Wolfmother, The Sword, Graveyard, Mustasch, Red Fang, mittudomén. Nagy divat lett a '70-es évek hangzásához, muzsikájához visszanyúlni. Bár talán mindig is az volt. Alapvetően szimpatikus ez a fajta hozzáállás – kell az ilyesmi a füstös klubbokba – igazi kedvencet közülük mégsem tudtam avatni. Eddig. Mert láss csodát, az amerikai Gypsyhawk lemeze napok óta begyógyult a lejátszómba, és nem is kívánkozik ki onnan.

Talán mert végre nem a Black Sabbath az első, ami eszembe jut, amikor hallgatom őket. És nem a Zeppelin a második. Ezek az anyaszomorítók nem művészkednek, hanem pörgetik a tempót rendesen. Ők az ősmetal rock 'n' rollosabb oldaláról jönnek, a Motörhead és a Thin Lizzy tájékáról. Megfelelően autentikus kinézettel, dzsunga, de erőteljes hangzással, whisky-áztatta hangú énekessel és nem utolsó sorban nagy tekerésekkel, ikergitáros szólókkal. Valahogy piszok hiteles az egész! És ez így már nagyon is rendben van. Úgyhogy éljen a redneck BBQ-metal!