A "négy nagy" nem véletlenül a Big Four, aki pedig kimaradt onnan, az nem véletlenül ragadt meg a másod (harmad) vonalban. Vegyük például a Testamentet: bár pályafutásukat a "The Legacy" óta figyelemmel kísérem, és az összes lemezükkel megfutottam a kötelező köröket, egyikük sem tudott rám olyan hatást gyakorolni, mint mondjuk a Metallica vagy éppen a Megadeth albumok. Még Skolnick képzettsége és nyilvánvaló gitárfetisizmusom sem volt elég ahhoz, hogy kedvencre hallgassam a kaliforniai zenekar korongjait. Egyszerűen azért, mert nincsenek rajta olyan pöpec számok mint a 'talicska lemezeken, nem tudtak olyan fogós riffeket gyártani, mint a nagypofájú Mustaine, lendületben, energiában meg sem közelítik a Slayert, kísérletezőkedvben pedig az Anthraxet.

Nagyjából ugyanebbe a ligába tartozik a teljes ős-germán vonulat is a Kreatorral az élen, az újnémet Perzonal War pedig egyenesen Metallica-klónkélt él a köztudatban (nem teljesen alaptalanul). Azaz, csupa második ligás csapat küzd emitt a leterhelt hallgatók kegyeiért, mely verseny már önmagában is demoralizáló, hiszen a fődíj maximum a következő Big 4 koncertkörút előzenekari posztja lehetne úgy délután öt körül, ha az Exodus be nem előzné őket. Az igazi csata ugyanis eldőlt már évtizedekkel ezelőtt az MTV és a nagykiadók regnálása idején, nincs az a youtube huszár aki ezt a népszerűségi hátrányt vírusmarketinggel ledolgozza.

Szóval úgy látszik, így rendeltetett (testament) a teremtő (creator) által. Vannak azért, akik semmibe sem nyugszanak bele, és vívják tovább a személyes kis harcaikat (personal war) a hőn áhított sikerért, elismerésért. Ebbe az ütközetbe ki-ki lehetőségeihez mért fegyverzettel érkezik, van aki beveti titkos adu ászát, a nagy gitármágust, van aki a régi, jól bevált trükkökben bízik, a harmadik pedig a frissebb haditechnikai szakkönyveket is átlapozta (miután a törzsanyagot már úgyis jelesre felmondta többször is).

És vajon ki az összecsapás győztese? Először is a hallgató, ugyebár. Ezen a klisén túllépve: combos műfaj ez, úgyhogy ha erőfitogtatásról van szó, a fiatalság sosem hátrány. Így nem meglepő, hogy a Perzonal War jól teljesít – eddig sem voltak tehetségtelenek. Matthias Zimmer már sosem fogja teljesen elhagyni a Hetfield énekstílust, de a "Captive Breeding" mégis legalább annyira Machine Head, mint amennyire Metallica. Ergo elmozdultak egy modernebb, groove-osabb irányba és most, hogy Flynnék megtanultak dalokat írni, kábé félúton találkoztak. Ráadásul a mogorva felszín alatt helyenként kifejezetten kreatív zenei megoldások húzódnak meg. A muzsikát úgy képeld el, hogy nagyjából ezt az albumot szerette volna elkészíteni Lars Ulrich a St. Szar helyett 2003-ban.

A korábban leírtak ellenére ezúttal a Testamentről sem tudok rosszat mondani. Bár olyant nem játsszanak most sem, amit a műfajban eddig ne hallottunk volna, mégis sikerült egy friss hangzású, izmos és kifejezetten változatos korongot összehozniuk. Ugyanezt nem állíthatom a "Phantom Antichrist" kapcsán. Lehet, hogy a Kreator önmagához képest egy dallamos, gyökereihez visszaforduló lemezt kalapált össze, de őszintén szólva, szerintem kicsit túlzásba vitték a retrót. Nem elég, hogy az egész egy borzasztó nagy kliséhalmaz, még a hangzás is ótvar. '85-ben biztos nagyot ütött volna, a thrash metal hajnalán még elment ez a fajta felturbózott NWOBHM, a többiek is ezzel kezdték, de manapság ennél azért több kell(ene). A (ló)citromhabot erre az összeaszott, kiszáradt tortára Mille Petrozza károgása teszi fel. Az egyetlen, ami dicsérhető és dicsérendő, az a finn csávó szólómunkája. A gitárszólók tényleg rendben vannak.

Egy szó, mint száz, amíg a Testament és a Perzonal War túl tudott lépni a saját árnyékán és legalább egyik lábát kidugta a Metallica-pótlék kategóriából, addig a Kreator minimum kettőt sasszézott hátrafelé. Ezért bukta el a háborút.

Kotta