Régóta gondolkodom azon, hogy valamilyen formában bemutatom Robert Walser írását, hiszen egyre többször jelenik meg a metal és klasszikus zene (sokszor ezer sebből vérző és kierőszakolt) összehasonlítása. Hogy ez azért mégsem minden alapot nélkülöző házasítás, azt bizonyítja egy, a metal zenével szoros kapcsolatot nem ápoló zenetudós dolgozata is. Noha a tanulmány sok állításával szemben, metal-rajongóként is vannak fenntartásaim, alapvetően érdekes és tanulságos publikáció.

Robert Walser, az University Of California, Los Angeles (UCLA) zenei tanszékének zenetörténész professzora egy hosszabb tanulmányt jelentetett meg "Heavy Metal Appropriations of Classical Virtuosity"  (Wesleyan University Press, 1993) címmel, amely ezen a linken keresztül érhető el magyar nyelven.

Walser Ritchie Blackmore, Eddie Van Halen, Randy Rhoads, Y. J. Malmsteen munkásságának zeneelméleti példákkal gazdagon illusztrált bemutatásán keresztül amellett érvel, hogy a heavy metal műfaj kiemelkedő hangszereseinek nem csak játékán, de meglepő módon, leginkább előadói attitűdjén keresztül öröklődik át leginkább a 20. század előtti virtuóz komolyzene néhány fontos értéke.

A mai, akadémiai szinten is elismert klasszikus zene Walser szerint egy mesterséges, elitista kreálmány: "a 'komolyzene' mint kategória valójában igen fiatal konstrukció. A klasszikus hagyomány 'nagy műveinek' mai kánonja a 19. század elején kezdett kialakulni, 'régi' szerzők (Bach és Mozart) újrafelfedezésével és szerzői életművek publikálásával. A 20. századra az így kialakult intézményes és értelmezési struktúrák annyira erősen determinálják a befogadást, hogy amit ma 'komolyzeneként' ismerünk, nem is annyira egy létező történelmi hagyomány, hanem egy sajátos 20. századi műfaj."

A klasszikus zene hallgatásához manapság megkövetelt fegyelem szintén 20. századi, mesterségesen kierőszakolt jelenség. Egy Liszt vagy Paganini előadás, előadó és közönség interakcióján keresztül sokkal inkább idézte egy mai metal koncert hangulatát. "A közönség viselkedése viszont az újabb kutatások szerint még a 19. század végén is erősen eltért a 'komolyzenére' ma jellemző csöndes passzivitástól… A zeneértőket csak a századforduló környékén kezdték megfegyelmezni annak a kulturális szegregációnak a keretében, mely a privát érzéseket kiutasította a nyilvánosságból. Úgy tűnik, az operák és a nyilvános koncertek közönsége egész a 20. század elejéig nagyjából úgy viselkedett, mint ma a heavy metal vagy a többi populáris műfaj rajongói. A zenei retorikának megfelelően 'spontán' kinyilvánították örömüket és nemtetszésüket: éljeneztek, kiabáltak, gesztikuláltak, sziszegtek, hurrogtak, dobogtak, füttyögtek, ráadásért üvöltöztek és tapsoltak.

"A klasszikus zene mai virtuózainak meglehetősen statikus előadásával szemben, a korabeli koncerteknek a leírások szerint a látvány is nélkülözhetetlen eleme volt, ami alapvetően a virtuozitással állt összefüggésben. "A komolyzenei virtuóznak nemcsak az ügyessége példátlan, de különleges, szinte természetfölötti hatást is gyakorol hallgatóságára. A démon munkára bocsátotta erejét; mintha ki akarta volna próbálni hallgatóságát, előbb szinte csak játszott vele, aztán valami mélyebb tartalomból adott ízelítőt, míg végül művészetével minden egyes hallgatót úgyszólván körülfont, s immár az egész közönséget tetszése szerint mozgathatta."

"A virtuozitást – melynek gyöke a latin 'vir' (férfi) szó – mindig a hatalom és szabadság egy jellegzetes fajtájának, a 'potenciának' az artikulálására használták. A virtuozitás és a potencia is erős nemi felhangokat hordoz: a heavy metal, mint a legtöbb nyugati zene, patriarchális környezetben született, ahol az erő és a hatalom a 'férfiasság' részeként konstruálódik. A metalgitárosok ugyanis nemcsak témákat és akkordokat kölcsönöztek a komolyzenéből, hanem a zenélés és zeneértés régi-új módjait is."

Túrisas