Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.transatlanticweb.com
facebook.com/TransatlanticMusic

Miközben a nagyérdemű izgatottan várja a Transatlantic nevű progresszív világválogatott új lemezének január 27-i kibocsátását, mi azzal kedveskedünk olvasóinknak, hogy a hivatalos megjelenést megelőzve jól "megaszongyuk" róla a véleményünket. Igen, mi már hallottuk, de nem áruljuk el, hogy honnan szereztük be. És nem, nem promóban kaptuk meg, mert bennünket bizony mind a kiadók, mind a terjesztők levegőnek néznek. Szóval, Kedves Olvasó, hogy ne blindre kelljen megvenni a boltban a CD-t, itt az összegzés róla.

Amint azt korábban már kifejtettem, a Transatlantic-kal alapvetően két bajom van: (1) akármilyen fajsúlyos dalszerző, Roine Stoltnál el tudnék képzelni jobb szólógitárost is a bandában, (2) Neal Morse - úgy komponistaként, mint énekesként - nagyon rátelepszik a projektre, ezért lemezeiket akár Neal Morse szólóalbumokként is lehetne árulni. Tagadhatatlan ugyan Roine Stolt befolyása a végeredményre, de - kényszerűségből némileg leegyszerűsítve - nekem a The Flower Kings mindig is a Spock's Beard skandináv megtestesülése volt.

A Transatlantic tehát nem különbözik markánsan, nem válik el élesen attól, amit Morse vagy Stolt évtizedek óta csinál, így nehéz kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy végül is mi a projekt létjogosultsága. Hacsak nem az, hogy Mike Portnoy is akart ilyen zenét csinálni. Ez viszont könnyen és gyorsan megváltozhat. Manapság olyan nyilatkozatokat tesz, hogy már nagyon unta a Dream Theater-féle progresszív metált. Mi garantálja, hogy nem fog ugyanígy ráunni a Transatlantic-féle progresszív rockra? Elvégre már ezt is vagy 15 éve műveli...

De nem akarok károgni, mert akkor még az a téves benyomás alakulhat ki az Igen Tisztelt Olvasóban, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, nem tisztelem a projektben szereplő zenészeket és nem vásárlom meg (amennyiben reális áron hozzájutok) a lemezeiket. Éppen az ellenkezője igaz! No, de milyen kritikus az, aki folyton drukkol, lelkendezik, ajnároz és az esetleges gyöngeségeket, kihagyott ziccereket elkendőzi? Az ilyet elkötelezett rajongónak hívják (s még ha bevallottan az is vagyok), nem keverhetem a szezont a fazonnal.

A Transatlantic szokása szerint most sem kispályázott, a lemez több, mint 75 perc hosszú, két fél óra körüli opusszal, sőt a spéci kiadásban egy 40 perces bónusz CD-vel, amelyen többek között ELO, Elton John, King Crimson és The Moody Blues földolgozásokat játszanak. Igazán rajongóbarát hozzáállás, bár nem föltétlen értek egyet minden egyes választással. A Procol Harum nótát pl. mintha csak azért választották volna, hogy Portnoy is énekelhessen valamit. Egyértelműen a Yes "And You And I" című dalának földolgozása sikerült a legjobban, a korai Yes albumokról szívesen hallanék a tolmácsolásukban akár egy egész lemezre valót!

Az előző lemezt is kicsit hüvösen fogadtam, azután a koncert DVD melengette föl fagyos kritikusi szívemet. Lehet, hogy ez fog történni a "Kaleidoscope" esetében is, de már elsőre úgy tűnik, hogy ez most valamivel gyöngébb lett - bár ezzel a kifejezéssel itt nagyon csínján kell bánni. Inkább azt mondom, a "The Whirlwind" szerintem jobban sikerült; most egy merengősebb, líraibb hangulatban fogantak a nóták, a dalszerkezetek is lazábbak, néhol kifejezetten "stúdió dzsem" ízűek (ami persze nem jelenti, hogy sebtében összecsapottak!)

Lehet, hogy a "Kaleidoscope" nem a Transatlantic életmű legfényesebben ragyogó gyöngyszeme, de méltó a projektben szorgoskodó nagy nevek renoméjához, a rajongók fanyalgása vagy csalódott elfordulása a vállalkozástól pedig lényegében kizárva. A címadó vége felé Portnoy szárnyalása nagyon jól esett, főleg, hogy a minimál stílusban földobolt új Avenged Sevenfold album után feszültem neki. Abzug Ilejay!

Tartuffe