Instrumentális gitárlemezt felvenni és megjelentetni a világ legnehezebb és egyben leghálátlanabb feladatai közé tartozik. Ami más stílusban rögtön kritikusi lelkesedést vált ki, tudniillik az átlag feletti tehetség, itt minimális elvárás, hogy úgy mondjam, belépő. Ha nincs meg, akkor kötelező a lesajnálás. Itt nem lehet bujkálni, és a zenei koncepció, meg mittudomén milyen kreált okok mögé rejteni a hangszeres képzetlenséget. Az instrumentális gitárzene maga a néven nevezett gyerek, a fekete-fehér, igen-nem.

Ha megvan az emelt szintű tehetség és kész a lemez, akkor ér a művész a nullára. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy innen általában a mínusz tartomány felé indul újra útjára, merthogy "virgamatyi", "maszturbátor", "magamutogató" lesz általában a produkció miatt kiérdemelt (?) jelzője, ahelyett, hogy pl. naprakészen, ápolatlan szakállat növesztve próbálna régi Iommi riffeket újrahasznosítani, kiénekelve a sajtot a megvezetett kritikus-szájakból.

Ha valakinek tamáskodni támad kedve a kijelentés igazát megkérdőjelezve, akkor legyen, tamáskodjunk együtt. Itt van máris két Tamás. Egy Jónás Tamás és egy Kátai Tamás. Mindkét fiatalember módfelett tehetséges. Mindkét fiatalember lemezét a stíluson belül igen jegyzett, neves külföldi kiadó gondozza. Míg Kátai Tamás megkapta a rocksajtóban a tehetsége miatt megérdemelt elismerést (a Thy Catafalque "Rengeteg" című avantgarde-metal lemeze még az én éves listámra is fölfért), Jónás Tamás nem fogja. Noha semmivel sem kisebbek az érdemei, sőt inkább tartom zenésznek, mint Kátait, utóbbi lényegesen nagyobb elismerést fog muzsikusként kivívni. Ezt én igazságtalanságnak érzem, noha egyáltalán nem vagyok a Thy Catafalque sikereinek irigye, sőt sokkal inkább drukkere. Amit írtam, az csupán az instrumentális gitárzenék számomra érthetetlenül mostoha sorsának szólt.

Jónás Tamás új lemeze kikezdhetetlenül megfelel a stílus  közönséges halandó által szinte teljesíthetetlen elvárásainak. Lebilincselő technikai tudás, jó megszólalás, ügyesen felépített, változatos kompozíciók, a stílusban járatos zenebarátoknak egy szekérderéknyi ismerős vendég gitárvarázslóval. Külön kiemelem a profin meghangszerelt zenei alapokat, ami a lemez egyik fő erősségét jelenti, a professzionális gitárjáték mellett.

Tamás gitárjátékán érződnek a legfontosabb hatások (pl. Vinnie Moore és Satriani, de erről rövidesen olvashattok a vele készült interjúban), ám én egyelőre nem biztos, hogy azonnal felismerném a saját, csak rá jellemző Jónás-féle gitárkezelést. De idővel talán ez is változik.

Dicsértem már a kiváló és változatos szerzeményeket is, noha itt is kikívánkozik belőlem, hogy néha talán túl sok téma is kerül egy-egy adott dalba, ami talán némileg megnehezíti azok számára a lemez befogadását, akiknek az kell, hogy azonnal fütyülhessék is a dalokat. És itt nem Aradszky Lacára és a köztudatból kiutálhatatlan rettenet nyugger-himnuszára gondolok, hanem pl. Satriani teljes "The Extremist" lemezére.

Túrisas