A zenekar előző albuma, a Book Of Heavy Metal tovább erősítette azt a meggyőződésemet, hogy az "új zenei megközelítés" és az "egyéniség" nem olyan attribútumok, amelyek hiányában kiváló zenei produkcióról kár is beszélni. Mert mi is történt? A zenekar produkált egy irdatlan metal-klisét szövegben, kiállásban és muzsikában egyaránt, a magamfajta rocker pedig már a szoba közepén is találta magát nagyterpeszben, kezében a léggitárral. Semmi, de semmi olyat nem tartalmazott a lemez, amit ezerszer ne játszottak volna el mások uszkve húsz év alatt, de mégis kiválóak voltak a dalok és számomra igazából ez az egyetlen dolog, ami számított. Ennek fényében lelkesedve vártam az új korongot, és meg sem fordult a fejemben, hogy lényeges változást hoz. Nem is hozott. Bár Snowy Show (dobok) és Gus G (gitár) is távozott a csapatból, megmaradt a "legigazabb" hozzáállás. Ökölbe szorított, vastag láncot markoló kéz a borítón, és már szól is a "Fire! Battle! In Metal!" című nyitónóta! Nagyon vicces, komolyan venni lehetetlen, de ezúttal sem érdekelne, ha a dalok akkorát szólnának, mint a "Book"-on. A szenzációs torkú Niklas Isfeldt teljesítményére ugyan nem lehet panasz, a hangszeresek is teszik a dolgukat, ám a BOHM zsenialitását nem sikerült megismételni. A zene nem tudta leplezni, így a sokadik hallgatás után is megmosolyogtam a dalszövegeket, pedig legutóbb még arra is képes voltam, hogy együtt énekeljem Niklas-szal az "I signed the contract with the Devil" sorokat…

Hammerfall és általában true fanatikusok azért nagyot nem tévedhetnek.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 142. számában jelent meg.)

A Dragonland eddigi munkássága elment mellettem, Isten bocsássa meg, de mentségemre legyen mondva, "sárkányos" cuccokból elég bőséges a kínálat manapság.

A kötelező kiadói méltatás a Nightwish, Yngwie, sőt a Soilwork(!) kedvelőinek is figyelmébe ajánlja a csapatot, ami meglepő, de az anyagot végighallgatva azt kell mondjam, nem minden alapot nélkülöző kijelentés. A teátrális címadó egy az egyben Nightwish, ugyanakkor az "Antimatter" nóta hangzása és szigorú riffelése kapcsán nem lehet nem gondolni Göteborgra, a Beethoven’s Nightmare monumentális klasszicizmusa pedig egy stockholmi születésű gitárzseni legjobb pillanatait idézi. A srácok svédek, tehát ennyi patriotizmus talán megengedett. Nekem úgy tűnik, ezzel a lemezzel nagyon meg akarták mutatni, hogy mekkora tehetség és muzikalitás rejlik bennük. Talán sikerült is. A csillagjegyeket és az univerzum egyéb csodáit megéneklő dalok átgondoltak, kiérleltek, a tisztán, magasan éneklő, engem néha Olaf Hayer-re (Turilli, Dyonysos stb.) emlékeztető Jonas Heidgert hangja erőteljes, dallamai jók, de összességében a hangszeresekről, sem lehet rosszat mondani. Mi több, lelkesedésükben odáig jutnak, hogy egy 3 tételes, tíz percet meghaladó instrumentális darabbal zárják le a szűk egyórás csillagtúrát. A leginkább kortárs klasszikus zeneműként jellemezhető alkotás ugyan egyáltalán nem fércmunka és le a kalappal, meg minden, de talán mégis szívesebben hallgattam volna ennek rövidebb összefoglalóját, és még vagy két, erőtől duzzadó nótát a legszebb skandináv zenei hagyományok ápolásának még nagyobb dicsőségére.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 144. számában jelent meg.)

"Ladies and Gentlemen this is heavy metal" - szól a promóciós ajánlás, a miheztartás végett. És valóban, a Twisted Sister sikeres comeback-jén érezhetően felbátorodó gitáros semmit nem bízva a véletlenre, egy all-star csapattal (Dio, Dee Snider, Joe Lynn Turner, Rudy Sarzo stb.) zárta magára a stúdióajtót, hogy megmutassa, miről is kellene itt valójában szólni a dolgoknak. 

Jómagam a 80-as évek elején kötöttem egy életre szóló barátságot (picit azért több ez annál) a heavy metal/hard rock zenével, így talán érthető, hogy szimpátiával figyelem a "régi nagyok" visszatérését. Ugyanakkor nem lehet úgy tenni, mintha az elmúlt jó húsz év alatt csak a fokozatos hanyatlás, jobb esetben helybenjárás jellemezte volna a műfajt. Meggyőződésem, hogy a 90-es évek elején bekövetkezett száműzetésükből az évtized végére zeneileg megerősödve tértek vissza a metalzenészek, elsősorban azok, akik nem akasztották szögre a hangszereiket, hanem nosztalgiázás helyett kőkemény gyakorlással, uram bocsá’, az új zenei trendek és hangzások hasznosíthatósági lehetőségeinek keresésével töltötték az időt. Ez, valamint az azóta komoly elismertségre szert tett új generáció (pl. SymphonyX, Masterplan) példája mutatja, hogy a stílusnak szüksége volt a mellőzöttségre ahhoz, hogy a régi értékek megtartása mellett újjászülethessen, és mára ne a mellszőrzet, vagy az egy négyzetméterre felpolcolt véres koponyák száma, hanem a zenei felkészültség legyen az első és legfontosabb szempont, ha egy új banda megmérettetni kívánja magát az erőssé vált mezőnyben.  Azt messze nem állítom, hogy a Twisted Sister gityós az elmúlt 20 évben nem képezte magát, mindenesetre ez a lemezről nem süt. Az anyag nem több nosztalgiánál, ami persze egyáltalán nem baj, sőt még örülnék is, ha sikerült volna jó dalokkal megkínálni a meghívott öreg cimborákat. A jó hangzással és erőteljes riffel nyitó "Tonight" befáradását azonban még Dio zsenije sem menti meg, mint ahogy Joe Lynn sem tudott a neki szánt alapanyagból várat építeni. A három instrumentális szerzemény mutatja talán legjobban az idő múlását Eddie "The Fingers" Ojeda fölött. Ez óriási luxus egy 38 percet alig meghaladó lemezen.

Egy-két jó ötlettől eltekintve – ilyen a Deee Snider által teljesen sziszteresített "Eleanor Rigby", vagy a szigorú "Evil Duz" – nem sok minden indokolja, hogy a lejátszóm rendszeres vendége legyen a lemez, de erről kedves Eddie, a 80-as évek hangulatában megrajzolt borítón máglyahalálra ítélt hangszereid tehetnek a legkevésbé.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Az az igazság, hogy a hamburgi csapat nevének "a" betűjén van még egy kis nünüke is, de a klaviatúrán ezt sehogy sem tudtam előcsalni. Ezt persze csak a pontosság kedvéért jegyzem meg, a lényeg nem is ez, hanem a produkció maga. A zenekar viszonylagos ismeretlensége ellenére már az ötödik lemezét adja ki. Azt kell mondjam, hogy a Chalice (az "a"-n azzal a kis bigyóval) tipikusan példázza  azt a bánatomat, hogy a magyar melodikus metal szintér komoly lemaradásban van még a nemzetközi másod, -harmadvonalhoz képest is. Ha a Chalice a mi kutyánk kölyke lenne, most ugrálnék örömömben, hogy végre itt egy zsír magyar banda, és nem győzném dicsérni és bátorítani őket. Ismerve viszont az európai színvonalat, tudom, hogy őbelőlük ott némethonban 12 képez egy tucatot. Pedig úgy igazából tényleg semmi gáz a csapattal. Új lemezük producere a  PC 69 basszer Dennis Ward (Khymera, Angra stb), ami egyben garancia is a kitűnő megszólalásra. A lemez első három dala (Opera Burns, Shotgun Alley, Hollywood Daze) magasra teszi a mércét. Vastagon megszólaló ritmusgitárok és kórusok, nem tolakodó, de határozott billentyűsök adnak dögös alapot Gino Naschke jó énektémáihoz. Hangja leginkább a 90-es évek legelejének LA-i glam énekeseire emlékeztet, azzal a picinykét pimasz felhanggal. Ugyanakkor a zene ennél izmosabb és inkább európai jegyeket mutat, bár a "Beyond The Light" egy tőrőlmetszett Jon Oliva (Savatage) téma, a dal szinte könyörög a hangjáért.

Sajnos, nálam fő szempont a bárdista teljesítménye. Oliver Scheen ritmusozásával nincs is probléma, szólói viszont elég kutyák. További szomorúságom, hogy a dalok átlagos színvonala a nyitó triászhoz képest némi esést mutat. Ezzel együtt azt mondom: bárcsak nekünk is lenne egy ilyen csapatunk, mint a Chalice (azzal a kis micsodával az "a" tetején).

Túrisas

Néha olyan érzése van az embernek, hogy a heavy rock színtér, a nagy nyomulás ellenére is meglehetősen belterjes. Mostanában például rendszeresen a Pink Cream 69 bőgősének nevével találkozom, ha melodikus rockzenét rejtő CD-t veszek a kezembe. Dennis Ward producerként is igen keresett, énekesként azonban most, a Khymera második lemezén mutatkozik be először, a leköszönt Steve Walsh-t (Kansas) pótolandó. Hangja a stílushoz egyszerűen tökéletes. Ha mindenképpen bele akarok kötni, annyit kifogásolhatok csak, hogy nincs egyéni színe, de egyébként meg tényleg menjek a fenébe, mert ez már bőven a káka, meg a csomó…

A másik főszereplő az olasz Daniele Liverani, akit dalszerző/gitárosként ismerhettünk meg, többek között a Genius rockopera, illetve instrumentális szólólemeze kapcsán. Ezúttal főállású billentyűs és basszusgitáros, ami neki nyílván nem cucc, mivel 6 éves korában kezdett zongoraleckéket venni és klasszikus zenét tanulni. Az eddig leírtakból is kiderülhet, hogy nem akármilyen kvalitású, ízig-vérig muzsikus arcok működtetik az olasz gitárossal és dobossal kiegészülő, vegytiszta amerikai melodikus rockot (AOR) játszó csapatot. Gondolom, nem meglepő, de sem a megszólalásban, sem a hangszerkezelésben nincs hiba. Az előzetes korongon nincs a dalszerzőkről információ, de értesüléseim szerint több neves muzsikus (pl. Jeff Scott Soto) is írt dalokat a lemezre. Minden a stílus szigorú szabályai szerint történik, aki a meglepetéseket és váratlan zenei megoldásokat szereti, messze kerülje el a lemezt. Ugyanakkor a műfaj keretein belül ez egy aranybánya. Töltelékdalok és üresjárat nélkül ömlik a zene egy szűk órán keresztül, váltogatva a keményebb és líraibb pillanatokat. A két főszereplő mellett említsük meg név szerint a gitáros Tommy Ermolli-t is, akinek gitárjátéka a sokszor rövid fogalmazás ellenére is élményszámba megy. Liverani pedig kap egy pluszpontot azért, hogy lehetőséget adott számára.

Gitárosokra nem jellemző ez a hozzáállás. Gondolkozzunk csak el, hogy saját ismeretségi körünkben hány gitáros szorítaná magát háttérbe saját lemezén! Ugye, hogy abszurd? Na, ilyen csávó ez a Daniele!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

Elég volt csak egy fotón megpillantani a mandulaszemű Dragonforce-gityóst a térdhajlatig érő hajával teljesen rágyógyulva a 7 húros Ibanezére, hogy sejteni lehessen, nem hétköznapi lelkesedés munkál a csapatban.

Most meg a lemezt többször végighallgatva, illetve a koncertteljesítményükről szóló beszámolókat olvasva egyenesen azon gondolkodom, hogy valahogy csak fel kellene hívni az energiaszektor fejlesztőmérnökeinek figyelmét a Dragonforce-ban, mint új energiahordozóban rejlő lehetőségekre. Szinte lefolyt a lejátszó az asztalról, amikor berobbant a 2-3 refrénre való dallamorgiával felvértezett "Through The Fire And Flames". A zenehallgató kanapé karfáját szorítva csak meresztettem a nyakam, a szemem gúvadt kifelé, és ahogy az a néhány "g" a mellkasomra nehezedett, meg voltam győződve róla, hogy kirepülök a szobából.Gyorsan már nagyon sokan játszották a melodikus power metalt a rocktörténelemben, de a Dragonforce értelmezése sok tekintetben újszerű. Azzal, hogy a srácok a lemezzáró és zseniális „Trail Of Broken Hearts” himnuszt kivéve végigtekerik a lemezt, nyilván nem válnak a műfaj úttörőivé, de a nyaktörő tempók tálalása azért néhány elemében igenis szokatlan. A tagok hallhatóan nem zárkóztak be elefántcsonttornyaikba az elmúlt években, hanem magukba szívtak mindent, amivel még kifejezőbbé tehetik az általuk játszott zenét. Még attól sem riadnak vissza, hogy a vízben tapicskoló gané fiúcsapatok kötelező énekeffektjét (vocoder) is használják egy pillanatra, ha ezt indokoltnak látják. A héthúros ritmusozásnak köszönhetően a billentyűgazdag alapok is megdörrennek, aminek köszönhetően olyan az élmény, mintha a Sonata Arctica és az In Flames vegyülne, egy-két gitárhős legönzőbb pillanatával. A zömében hét perc körüli szerzemények szólóblokkjai hosszú körökön keresztül támadják a füleket, ami lehet, hogy ijesztően hangzik, de semmi gond, a hangszerszólók nem temetik maguk alá a szerzeményeket.

Az elviekben londoni, gyakorlatilag teljesen nemzetközi csapat harmadik lemeze számomra az évutó egyik legnagyobb meglepetése volt. Aki nem idegenkedik a szélvész, de nem kapkodó tempóktól, a gyorsan rögzülő, de mégsem gyermeteg dallamoktól, a hosszú, de megkomponált gitár/billentyű szólóktól és modern megszólalástól, az már ma tegye meg az első lépéseket az anyag begyűjtéséhez. Indulás!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform-ban jelent meg.)

A tovaröppent ifjúkorom szóra sem érdemes zenei, zenekari próbálkozásait az utókornak teljesen feleslegesen megőrző kazetták hangminősége lelt most méltó társra a negyedik lemezét megjelentető olasz epikus metal horda új anyagának személyében. Akkoriban mi egy mikit lógattunk be a próbateremben fölülről, és már vette is a magnódeck a zajmasszát. Azt azért kétlem, hogy a Doomsword így dolgozott, de a végeredményt tekintve ők sem jutottak sokkal előbbre. Nem hittem volna, hogy ilyen ratyi megszólalással labdába lehet rúgni 2007-ben. Ez egyrészről a zenekart, másrészről a kiadót minősíti, akinél ezek szerint érdemes amatőröknek is próbálkozni, a jelek szerint nagy elvárásokat nem támasztanak. Megértem persze, hogy a Doomsword által játszott muzsika lényege szerint nem csilli-villi, hiszen ez nem a magasztos Rhapsody féle, hanem a doom-os, elfojtott, hősinek ugyan hősi, de inkább keserű és fájdalmas, a Warlord, Omen és Manilla Road inspirálta epikus fém, amely helyenként gyászos hangulatában engem még egy picit a Primordial világára is emlékeztet.

A honlapot böngészve szembesültem azzal, hogy ez a lebutított technikai megközelítés tudatos koncepció része lehet, hiszen a tagokról is csak olyan képeket találtam, amilyeneket a Yetiről szoktak készíteni; fekete-fehér, homályos, elmosódott.

Szó se róla, van ebben egyfajta archaikus báj, csak éppen soha nem fogom újra betenni a lemezt, hiába a jó témák és az ügyes gitárjáték.

Tetszettek volna legalább a lemezfelvétel idejére kiszakadni a középkorból.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 152. számában jelent meg.)

Húha! Ezt most nem lesz könnyű elmagyarázni. Mindenesetre képzeljünk el egy metalba váltó Vaya Con Dios-t, és egy kedélyjavítókkal nyugalmából kizökkentett, kicsit szertelenné vált Tarja Turunent (Nightwish), amint együtt zúz néhány önkéntes, de felkészült zenebohóccal. Metal-konzervatívoknak sokkoló élmény lehet, ezért ők csak óvatosan közelítsenek a kosztümös svéd zenekar anyagához. Magam sem vagyok feltétlen odáig a mindenáron való újításért, de kimondottan jót buliztam ezekkel az eszementekkel a mészárosok báltermében. Olyannyira, hogy a laza swinggel nyitó Balrog Boogie után, kicsit bántam is, hogy elmetalosodik a hangulat, kevésbé bátran kutyulják össze a műfajokat, és a nagybőgő sem lép elő főszereplővé. Relatív ez persze, lehet, hogy én vetettem el a sulykot, és gondoltam helytelenül, hogy megőrülni csak teljesen érdemes, hiszen kétség kívül rendhagyó ez még így is. Ráadásul azt is el kell ismerjem, hogy dalokat írtak, nem is  rosszakat, tehát az extravagancia csupán eszközül szolgál, a fő cél nem a metalszcéna biztosítékainak élből történő kiverése volt, hanem egy jó lemez készítése.

A DSO kapcsán nem éppen a Hammerfall fog eszébe jutni az embereknek, én még is azt mondom: dicsőség a bátraknak!- legfeljebb megyek ki a teremből…

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 155. számában jelent meg.)

Tapasztalat érlelte életbölcsesség, és nem üres fecsegés lesz, ha Szalai Tamás zenekarvezető, billentyűs és Weitner Ferenc dobos arról mesél majd gyermekeinek és unokáinak, hogy nem szabad feladni az elveket, az elhivatottság és a befektetett munka, ha utóbb is, de meghozza a gyümölcsét. A Classica meg nem jelent három lemezét tartalmazó, szép kiállítású CD-box mindenestre őket igazolja. Az Antológia szívemnek legkedvesebb darabja a Szutorisz Károly által felénekelt első Classica anyag. Erre a lemezre ugyanis majdnem 20 évet kellet várni. Tudom, jelenleg Axl Rose is jó eséllyel pályázik belépni a klubba, de míg ott profizmusnak álcázott tökéletlenkedésről van szó, addig a Classica korát messze megelőző profizmusát lengte körül jó hatásfokkal a hazai lemezkiadás tökéletlensége.

A csapat neoklasszikus heavy metalt játszott a 80-as évek végén, abszolút nemzetközi színvonalon. Sőt továbbmegyek. A nemzetközi mezőnyben is csak elvétve találtunk akkor ekkora dallamérzékkel és hangszeres felkészültséggel megáldott csapatot. (Ilyen virtuóz neoklasszikus betétekkel a Rhapsody rukkolt elő, jó 10 év késéssel.) A szakma és a közönség támogatása mellett elkészült első lemezük 1989-ben nem jelent meg, noha a dalokat egytől-egyig ismertük, igény egyértelműen volt rá, és tulajdonképpen ígéretekből sem volt hiány.

Mai füllel is friss, sodró tempójú szerzemények sorakoznak a korongon, Fejes Zoli gitárjátékát hallgatni pedig újra libabőrös élmény volt.


A csapatot szétziláló megtérési hullám után 1992-ben, végre eljött az idő egy hangzóanyag megjelentetésére, ami csupán egy szelíd terjesztésű kazetta formájában tárgyiasult. Annak idején, jogos haragomban, hogy a klasszikus felállás lemezének megjelentetését elbénázták az illetékesek, nem vettem észre, amit most igen; Ezek a dalok jók. Ablonczy Mihály szépen, kristálytisztán énekli a változatlanul vallásos tartalmú szövegeket, Nagy Péter gitárjátéka pedig ízes, ha nem is virtuóz. A klasszikus zenei hatások is megmaradtak, bár már nem annyira hangsúlyosan, és a zenei összkép is szelídült. Mondhatnám rádióbarát, igaz ez a barátság nem volt kölcsönös.

Az Antológia harmadik lemeze az általam eddig nem ismert, Iron World címmel 1996-ban meg nem jelent angol nyelvű anyag. A barokk díszítések eltűntek, a zene progresszív irányba fordult, több hallgatást igényel, de a minőség továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Ami érdekessége, hogy Angyal Károly énekes mellett Sipeki Zoli gitározik a felvételeken.

A három CD-t ráadásul tisztességesen fel is bónuszolták elfekvő, házi,- és angol nyelvű felvételekkel. Az év hiánypótlása, ehhez kétség sem férhet! Köszönjük!

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 151. számában jelent meg.)

A nyughatatlan természetű, mindazonáltal erős, igazi rocktorokkal megáldott Chity Somapala (Avalon, Firewind, Moonlight Agony), ezúttal az ex-Secret Sphere gitáros Aldo Lonobile-val, egy igazán ütős rockbanda életrehívásának veselkedett neki. Előzetes nyilatkozataik szerint a klasszikus zene, a csodálatos dallamok, és a riffelősebb heavy rock bombasztikus házasításával akarták megadásra kényszeríteni a rockvilágot. A megvalósulás szintjén azonban közel sem lett ilyen elemi erejű a CO. Az említett összetevőkkel tökéletesen sáfárkodó SymphonyX mellett persze érthető is, hogy nem vállalták az egyenlőtlen erők küzdelmét, és a megaláztatást elkerülendő, vettek egy kanyart. A zenét "megtisztították" a klasszikus zenétől, de ami a legfájóbb, a csodálatos dallamoktól is. Készítettek egy se hideg, se meleg tucatprodukciót, ami egy-egy jobb refrént (Legends Of The Past, 16,) leszámítva teljesen érdektelen. A hangzásra nem lehet panasz, a zenészek játéka is ül, bár éppen Aldo Lonobile az, akinek gitármunkája a vastag riffeléstől eltekintve alig méltó említésre.

Összességében megjósolható, hogy a lemez beposhad majd a nyári melegben, alig hiszem, hogy sokszor látjuk majd az év végi listákon visszaköszönni.
Revolution Not Rising.

Túrisas

(A cikk eredetileg a Rockinform 150. számában jelent meg.)