Megígértem, hogy ha megírja, megírom. CsiGabiGa megírta, úgyhogy most én jövök. Nem mintha nehezemre esne, mert ezt a lemezt tényleg nagyon szeretem, és tényleg rongyosra hallgattam annak idején. A magyar progresszív rock ege nem olyan zsúfolt, hogy egy ilyen faja album ne ragyogna rajta fényesen. Szóval a Tampax koncert kapcsán előkerültek a régi Solaris bakelitek és kazetták, de mivel mind a lemezjátszó, mind a magnó időközben - érdeklődés hiányában - megadta magát, nagy bajban voltam egy ideig. Hála annak a jóembernek, aki feltolta a netre lossless és 320-as MP3 formátumban a teljes életművet, mégse maradtok le erről a beszámolóról.

Akkor lássuk, mi is jó a Solarisban? Kezdjük azzal, hogy eredeti. Nem csak akkoriban, de közel 30 évvel később, azaz ma is teljesen egyéninek hat, amit csináltak. Ez pedig a nagy dömpingben és eredetiség-hiányban talán a lehető legnagyobb dicséret, amit zenekarra jelenleg róni lehet. Azon kevesek egyike ők, aki nem egy az egyben vették le valami kinti banda stílusát. Az, hogy még most is frissnek, ötletesnek hat ez a hangzás, bizonyíték a kreativitásra és az öt zseni – Kollár, Cziglár, Erdész, Pócs, Gömör - által létrehozott muzsika időtállóságára.

Instrumentális zenéről van szó, de a szólóhangszerek (gitár, billentyű, fuvola) itt nem virgáznak versenyezve egy kötött dob-basszus alapra, hanem éppenséggel szoros kölcsönhatásban, egymást erősítve-kiegészítve görgetik tovább a dallammenetet. Fokozatos építkezés, együtt lélegzés, a témák lassú kibontása jellemző rájuk, anélkül, hogy a rockos lendület ettől elveszne vagy háttérbe szorulna. A billentyű legtöbbször éppenséggel monumentális futamokat hoz, amik alá Cziglán rockerszívet melengető, ötletes riffeket pakol. Kollár Attila brillírozása, ellenpontozásai fuvolán már csak a habot reprezentálják a tortán ebben az egyenletben.

Nem csoda, hogy első lemezükkel mindjárt történelmet írtak. Különösen kedvelem róla – naná, ez a legtökösebb nóta – a "Legyőzhetetlen"-t, másodiknak pedig (hogy a rovat eredeti szellemiségéhez is méltó maradjak) egy frissen felfedezett kedvencet választottam, mely az általam birtokolt eredeti LP-n még nem volt rajta, a későbbi CD kiadás bónuszaként lelhető fel. A "Sárga Kör" szépen demonstrálja egyébként, hogy a "progresszív popzenét" játszó Napoleon Boulevardba milyen sokat mentettek át ebből a hangzásból, dallamvilágból – ciki, nem ciki, ennek okán én még őket is kedveltem anno.

Tessék kérem Solarist hallgatni, a teljes életművük igen értékes és tartalmas, nem csak a "Marsbéli krónikák"!

Kotta