Ritkán kerülök ilyen helyzetbe egy-egy zenekar / lemez kapcsán, de most tényleg nem is tudom, hogy mit is kellene frappánsat, szellemeset, kifejezőt írjak.

Alapból nem szeretem, ha egy kritika száraz, csak a tényfeltárásra szorítkozik (olvasna el ilyet a fene!), de most felbukkantak itt nekem ezek a német fiatalok, egy vérprofi hangzású, de teljesen arctalan lemezzel, én meg állok csak pőrén, megfürödve, és kénytelen leszek megírni életem első, hozzájuk hasonlóan arctalan elemzését.

Nehogy félreérthető legyek, egyáltalán nem rossz ez a lemez, sőt, nagyon is tisztességesen megírt és előadott euro power metal-t rejt, enyhén progresszív dalstruktúrákkal. Csakhogy egy pillanata sincs, amiért picit megdorgálni hagyná magát, mint ahogy egy pillanata sincs, amiért igazán lelkesedni lehetne. Ez vonatkozik a hangszeresekre, dalokra egyaránt.

Már a névválasztás is tipikus. Nem is béna, de a legkevésbé figyelemfelkeltő. Predesztinált az elfelejtésre, csakúgy mint a lemez egésze. És hogy egy alapvetően mégiscsak minőségi munkát miért kell ilyen távolságtartó kritikával illetni? Ahogy az élet és rockzene legtöbb kérdésére, a Szentírás (Jelenések Könyve) adja meg a választ:
  
"A laodiceai egyház angyalának írd meg: Így szól az Amen, a hűséges és igaz tanú, Isten teremtésének kútfeje: Ismerem tetteidet. Nem vagy se hideg, se meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy és se hideg, se meleg, kivetlek szájamból."

Hát ezért.

Túrisas

Kiadó:
Mastervox Records

Honlap:
myspace.com/brideadorned

Igen, kérem, a 2004-es évszám nem elírás. Lehet, hogy nem a legfrissebb megjelenéssel van dolgunk, de a Bride Adorned mindezidáig egyetlen lemeze mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. A banda akkor került érdeklődésem látóterébe, amikor berobbant a 2009-es mezőnybe az Adamantra nevű finn progresszív metál csapat zseniális debüt albuma (elolvasható itt). Kiderült ugyanis, hogy az Adamantra négy tagjából három (a dobost kivéve) korábban egy Bride Adorned nevű együttesben zenélt együtt.

A "Blessed Stillness?"-t meghallgatva azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy az Adamantra szinte egyenes folytatásnak, egyfajta továbbfejlesztett (de bizonyos értelemben puritánabb) változatnak tekinthető, amelybe a Bride Adorned legértékesebb elemeit egy az egyben átmentették. De miről is gagyogok itt? A Földíszített Menyasszony név tökéletesen illik a zenekarhoz, mert irdatlan csicsás, már-már megalomán szimfonikus progresszív metál zene ez SymphonyX és Rhapsody Of Fire vonalon. Elég ha annyit mondok, hogy a lemez fölvétele és mixelése közel három éven át tartott, mert - a honlapjuk szerint - akadt olyan nóta, amelyikben 130-168 hangszeres, vokális és orkesztrális sávot rögzítettek egyszerre. A "Reminiscences & Premonitions" című szerzemény pl. konkrétan egy romantikus, teljesen nagyzenekari darab...

Ennek megfelelően nagyon összetett, fordulatokban gazdag dalok sorjáznak a lemezen, de ez a nagyszabású hangszerelés és ambiciózus zenei építkezés sokszor már szinte követhetetlenné, inkoherenssé teszi a végeredményt. A gigászi erőfeszítést, kompozíciós képességet és virtuóz hangszerkezelést mindenképpen értékelni kell, de azt hiszem, az Adamantra tömörebb, összeszedettebb és - milyen furcsa leírni! - szerényebb hozzáállása a helyes megfejtés. Mindazonáltal aki kattan a modorosabb, teátrálisabb, szimfonikusabb zenékre, föltétlen kérje föl egy táncra a kínos aprólékossággal földíszített finn menyasszonyt...

Tartuffe

Kiadó:
GC Records

Honlapok:
www.mattcafissi.com
myspace.com/mattcafissi

Bár mostanában nem hallgatok túl sok instrumentális gitár zenét (vagy éppen azért), eléggé fölszaporodtak nálam az ilyen típusú értékelésre váró lemezek. Nem hiszem, hogy a Matt Cafissi név sokaknak csengene ismerősen, pedig a talján gityós már egy rakás lemezen szerepelt közreműködőként és korábban még saját szóló anyagot is jelentetett meg (Heat Of Emotion, 2004).

Cafissi a híres-neves firenzei Lizard Institute Of Music-ban Giacomo Castellano mester fölügyelete alatt fejlesztette képességeit. Elsősorban jazz fusion kategóriában képezte magát, de önálló lemezein inkább letisztult, dallamos hard rock dalokban gondolkodik, amúgy Szatírjani módra. Ez kiváltképp igaz az "All The Little Things" korongra, ahol - ha lehet – még könnyebben megközelíthető, majdnem populáris a hangvétel. Cafissi különben nagyon szépen kapaszkodik a hangokba, de a dalok sajnos nem túl izgalmasak.

Valószínűleg az album el is sikkadt volna a sok értékelendő anyag között, ha nincs rajta az "Inside Out" című szerzemény. Egy közel 10 perces orgazmikus gitár dzsemmeléssel van dolgunk, ahol szépen sorban fölvonul az olasz gitáros társadalom krémje: Matt Cafissi, Riccardo Pardini, Fabrizio Leo, Marco Cardona, Guido Baruffo, Alessandro Benvenuti, Gianni Rojatti, Ty Oliver, Emiliano Mammini, Roberto Priori, Lorenzo Di Antonio, Steve Saluto, Fabio Montorzi, Alex De Rosso, Riccardo Vernaccini, Michael Orlando, Carl Roa. Lehet, hogy első ránézésre a lista nem tűnik olyan illusztrisnak, de aki "benne van" ebben a stílusban, lehetetlen, hogy ne találkozott volna néhányukkal. Aki meg nincs benne, higgye el nekem: garantált a nem akármilyen szakmai színvonal. Szóval, jóllehet kicsit öncélú a mutatvány, az andalító zenei környezetből elég markánsan kilóg ez a gitáros népünnepély.

Tartuffe

 
Ha a magyar rocktörténelem érettségi tárgy lenne, megérdemelne egy tételt az Ossian elnyűhetetlen frontembere, mondjuk "A meg nem értett, lenézett rocker élethosszig tartó küzdelmének és végső győzelmének motívuma Paksi Endre költészetében" – címmel.

Hazudik minden metal-rajongó, aki azt állítja, hogy soha nem találkozott a megvetés és lesajnálás gesztusaival szeretett stílusa kapcsán, ugyanakkor nekem mindig túlzónak tűnt, ha valakik ezt nem a helyiértékén kezelték, és nem a felsőbbrendűség fölényes magabiztosságával, egy félmosollyal a szájuk szegletében fogadták.

Az első Demó (1986) óta figyelem az Ossian tevékenységét, diadalittasan vittem haza a debütáló lemezt, számos nagyszerű koncerten láttam őket, olyankor is, amikor előzenekarként adták fel a leckét világsztároknak, de a dalszövegekből rendre visszaköszönő üldözési mániával, mint főmotívummal (pl. "Kiszúrták gyorsan, ez más mint a többi / Erővel, szép szóval meg kell hát törni őt", stb.), nem tudtam mit kezdeni. Illetve igen, fuldokolva röhögtem rajta, és közben bizonygattam ennek-annak, hogy igen, ez gáz, de a nóták között vannak ám nagyon jók!!!

Meggyőződésem, hogy az Ossián-vezér személye emiatt (is) lett megosztó a rocktáborban. Az Ossiannal mit sem törődő, őket nem is ismerő "gizda nőkkel, nyálas jófejekkel" közös halmazuk nem volt, így az ellenségkép, mint önmagát beteljesítő jóslat, rövidesen a rockszimpatizánsok azon részére vetült, akik kritikával merték illetni a zenekart. Nemrégiben a hardrock.hu portálon volt Endrének egy ámokfutása, ami tökéletesen alátámasztja az itt leírtakat. A hozzászólásaiban a mindenben támadást érző Endre könnyen konfrontálódó ember benyomását keltette, aki érzékenységében túlreagálta a dolgokat.

Nagyon kár, mert az Ossian jó zenekar, kiváló, az átlagnál messze jobb képességű hangszeresekkel, és azt sem lehet elvitatni, hogy mára Paksi szövegei között is vannak kimondottan jól megírtak, néhol szinte már versértékű sorok.

Az új lemez is tartja az eddig megismert és rajongók által elvárt színvonalat, valamint a 80-as évek metaljának kissé konzerv ízű, egydimenziós zenei gondolkodását. Mégsem kierőszakolt, elkapkodott. Az Ossian úgy tűnik, minőségromlás nélkül képes az év/lemez leszállítására. Új rajongókat talán nem ezzel az anyaggal szereznek, de hogy nem is vesztenek a táborukból, ebben biztos vagyok. Azt nem értem, hogy szegény félbevágott néni teste miért végződik ágytálban a szépen megrajzolt borítógrafikán, de lehet, hogy ez valam sci-fi alapműre utal, én meg műveletlen vagyok.

A csapat "új" korszaka nekem "csak" jó dalokat adott, de az arcomat még nem szakították le - ezidáig. A "Külvárosi álmok" viszont mind szövegében, mind zeneileg az egyik legjobb Ossan nóta ever. Nagy hangerőn hallgatva – akaratom ellenére - azonnal a rock katonái elitalakulatának fanatizált rohamosztagosai közt találom magam, aki bármi áron kész haladéktalanul végrehajtani a Tábornok parancsát. Izgalmas lett a Kaszás Attila emlékének ajánlott, a Padlás musical-ből feldolgozott Fényév távolság is. Ennél már csak az lett volna izgalmasabb, ha a húzós gitárok mögül Endre a "szilvásgombóc, óóó" sorokat vezeti elő, a rá jellemző szenvedélyességgel. No de nem komolytalankodom el, szép gesztus volt, és ez a lényeg.

Összességében egy jellegzetes, igazi Ossian lemezt kaptunk újra, ami az egy helyben topogás ellenére is korrekt, sőt egyes pillanataiban nagyszerű hallgatnivaló.  

Túrisas

Kiadó:
Mylodon Records

Honlap:
myspace.com/claudiocordero

Könnyen érhetne az a vád, hogy csak azért írok egy tök ismeretlen Chile-i gitáros 2007-es lemezéről, mert kb. két hete uborkaszezon van nálunk. Tény, hogy néhány számomra kiemelkedő fontosságú megjelenés régóta várat magára, de az igazság az, hogy Cordero barátunk - aki eddig az európai zeneőrültek számára minden bizonnyal ismeretlen Chile-i progresszív bandákban gitározott (Matraz, Cast) - bazi jól csinálja, amit csinál. Persze a neo-klasszikus behatású progresszív metált játszó honfitárs Delta "Black & Cold" (2007) című lemeze óta nyilvánvaló, hogy Dél-Amerikában nem csak Brazília dicsekedhet világszínvonalon teljesítő heavy metal produkciókkal.

Cordero tehát ilyen-olyan lokál bandákban letöltött néhány évnyi alázatos zenei szolgálat után úgy döntött, hogy elérkezett az idő egy önálló album megjelentetésére. A lemez terjesztésére a helyi illetőségű Mylodon Records vállalkozott (ezért itthon hiába is keresnénk a boltokban), amelyet 2001-ben kifejezetten azért hoztak létre, hogy a Chile-i progresszív zenét promótálja. Na, egy ilyen vállalkozásból itthon is elkelne legalább egy. Egyébként a kis kiadó ellenére a lemez kimondottan dögösen szól.

Az "Enlace" teljes egészében instrumentális anyag, amelyen többféle stílusirányzat is szerephez jut. Cordero ismeretlensége okán kénytelen vagyok összehasonlításokkal élni: játékát Steve Vai és Satriani technikai színvonala és Goncalo Pereira dallamérzéke jellemzi. Mostanában igen kevés instrumentális zenét hallgatok; valami szokatlannal, érdekfeszítővel kell annak előállnia, aki instru gitárzenével le akarja kötni a figyelmemet közel egy órán át. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerült Cordero-nak, de van a lemezen néhány szám, amit lankadatlan figyelemmel, sőt lelkesedéssel hallgattam végig. Ezek közé tartozik pl. a (relatív) egyszerűségében is nagyszerű "7 Dias", a koncepciójában hasonló mesteri ballada, a "Suena", a Kiko Loureiro-san latinos "Ki-Diul" és "Manantial", de főleg a fordulatokban gazdag progresszív opusz, a "Viaje Astral".

Batsányi után szabadon: "Vigyázó szemetek Chilé-re vessétek!"

Tartuffe

Gitárbarátok! Vigyázó szemeiteket Északkelet-Magyarországra vessétek! A fiatal miskolci tehetség, Bodor Máté nemzetközi sikere után ezúttal Mátészalkáról jelentkezett be Király István "On The Road Again" című első szólólemezével (lásd itt), ami a legszigorúbb elbírálási szempontokat figyelembevéve is világszínvonalú produkciót rejt. Nem titkolt büszkeséggel kérdezgettem a gitárost.

RI: István, vágjunk a közepébe, mert nem hagy nyugodni a kérdés. Miért éri meg lemezt felvenni, kiadni úgy, hogy kis túlzással a legbiztosabb beszerzési forrás egy mátészalkai könyvesbolt? Ennyire nem érzékelitek a realitást, vagy ennyire megszállottak vagytok?

KI: Igen, ez így valóban túlzás, szerencsére nem csak ott lehet beszerezni. Tény, hogy nagy kihívást jelent a terjesztés, de az internetes eladások azért elég szép eredményt mutatnak. Elsősorban erre építünk, nem volt illúziónk, az eredeti koncepció is ez volt. Emellett persze a kérdésben foglaltak másik része is helyálló, természetesen megszállottak is vagyunk, a valóság pofonjai pedig nem igazán érdekelnek. Szeretünk zenélni és ez a legtöbb nehézségen átsegít.

RI: Nem lehet nem észrevenni, hogy a kísérőcsapatod mekkorát muzsikál "alattad". Még a nemzetközi mezőnyben is nagyon ritka az olyan instrumentális gitáranyag, ahol a kísérőzenészek így érvényesülnek, már ha egyáltalán játszanak a gitároson kívül mások is a lemezen…

KI: Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy zenekaromban, a G-Jam Projectben, ilyen zenészekkel dolgozhatok. Jól látod, megpróbáltam olyan dalokat írni, ami nem csak a virtuozitásról szól, hanem a többi hangszert is hallhatóvá teszi. Persze ehhez zenésztársaim kimagasló tudására és rutinjára is nagy szükségem volt. Arra törekedtem, hogy lehetőleg minél szárazabb, letisztult hangzást érjünk el, mellőzve minden digitális trükköt vagy ketyerét.
RI: A kedvencek felsorolása, illetve a koncertrepertoár alapján (Greg Howe, MacAlpine, Vai) igazi gitárhős lemezre számíthat a gyanútlan hallgató, ehhez képest ez egy szellősebb, amolyan Kotzen-féle blues/funky rock. Gyaníthatóan ez az a stílus, ami igazán közel áll hozzád, vagy tévedek?
 
KI: Nem tévedsz. A lemezen hallható stílus és zenei megközelítés az, ami teljesen a szívemből jön. Természetesen, mint a legtöbb gitárosnak, nekem is volt "egy perc alatt tízezer hangot akarok lejátszani"  korszakom, de igazán ez a szellősebb, hangokkal és skálákkal kevésbé túlterhelt zenei világ, amiben leginkább otthon érzem magam. Gyakorlás közben azért a mai napig "megkötök egy-két pulóvert", de csak a magam szórakoztatására, bevallom, hosszú távon nem nagyon élvezem.

RI: Hogy indult a G-Jam Project?

KI: A G-Jam Project zenekart 1995-ben hívtam életre azzal a céllal, hogy a magyar zenei palettát olyan stílussal színesítsem, ami az országban addig - de mondhatni, hogy a mai napig - sokak számára ismeretlen volt. Ez az úgynevezett instrumentális műfaj, mely az énekhangot mellőzve a hangszereket helyezi előtérbe, s azok virtuozitására épül, jelen esetben a gitárra.

RI: Testvéred is játszik a lemezen, tehát vélhetően muzsikus család vagytok. Mennyiben határozta meg nálatok a mindennapokat a zene, hogy formálta ízlésedet, és miért éppen a honlapodon felsoroltak lettek a kedvenceid?

A basszusgitárosunk, Király Gyula nem édestestvérem, hanem édesapám testvére, akivel nagyon régen együtt játszunk már. Mióta az eszemet tudom, szüleim révén folyamatosan a zenében élek. A családban szinte mindenki talált magának hangszert, néha együtt is zenélünk az öröm kedvéért. Az ízlésem alapjait természetesen a szüleim által preferált zenék adták meg. Jó kiinduló alapnak bizonyultak a 60-70-es évek rockzenéi. Akik pedig gitárosként a legnagyobb hatással voltak rám, hát értelemszerűen kedvencek lettek, ilyen egyszerű.

Túrisas

Ennek a bejegyzésnek az ad örömteli aktualitást, hogy a hardrock.hu-n nemrég azt olvastam, hogy a legendás progresszív formáció, az Ark (Tore Østby, Jorn Lande, John Macaluso, Randy Coven) újra összeáll, sőt - remélhetőleg mihamarabb - új albummal rukkol elő (lásd itt). Nem is olyan régen, Jorn legutóbbi szólólemezének kapcsán jegyeztem meg, hogy "épp ideje lenne, hogy Østby barátunk hallasson magáról!" Bárcsak minden kívánságom ily maradéktalanul teljesülne! Azért remélem, hogy – ha nem is föltétlen hivatalos formában – az újraalakulásnak része lesz Mats Olaussen billentyűs is. A szóban forgó "Burn The Sun" című lemezhez sokat hozzátett játékával, szólóival.

A "Missing You" a ma már progresszív metál klasszikusnak – micsoda gyönyörű képzavar! – tekinthető album epikus záró balladája. Csodálatos levezetése a megelőző, kifejezetten intenzív és fordulatokban, hangulatokban gazdag 50 percnek. Talán túlzónak tűnik, de számomra ez a nóta azt képviseli a progresszív műfajban, amit a Deep Purple "Mistreated"-je a blues alapú hard rock világában. Főleg, ami a dal építkezését, dinamikáját illeti.

Ostby gitárjátéka végig egyértelműen David Gilmour letisztult stílusát idézi, a bevezető pl. viszonylag könnyen fölfedezhető rokonságot mutat a Division Bell-ről ismert "Coming Back To Life" intrójával. Ezután is több nagy példakép sejlik föl, az elején óvatosan beköszön a Genesis, Lande éneke pedig egy bizonyos ponton ("Imaginary day…") Freddie Mercury manírjaihoz közelít. A 6. perc környékén azután megérkezik egy tipikusan Ark-os, zaklatott riff, csak hogy rövidesen föloldódjon a nagyívű refrénben. Amit Lande a hátralévő 2 percben művel, önmagában is elég lenne ahhoz, hogy a történelem legnagyobb rock torkaival együtt emlegessék.

No, kérem, ide kattintva meg lehet hallgatni a remekművet.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.twinspirits.net
myspace.com/twinspiritsband

Zenészek:

Göran Nyström – ének
Daniele Liverani – billentyűk
Tommy Ermolli – gitár
Alberto Rigoni – bőgő
Dario Ciccioni - dobok

A főszerepben: Daniele Liverani. Nem valamely, a magyar TV-ben mostanában divatos 300 részes olasz filmsorozat kezdődik így, hanem a hihetetlen termékeny gitáros-billentyűs minden egyes projektje foglalható össze ebben a tőmondatban. Ezek közül nekem a "Genius: A Rock Opera" jött be leginkább, annak is a 2. és 3. epizódja (utóbbi itt), illetve az Empty Tremor "The Alien Inside" (2004) című albuma. Jelzem, a Frontiers Records akciók keretében mindkettőt már szinte ingyen hozzád vágják, csak vigyed.

A Twinspirits (a névválasztást a fönt említett rock opera számomra követhetetlen történetének egyik fő karaktere ihlette) igazi olasz szupergrúp nagynevű zenészekkel. Egyedül az énekesi poszton találkozunk egy skandináv, konkrétan svéd arccal; az aranytorkú Göran Nyström honfitársa, Søren Adamsen helyett került a mikrofon mögé. Azt kell mondjam: szerencsére, hiszen teljesítménye sokat javított az összképen.
 
A 2007-es bemutatkozó lemez, a "The Music That Will Heal The World" szerintem nem volt túl meggyőző. Az új album jobban, teltebben szól, mint az előző, és a dalok – ha nem is mind – erősebbre sikerültek. A helyzet az, hogy Daniele Liveraninak azonnal fölismerhető stílusa, dallamvilága van, megírt már egy nagy rakás kiváló nótát, hangszeres szólóit élvezet hallgatni, de a Twinspirits-szel az a bajom, hogy kicsit lagymatag a dolog, hiányzik belőle az, amit szokás nemes egyszerűséggel "umpf"-nak nevezni. A lityi-lötyi dalok mellett van ugyan egy-két dögösebb nóta, pl. a címadó "The Forbidden City", a "Number One", vagy az "I Am Free", de ez kevés ahhoz, hogy a CD törzsvendéggé váljon a lejátszómban.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
myspace.com/guiltmachine

Zenészek:

Arjen Lucassen - gitár, bőgő, billentyűk, vokálok
Jasper Steverlinck - ének
Lori Linstruth - szólógitár
Chris Maitland - dobok

Lucassen mester zeneszerzői tehetsége vitathatatlan, s ezt bőven kamatoztatta is különböző projektekben, zenekarokban (főleg Ayreon, Star One, Stream Of Passion). Ebben az emberben benne rejtőzik néhány száz óra muzsika, a szinti poptól, a progresszív rockon át egészen a death metálig. Ezért van az, hogy nehezen megfogható, értékelhető, eklektikus jelenség. Most is valami újjal akart előállni; kicsit eltávolodva a rá oly jellemző űrmetál stílustól, elsősorban az atmoszférikus, psychedelikus, introspektív hangulatokat kereste.

A Guilt Machine a Pink Floyd örökségét ápoló brit hagyományú neo-prog és a kontinentális típusú progresszív metál furcsa egyvelege, bár mindent egybevetve valószínűleg a Porcupine Tree-hez áll legközelebb (talán nem véletlen, hogy a PT régi dobosa püföli a bőröket), azzal a különbséggel, hogy itt értékelhető gitárszólók is előfordulnak. Ez nem utolsósorban Lori Linstruth gitáros hölgy érdeme, aki ugyan az Egyesült Államokban született, de már jó ideje Európában él (jelenleg éppen Lucassen-nel, akinek egyszerre partnere és menedzsere). Az ügyes kezű hölgyemény – amellett, hogy csinoska – technikailag nagyon képzett, sőt még saját stílusa is van. (Érdemes belekukkantani gitároktató honlapján posztolt videóiba: itt). Elég beszédes, hogy legfőbb példaképei között előszeretettel olyan legendákra hivatkozik, mint Uli Jon Roth, Michael Schenker és Yngwie J. Malmsteen. Ha már össze is költöztek Lucassen-nel, igazán kaphatott volna hangsúlyosabb szerepet a projektben!

Érdekes húzás, hogy a szokásos "all star" énekes gárda helyett egy számomra (érthető okokból) tökéletesen ismeretlen alternatív rock zenekarból (Arid) importálták Jasper Steverlinck énekest, akinek hangja valamelyest a The Cult-os Ian Astbury-hez hasonlít, de annál azért sokoldalúbb, árnyaltabb, érzelmesebb. Nem a kedvenc orgánumom, de a Guilt Machine profiljához kiváló választás.

Magánéleti problémái (válás), súlyos depressziója és betegsége után Lucassen-nek sikerült medicinális céllal megírni néhány ügyes, lebegős nótát, amelyek egytől-egyig magukon viselik a tipikus Lucassen jegyeket, mégis tudnak nyújtani valami újat. Áttörésről, nagy durranásról persze szó sincs, de aki eddig is kajolta pl. az Ayreon lemezeket, élvezettel fog ebből az új projektből is csemegézni. Lucassen-nek meg innen üzenem, hogy ezt a gitáros csajt igyekezzen megtartani…

Tartuffe

Bodor Máté (ex-Lost Symphony, Formal Logic) az angol Aeon Zen gitárosa, októbertől az Institute Of Contemporary Music Performance (I.C.M.P.) ösztöndíjasaként kezdi meg tanulmányait. Ezek a tények. Mindez, így leírva, talán természetesen hangzik, csupán a hazai rockgitárosok lehetőségeit mélyebben ismerők tudják, hogy ezt Magyarországról véghezvinni csöppet sem természetes. Valójában egy álmait tudatosan és vasakarattal valóra váltani akaró, kiugróan tehetséges és végtelenül szimpatikus fiatal srác indult el egy hosszú úton, pontosan a realitásokkal szemben. Csak remélni tudjuk, hogy sikerül neki, és egy sikeres nemzetközi karrier első lépéseinek tanúi lehetünk.     

A rövidesen Londonba költöző Mátét Tartuffe kollegával kérdezgettük.

Melyek voltak a zenésszé/gitárossá válásod meghatározó mérföldkövei?

A legelső hatás, ami elindított ezen a vonalon a Queen és Brian May gitárjátéka volt. Nagyon sokáig szinte csak Queent hallgattam. Később aztán próbálkoztam más dolgokkal, mint például a Scorpions vagy a Kiss zenéjével, ami annyira nem jött be… Ami nagyon nagy hatás volt, konkrétan, ami elindított az e fajta gyors, virtuóz gitározás irányába, az  a Children Of Bodom volt. A Wirman/Laiho ikerszólók teljesen megváltoztatták az ízlésemet. De ekkor még nem voltak hivatásos zenészi terveim, de már aktívan zenekarozgattam.

Majd később mikor olyan 15 éves lehettem az egyik gitárórán Alapi Pista mutatott egy Yngwie Malmsteen DVD-t, ami számomra teljesen megrázó élmény volt. Rájöttem, hogy megtaláltam, amit kerestem, szóval be is szereztem az akkori legújabb lemezt és hallgattam vagy egy évig… Aztán valahogy utána folyamatosan kerestem az új dolgokat, így találtam meg Michael Romeo-t, vagy Theodore Ziras-t. Még ők voltak, akik aztán teljesen elvittek az őrült szólózás irányába. Olyan 18 éves koromig nem terveztem, hogy a zenével próbálkozzak esetleg továbbtanulás szempontjából. Meg elég sokan próbáltak is lebeszélni róla.

Furcsa is visszaolvasni régebbi interjúkat ahol magabiztosan mondom, hogy ez csak hobbi lesz a számomra. Ekkor már indultam helyi gitáros tehetségkutató versenyeken is, amiket meg is nyertem. Tulajdonképpen 2008 februárjában döntöttem el véglegesen, hogy csak ezt akarom csinálni. Akkor játszottam együtt Athénban Mattias Eklundh-al és Theodore Ziras-al. Azóta az életemet teljesen csak erre állítottam rá és e felé terelem. Szerencsére az anyukám és a gimnázium is, ahol tanultam, mindig támogatott.

Jelenleg kik a legfontosabb hatású gitárosaid?

Ez érdekes, mert mostanában egyáltalán nem hallgatok gitáros zenéket. Igazából, akiket az előzőekben elmondtam voltak a nagy hatásaim, őket még ma is szívesen hallgatom. Általában begyűjtöm az összes új megjelenéseket, amelyek a metál világban kiemelt kritikákat kapnak, ugyanígy az instrumentális gitárosok lemezeit, de valahogy ezek nem fognak már meg annyira, mint pár éve. Ezért is váltottam én is az intrumentális Lost Symphony zenekaromból egy másik, új projectbe (Formal Logic), ahol már ének is lesz a virtuózkodás mellett.

Talán egy olyan instrumentális előadó van, akire egyből felkaptam a fejem a napokban, hogy "Úristen, mi ez!?" Az pedig Tosin Abasi és a projectje, az Animals As Leaders.