Már az első szám alatt elfogott a deja-vu érzés, hiszen a 90-es években ugyanez történt velünk. Tony Martin kiadott egy szólólemezt, ami nem volt ugyan rossz, de amit igazán hallani akartunk tőle, azt mégsem ő, hanem a Giuntini Project szállította le. Néhány év elteltével a történelem, ahogy szokta, ismételte önmagát. Megjelent Tony Martin második szólólemeze "Scream" címmel, mi pedig csóváltuk a fejünket, mert – legyünk őszinték – combosabb anyagot vártunk tőle. Erre mi történik? A semmiből előbukkan Aldo Giuntini, akinek mintha csak küldetése lenne, hogy helyrehozza az énekes tévedéseit, és letesz az asztalra egy erőtől duzzadó, szinte hibátlan korongot, természetesen ezúttal is Tony Martin-nal a mikrofonnál. Ha belegondolok, hogy Giuntini ezen kívül tényleg nem igazán hallat magáról a zenei színtéren, két eshetőséget tudok elképzelni. Egyik, hogy Tony hívja kétségbeesetten a gitárost; "Ciao Aldo! Gitározgatsz még? Képzeld el, kicsit eltoltam a szólólemezemet, azt hittem mindenki zabálja majd, hogy a fiam gitározik, én pedig hegedülök, de tévedtem. Nincs véletlen néhány bika témád? Elénekelném őket, te is jól jársz…" Vagy a másik: "Hello Tony! 6 évet melóztam azon, hogy egy nagyon erős lemezt tudjunk kiadni. Vállald el és meglátod, hogy minden szaklap elismerően szól majd róla. Még ma átküldöm a számokat, gondold át…" Ha nem is szóról-szóra, de az utóbbit valószínűsítem. És valóban. Ez a lemez kitűnő, üresjárat nélkül. Aldo Giuntini gitárosként is sokkal jobban teljesít, mint legutóbb. Élmény hallgatni energikus, de alapvetően old-school riffjeit, szólói meg egyenesen gyilkosak. És a lemez még csak nem is erről szól, hanem az óriási dalokról. Tony Martin bombaformában énekli végig a lemezt, és tényleg nincs is értelme a szemezgetésnek, 13 nótán keresztül magas a minőség. Magam is hangulatomtól függően találok éppen aktuális kedvenceket, de ha tehetem, inkább az elejétől a végéig meghallgatom, ahogy most is… éppen a "Que Es La Vida" szól … mekkora dal! … Te jó ég! … Végem van!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Aldo Giuntini az az ember, aki tudja, hogy az ex-Black Sabbath énekes Tony Martin "hová is tartozik", - legalábbis zenei értelemben. A vicc az, hogy még magánál Tony Martin-nál is jobban tudja. Amikor a dalnok a Sabbath-ból távozni kényszerült, és nagy keserűségében kiadta a "Back Where I Belong" című "szombattalanított" szólólemezét, bizony sokan voltunk, akik hiányolták azokat a monumentális és epikus énektémákat, amelyek néhány év alatt (Eternal Idol, Headless Cross, Tyr) szinte elválaszthatatlanul összeforrtak a Tony Martin névvel.

A Sabbath-ból történő második kiebrudalása (Cross Purposes, Forbidden) után keletkezett zenei vákuumban egy olasz gitáros, Aldo Giuntini gondolta azt, hogy, nem szabad veszni hagyni ezt a világot, és ha már úgyis van néhány ötlete, és Tony is éppen munkanélküli, hát megpróbálja összehozni ezt a projektet. A lemez először Giuntini saját kiadójánál, 1999-ben jelent meg, és kellő promóció hiányában bele is szürkült a grunge-korszak lecsengésével egyre inkább magárataláló heavy metal mezőnybe. Kár, hiszen a Giuntini/Martin párosnak nagyon jó kis anyagot sikerült összeraknia. A számomra teljesen ismeretlen olasz muzsikusok is jó formát mutattak, az olyan dalok pedig, mint a monumentális "Letters From The Dead", a technikás riffre épülő "Shadowlands" és a csodálatos power-ballada, a "Saved By Love" ugyanazokat a mágikus pillanatokat hozzák vissza, mint a Tony Martin éra Sabbath klasszikusai. Érzésem szerint azért egy-két tölteléknóta is helyet kapott a lemezen, de ez mit sem von le értékeiből, az újrakiadásért pedig egyenesen piros pont jár a kiadónak.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Joe Satriani és Gary Moore után sajnos Marty Friedmant is megtámadta az a rejtélyes kor, amelynek többé-kevésbé egységes korképe, hogy a rockgitáros előzmények nélkül hirtelen elkezd beszélni a rock öncélúságáról és számára többé felvállalhatatlan kifejezésformáiról, ezzel párhuzamosan a modern elektronikus zenék és mindenféle rockidegen kütyük nagyszerűségéről. Ezt követően kiad egy lemezt, amely nyomokban a zenész régi önmagát, nagyrészben azonban egy after party rideg, gépies, dekadens hangulatát idézi. Hál’Istennek a kor gyors, egylemeznyi lefolyású, amit először zavart magyarázkodás, majd a teljes felépülés követ. Így történt ezúttal is. A "gyógyult" Marty-t ráadásul olyan mértékben kapja el a gépszíj és bizonyítási vágy, hogy felszabadultságában egy Offspring/Green Day szintre csupaszított nyers riffet vág a pofánkba, ami persze hirtelen ijesztő, de megnyugtatásul rögtön érkeznek azok a megtekert zenei megoldások, ötletek, harmóniamenetek és keleties dallamok, amelyekért szerettük és szeretjük játékát. Számomra a lemez nagyszerűsége éppen abban áll, hogy a helyenként zabolátlan nyersesség és kvázi egyszerűség mögé és közé olyan muzikalitást kevert, hogy kénytelen vagyok napok óta csak a Loudspeaker-t hallgatni. A Scenes és az Introduction meditatív akusztikus merengését ezúttal mellőzte, de a szív közepéig hatoló síró gitárszólók azért itt vannak, arról nem is beszélve, hogy mindebben Petrucci, Vai és Jens Johansson is segítségére volt. Már teszem is be!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

Hovatovább könnyű dolgom lesz, ha feltörekvő finn csikócsapat lemeze érkezik a postával. Kényelmesen előkeresem a gépben a múltkor írt Machine Men kritikámat, kicserélem a zenekarnevet, a lemezcímet, esetleg a kiadót és máris kész a meló, küldöm a szerkesztőnek. Vagy pedig újra és újra leírom, hogy szemtelenül fiatalok, fölényesen biztos hangszerkezeléssel, jó dalszerzői vénával, energikus, letaglózó erejű dalokkal.

A második anyagát megjelentető csapatot a Strato és Sonata nyomvonalán elindult tehetségként harangozzák be, ami szerintem félrevezető, illetve csak részben igaz. Az Excalion igazi értékét jelentő, nagy hangterjedelmű énekes szőrösebb, karcosabb, kevésbé hajlékony előadásmódjának köszönhetően a zene hangulatilag nyersebb, ha úgy tetszik agresszívabb (persze nem Marduk-i értelemben), mint a hivatkozott csapatoknál, arról nem is beszélve, hogy az Excalionnak nem kenyere a speedelés, dalaikra többnyire a húzos, lendületes köztempó jellemző. Túlzott egyediséggel persze azért nem vádolhatók, csinálják, amit előttük már nagyon sokan megcsináltak, és a tendenciákat figyelve lesz is még jelentkező az északi melodikus power kissé túlzsúfolt mezőnyébe, de ez legyen a legnagyobb bajunk. A hangszeresek természetesen mindent tudnak, az egyszerre technikás és dallamos szólógitáros játéka egyenesen kimagasló, és remek dalokat is tudnak írni, legnagyobb sajnálatomra még nem egy egész lemeznyit. Ennek köszönhetően a méregerősen induló anyag kissé kifullad a második részében, én pedig rendre azon kapom magam, hogy újra az első öt számot akarom hallani.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 149. számában jelent meg.)

Ahhoz azért bőven elégséges a Waterline, hogy ettől kezdve felkapjam a fejem a banda nevének hallatán.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 149. számában jelent meg.)