Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.fergiefrederiksen.com

Régóta tologatom ezt a kritikát, mert nincsenek túl vidám gondolataim vele kapcsolatban. Nem akarok vészmadárkodni a rákjával kapcsolatban, de muszáj valakinek elmondania, hogy Fergie ismét szállította az év AOR albumát, így végül is vettem egy nagy levegőt, és belevágtam. Fergie Frederiksen bármit is csinál életében, ő már mindig csak az az ex-Toto énekes marad, akinek az 1984-es "Isolation" albumon élvezhettük a hangját. Annak idején még az állami lemezboltokba is beszivárgott, igaz, csak Dum-Dum India kiadásban. Annyira vacak volt a minősége, hogy két lejátszás után már agyonhallgatottnak számított, annyira sercegett. Úgy is mondtuk, hogy csak arra jó, hogy egy nagy kalapáccsal Dum-Dum! Szóval ha Fergie, akkor totózhatnékom támad.

1. Tavalyelőtti lemezét az év legjobb AOR produkciójának minősítettem, úgyhogy a várakozásaim nagyok voltak. Az akkori zenésztársak közül nem sokan maradtak, de a szerzők között most is ott van Robert Säll, minden idők leg-Toto-sabb nem ex-Toto-s zeneszerzője, Jim Peterik, aki a Tigris Szemétől (Eye Of The Tiger) az Oroszlánok Büszkeségéig (Pride Of Lions) jutott úgy, hogy közben egy szemernyit sem csökkent a muzikalitása. Így a neves szerzők megnyerése a produkciónak hasonlóképpen jól sikerült, mint 2 éve: előző album szerzői - új album szerzői X.

2. A legnagyobb változás a 2011-es albumhoz képest, hogy Dennis Ward szerepét Alessandro Del Vecchio vette át. Nos, nem tanult meg basszusgitározni, de producerként remekül helyt állt, pedig eddigi produceri munkája enyhén szólva felemás. A Lionville albuma nagyon jól sikerült. Mondhatnátok, hogy nehéz lett volna elszúrni, ha a Work Of Art énekese van a mikrofonnál, de ott a Hardline 2012-es lemeze Johnny Gioelivel, azt bizony igencsak langymelegre gyúrta, és korábban a Shining Line sem ragyogott úgy, ahogy kellett volna. De most kiköszörült minden korábbi csorbát. A lemez legalább olyan remekül szól, mint elődje, ugyanakkor komoly előrelépést ért el a közreműködő muzsikusok tekintetében. Így hát a produceri székben Dennis Ward - Alessandro Del Vecchio fix 2-es.

3. Az előző lemez kapcsán megemlítettem, hogy Fergie éppen legyőzte a rákot és pozitívan tekint a jövőbe. Most sajnos azt olvasom a honlapján, hogy a rák kiújult és adományokat gyűjtenek a további kezelések finanszírozására, illetve azt kérik az átlag polgároktól, hogy legalább a CD megvásárlásával támogassák Fergiet harcában. Reklámfogásnak elég morbid lenne, és a borítón lévő fotókon is olyan falfehérre maszkírozva mosolyog az énekes, mint Freddie Mercury az "Innuendo" videoklipjeiben, úgyhogy én elhittem, és a magam részéről meg is tettem, amit megkövetelt a becsület, megvettem eredetiben a lemezt. A dalszövegek is más csengésűek ennek tükrében, hiszen a "Last Battle Of My War", "Any Given Moment", "Not Alone" vagy a "When The Battle Is Over" szólhatnának általános és átlagos hétköznapi dolgokról is, de ebben a csoportosításban és kontextusban én bizony azt az értelmet olvasom ki belőlük, hogy Fergie felkészült a végső csatára. És ez az, amiért nem akartam megírni a cikket. Rákkal kapcsolatos hírekben a korábbi lemez promóciója során jobb híreket kaptunk. 2011 kontra 2013 1 X (megjátszom az X-et, hátha mégis felülkerekedik újból az énekes, s akkor a hírek pariba kerülnek!)

4. A billentyűs-producer zeneszerzőként is felnőtt a feladathoz. Itt van mindjárt elsőként a "Last Battle Of My War". Mielőtt a szövegkönyvbe belelapozhattam volna, megesküdtem volna, hogy ha valami, akkor ez egy Robert Säll dal, annyira precízen hozza azt a bizonyos Toto-érzést. Azért gondolom, csak belekotnyeleskedett Säll itt-ott a hangszerelésbe, miközben feljátszotta a gitársávokat! Hasonlóképpen imádom a "Price For Loving You" és a "How Many Roads?" című Del Vecchio dalokat. Eltűntek viszont a gyengébben sikerült Mark Baker-feldolgozások. Zeneszerzés tekintetében tehát előrelépés történt: Mark Baker - Alessandro Del Vecchio fix 2-es.

5. Sören Kronqvist is feltűnik zeneszerzőként, aki a Lordok Házában (House Of Lords) is fogalmazott már meg petíciót, de alapjában véve anarchista, aki a Rendszer Szétzúzásában (Crash The System) jeleskedik, persze mindezt AOR-iási dallamokkal körítve teszi. Del Vecchio mellett ő szállítja a lemez legjobbjait: a "Times Will Change", illetve a "When The Battle Is Over" is az ő keze nyomát viseli magán. Szören vagy nem Szören, az itt a kérdés. Egyértelmű 2-es.

6. Ahogy korábban, úgy most is Jim Peterik írta a lemez címadóját, egy rákos énekes szívszorító balladáját arról, hogy bármely adott pillanatban az élet keresztülhúzhatja a számításaidat és porrá törheti a jövőre vonatkozó terveidet. De az előző se volt kutya, úgyhogy "Happiness Is The Road" - "Any Given Moment" 1 2.

7. Nem beszéltem még a "Hold The Line" koppintásról a lemezen, mely a keresztségben a "Let Go" nevet kapta. Fergie Le Roux-beli szerzőtársával, Jim Odommal és a leginkább a Strangeways énekeseként ismert, de a Seventh Key lemezeken is közreműködő Terrry Brockkal közösen írta. Zseniális! De az előző lemezen is volt egy lehengerlő "Home Of The Brave"-másolat, így aztán "Lyin' Eyes" - "Let Go" 1 2.

8. Egy tehetséges, ám eddig ismeretlen zeneszerző, Nigel Bailey dala a címe alapján elsőre "eltondzsonosan" hangzó "Candles In The Dark", de egy igazi slágerízű szerzemény, és a lemez egyetlen dala, amely 3 gitárost (Sven Larsson, Bruce Gaitsch és Alessio Berlaffa) sorakoztat fel a maga 5 percén belül. (Állítólag hamarosan kiadja a Frontiers Bailey szólólemezét és akkor kiderül, hogy egyszeri teljesítmény volt, vagy egy új Jim Peteriket köszönthetünk.) Mivel ilyen jellegű nóta két éve nem szerepelt a sorban, így új felfedezett tekintetében 0-1, vagyis 2-es.

9. A lemez tartalmaz egy duettet a Cyndi Lauperesen affektáló Issával (Not Alone), mit mondjak, kihagytam volna! Pedig a Chicago AOR korszakát idéző dal nem lenne rossz, néhol enyhe Bad English beütést is érzek, de ez a kényeskedő női nyekergés elveszi az ember kedvét, ha nem is az élettől, de a zenehallgatástól feltétlenül. Az előző anyag duettmentesen is remek volt. Duett vagy nem duett, vitathatatlan 1-es.

10. Ha már énekes, az egész anyagon Roberto Tiranti háttérvokálozott, akinek "glenhjúzos" hangját korábban kihangsúlyoztam az új Ken Hensley lemez kapcsán. A nagy név alá vokálozik egy zseniális tehetség, kicsit úgy érezhettem volna magam, mint Balázs Fecó koncertjén, ahol Kiss Zoli volt a háttérvokalista. De Fergie szerencsére nem szorult rá olyan szinten a megtámogatásra, mint Fecó. Nem is figyeltem volna fel az olasz énekesre, ha Hensley nem fedezte volna fel magának időközben. Így viszont kap egy nagy piros pontot a lemez az előző lemez Dennis Ward-féle vokálozgatásához képest. És bizony inkább meghallgattam volna egy duettet Tiranti és Frederiksen közreműködésével. Háttérvokálozás terén Dennis Ward - Roberto Tiranti 2-es!

11. Míg az előző albumot fix csapattal vették fel, itt dalonként más-más közreműködők hozták össze az egyenletesre gyúrt produkciót. Bruce Gaitsch, Peter Friestedt és Sven Larsson mellett még maga Robert Säll is gitárt ragadott. Így aztán az előző lemez legnagyobb hibáját, a gyenge gitárosi teljesítményt sikerült kiküszöbölniük, de rendesen. 1 gitáros 7 ellenében, ez már majdnem 8:1, vagyis fix 2-es!

12. A ritmusszekció teljesen kicserélődött, Dennis Wardot Nik Mazzucconi váltotta le, Del Vecchio tettestársa a Moonstone Projectben, Dirk Bruinenberget pedig Herman Furin, akit Robert Säll rángatott el művészi munkája (Work Of Art) mellől, de rosszat egyik párosra sem mondhatok, profikat cseréltek profikra. X

13. Miután már annyit beszéltem a szerzőkről és közreműködőkről, a főszereplőről is essen pár szó, ne csak a rákjáról. Fergie, aki eredetileg Dennis, bár egyáltalán nem komisz, sokkal inkább angyal, legalábbis eleinte, hiszen az amerikai Angel zenekar átmeneti feloszlása idején Greg Giuffriával és Ricky Phillips-szel próbálták feltámasztani a jól csengő nevet. Bár ez nem jött össze, a Le Roux-ban már lemezre került a hangja, innen pedig egyenes út vezetett a Toto "Isolation" albumának felénekléséhez. Később Rickyvel, majd Tommy Denanderrel is csinált egy-egy lemezt, plusz egy szólólemezt (Equilibrium), de az igazi nagy visszatérés a 2011-es albuma volt, amire idén sikerült rávernie még egy kört. "Happiness Is The Road" - "Any Given Moment" - ezúttal nem dal -, hanem lemezcímekként egyértelmű 2.

+ 1 Az "Angel Don't Cry" feldolgozás tulajdonképpen nem hozott semmi meglepőt, egy rövid Del Vecchio intrótól eltekintve szinte tökéletes reprodukciója az "Isolation" album sikerdalának. Ami mégis pozitív irányba lendíti a mérleg nyelvét, az Fergie hangja, mely majd' 30 év elteltével sem kopott meg, s most is ugyanúgy szárnyal, mint fiatal korában. 1984 - 2013 X

AOR stílusban nem lesz egyszerű felülmúlni ezt az albumot. Bár egy meghallgatás után azt mondom, lehet, hogy Frederic Slamának sikerült. Igaz, hogy ő fore-előnyben van, mert már a mindig változó formációjának is AOR a neve. De Fergie Frederiksen azon az albumon is közreműködik, úgyhogy mindenképpen nyertes lesz idén!

CsiGabiGa