Végre átélhettem a "happy metal" életérzést! Azt már megszoktam, hogy a magyar előzenekarok (jelen esetben az Invader és a Demonlord) Sokol rádió minőségben szólnak. Az is mindennapos, hogy a műsoruk után maguk pakolják el a cuccaikat a színpadról. De az merőben szokatlan volt, hogy ezután a főzenekar énekes-gitárosa jön be egy kapucnis pulóverben, kikacsint az őt ebben a szerelésben is felismerő rajongókra, majd elkezdi felszerelni a mikrofonokat, miközben a két gitáros maga hangolja a gitárjait (nem úgy, mint Malmsteen, aki anno a koncert közepén összeveszett technikusával a rosszul behangolt gitár miatt).

Nem volt nagy felhajtás, egy molinó az "Ages Of Light" borítójával, két Freedom Call zászló, egy kis füstgép, és már indult is a buli pontban fél tízkor az új lemez egyik sikerszámával, a "Back Into The Land Of Light"-tal. Volt itt még "Rockstars", "Hero On Video" és "Power & Glory" is. Most élőben is kiderült, hogy az utolsó lemez igen jól sikerült, dalait nem kellett eldugni a régi slágerek közé, szinte a koncert húzónótái voltak. S közben szórták a poénokat, sztrorizgattak, jól érezték magukat, s ettől mi, a közönség is jól éreztük magunkat. Pl. a "Rockstars" felvezetéseként Chris elmesélte, hogy volt egy álma: ő egy rocksztár, aki azt kéri a közönségtől, hogy mindenki emelje fel a kezét (s mi megtettük), erre ő: Valóra vált az álmom! Várjatok, volt még egy álmom, hogy a közönség minden hölgytagja idejön a színpad elé és felhúzza a pólóját. :)

De azt is díjaztam, amikor a "Hunting High And Low" után Ramy Ali belekezdett egy dobszólóba, s már konyult le az addig vidáman felfelé álló szám széle, ám fél perc után abbahagyta, és beleszólt a mikrofonba: "Ez a része a koncertnek, amit a legjobban utálok! De Chris rám parancsolt, hogy nyomjak egy dobszólót, amíg ők megisznak egy sört." Majd folytatta a dobolást, de már elmúlt a "Már megint egy unalmas dobszóló!" típusú görcs a gyomrokban. Lars Rettkowitz meg csak vigyorogva játszotta a hol technikás, hol parasztvakító szólókat és riffeket, mialatt Chris rajta köszörülte a nyelvét, felemlegetve a Facebookon őt ostromló női rajongókat, akik 5 gyereket szeretnének tőle.

Láttunk egy zenekart, melynek a basszusgitárosa úgy öltözik, mint Joey DeMaio, s amely az összes metál közhelyet össze tudja pakolni egy nótába, csak úgy poénból, miközben Ultravox-szerű dallamokat játszik Helloween stílusban, s nem átallják még magukat is kinevetni, amíg fű alatt itt-ott elejtenek egy-egy zenei fricskát az Accept, a Helloween, vagy épp az alapító Dan Zimmermann anyazenekara, a Gamma Ray rovására. A "Final Countdown"-szerű szintifutamok pedig már szinte védjegyévé váltak a zenekarnak. És ebben a vidám közegben még az sem zavart, hogy ezek a billentyűhangok samplerről mentek az egész koncert alatt, sőt gyanítom, hogy még a vokálokra is rásegítettek. Akiket érdekel a részletes program, itt megnézhetik.

Egy nagy bajom volt csak a bulival: nagyon hamar véget ért. 75 perc után lementek a színpadról, hogy egy kétszámos ráadással megtoldva még kihúzzák 11-ig, de még órákon át elhallgattam volna. Azon vettem észre magam, hogy a hazafelé vezető úton is végig mosolyra áll a szám, és bár éjfélre értem haza, hogy másnap fél ötkor keljek, mégis egész nap fel voltam dobva, ráadásul Chris Bay "Jump, jump!" buzdításainak eleget téve még az egy hete becsípődött derekamból is kiállt a fájás. Szóval testileg-lelkileg megújulva keveredtem ki a buliból, ráadásul mindezt kétezer forintért. Egy csontkovácsnak többet fizettem volna azért, hogy helyre rakjon, de ha még énekelt is volna hozzá, akkor azt hiszem, inkább öngyilkos leszek.

CsiGabiGa