Régi megfigyelés, de örökérvényű igazság, vannak zenék, amelyeknek leülepedéséhez idő illetve megfelelő hangulat kell, de az sem árt, ha zavartalan nyugalomban, fülessel hallgatja meg az ember, belekerülve abba a lelki-szellemi "zónába", ahová "a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége" (1 Jn 2,17) miatt csak ritkán juthat el valaki. Lehetséges, hogy ez a keresztény aszketika-misztika világából kölcsönzött alapelv némileg erőltetett egy metal zenei tematikának szentelt blogon, de alighanem a szóbanforgó nótát ihlető buddhista filozófiával (vallásnak ugyanis jóindulattal sem igazán nevezhető) is csak érintőleges a kapcsolata.

Ezzel el is árultam, hogy nem csak a vallásközi békülékenység jegyében ügyeletes kedvenccé magasztosult nótát, de valamiképp az egész lemezt az Európában manapság divatos konzum-buddhizmus szelleme hatja át. A lótuszvirág mocsári iszapból való feltörése és virágzása - tudniillik - a nirvánába való eljutás szimbóluma. Buddhát - csakúgy mint egyes hindu istenségeket - gyakran ábrázolják lótuszvirággal, mint aki már fölülemelkedett az anyagi világ mocsarán és a fényre kijutva megtisztult, megvilágosult. Alkatából eredően és fizimiskája alapján akár Coenent is ráültethették volna egy jó adag lótuszlevélre, hogy amolyan cannabisfüstbe burkolózott, félrészeg modern holland Buddhaként kerüljön föl a lemezborítóra. Ezt a ziccert azonban kihagyták.

A lényeg mégiscsak az, hogy a "The Lotus Effect" elejétől-végéig káprázatosan jó lemez, briliáns technikai megoldásokkal, nehéz, de varázslatos dallamokkal, sajátos, semmi másra sem jellemző hangulatvilággal. Ha most értékelném, lehet, hogy a tavalyi Top 15-ben még előkelőbb helyezést ért volna el. De most nem is az album a téma, hiszen ezt a rovatot annak idején alapvetően egy-egy kiemelt nóta ajnározására alapítottam, mely ugyan egy adott élethelyzetre vonatkozik, mégsem vonja kétségbe (sőt föltételezi), hogy a darab maradandó értéket képvisel.

A "Lotus" mindössze hat perces, és mint ilyen, alapvetően a progresszív metal "örkényi" tömörségű, kevésbé elégikus szerzeményének minősül, de benne van a műfaj esszenciája, mint zigótában az egyed teljes genetikai információja. A dalt jobb híján a ballada kategóriába sorolnám, jóllehet kevés rokonságot mutat pl. a "Nothing Else Matters" vagy a "Wind Of Change" című, a nagyközönség számára is ismerős (valamint könnyen emészthető) slágerekkel. Tele van ritmusváltásokkal, hosszabb instrumentális elborulásokkal, és nem utolsósorban nehezen követhető dallamokkal. Mikor azt mondom "nehezen követhető", ez alatt nem azt értem, hogy értékelhetetlen. Sőt! Paul Villarreal dallamérzéke vitathatatlan, varázslatos, de egyáltalán nem hétköznapi. Sem a verzékben, sem a kvázi-refrénben nincs tulajdonképpen egyetlen változatlanul ismétlődő sor sem, mégis valahogy magával ragadó, szárnyaló az egész. Precíziós munka.

Coenen gitárszólója - magához képest - nem is igazán virga, egy keleties énekdallammal és egy fincsi gitár-billentyű uniszónóval fölvezetve mindössze néhány hangból áll, de azok úgy kitalálva, úgy lefogva, ahogy a "Gitárosok Nagy Könyvében" meg van írva. Ha gitáros lennék (mint ahogy nagyon nem vagyok az) tuti, hogy addig nem nyugodnék, amíg így nem szól a kezemben a hangszer. Mindent visz... bocsika, Steve Vai cimbora!

Hogy mennyire csipázom ezt a nótát, mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy nekem kellett külön regisztrálnom és föltennem a tecsőre, mert a világ szégyenére ez senkinek sem jutott eszébe előttem. Ebből remélem, senki sem azt a következtetést fogja levonni, hogy "persze, mert gyenge"! Tessék, kérem, meghallgatni és úgy ítélkezni! Azt meg máig nem értem, miként fordulhatott elő az a csúnya eset, hogy ez az anyag nem került föl Kotta kartárs tavalyi Top 15 listájára!

Tartuffe