Már régen sejtettem, de ezzel végképp eldőlt: bizonyos értelemben elvesztettem a jogot arra, hogy progresszív metál rajongónak tartsam magam. Vagy legalábbis a progresszív metál egy olyan "konzervatív" alfajához ragaszkodom a mai napig, ami jóformán csak Európa néhány sötét (főleg skandináv) sarkában élt túl, miközben Amerikában már évek óta más, fényesebb (?) szelek fújnak.

A Star Monarchy nevű projektet az a Ray Riendeau hívta életre, akit Rob Halford mellől és James LaBrie (Dream Theater) szólólemezéről ismerünk. Itt most nem csak a bőgőt kezeli, de ő a zeneszerző és producer is egyben. Akinek bejött LaBrie "Static Impulse" című legutóbbi próbálkozása, itt is nyugodt szívvel kapirgálhat, mert a Star Monarchy ugyanazt a modernizált, amerikanizált progresszív metált tolja extrém és dallamos metalcore betétekkel.

A LaBrie lemezt még nagyon csipáztam (ehhez azért Marco Sfoglinak és Matt Guillory-nak nagyon sok köze van), de ide már nem igazán tudom követni a műfajt. Nekem ez az énekstílus idegen, ezek a dallamok már egy kicsit hisztérikusak. Hiába érzem a zsenialitást az olyan rokonlelkű bandákban, mint a Protest The Hero vagy a Periphery, a nevesincs finn együttesekkel (TunnelVision, Anthriel) mégis felhőtlenebb és - hogy is mondjam? - konnaturálisabb a viszonyom.

Be kell ismerni, hogy a zene bámulatos sebességgel, intenzitással változik, és mi - így 40 körül - már csontosodásnak indultunk. A mi gyökereink még a '70-es évek klasszikusaihoz nyúlnak vissza, a '80-as években voltunk fogékony fiatalok, és - önjelölt kritikusként - hiába hallgatunk ma is embertelen mennyiségű muzsikát, zenei értelemben lassan a minden változást gyanúsan méregető nagypapik csoportjába vonulunk vissza.

Ray Riendeau mind számában, mind fölkészültségében tekintélyes csapatot szervezett maga köré. Csak énekesből van vagy hat, pl. Bjorn Strid (Soilwork), Rody Walker (Protest The Hero), Mike Semesky (Ordinance, The Haarp Machine), stb. Dobos is van egy pár, meg gitáros is, de egytől-egyig mindenki a szakma krémjéhez tartozik.

A sallangmentes címből arra következtethetünk, hogy ez csak az első fölvonás, lesz még ennek folytatása. Sőt lehet, hogy igazából csak ennek lesz folytatása, mert amit én igazán szeretek, azon már részvétlenül áthajtott a történelem szélsebesen közlekedő kerekes járműve. No, de nem nosztalgiázni kell, meg nyafogni, hanem szépen és illedelmesen megdicsérni a föltörekvő generáció valódi értékteremtő próbálkozásait.

Tartuffe