Edgend: A New Identity (2009)

Kiadó:
Nighmare Records

Honlap:
myspace.com/edgendband

Zenészek:

Rami Salmon - ének
Sharon Halachmi - gitár
Ben Metal - bőgő
David Ezuz - billentyűk
Priel Horesh - dobok

Talán mondanom sem kell, hogy nem a "mainstream" zenei médián keresztül, de még csak nem is a mérvadó magyar rock sajtóban, hanem internetes portyázásaim közben, kvázi véletlenül akadtam rá ennek a 2005-ben Tel-Aviv-ban alapított, eleddig teljesen ismeretlen bandának debütáló lemezére. Elsősorban arra figyeltem föl, hogy az anyagot Kevin Codfert, az Adagio billentyűse vette föl és ő is producereli, márpedig ez elég jó ómennek számít a szakmában.

Codfert közreműködését és támogatását figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy a zene precízen illeszkedik a SymphonyX ihlette neo-klasszikus progresszív metál vonulatba. A SymphonyX valami olyan nagyot, olyan maradandót alkotott, hogy az most - mint valami zenei h1n1 vírus - kontinensről kontinensre terjed: Adagio, DGM (Európa), Myrath (Afrika), és most Edgend (Ázsia). Kár, hogy az általam igencsak favorizált - ugyancsak izraeli illetőségű - Orphaned Land, vagy a kritikusok által is dicsért Amaseffer példáján okulva nem szőttek a kompozíciókba több markáns és jellegzetes közel-keleti zenei szálat. Ezt sajnos csak nagyon kis adagokban, mondhatni nyomokban kapjuk meg: pl. az "Acts Of Disgrace", a "Revelation", vagy a "Voices" című nótákban.


Van helyette azonban igen tekintélyes hangszeres kompetenciával és bika hangú énekessel előadott, vérbő progresszív metál, amit leginkább az Adagio "Dominate" című lemezéhez tudnék hasonlítani (itt), főleg mivel Rami Salmon orgánuma igen közel áll Gus Monsanto - olykor méltatlanul kritizált - hangjához. Ez nem az a fajta muzsika, amiről kategorikus kijelentéseket lehet tenni néhány meghallgatás után, legyen az bármilyen figyelmes. Esélyt kell adni a daloknak, hogy beleköltözzenek az agykéreg megfelelő zugaiba, s akkor még bármi is lehet... Elvileg nem sokat kell már várni az Orphaned Land új, "The Neverending Way Of ORwarriOR" címet viselő albumára; a várakozás unalmát addig az Edgend segítségével űzöm messzire.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika