Nos, a skizofrén tudattal kettőzött személyiségű királynő birodalmát siratók minden bizonnyal ismerik aktuális írásom szereplőjét, ha viszont nem, akkor ideje felszárítani a könnyeket! Mert mit is kínál a Balance Of Power? Hát egy olyan csodálatos időutazást, ami visszarepíthet minket abba a korba, amikor a korona még nem esett a két Queensryche közé, némi nyállal egyetemben. Igen, a megfejtés az az intelligens power metal, ami nem fordul önmaga sznob tudatába, hogy művészet álnéven rejtegesse szürkeségét, pedig több ezren kiáltják, hogy a király meztelen. Izé, a királynő.

A brit csapat első két albumán még középszerű AOR-ban utazott, hogy aztán egy jótékony szellemi pofontól tántorogva rálépjen erre a csodálatos útra. Igaz, ehhez kellett az a Lance King is, aki védjegyszerű hangjával a Queensryche birodalmába kalauzolta társait: aki ismeri nevezett úriember képességeit, az minden bizonnyal nem fog ezen csodálkozni. King azonban nem csak dallamaival hozott új minőséget, az az elidegenítő, sci-fis hangulatú zenei-hangzásbeli koncepció, amivel a fiúk egyensúlyt tartottak, egy másik legendás prog-power bandának, a Crimson Glory-nak is sikert hozott. Oké, azt beismerem, hogy a triggerelt dobok csattogó hangja nem biztos, hogy a true metal fanok füléhez szoktatott, de ezt a hiányosságot bőven pótolja a nagybetűs ERŐ. Mert lehet itt kategóriákba gyömöszölni a zenét, és előkelően a progresszív szót biggyeszteni a power szó elé, de attól még nem kellene a gatyába rosálni, még akkor sem, ha a lemez, illetve a szám születésének idején még valóban volt némi jelentősége ennek a jelzőnek.

Nem, kérem, a "Chemical Imbalance" nem a hangszervirgától, vagy a zenei képletétől lett nagyszerű: talán nem is választhatott volna jobb nevet a csapat, hogy egy marokkal összefogja a lényeget. Hallgasd csak, ahogy a játékos billentyű-dallamok közé berobban a klasszikus zenéből kölcsönzött staccato, majd az akkori új énekes, John K. Kinget megszégyenítő hangja, aki csuklóból – bocs, torokból – kirázva prezentálja a korai Queensryche-féle dallamokat… Mi ez, ha nem maga a zenébe oltott egyensúly? És hogy ne legyen teljes a gyönyör, a gitárok olyan arpeggiós párbajt produkálnak, amire Cyrano de Bergerac is a kalapját emelné, (ha nem az orrát húzná), pedig a legendák szerint egyszer 100 emberrel párbajozott. Egyszerre. No persze lehet, hogy Rostand túlzott kissé, és bőkezűen mérte a művészi szabadságot, de ezt könnyedén megbocsáthatjuk neki, hiszen a bőkezűséget mi is szeretjük, főleg, ha tehetségből van mérve, és ilyen szerzeményeket produkál.

Garael