Nos, mire eljutottam életem első Rhapsody koncertjére, addigra tartalékos lett a csapat. Nem is annyira Patrice Guers basszusgitáros játéka hiányzott, őt úgy-ahogy helyettesítette a dobos tesója, Oliver Holzwarth, bár a színpadi mozgást még tanulnia kell. A fő hiányzó elem Luca Turilli, amennyire zseniális zeneszerzői tehetsége hiányzott az utolsó albumról, annyira hiányzott ízes gitárjátéka is a koncertről. Ahogy Roby de Micheli eljátszotta a szólókat nyögvenyelősen, hellyel-közzel, úgy éreztem magam, mint amikor először hallottam Bencsik Samu szólóit Sárvári Vili tolmácsolásában, a nehezebb részeknél elmaszatolva. Az előzenekari státusz sem tett jót a produkciónak, látványelemek nélkül, a letakart Gamma Ray szerelés előtt nagyon amatőrnek tűnt a produkció. Egyedül Fabio Lione sugárzott, villogott, énekelt, énekeltetett, igazi showmanként elvitte hátán a bulit. A "Lamento Eroico"-ban még azt is megmutatta, hogy akár operaénekesnek is elmehetne (nem mintha egy rock koncerten bárki is elvárna ilyet tőle!). A rövid műsor leggyengébb láncszeme az új lemez két dala volt, a többi egy jól sikerült, ámde rövid "besztof", "Land Of Immortals"-tól "Holy Thunderforce"-on át az "Emerald Sword"-ig. Ha nagy kedvencem, az "Unholy Warcry" magyaros ihletésű szólóját nem írta volna át egy számára eljátszhatóra az új gitáros, még megbocsátottam volna neki a görcsös erőlködését, de ezzel végképp kihúzta a gyufát. Én leírtam a Rhapsody Of Fire-t, éljen a Luca Turilli's Rhapsody!

A Gamma Ray felállásában is volt új elem, bár már korábban is kisegített koncerteken, most mint a zenekar állandó tagja mutatkozott be Michael Ehre dobos, aki egy vagány dobszólóval le is tette a névjegyét a koncerten. Fő műsorszámként ők teljes show-val készültek, látványban és időben egyaránt. A doboson kívül három szólógitáros állt a deszkákon, hiszen Dirk Schlächter Henjo Richter érkezésekor nyergelt át a mélyebb húrokra, Kai Hansent meg nem kell bemutatni, ő már egyszer a Helloweent beírta a rock történelembe, és szerintem a Gamma Ray neve is olvasható azokon a lapokon, ha nem is annyira elől, mint korábbi zenekara. A Judas Priestre emlékeztető ikergitár szólók és a két gitáros egyenként is kitűnő játéka hamar feledtette az előzenekar programjának legfájdalmasabb pontját. Igazi lemezbemutató koncert volt, 6 számmal az "Empire Of The Undead"-ről, s mivel ez még nem volt meg nekem, egy kicsit idegenül álltam a programot hallgatva a tomboló tömeg közepén, de például a "Master Of Confusion"-t első hallásra is lehetett szeretni. Az én időm azonban akkor jött el, amikor egy-két régebbi dal is felbukkant a műsorban, mint a "Heaven Can Wait", a "Tribute To The Past", vagy a koncert végén az örömzenelésbe átcsapó "Rebellion In Dreamland" "Land Of The Free" "Man On A Mission" hármas, majd az ezt követő két ráadás nóta, a "To The Metal" és a "Send Me A Sign".

Baromi jó buli volt 100 percben, bár Kai Hansen hangja mintha megfakult volna. Ha most visszasírná Ralf Scheeperst a zenekarba, örömmel kiáltanám ki őket germánok közt Judásnak, és ez nem lenne szitokszó a számból!

CsiGabiGa