Kiadó:
Despotz Records

Honlap:
facebook.com/Civilwarsweden

A Saba-tonnásból Dió-fa páncélba öltöztetett rohambrigád bemutatkozó EP-jének demonstrációja ugyan már egy teljes felderítő ezred munkáját összegezve sejtette meg a világgal, hogy új tényező jelent meg az újhullámos európai heavy metal erőviszonyainak alakításában, ám az, hogy a Civil War már első albumával térdre kényszeríti a színtér szereplőit, bevallom, még számomra is meglepetés.

 Ahogy mentorom, H. Sanyi is mondani szokta: taktikázásra csak azoknak van szüksége, akiknek valamiből spórolni kell – az ex-Sabaton csapat azonban füllel hallhatóan nem szorul az agyas rafinériára: teljes mellszélességgel kiállva kiálthatja, hogy ide lőjetek. S hogy ezek ellenére mégis ő zúdít sortüzet a meglepett hadfik özönére, az minden bizonnyal a csapatok vezetésére szerződtetett Nils Patrik Johanssonnak köszönhető, aki I. Lászlótól csent jeligéjével – Dio velünk, ki ellenünk? – egyenes ági rohammal szeli át a csatateret.

Mert lehet azon agyalni, hogy a kivált Sabaton tagok most valósíthatják meg igazán önmagukat, de a Civil War alapjai ugyanazok, mint az ex-brigádé voltak, és az, hogy merev ridegvas helyett ezúttal damaszkuszi pengével megy a haddelhadd, kizárólag Johanssonnak köszönhető, aki sikeresen egyesíti az Astral Doorsban, de leginkább a Wuthering Heights-ben szerzett tapasztalatait ezzel a modern heavy metalos célratöréssel, némi-népi jelleggel felruházva az alárendelt csapatokat. Én ugyanis ebben látom, illetve hallom a siker legfőbb okát: az énekes remekül összegezte ténykedése különböző színtereinek minden muzikális előnyét, így válhat a Civil War a maga korlátai között sokszínűvé, ami jóllehet, leírva paradoxonnak hat, ám mégis igaz. Naná, ha Dio velünk, ki ellenünk?

Persze ilyen hanggal talán még erre sem lenne szükség, de azzal, hogy Dio frazírjaival hallunk olyan ortodox, ökölrázós, európai himnuszokat, mint a lemezt nyitó überslágert, a "King Of The Sun"-t, a kislemezes rohamként ránk zúduló "Rome Is Falling"-ot, a játékos "Brother Judas"-t, azt hiszem, sokunk titkolt vágya valósult meg, olyan csodaként, amit esetleg csak akkor élhetnénk meg, ha Dickinson Helloweent énekelne...

A sztár-szeánsz tökéletes, ahogy a záró, epikus "Gettysburg" első énekhangjai felhangzanak, még az is beleborzong, aki számára a szellemidézés megmaradt az Aladdin és a csodalámpa szintjén; úgy gondolom, hogy a záró tételben sikerült egy olyan kaliberű himnuszt írni, amire a nemzeti érzelmű Schaffer mester is csak sírva tud gondolni, pedig ő aztán egy igazán fagyos lelkű katona! Ezért pedig még azt is megbocsáthatjuk, hogy a címének adekvátan folkos metál nóta, a "St. Patrick's Day" dallamtémájában, szégyen-nem szégyen, én némi Pat Shop Boys-os poprinyát hallok.

Nem múltak el tehát Johanssonnál nyomtalanul a Wuthering Heightsban és az Astral Doorsban eltöltött évek, előbbiből az izomból tolt dallamok és a gyors reagálású arculatváltás, utóbbiból pedig a pátosz és a "nagy epika" öröksége formálta nagyszerűvé a Sabaton alapokon nyugvó csata metált, és én már kezemet dörzsölve izgulok, hogy a modern európai heavy metál királyi trónjáért vívott döntő ütközetben a polgárháborús katonák, vagy a Powerwolf vérfarkasai fognak győztesen kikerülni? Kardot, karmot élezz, a fogadásokat nálam lehet megtenni…

Garael