Kiadó:
earMUSIC/Edel

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Szar a zsebébe az összes ügynöknek és/vagy koncertszervezőnek! Hogy fordulhatott elő az a gyalázat, hogy a CIIC 2012-ben egy az egyben lenyomta a Savatage legendás "The Wake Of Magellan" albumát a Wacken Open Air fesztiválon, mifelénk meg legföljebb köptek egyet... "J'accuse!!!" - kiáltom én Émile Zola és Marcel Lefébvre érsek után szabadon - "J'accuse!!!" Ezek után minimum, hogy mikor Zak Stevens és csapata elindul megturnéztatni az új lemezt, leszerveznek hazánkba egy mega-koncertet, és a saját dalok mellett eljátsszák cakkumpakli - mondjuk - az "Edge Of Thorns"-ot. De úgy ám!

Szerintem a CIIC mára kiharcolta magának a legjobb Savatage utód címet, még úgy is, ha Stevens másik projektjét, a Machines Of Grace-t is is fölveszem az egyenletbe. Direkt kerülöm a pótlék kifejezést, egyrészt, mert meggyőződésem, hogy a Savát nem lehet pótolni, másrészt, mivel szívós, kitartó munkával olyan karriert építettek maguknak, ami önmagában is megállja helyét. Hat saját lemez után, melyek közül azért akadt legalább két nagyon zura power anyag (The Middle Of Nowhere - 2005; Delusions Of Grandeur - 2008), immár igazságtalannak tűnne, ha Zak Stevens és "Mitch" Stewart bandáját Savatage emlékzenekarként kezelnénk.

Korábban meg voltam győződve arról, hogy kettejük mellett Andy Lee gitáros volt a stabil harmadik, de most megint megváltozott a fölállás. Van már külön billentyűs (Henning Wanner személyében), Andy Lee helyét pedig Christian Wentz vette át, aki a Futures End nevű prog-power formációban már bizonyította, hogy ujjbegyei nem tavaly értek először fogólapot.

Meg se fordult a fejemben, hogy sürgősségi eljárással ne szerezzen be magamnak a "Seasons Will Fall"-t teljes fizikai valójában, mégis azt kell mondjam, hogy ez most kevésbé fogott meg, mint pl. a "Delusions Of Grandeur" (2008). Valamelyest könnyedebb, slágeresebb, kevésbé poweres mint közvetlen elődjei; inkább az első három albumot juttatja eszembe, koncepciójában a "The Middle Of Nowhere"-t (2005), hangvételében a "Burden Of Truth"-t (2006).

A folyamatos Savás áthallások nem zavarnak - sőt! -, mégis mintha a vérfrissités ellenére egyre több lenne az önismétlés. Azért a "Diamond Blade", "Dreams That Never Die", "Never Gonna Stop" hármas nagyon meggyőző együttest alkot, ha az ember egymás mellé teszi őket. Ugyanakkor össze tudnék állítani egy másik hármas csomagot, ami fele annyira tetszetős sem lenne, és - nekem legalábbis - komoly meglepetés, hogy itt szerepelne a monumentális balladának szánt címadó dal is (mellékelve).

Tartuffe