Nos, ez az év is eltelt anélkül, hogy megváltást hozott volna. Mármint a rockzenében. A legjobb lemezek akkor születtek, ha valaki nem akart megújulni, hanem inkább visszanyúlt valamihez, amit korábban ő vagy valaki más már remekül megcsinált. Így tett a Vengeance, melynek énekese szabad idejében egy AC/DC tribute zenekarban énekel, és ennek hatására az új lemez is nagyon AC/DC-s lett. De az Accept is remekművet tett le az asztalra csupán azáltal, hogy visszanyúlt a '80-as évek elején játszott stílusához, a Breaker/Restless ízű album a rajongók álma. Pócs Tamás rálelt az igazi Solaris ízre, Kiss Zoltán megtalálta a Szivárványt, az Evil Masquerade ötvözte a Tony Martinos Black Sabbath-ot a Rainbow-val, Oliver Hartmann is visszatért a zseniális első lemezén hozott muzsikához, ahogy Soto is a Prism/Lost In The Translation lemezek világához. A Sagába visszatért Michael Sadler és ezzel visszatért az elveszettnek hitt íz. Nagy meglepetést az ismeretlenségből előbukkanó Julian Angel okozott, aki német létére lazán hozza a '80-as évek végének kaliforniai hajmetál bandáinak stílusát, valamint a Helloween két alapítója, akik hosszú évek után találtak egymásra, de nem egy új galopp-metál lemezt hoztak létre, hanem egy ízes hard rock muzsikát.

1. Vengeance: Crystal Eye

Saját magam is meglepődtem, de az évben legtöbbször a Vengeance "Crystal Eye" lemeze ment a telefonomban. Nem, nem csengőhangnak állítottam be, de munka közben gyakran hallgatok zenét, és bár még mindig őskövületnek számítok, azért valamennyit én is haladok a korral, így a Walkmant idővel Discman váltotta fel, manapság meg már a telefontól "zúg a fejem". Szóval a Vengeance. Az elhunyt gitáros (Jan Somers) emlékének ajánlott album nagyon erős lett, a stílus kicsit változott, de ez az AC/DC klónság jól áll nekik. Mintha Björn Lodin énekelne AC/DC dalokat. A címadó Lucassen szerzemény, a "Crystal Eye" pedig mindent visz!

2. Accept: Stalingrad

Sokan kritizálták az új lemezt, hogy - bár még mindig sokkal jobb, mint az utolsó U.D.O. lemezek - a "Blood Of The Nations" modernségéhez, újszerűségéhez képest visszalépés. De hova? A Breaker - Restless And Wild vonalra. És ha megnézzük a "Blood Of The Nations" turnéjának Facebookon megszavaztatott szetlistáját, ez a két lemez teszi ki a koncertprogram felét. A rajongók tehát ezt várják tőlük, és Wolf Hoffmann - ha már egyszer visszatért önkéntes száműzetéséből, amikor fotóművészként tengette életét - mindent megtesz, hogy kielégítse rajongói igényeit. Én is nagy rajongó vagyok, így nálam 10 pontos lenne a lemez, ha pontoznánk.

3. Beautiful Beast: California Suntan

Ezt a Poisonba Warrantott Dave Lee Roth figurát mindenkinek meg kell ismerni, aki szerette a nyolcvanas évek végének hajmetál bandáit, a Skid Row-tól az Autograph-ig, vagy a Bon Jovi Desmond Child-korszakát. Yngwie is tanulhatna tőle! Na nem gitározni, de keverést mindenképpen. Ez a germán gitáros-énekes is egymaga hozta össze az új lemezét, csupán egy dobossal (a dobgép az tényleg gáz, bár azt sose mondtam volna meg, hogy Gary Moore "Wild Frontier" albumát is teljes egészében azzal vették fel, szóval, lehet azt is jól használni), a keverést viszont első lemezén profi szakemberre bízta (Rolf Munkes - Empire, Razorback), majd az ellesett trükköket a második albumon tökéletesen alkalmazva százszor jobb hangzást sikerült elérnie, mint Yngwie-nek 13 év alatt.

4. Saga: 20/20

Saga és Sadler. Mindkettő fogalom a rockzenében. 2011-ben újra egyesültek és 2012-ben egy új albummal pecsételték meg kapcsolatukat. Az új lemez szinte eszenciája életművüknek. Nem korszakalkotó, de erős album. Van benne egy kevés "Worlds Apart", egy csipet "Heads Or Tales", némi "Security Of Illusion", és még a méltatlanul alulértékelt koncept album, a "Generation 13" dallamaihoz hasonló megoldásokat is felismertem a produkcióban. Nem olyan progresszív, mint a "Trust", de nem annyira AOR, mint a "10.000 Days". Szóval arany középút. Ezt mondtam akkor, ezt mondom most is. Sadler nélkül a Saga félkarú óriás, de újraegyesülve megmászhatják akár az égig érő fát is.

5. Sunstorm: Emotional Fire

Nagy JLT rajongó is vagyok, de a Sunstorm albumok eddig valahogy nem jöttek be. Sem Jim Peterik, sem a Vegás Martin tesók nem tudtak Signore Linquito képére gyúrt dalokat írni. Aztán most jöttek, írtak és győztek a svéd slágergyárosok, Robert Säll (Work Of Art) és Sören Kronqvist (Crash The System). Polcomon a helye!

6. Jeff Scott Soto: Damage Control

Van, aki szerint sablonos és kiszámítható az új JSS album, de az ilyen mit mond az AC/DC lemezekre? A lényeg, hogy a zene újra jó! Bár Soto olyan showman, aki koncerten még a "Staying Alive"-ot is meg tudja etetni a közönséggel, az utolsó stúdiólemeze, a "Beautiful Mess" igen haloványra, érzelgősre sikeredett. Ehhez viszonyítva még inkább öröm, hogy az új lemez visszakanyarodik a Prism/Lost In The Translation lemezek által kitaposott ösvényre, és én csak azt mondhatom, hogy van alapja a népi bölcseleteknek: Járt utat a járatlanért...

7. Axel Rudi Pell: Circe Of The Oath

Bár osztom Túrisas véleményét, hogy ARP nagyobb showman, mint gitáros, de stúdiólemezei azért be szoktak jönni. Így volt ez a Soto által felénekelt "Eternal Prisoner" vagy "Magic" albumokkal is, a Gioeli-korszak nyitó darabja, az "Oceans Of Time" pedig örök kedvencem (a "Carousel" mekkora Schenker-koppintás, de bitang jó nóta!). Az új albumok viszont igen gyengén muzsikáltak, így csak nehezen és a Garael kritika után jóval hallgattam meg a 2012-es lemezt. Viszont akkor bele is szerettem. A "Ghost in The Black", a "Run With The Wind" és a "Fortunes Of War" szerintem klasszikusok lehetnének, kár, hogy maga Axel Rudi sem ismeri fel a saját értékeit, koncerten e háromból csak az egyiket játssza. A címadó dal viszont az akusztikus gitáros, kicsit blues-os Zeppelin beütésével igazi újítás ARP korábbi önmagához képest.

8. Unisonic: Unisonic

Nem vagyok egy Kiske-bűvölő, és ez a Hansen-Kiske összeborulás nem is izgatott fel nagyon az előzetes kislemez alapján, de aztán kijött a lemez, és azt vettem észre, hogy kezdem megszeretni, és ez is valahogy bennragadt a telefonomban. Már a felállás is parádés, a két ex-Helloweenos fiún kívül itt van még az ex-Asia, ex-Krokus, ex-Gotthard gitáros Mandy Meyer és a Pink Cream 69 teljes ritmusszekciója. A zene sokkal inkább hard rock, mint ex-Helloween tagoktól várható metál, érdekes módon a leggalopposabb szerzeményt (Souls Alive) Mandy Meyer írta. Ellenben az "I've Tried" mintha a Bon Jovi "Keep The Faith"-jének keményebb változata volna.

9. Evil Masquerade: Pentagram

Volt egy időszak, amikor a Krokus gitárosa, Fernando Von Arb ízületi problémák miatt pár évre visszavonult, és felkérte Mandy Meyert, hogy helyettesítse őt (a dolog érdekessége, hogy most meg együtt készülnek az új albumra, mert ezúttal a másodgitáros dobta be a törülközőt). Nos, az Evil Masquerade eljátszott a gondolattal, mi lett volna, ha Tony Iommi felkéri Ritchie Blackmore-t, hogy helyettesítse egy kicsit a Black Sabbath-ban. A Fekete Szombat szivárványszínekbe borult volna. És ez nekem nagyon bejön. Papathanasio hangja pedig kísértetiesen hasonlít Tony Martinéra.

10. ZBB: Holnaptól...

Hazai viszonylatban Kiss Zolié az egyik legnagyobb hang. Hallottam őt Balázs Fecó háttérénekeseként, ahogy leénekelte a nagy elődöt a színpadról, hallottam bluest énekelni a Gary Moore emlékkoncerten, hallottam az Ego Projectben, vagy az Iron Majdnemben, de nekem legjobban a hard rock stílus fekszik, így az ő hangját is ez a műfaj hozta legközelebb hozzám. Megint csak egy olyan lemez került be a topok közé, ami nem szégyellt visszanyúlni a '80-as évekhez, és a Rainbow zenéjét Fischer László segítségével kikorálosították. Ha a keverés egy kicsit jobban sikerült volna, még feljebb is tettem volna a listámban.

11. Hartmann: Balance

Rossz a címválasztás. Az első szólólemez zsenialitása után egy gyengébb második album következett ugyanazon a vonalon, majd egy pálfordulással a Hartmann 3 legalább annyira más lett, mint az elődei, mint a Van Halen 3 anno. Azóta is visszasírtam az első albumot, és most végre újra megtaláltam az új lemezben azt, amit azóta hiányolok: a jól megírt, remek dalokat. Azért tartózkodtam oly sokáig a meghallgatásától, mert a "Balance" címből arra következtettem, hogy az első és harmadik albumnak egyfajta kiegyenlítődése jött létre a muzsikájában, de ez színtiszta dallamos rock az "Out In The Cold" stílusában, szóval jobban illene hozzá a "Full Circle" név.

12. Luca Turilli’s Rhapsody: Ascending To Infinity

A Rhapsody kettészakadása óta a Staropoli/Lione ág mást sem csinált, csak az új gitárossal turnéztatta az utolsó lemezt, hogy megmutassák, van élet Luca után is. Turilli ellenben írt egy új lemezt, hogy megmutassa, megy ez Staropoli nélkül is. A "From Chaos To Eternity" nagy kedvencem, úgyhogy ha azt lekörözni nem is tudta, de megközelíteni igen, és ez már önmagában nagy teljesítmény. A 2010-es Rhapsody lemez viszont a fasorban sincs az új anyag mellett, úgyhogy sikeres volt a műtét, és a páciens is megmaradt azon a színvonalon, amin az elmúlt évben abbahagyták a közös munkát. Az új énekes hangja pedig passzol a zenéhez, nem esett abba a hibába, mint Timo Tolkki, hogy hiába írt remek albumokat a Revolution Renaissance-nak, ha Gus Monsanto hangja nem illett a muzsikához.

13. Tompox: Hungarian Eclectic

Szerencsésnek érezhettem magam, hogy 2012-ben voltam Solaris koncerten. Igaz, hogy már csak Pócs Tamás van az eredetiek közül, és ezért már csak tribute bandnek hívják magukat, de a Solaris feelinget maximálisan vissza tudták adni élőben, és ez a lényeg. Az meg már csak hab a tortán, hogy Balla Endre személyében nem csak egy remek billentyűst találtak, de végre olyan dalszerzőt is, aki vissza tudja adni a Solaris lemezek hangulatát, ami korábban a Solaris Fusion/Nostradamus projekteknek nem sikerült. A King Crimson feldolgozás szerintem mellényúlás volt, anélkül még jobb helyen végezhettek volna.

14. Jimi Jamison: Never Too Late

Jimi Jamison végre megtalálta a hangját! Nem mintha elveszett volna korábban, csak valahogy nem tudott érvényesülni az előző években készült lemezein. Hiába próbálkozott felmelegíteni a töltött káposztát Jim Peterikkel, a Survivor zenegépével, és hiába szűrte össze a levet Bobby Kimballal, a Toto egykori nagytorkújával, valahogy elmaradt a nagy durranás, az állam a helyén maradt. Most azonban az Eclipse szerzőgárdáját szerződtette, s így szerződtek végre olyan slágerek, amelyek méltóak JJ hangjához. Igazi AORgia! Ebben a műfajban talán a legjobb volt tavaly (JLT-t nem sorolom AOR-ba, ő is inkább hard rock-énekes). Talán csak a nevében is AOR Frederic Slama-féle projekt verhetett volna rá (jókat hallottam róla), ha sikerült volna eljutnia hozzám időben, így legfeljebb Chris Ousey tavalyi sorsára juthat.

15. Steve Vai: The Story Of Light

Mit is lehetne mondani Vajaspistáról? Ha a gitárjához nyúl, az már önmagában egy csoda. Szerintem fejen állva, hátracsavart kézzel is el tudná játszani a számokat. Kicsit emlékeztetett a "The Ultra Zone"-ra, egy kicsit a "Fire Garden"-re, de aztán a gospel kórusokkal továbblépett az előző lemezek emlékén. Ahogy gitáros üdvöskénk, Túrisas sem tudta megfogalmazni, mi az, ami megfog ebben a muzsikában, én sem tudom a titkot. Talán az, hogy olyan játszi könnyedséggel nyúl a hangszeréhez, hogy ezt látva az egyszeri ember azt képzeli, ezt bárki meg tudná csinálni. Én mindig csodálkozom, amikor Satriani tanítványaként emlegetik, mert bár Satch is szinte mindent tud a hangszerén, de sohasem láttam rajta azt a légies könnyedséget, amivel Vai nem "játszik a hangszeren", hanem "játszik a hangszerrel". Úgyhogy ott kell lennie a Top 15-ben. Főleg, hogy 7 év után adott ki új stúdióalbumot. A gitármuzsika hívei már-már elsorvadtak a várakozásban!

Koncertek, koncertlemezek

Michael Schenker: Temple Of Rock - Live In Europe DVD

Az év koncertje címet én már kiosztottam januárban Michael Schenkernek, s annak ellenére, hogy nem jutottam ki élőben megnézni, a Blu-Ray tökéletesen kárpótolt. Remek buli, nagyszerű énekes ez a Doogie White, bármit el tud énekelni Klaus Meine-től Graham Bonnet-ig, csak Schenker soványsága aggaszt egy picit. Remélem most, hogy leállt az alkohollal, nem a drogokban keres vigasztalást! Bár ez a játékán egyáltalán nem látszik, úgyhogy valószínűleg csak fölöslegesen aggódom.

Gary Moore tribute koncert - PeCsa

Április 4-ére, Gary Moore 60. születésnapjára szervezett emlékkoncertet Csillag Zoli. Bár Freischlader zenéje nekem személy szerint nem tetszik, azt el kell ismerni, hogy remek gitáros. Bizonyította ezt az ex-Gary Moore zenészekkel közösen elnyomott másfél órás koncerten, és még a Vámos Zsolt - Kiss Zoltán páros műsorából is kaptunk egy két számos ízelítőt, akik később (a Freischlader szóló koncerten ősszel) már Run For Power néven nyomták Gary Moore hard rock korszakának számait.

Mr. Big: Live From The Living Room DVD

Nagy úr nagy rocker. Még a nappalija is erről árulkodik. Nagy úr ugye négy úr, ezt tudjuk. A négy zseniális zenész összeült és olyan akusztikus koncertet rittyentett a "nappaliban", hogy az embernek szeme-szája tátva maradt. A TOHO Studios színpadán berendezett nappaliban Paul Gilbert olyanokat mutatott, amiket el sem tudtam volna képzelni korábban (pl. az "Electric Drill Song" vagy a "Green-Tinted Sixties Mind" szólóját akusztikus gitáron).

Gary Moore: Blues For Jimi DVD

Amihez Gary Moore hozzányúlt, az arannyá változott a kezében. Legyen szó hard rock vagy blues muzsikáról, Peter Green vagy Phil Lynott, esetleg Jim Capaldi emlékkoncertről. Így volt ez a Jimi Hendrix emlékesten is, még az sem tudta elrontani a műélvezetet, hogy az egykori Hendrix-zenészek szerepeltetése visszájára sült el, és a koncertnek mélypontja lett, nem a csúcsa.

Nagy csalódások:
Az év legnagyobb csalódása az volt,hogy Jon Lord mégsem tudta leküzdeni betegségét. :(

Zeneileg csalódás volt a Ten és a Mad Max új albuma, az új Malmsteen nem lenne rossz, de a hangminősége egyenesen halad tovább azon a lefelé vezető úton, amelyen a 2000-es "War To End All Wars"-szal indult el.

Blackmore is tovább haladt a maga útján, s egyre inkább esélyes arra, hogy elorozza tőlem a "puhapöcsű rocker" címet. Az "A Night In York" DVD-n még kevesebb az elektromos gitár és még több a ballada, mint korábban, s a zenekar már egyre kevésbé Blackmore, sokkal inkább Night.

Meg kell még említenem a 2011-es év nagy vesztesét, melyre akkor azt mondtam, ha lett volna időm többször meghallgatni, biztos bekerült volna a Top 15-be. Azóta elég sokszor lement a lejátszómban, és ezt most is így gondolom: Chris Ousey - Rhyme And Reason.

Az idei év vesztese ebből a szempontból a Mobilmánia DVD lett, mert bár karácsony előtt kihozták a "sima" DVD-t, én az "első magyarországi 3D-s DVD"-re várok, amit Zefi korábban beharangozott, ám ennek megjelenése januárra csúszott, pedig biztosan ott lett volna a ranglistán, ha nem jön közbe ez a malőr.

CsiGabiGa