Négy. Nos, az már töltött káposztából is sok, egy nóta folyamatos visszapördítéséből pedig mindenképpen elégséges ahhoz, hogy a szóban forgó zenei alkotás kvalifikálja magát az ügyeletes kedvencek csoportjába. Ahogy azt korábban már beismertem, a Dream Theater wannabe bandák közül a német Vanden Plas nálam a "Christ 0" lemezzel tört ki a skatulyából, hogy azután az idén újra egy valóban figyelemreméltó albummal álljon elő (itt).

Markus Teske szuper-producer segítségével egy addiginál sokkal szimfonikusabb megközelítést céloztak meg, többek között egy 40 fős kórussal turbózták föl a hangzást, amelynek következtében a szögletes, germán stílus valamivel kerekdedebbé, szerethetőbbé vált. Ezt a váltást mintegy előre jelezte Andy Kuntz "Abydos" című metál operája (2004), amire szerintem annak idején érdemtelenül kevés figyelem irányult.

A "Christ 0" koncepciózus, modern Monte Cristo grófja-típusú történetébe nem tudom, pontosan miképpen illeszkedik a "Silently", de hogy az én ízlésemmel úgy passzol, mint két Lego kocka egymáshoz, az vitathatatlan. Kövér, szaggatott riffek, aprólékosan kidolgozott, fülbemászó dallamok, és nem utolsósorban két jól eltalált szóló, először Stephan Lill gitárostól, majd Günter Werno billentyűstől. A szólókat nem azért emelem ki, mintha az említett zenészek egyébként hurkák lennének, hanem mert kétségbevonhatatlan hangszeres kompetenciájuk mellett olykor azért tudnak arctalan szólókat produkálni.

Nem tudom, hogy a szakma nagy megmondó emberei hányadik vonalas csapatnak tartják a Vanden Plas-t, de az tuti, hogy a "Silently" premier ligás szerzemény (itt meghallgatható).

Tartuffe