Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.queensryche.com
myspace.com/queensryche

Az előző Queensryche lemez, az "American Soldier" recenziójában már elmondtam, hogy azok közé tartozom, akik a "Promised Land" (1994) óta tulajdonképpen nem jegyzik a zenekart. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen minden egyes megjelenéskor rárepülök az új anyagra, mint gatyáskuvik a mezei pocokra, de eleddig rendre csalódnom kellett, jóllehet a legutóbbi albumot a maga módján még dicsértem is.

A zenei sajtó - Geoff Tate nyilatkozatai alapján - hónapok óta attól hangos, hogy a "Dedicated Chaos" tematikusan ugyan újszerű (amennyiben hosszú ideje először nem koncept-albumról van szó), de zeneileg visszakanyarodik az "Empire" (1990) világához. Gyorsan szögezzük le, hogy ez enyhén szólva a kacsa - ha nem a hiszékeny tömegek tudatos megtévesztése - kategóriába tartozik. A "Dedicated to Chaos"-nak körülbelül annyi köze van az "Empire"-höz, mint Kurt Cobain-nek a tappinges gitárszólókhoz. Nem véletlenül jutott eszembe a szuicid, zsíros hajú fiatalember, aki szerint a Fender Jaguar a világ legszebb hangszere (Pfff!!!), ugyanis meggyőződésem, hogy az új Queensryche igazi Seattle-i, amolyan posztmodern grunge termék lett. Van ugyan benne némi billentyű és egy kis óvatos szempler-használat; modernebb a hangzás, és egészében véve intelligensebb benyomást kelt, de a rokonság (számomra legalábbis) kézenfekvő.

Hallatszik, hogy Scott Rockenfield dobos és Eddie Jackson bőgős írta a dalok nagy részét, mert végig dominál a ritmusszekció, és persze Geoff Tate szuggesztív, még mindig zseniális hangja, ami azonban nem akar kibontakozni a közönség által is énekelhető refrénekbe ("Jet City Woooooman", emlékszik még valaki?). Bonyolult, sokszor esetlegesnek tűnő, "rámondásos" verzékkel van telepakolva ez a 70 perc (special edition), ami lassan, minden dinamikát (és gitárszólót) nélkülözve lustán hömpölyög el az ember mellett. Pedig a lemezt indító "Get Started" kimondottan ígéretes darabnak tűnt, de az ezt követő 15 dalból maximum a "Got It Bad" és a "The Lie" üti meg a mércét (megjegyzem: mélyen alulról).

Hiába a korszerű hangzás és Geoff Tate zseniális torka, ez bizony kevés és unalmas. Valaki viszont (Daniele Liverani vagy Tobias Sammet?) igazán írhatna egy metál operát Tate-nek!

Tartuffe