi lemezéről sem jelent meg teljes körű kritika. Pedig Túrisas tuti írt egyet az "The Origins Of Ruin"-ról (2007), de valahogy lemaradt, mint lusta diák a reggeli buszról. Remélem, mielőbb előkerül az archívumból, és utólag föltesszük.

Igaz ugyan, hogy az amerikai progresszív metál együttes zseniális "Sapphire" című nótájával (Fullness Of Time, 2005) indítottuk "Ügyeletes kedvenc" rovatunkat (olvasható itt), de ez sovány vigasz akkor, amikor jelenleg tulajdonképpen a Redemption az egyetlen olyan "hagyományos" értelemben vett progresszív zenekar az USÁ-ban, amely méltó az óriás elődök (Queensryche, Fates Warning, Dream Theater, SymphonyX, Shadow Gallery) régi nagy híréhez. Persze a Redemption se tejfölösszájú kezdők gyülevész hada, de ők "csak" 2003-ban kezdtek el együtt bazseválni.

A srácok nyilván úgy gondolták, hogy a bevált recepttel nem érdemes variálni; az egyébként is meglehetősen homogén zenei képen egyetlen részlet sem változott. A korábbi lemezek egyenes, szerves folytatásaként hömpölyögnek egymás után az intenzíven pulzáló, energiával telített dalok. Az albumot indító "Peel" mindjárt az elején lehámozza rólunk a külső hámréteget, szerencsére az együttesnél ritka, középtempós "Wall" esélyt ad a lélegzetvételre, de csak annyira, hogy egy-két nyúlfarknyi pihenővel azután végig bírjuk az elszánt zakatolást.

A Redemption háza tájékán – benyomásom szerint – mindössze annyi változott, hogy Greg Hosharian billentyűs hivatalosan is a banda tagja lett. Hogy kicsit színesítsék az összképet, fölkérték James LeBrie-t, hogy az "Another Day Dies"-ban énekeljen egyet Ray Alder-rel duettben. Adler egyébként – így stúdióban – nem teljesít rosszul, pedig az idén megjelent koncert DVD-n (Frozen In The Moment - Live in Atlanta) sajnos zavaróan gyengén énekelt (a rövid hajról, vasalt khaki pantallóról és gördeszkás tornacipőről nem is beszélve).

Tartom magam ahhoz, amit korábban mondtam: "A Redemption a meglehetősen telített progresszív piacra képes volt egy új hangzást szállítani", és ez egyelőre még működik is, de előbb-utóbb szükség lesz arra, hogy megbontsák, földobják egy kicsit a túl tömör, egynemű, immáron kiszámíthatóvá vált képletet. Addig is, fönntartások nélkül lehet rájuk számítani, ha egy álmos délutánon tekintélyesebb adag adrenalinra van szükségünk.

Tartuffe

Egyáltalán nem volt biztos, hogy ez a kritika megjelenik, legalábbis az én tollamból. A történtek alapján az volt a valószínűsíthető, hogy Tartuffe ír egy néhány soros nekrológot, miszerint Túrisas élete utolsó pillanatáig a blognak dolgozott, kritikaírás közben érte a halál. Fejjel előre, a promóciós lemez tasakjára bukva talált rám.

Amikor a havi eresztésből kiszedve megláttam, hogy sokadjára is "Pagan Folk Metal", szédülni kezdtem, hisz elevenen élt még bennem - többek között - a múlthavi tucatfolk, Alkonost okozta trauma is (itt) Aztán megrogyott a térdem, amikor elolvastam, hogy ők is Oroszországból, oroszul büntetnek, a lemezt behelyezve pedig még arra emlékszem, hogy abban a pillanatban, hogy világossá válik számomra, a ledkijelző nem harminc, hanem nyolcvan (!!!) perc tiszta játékidőt mutat, elsötétedik minden.

Az ember extrém stresszhelyzetekben hihetetlen erőtartalékok mozgósítására képes. Magam sem tudom, hogy miként, de miután visszanyertem az eszméletem, rögtön lefutottam az első, majd másfél órás kanyart. És tudjátok mit? Verejtékezve ugyan, de egész elfogadható fizikai állapotban hallgattam végig a szláv dallamokat, Mása tolmácsolásában. Ehhez persze az is kellett, hogy Mása iskolázott, szép torkából Mása mellett más is előbújjon, nevesül Angela Gossow. Mása tehát Angela mása… - bocs. Olyan bömböléseket ereget ez az orosz lán(y), hogy először nem is akartam elhinni, hogy ennek gazdája ő, és nem Szergej, a gitáros. Simán lehetne az Arch Enemy beugrósa is, Angela torokvérzése esetén.

Egyébként nem atipikus folk metal ez, megvannak benne a stílus kötelező elemei, a Korpiklaani mulatóstól a Skyforger szigorig, de sok bandával szemben érződik, hogy a lehetőségekhez képest autentikusak akartak maradni. Ráadásul a számtalan vendégzenész, vonósnégyes és kórus, a stílus szabta kereteken belül egészen nagyszabású, minőségi cuccá kerekíti az egyik legnépszerűbb orosz folkbanda hatodik lemezét.

Túrisas