Örülök a K3 sikerének és soha rosszabb zenét nem kívánok magamnak, de meg kell mondjam, ezúttal már nem iparkodtam túlságosan, hogy sokadjára is végignézzem a bemelegítő műsorukat. Nem vitatom a tagok felkészültségét, de nekem a kompozícióik egybefolynak, a dalok továbbra is hiányoznak a repertoárból, ami leginkább egy órával később, Pál előadásának fényében vált egyértelművé. Azért természetesen szorítok nekik továbbra is.

Legnagyobb megdöbbenésemre, de őszinte örömömre, a gitáros szakma is jelentős számban képviseltette magát a hajón, ami tapasztalataim alapján nem igazán jellemző hazai koncerteken. Az örömöm tetézte, hogy ebben az esetben egy vérbeli shredder, azaz tekerő "lant" művész látogatott hozzánk.

A "tekerés" a szakzsargonban a másodpercek alatt lefogott hangok jelentős számát jelenti, és ha ez a szám meghaladja a szakmai konszenzussal elfogadott (alacsony) határértéket, akkor a szakmának le szokott plöttyenni az ajka és elkezdik megmagyarázni, hogy a zene nem erről szól. Mindig az volt az érzésem, hogy ilyenkor azért ott legbelül kicsit savanyodik a szőlő, de lehet, hogy én vagyok ideológiailag képzetlen.

Tehát ott volt a szakma, meg még egy szűk hajógyomornyi gitárbarát, és ott volt az egykori Mr. Big/Racer X gityós és csapata, akit sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy szeret spórolni a hangokkal. Érdekes, de egyben öröm is, hogy neki valamiért (nagyon remélem, hogy nem a "Wild World" és "To Be With You" miatt) megbocsáttatik az, amiért egy Vinnie Moore-nak, Joey Taffolla-nak, vagy Alex Masi-nak sokak szerint hátukat ostorozva vezekelni kellene, tudniillik a gitárhősködés. Az utóbbiakért, noha életművük nem jelentéktelenebb mint Paul-é, csak nagyon kevesen "hajókáztak" volna egyet ennyi pénzért.

A közkedvelt Paul tehát jött, látott és győzött, ráadásul úgy, hogy esze ágában nem volt megjátszani a letisztult korszakát élő, érett zenészt. Nem kerültek terítékre énekes szólólemezeinek inkább szoftrockos, mint hősködős dalai, ráadásul az első pillanattól kezdve látszott az egyébként is köztudott,  hogy akkor él igazán, ha szétrobban a keze alatt az Ibanez.

Jókedvűen, felszabadultan instrumentált, a kötelező és nagyszerű Down To Mexico és nem kevésbé nagyszerű (és széttekert) Red House kivételével nem is énekelt, csak gitárhősként gyilkolta a hangszert. Legutóbbi szólólemezét (Silence Followed a Defening Roar) szinte teljes egészében bemutatta, amelyhez egy-két Racer X alapvetést (pl. Scarified - hajópadlózásás No.1) és saját instru nótát (pl. Burning Organ - hajópadlózásás No.2) csatolt, nettó 1 óra 40 percben.

Kísérőzenészei közül elsősorban a bőgős Craig Martini villantott nagyot, no meg a bájos, mandulaszemű Emy Gilbert, aki főállásban oldalborda Paul mellett. Volt is üzekedés, de csak az analógia szintjén, csupán a hangszerszólóik fonódtak egymásba. Olyan gitár/billentyű párbajokat vívtak (Viking Kong), amilyenek csak nagyon ritkán fordulnak elő egy házasságban.

Egy jó koncert ismérve nálam, ha hazatérve napokig az előadó lemezeit hallgatom és a "belső magnóban" is állandóan szól. A koncert vasárnap volt, most szerda van, és "véletlen" éppen a Down To Mexico riffjét dúdolgatom.

Túrisas