Gyakran hallható még muzsikusok szájából is, hogy a mai zenékben kevés újdonságot, érdekeset találnak, ezért kizárólag a klasszikus, régi bandákat hallgatják. Elismerve az úttörők pótolhatatlan törekvését és értékes munkáját, a rockzene fejlődését nem látni, szerintem vakság, nem hallani süketség. Soha nem látott mennyiségben özönlenek az új zenék, nekünk pedig annyi a dolgunk, hogy jó szimattal kimazsolázzuk az értékeseket, merthogy igenis vannak köztük, ráadásul jelentős számban. Itt van pl. a norvég Circus Maximus. Nem kisebbítve a kiváló csapat érdemeit, jólesően kell megállapítsuk, hogy mára nem számít szenzációnak, ha ilyen elképesztő hangszeres felkészültséggel és remek dalokkal felvértezve jelenik meg valaki a színen. Elismerem, hogy ők sem lennének sehol a Dream Theater nélkül, de ez a tény is azt erősíti, hogy zajlik a zenei evolúció. Nem egyszer láttuk, hogy az "olyan mint-csapatok" néhány év eltelte után a megtalált saját hangon szólalnak meg, és megszüntetve megőrizve zenei hatásaikat példaként állnak a már őket követők előtt. A CM hangszerkezelése a mestereket (DT, SymphonyX) idézve már aligha fokozható, ugyanakkor mindennek ellensúlyozására könnyűszerkezetes dalvázak adják a zenei alapokat. A tiszta magas hangon éneklő, nekem Tony Harnellt idéző Michael Eriksen hangja miatt is, mintha a TNT (nem Ákos és Inti!!) és a Dream Theater gabalyodna össze a színpadon. Egyszerre lesz így a zenekar vaskos töménységében és helyenként zabolátlan hangjegytorlódásban is szinte légiesen könnyed és hajlékony. Ha meghallgatjuk az "Arrival Of Love" nótát, érthetővé válik, hogy nem fából vaskarika amiről beszélek.

A norvégok a debütáló korong First Chapter után ismét maradandót alkottak, a majd 13 perces "Mouth Of Madness" opuszuk pedig egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobban sikerült dala, a nyeretlennek és nyögvenyelősnek nehezen minősíthető progresszív mezőnyben.

Lars Eric Mattson a Lion Music kiadó főnöke, egyben maga is muzsikus. Ráadásul nem is afféle vasárnapi zenész, hanem elméleti és gyakorlati felkészültségét tekintve is kikezdhetetlen, ízig-vérig profi. Elsősorban gitáros, egyébként meg mindegy neki, csak hangszer legyen. Számos lemez fűződik a nevéhez, ezek egy része a saját neve alatt jött ki, egy része pedig a közreműködésével készült project, mint pl. a második anyagát megjelentető BOR. Mattson munkáit illetően ambivalens érzelmek gyötörnek. A progresszív metal és klasszikus hard rock ötvözete nálam nyerő párosítás, ráadásul Mattson-nak van saját stílusa és hangzása, amitől messziről felismerhetőek lemezei. A legnagyobb bajom éppen az utóbbival van. Nagyon steril és fakó a hangkép, egyszerűen hiányzik a dög a barázdákból. Ráadásul ez konstans és a jelek szerint tudatos választás, hiszen a többi anyagára történő rákattanásban is akadályozott. Másrészről meg zseniális szerzemények sorakoznak a BOR-on. Björn Jansson (Beyond Twilight, Tears Of Anger), a Jorn Lande hangutánzó verseny svéd győztese és Martin LeMar (Tomorrow’s Eve) osztoznak a nem Mattson által énekelt dalokon, de itt van az olasz billentyű-varázsló Mistheria és Anand Mahangoe gitárbűvész, mint vendégművész.

Ha ez a lemez úgy megdörrenne, mint pl. a tavalyi Tears Of Anger, akkor a BOR tarolna. Csakhogy ez a lemez nem dörren meg úgy, mint pl. a tavalyi Tears Of Anger.

Finn Zierler a BT billentyűse és zenei agya nem egyszerű figura. Fogja magát és kiköltözik egyedül a sivatagba, vagy ideiglenesen hajléktalannak áll, mindezt pedig azért, hogy a komponáláshoz ihletet merítsen. Aki hallotta bármelyik BT lemezt, érezhette, sőt átérezhette azt a hideglelős, rideg, de egyben mélyen zenei világot, ami Zierler belsőjéből fakad. A Jorn Lande, iletve Kelly Sundown Carpenter által - szó szerint - hátborzongatóan felénekelt eddigi két lemezüket egyedül, sötétben hallgatni nem is igen tanácsos. Kevésbé kiegyensúlyozott, lelkileg labilis egyének pszichéjében akár nemkívánatos folyamatok elindítója is lehet.

Elképzelni is nehéz, hogy Zierler ezúttal hová fordult ihletért, az eredmény mindenesetre magáért beszél. Egyetlen, kerek egész, de azon belül 43 tételre bontott kompozíciót szabadított a rock-világra, amihez foghatót én még nem nagyon hallottam. Egy igazi súlyos metal-szimfónia, de nem a mostanában szélesretaposott ösvényen haladó és bejáratott recept alapján készülő "szimfónikus-metal-opera" hármasságban fogant megjelenésekre kell gondolni. Persze, ezeket sem áll szándékomban leszólni, hiszen döntő többségük igényes produkció. Csupán az esetlegesen bekövetkező csalódástól óvok minden szimpatizánst. Itt verzéket és refréneket, de még csak dalokat sem találunk, jó esetben percenként, de inkább rövidebb időközönként változik a téma és a hangulat. Nem szószerinti zenei idézetekben, de hatásaiban a barokktól, a XIX-XX. század, leginkább orosz klasszikusain és Carl Orff-on keresztül, a világháborús idők sanzonjain át érkezünk meg a legbrutálisabb metal témákhoz, de nem egy ívben, hanem mindent ízekre szedve, és ami a legfontosabb; egy organikus, sajátosan zierleri egységbe ágyazva.

Az eredmény egy lenyűgöző zenei utazás. Korántsem annyira horrorisztikus, mint az előző lemezek, bár ez is meglehetősen nyomasztó. Az új énekes Björn Jansson is 1000 hangon szólal meg, de ebben a zenekarban ez alapkövetelmény.

Szeretném, ha az állandóan számonkért "zenei nyitottság" nemcsak a trendkövetésben, de abban is megnyilvánulna, hogy mind a rockrajongók, mind a szakma elfogadja az ilyen, ma még szélsőségnek számító zenei kísérleteket. Már most klasszikus!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 143. számában jelent meg.)

Hiába volt a nagyon ígéretes bemutatkozás 1989-ben (Németországban a valaha eladott legnagyobb példányszámú debütalbum!), valamiért a melodikus metalban utazó német Axxis pályája mégsem úgy alakult, ahogy várni lehetett volna. Nyilván ők is nagyon meg akarták lovagolni a sikert, ezért kezdtek el kapkodni, mint Bernát  a ménkűhöz. Hol James Dean-nél is amerikaiabbak akartak lenni, hol a "vissza a gyökerekhez" feliratú zászlót lóbálták a kritikusok orra előtt, aminek következményeként lassan, de biztosan kimuzsikálták magukat a a játéktérről a partvonalon túlra.

Olyan masszívan betonozódtak be az "örökös support band" státusba, hogy ez most már szinte megváltoztathatatlan, kiadhatnak bármit, bármilyen nívós anyagot.

Bevallom, maga sem követtem naprakészen munkásságukat, habár minden, amit itt-ott hallottam tőlük, minőségi munka volt. Gitáros váltást követően jelent meg az új lemez, és azt kell mondjam, csak mondvacsinált okokkal lehet belekötni. Izmosan megszólaló produkció, többszólamú, vokális munka, helyenként énekes hölgy (trendkövető) vendégszereplésével, bombasztikus, musical-szerű pillanatok, ami szerencsére azért semmit nem vesz el az anyag intenzitásából. Betonoznak rendesen, hol szélvészként, hol középtempósan, az meg különösen szívderítő, hogy az új gitáros, Marco Wriedt milyen bizalmas kapcsolatot ápol hangszerével.

Képességeit ugyan megint csak nem lehet kétségbe vonni, de azt el tudom fogadni, ha valaki tartózkodóan viselkedik Bernhardt Weiss jellegzetes, kicsit nazális német orgánuma irányában.

Lehet, hogy sok benne a pátosz, lehet, hogy néha hatásvadász, de profin kivitelezett, remek anyag a  Doom Of Destiny, érdemes a meghallgatásra. Azt meg külön csípném, ha valamelyik elsőligás nagybanda "support"-jaként tiszteletüket tennék errefelé, és élőben is lecsekkolhatnám őket

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 154. számában jelent meg.)

Barkóbázzunk! Két srác alkotta német csapat, egyik gitáros/szerző, a másik énekes, kire gondolok? Lehetne ugye a Modern Talking, de hál’ Istennek ennyire nincs minden veszve, a megfejtés örömtelibb, bár a viharfelhők azért gyülekeznek. Szabad a gazda? Ők a neoklasszikus Malmsteen/Rainbow vonalon már maradandót alkotó At Vance.

Demokrácia ugyan régebben is annyi volt csak a bandában, mint Hugo Chavez Venezuelájában, de azért a zenekari látszat mindvégig megmaradt, még a legutóbbi Chained album idején is érződött, hogy ez zenekari produkció, az más kérdés, hogy az anyag a csapat addigi kimagasló munkáihoz képest haloványabbra sikerült. A mostani, a fantáziátlan VII címet viselő korong pedig, számomra legalábbis, a főnök, gitárvarázsló Olaf Lenk által kötelezően megjelentetett stílusgyakorlat, amelynek hallgatása közben még csak véletlenül sem jut az ember eszébe, hogy a tagok a zenétől felszabadultan összenevettek a próbák és felvételek alatt. Mintha egy szoftver keverte volna meg a régi dolgaikat, és gyúrt volna belőlük minőségi új dalokat, amelyek a fejlesztő tehetségének köszönhetően zeneileg kikezdhetetlenek, megvan bennük minden, ami eddig jellemezte a csapatot, de valahogy mégis rideg marad, nehezen enged közel magához. Mára a hivatalos honlap szerint is csak a gitáros főnök és az új énekes Rick Altzi alkotja a csapatot, de hogy a lemezfelvételkor kik voltak a bérlemények (szerződtetett muzsikusok), vagy voltak-e egyáltalán, arról semmit nem tudunk. Az új hang pedig annyira tökéletes keveréke a régi dalnokoknak (Hartmann, Leven), hogy még az is eszembe jutott, a fickó is csak a cybertérben létezik, önálló, esendő individuum helyett, csak egy hangminta by Olaf Lenk.

Szerencsére azért nem, Ő lenyomozható, többek között a Treasure Land-ből, de a dobos továbbra is kerestetik.

Az Only Human album zsenialitása, az Evil In You nagyszerűsége után a Chained már jelezte a válságot, most pedig egy kívülről felpolírozott, belül azonban üres, vájt fülűeknek csalódást is jelenthető anyaggal rukkolt elő a Lenk & Tsa.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Az igazat megvallva, a csapat egyik lemeze sem volt zenei innovációs díjra jelölve, de a Ronnie James Dio neve fémjelezte Rainbow és Dio korszak zenei építőköveiből olyan erődítményt emeltek, amely az újító zeneiséget szent tehénként tisztelő kritikusok számára is bevehetetlen volt. A bemutatkozó anyag (Of The Son and Father) kapcsán nem is igen olvastam elmarasztaló kritikát, de nehéz is lett volna belekötni a Nils Patrik Johannson énekelte (de még hogy!) energikus hard rock dalokba. A lassan underground-megasztárrá növő Patrik Johannsont (Wuthering Heights, Lion’s Share stb.) leszámítva, csapattagok külön-külön nem tűntek ugyan igazán karizmatikusnak, sem a hangszerkezelést, sem az átlag svéd melós fizimiskát tekintve, de mint zenekar mindvégig egyenletesen magas színvonalon hasznosították újra a réginek ugyan régi, de értő kezek tolmácsolásában frissnek ható zenei formákat.

Valószínű, érezték, hogy előbb-utóbb azért lanyhul majd az érdeklődés, ha a menetrendszerűen érkező albumok homogenitását nem törik meg, ezért most, ha kis mértékben is, de változtattak a megszólaláson. A Hammond mellett teret kaptak más billentyűs hangszínek, a kórusokat is felturbózták és általában elmondható, hogy metalosabb lett az anyag. Az eredmény? Nekem a SymphonyX után (bocs, de az mindent vivő), az év egyik legerősebb albuma. Eddig sem volt panasz a sápadt hangképre, de ezúttal tényleg hihetetlen élő és vastag a megszólalás. Mondanám szépen, választékosan, hogy milyen is a lemez, de jelenleg is hallgatom, és nem tudok nem oda figyelni rá, így csak ócska, ezerszer leírt, súlytalan frázisok jutnak eszembe.  Pl., hogy az "energia majd szétveti a dalokat", meg hogy a "New Revelation" refrénjét a végére már "a zenekarral együtt zengjük", meg hogy "szívet szorító power-lírát" (Bastard Son) és az egész lemezt "óriási formában énekli végig" Johannson.

Ha kivenném a lemezt, és összpontosítanék, mindezt kevésbé elcsépelten is le tudnám írni, de a lényegen nem változtatna, úgyhogy ki nem veszem!

Nem hagyott nyugodni a kisördög és csak bepötyögtem néhány jelentős feminista honlap keresőjébe az Angela Gossow nevet. Hát persze, hogy nem volt találat! Nem tudnak ezek kérem semmit az emancipációról. Pedig Gossow kisasszony a női-férfi egyenlőség maga. Sőt! Ha valaki megnézi a csapat remekül sikerült Live Apocalypse DVD-jét, és a látottak alapján akarja meghatározni a "gyengébb nem" fogalom tartalmi körét, akkor minden emberi számítás szerint valamelyik Amott tesót kell kiindulási alapnak tekinteni, hiszen Angela a színpadon pont annyira nőies, mint szegény megszállt kiscsaj az Ördögűző klasszikussá vált első részéből.
 
Az Arch Enemy extreme heavy metal-ját ugye eddig is a szépség (Amott-ék dallamérzéke) és a szörny (Angela) ellentétpár zenei leképezéséért szerettük igazán. Ebben a tekintetben nincs változás, gyilkos erővel megszólaló energiabombák robbannak a korongon, csodás gitárharmóniákkal ellensúlyozva a pusztítást. A nyitó Blood On Your Hands fenséges gitárdallamai rögtön a hetedik égig ragadtak el magukkal, ahonnan Gossow kisasszony belépője és brutális hörgése nyomán meteoritként csapódtam vissza a Földre, és a magmán keresztül le abba a világba, ahol a magam fajta, teológiát is végzett ember már elég feszengve érzi magát. Szerencsére aztán ismét elindultam fölfelé (The Last Enemy), majd rövidesen újra vissza a magasból, és így tovább, egy szűk órán keresztül.





















A végére egy picit azért kifárasztott engem ez az intenzív libikóka, de erre másnak nem kell tekintettel lenni, a lényeg, hogy a muzsikusok teljesítménye kiváló, az Amott testvérek gitárjátéka pedig a hagyományoknak megfelelően ezúttal is káprázatos; dallamos, technikás és érzéssel teli.

Még valami. A borítón lévő szabadkőműves szimbólum és a cím együtt biztos, hogy bejön majd az összeesküvés-elméletek szimpatizánsainak.

A római számlapos óra kötelező ábrázolása után, most a csüggedő kilátástalanság képi megjelenítése a trend a progresszív csapatok borítógrafikáinál. Az arcát kezébe temető alak (Redemption, Circus Maximus) után az Anubis Gate is előrukkolt a maga szomorúságával. Egy börtönablakon át nézünk kifelé a WTC ikertornyainak üszkös romjaira, hál’ Istennek csak a lemeztasak hátoldalán. Mindez ráadásul szürke színek dominanciájával. – Felemelő.

Annál nagyobb a kontraszt, a lemez behelyezésekor, hiszen a kezdő Snowbound, akusztikus és mélyrehangolt gitárokkal egyszerre kísért gyönyörű refrénje már úgy termeli az emberben a boldogsághormonokat, hogy azok egymás sarkát tapossák. A dán zenekar 2 lemez és intenzív tagcserék után egy erős, szinte mindvégig izgalmas, kissé steril, de jó hangzású lemezzel jelentkezett. A számcímek és az egyébként jólsikerült grafika egy összeesküvéses, nem túl optimista kicsengésű kerettörténetet sejtet, amiből ugyan a zene is kiveszi a maga részét, áttetszik rajta ellentmondásos, de alapvetően  nem sok örömre okot adó  jelenünk,  bár mint mondtam, engem kimondottan jó kedvre derített, ízléses, nem tolakodó, ám súlyos, de mély zeneiségével és átgondolt kompozícióival. Számomra a csapat új énekese, Jacob Hansen neve volt ismerős, Ő játszott a Beyond Twilight zenekar két utolsó lemezén is, igaz ott gitáron. Ja, egyébként meg producer. (Mindegy ezeknek az északiaknak, hogy hol, és milyen szerepkörben, csak világszínvonal legyen.)























Anubis Kapuján eddig kizárólag önhibámból maradtam kívül, most beléptem, és egyáltalán nem bántam meg. Szövegkönyv hiányában ugyan egyelőre nem értem pontosan, mi rossz is vár itt rám, de addig is elvagyok magával a zenével. Kimondottan jó társaság.

A Pokolgépnek igaza volt. Tényleg metál az ész, Lengyelországban legalábbis egészen biztosan. A lengyel Metal Mind kiadó ténykedését eddig is szimpátiával figyeltem, mert minden munkájukban érezni lehetett az igényességre való törekvést, de az Andromeda koncert DVD kiadása kapcsán azt hiszem, örökre a szívembe zártam őket.

Egy gyönyörű színházterem-
ben, álomszép fényekkel, kiváló operatőri munkával rögzítették a koncertet, ami persze nem ért volna sokat, ha a zenekar nem csúcsformában nyomul. A három lemezt, illetve egy újrakiadást megjelentető svéd prog-metal csapat olyat döngöl a színpadon, hogy nem lehet nem lelkesedni értük. Van itt minden, ami rock-fülnek ingere: súlyos megszólalás, minden instrumentumra kiterjedő, elképesztő hangszeres játék, de mégis, elsősorban csodálatos dallamok és Dalok. Lehet, hogy tele van a padlás tehetséges proggie csapatokkal, de arra nagyon kevesen képesek (a Dream Theater is csak hellyel-közzel), hogy a brutális hangszerorgia ne csak a beavatottaknak, de a mezei zenehallgatónak is maradandó élményt nyújtson. Az Andromeda átlagos hosszúságú dalokban és kellően megcsavart, de mégis gyorsan rögzülő dallammenetekben, refrénekben gondolkodik, mindehhez még ráadásul igazi fazonok is. A zenekar lelkét jelentő Johan Reinholdz gitáros megjelenésében maga a viking metal warrior. Kettő méter a csávó, amiből egyet tesz ki a rőzse. Kigyúrt, meztelen felsőteste tekintélyt parancsoló, játéka meg pláne az. Sokszor a ritmusai is szólóértékűek, igaz, ebben nem maradnak le tőle a társak sem. Mindehhez a legutóbbi Space Odyssey korongon is éneklő David Fremberg adja erős, de kristálytiszta hangján jellegzetes dallamait.

A teljes koncert lemezre került, és mindhárom lemezük egyaránt képviselteti magát a legjobb dalokkal, nehéz is lenne pillanatokat kiemelni, úgy fantasztikus az egész, ahogy van, tokkal, vonóval. A sztereo vagy Dolby 5.1 (bivaly) hangzással élvezhető koncert mellett láthatunk még próbatermi felvételeket, kézikamerás turnéfilmet, meg egyéb nyalánkságokat.

Mit is mondjak még? Egy áruházlánc elhíresült botrány-szlogenje jut hirtelen eszembe, azzal a finomítással, hogy természetesen nem hülye, aki nem veszi meg, de mindenképpen meggondolatlanul cselekszik.

Ki is ennek a nagyszerű lemeznek az igazi főszereplője, vagy nyugodtan mondhatjuk azt is, hőse?

Dehogyis! Eszem ágában sincs a két zseniális énekes teljesítményét összehasonlítgatni és patikamérlegre helyezni. Jorn Lande és Russel Allen (SymphonyX). Mindketten úgy és ott tökéletesek, ahogy, és ahol éppen vannak. Szólóban, zenekarral, vagy akár így együtt, már második alkalommal. Van azonban a hátországban egy muzsikus, akire a két húzónév miatt kevesebb figyelem irányult, pedig azzal nem vádolható, hogy csak elalibizget a nagyok mögött. A tájékozottabbak többek között a Starbreaker, a Midnight Sun és Last Tribe zenekarokból ismerhetik Magnus Karlsson nevét. Ezúttal is ő egyszemélyben(!) írta meg és játszotta fel az anyagot, csak a dobverőket adta át másnak, jelesül a Flower Kings ütősnek, Jaime Salazarnak. Karlsson teljesítménye egészen egyszerűen lenyűgöző. Pontosan egy tucat lendületes, refrénközpontú rocknótát kalapált össze egyenletesen magas színvonalon, de semmivel nem nyújt kevesebbet egyszemélyes "zenekarként" sem.

Billentyűsnek sem utolsó, a gitárjátéka meg egyenesen lélegzetelállító. Meglepetés persze nincs az első részhez képest, tulajdonképpen azt kaptuk, amit várni lehetett. Jorn és Russell hol együtt, hol felváltva, hol külön-külön éneklik le a csillagokat. Az Allen-Lande projecttel szemben gyakran felhozott érv, miszerint túl kiszámítható, kevés katarzis-élménnyel, tulajdonképpen el is fogadható, de azért csak mindenkit arra bíztatok, képezze magát szénné, hogy csuklóból tudjon tető alá hozni ilyen kaliberű anyagokat szőröstül-bőröstül, ahogyan azt a főszereplő tette, immár másodízben.

Bravo Karlsson!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)