Kiadó:
Frontiers Records

Ezen az oldalon Magnus Karlsson gyakorlatilag kult-státuszt élvez; már 2008-ban (!!!) "tribute" bejegyzés készült róla. Egyébként a fáma arról szól, hogy a "Free Fall" Magnus Mágus első szólólemeze. Ehhez képest azonban inkább az a helyzet, hogy ez bizony immáron a nagyon sokadik, hiszen a Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance és The Codex nehezen értelmezhetők másként, mint különböző színű és mintájú sztaniolpapírba csomagolt vérbeli Karlsson-produktumok. Énekesek jönnek-mennek, közben a viking gitáros a dobokon kívül gyakorlatilag minden hangszert maga kezel és minden egyes nótát az utolsó hangig maga jegyez...

Egy bámulatosan termékeny és magas színvonalú karrier újabb állomása a "Free Fall". Valójában a korábbi hanghordozóktól csak annyiban különbözik, hogy nem egy fix csapat számára készült (Daniel Flores doboson kívül minden hangszeren Karlsson játszik) és nem egy kiválasztott rock pacsirtának készült. Íme az énekesek listája: Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob), Ralf Scheepers (Primal Fear, Gamma Ray), Tony Harnell (TNT, Starbreaker), Mark Boals (Yngwie Malmsteen, The Codex, Royal Hunt), Rock Altzi (Masterplan, Thunderstone, At Vance), Mike Andersson (Cloudscape, Full Force, Planet Alliance, Silent Memorial), Rickard Bengtsson (Last Tribe), Herman Saming (A.C.T.), David Readman (Pink Cream 69, Vodoo Circle, Adagio). Megjegyzem - most először - Karlsson is bevállalt három dalt, és - ezen már meg sem lepődünk! - a hangja is piszkos jó; valahol Jeff Scott Soto környékén kell keresnem a hasonlatosságot. A Jóisten sokszor meglehetősen egyenetlenül osztja a tálentumokat! No, de erre mondják, hogy akinek sok adatott, attól sokat is kérnek számon...

Magnus Mágus úgy nyilatkozott, hogy minden egyes dal megírásakor egy más karakterű vokalista járt az eszében, így a "Free Fall" elég tarka album lett. Őszintén szólva én ezt nem érzem, mert Karlssonnak annyira jellegzetes stílusa, dallamvilága van, hogy bármit komponál, arról azonnal ordít, hogy az ő keze munkája. Hogy ne csak áradozzak, ez amennyire erény, annyira kezd hátránnyá is válni. Itt van egy rakat énekes, valóban színes társaság, az eredmény mégis mindig majdnem ugyanaz. Tény, hogy akad egy-két szikárabb dal (pl." Higher" - Ralf Scheepers és "Not My Saviour" - Rick Altzi), valamint pár pihe-puha pillanat ("Stronger" - Tony Harnell és "Fighting" - Herman Saming), de az összhatás mégis elég egynemű. A legdühítőbb pl. éppen a kezdő, címadó nóta Russell Allennel. Akármilyen jó ez a dal, alig több egy hard rock diszkóslágernél, pedig Allen karaktere éppen nem ezt diktálta volna. Szóval néhány nagy ziccer bizony kimaradt...

Ennek ellenére nem igazán tudnék rosszat mondani erről az albumról azon kívül, hogy a dobok sajnos igen gyatrán szólnak. Sokadjára és sokadik lemezzel kapcsolatban érzem azt, hogy a dobos nevének szerepeltetése a borítón csupán szemfényvesztés vagy a gépdoboktól idegenkedő rajongók megnyugtatása - valójában a megfelelő digitális applikáció felelős a ritmusokért. Ha nem, akkor meg útilaput kellene a hangmérnök lábára kötni.

Mindent összevetve, lehet, hogy jót tenne Karlssonnak, ha az erősen AOR irányba hajló Frontiers csecséről leszakadna olykor-olykor, de végül a lényeg mégis ez: a dalok jók, a gitárszólók fenomenálisak, az énekesek világsztárok. Fanyalgásnak tehát helye nincsen: megy be a gyűjteménybe!

Tartuffe